Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-06-24 / 26. szám
Evangélikus Élet 2001. JÚNIUS 24. 7. oldal SZOT KÉR A SZERKESZTŐ Váljék - nyilvánvalóvá! Az Evangélikus Elet evangélikus jellegét hál' Istennek még egyetlen olvasónk sem kifogásolta, abbéli törekvésünket azonban, hogy a lapból az élet is tükröződjék, a jelek szerint többen is nehezményezik. Erre enged következtetni az a szokatlanul éles visszhang is, amit Frenkl Róbert - az előző oldalon újratárgyalt - Elváltak, elvált lelkészek című jegyzete váltott ki. Amennyire örültünk a mostani számunkban közölt, illetőleg helyhiány miatt kimaradt, de eredendően közlésre szánt hozzászólásoknak, annyira elszomorító tanulságokkal szolgáltak a szóban-írásban tudomásunkra hozott, ám a sajtónyilvánosságot nem vállaló vélemények. Ezek többsége ugyanis nem egyszerűen az írás valamely passzusát sérelmezte, hanem önmagában azt a tényt, hogy az Ev. Elet egyáltalán helyt adott ilyen „kényes” témának, s ha már megtette, kommentár nélkül engedett megjelenni, úgymond teológiailag vitatható (mások szerint még csak nem is vitatható) mondatokat. Akik a szerkesztői álláspontot hiányolták, azokat megkérem, vessenek egy pillantást az előző oldalra, és higgyék el, hogy - pro és kontra - minden közlésre szánt érdemi érv nyilvánosságot kapott! Eddig úgy hittem, a szerkesztői nyitottság egyetlen „ellensége” a terjedelmi korlát, amelyre reménység szerint hamarosan meglesz a gyógyír. Őszintén szólva épp lapunk internetes „kiterjesztésének” még fennálló hiánya késztetett eddig „önmérsékletre” a tekintetben, hogy az Evangélikus Élet oldalain a válás-témához hasonló, problematikus kérdésekhez nyúljunk. Mert azért hadd áruljam el, a válás-cikk apropójából nem csak háborgó és tiltakozó megnyilatkozásokat, de valójában ezeket sokszorosan meghaladó számban kaptunk gratuláló, bátorító visszajelzéseket a témaválasztás miatt, még azoktól is, akik az írás egyes kitételeivel amúgy messzemenőkig nem értettek egyet. A félreértések elkerülése végett: Frenkl Róbert cikkét nem azért közöltük, mert a szerző történetesen egyházunk legmagasabb „világi” tisztségviselője. Nem volna azonban őszinte a szerkesztő, ha nem tenné hozzá: igen hálásak vagyunk Frenkl Róbertnek! Fia ugyanis nem ő vállalkozott volna ennek a létező és valóban problematikus Jelenségnek” a felvetésére, akkor igen valószínű, hogy a tiltakozások többsége (ha nem is nyíltan és nem is írásban) minden bizonnyal egyházkormányzatunk legfőbb testületéhez érkezett volna. Noha e testületben vélhetően nem Frenkl Róbert az egyetlen, aki osztaná a szerkesztő dialógus-párti álláspontját, talán nem árt tisztázni azt sem, hogy az Evangélikus Élet nem a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnökségének vagy más testületének a hivatalos orgánuma. (Létezik ilyen is, ez az Evangélikus Közlöny.) ' Jellegét tekintve az Evangélikus Élet - mint az címéből is kiolvasható - a magyarországi evangélikusság (köz)életi hetilapja, egyszerűbben definiálva: egyházi néplap. Az ebben közöltek tartalmáéért első fokon a főszerkesztő felel, de még a második lépcsőben sem az Országos Elnökség, hanem a szerkesztőbizottság, illetőleg egyházunk Sajtóbizottságá hivatott eljárni a szerkesztéssel összefüggő tartalmi ügyekben (a lap költségvetését, gazdálkodását illető kérdések ugyanakkor kiadói kompetenciába tartoznak). Végezetül hadd emlékeztessek arra, hogy mi keresztyének szabadságra lettünk elhíva. Tudván azt, hogy bár nem minden használ és nem minden épít, feladatul kaptuk, hogy mindent megvizsgáljunk, és a jót megtartsuk... Az Ef 5,11 -13-ban Pál apostol így ír: „ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz.” Jó volna bízni abban, hogy a nem is olyan régen kivívott sajtószabadságot, a nyilvánosság lehetőségét, az egyházi sajtóban sem kívánják korlátozni - az olvasók. (T.) Pintér Károly ütsri Kedves testvérünk! Sajnos, a képen látható, azóta öre- gecskébb buszunkat, amivel a nyári mozgássérült-táborai nkba szál 1 ítottuk sérült barátainkat, ellopták. így kérdésessé vált, vajon meg tudjuk-e szervezni, hogy az ország legkülönbözőbb részeiről eljussanak barátaink a táborokba. Ha segíteni tudnának nekünk, netán látják valahol (meglehetősen feltűnő jelenség, ugyanis egy nagy zöld krokodil van a hátulján), vagy ismernek olyan magánszemélyeket, cégeket, akik egy-egy hétre kölcsön tudnának adni nekünk egy kisbuszt, illetve kisebb-na- gyobb pénzösszeggel egy újabb busz vásárlásához tudnának hozzájárulni, kéijük, keressenek meg minket irodánkban. Köszönettel: Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) 1085 Budapest, Üllői út 24. tel/fax: 06/1/317-1671, e-mail: mevisz@freemail.hu Számlaszámúnk: 11705008-20409597. Itt szeretnénk megköszönni azoknak a gyülekezeteknek a segítségét is, amelyek vasárnapi offertóriumuk felajánlásával és gyűjtésekkel támogatják egy új busz vásárlását. Kérjük, segítsenek! Volt egyszer egy kisbusz... Szent István kemény rendeletet hozott. Aki tyúkot lopott, levágták a kezét. Talán nem túl keresztényi megoldás. Nem vagyok egy vérengző típus, de vannak minősített esetek, amikor lehet, hogy mindkét kezétől búcsút kellene vennie az illetőnek... Egy kedves lelkész barátom mondta, ha a Szent István-féle törvény érvényben lenne, sokan nem tudnák megemelni a kalapjukat köszönéskor. Minden lopás felháborít. Amikor azonban egy nyugdíjas kis spórolt pénzét veszik el, kinyílik a bicska a zsebemben. Ha pedig egy olyan eszközt lopnak el, amivel sok-sok rászorulónak teszik lehetővé az emberhez méltóbb életet, végtelenül elkeseredem, és alig fékezhető indulattal gondolok a gonoszságra. Amikor védteleneknek teszik lehetetlenné az életét, nem tudom türtőztetni magam... A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség Volkswagen mikrobuszát az elmúlt héten ellopták. Nem nyaralni, nem szórakozni, nem diszkóba jártak vele evangélikus fiataljaink. Komoly, rendszeres áldozatot hozó munkájukkal fogyatékosokat segítettek. Iskolába vitték, orvoshoz szállították őket, táborokba segítették, istentiszteletre, gyülekezetbe hordták olyan társaikat, akik e segítség nélkül négy fal közé zárva sem tanulni nem tudnának, sem keresztény közösségbe nem járhatnának. Szervezetten, hosszú évek óta zajlott ez a segítő munka. Pályáztak, hogy ez az önkéntes feladatvállalásuk gördülékenyen menjen. Most nem gördülnek tovább... Megfosztották őket az irgalmasság szolgálatának lehetőségétől. Szívtelen, pénzhajhász, istentelen, sőt embertelen valakik. Éppen akkor, amikor egy sérült fiatalt vittek haza, amíg segítették be a lakásba. Még az sem zavarta őket, hogy a kisbusz erre a speciális szállításra volt átalakítva, s hogy minden oldalán ott volt a mozgássérült embléma. Döbbenet... Akár más furikázik rajta, akár darabokra szedve alkatrészként értékesítették. így állatiasul el az ember - bár az állatok, ha beszélni tudnának, ezt kikérnék maguknak. Ilyet az állat nem tesz a gyengébbel... Gyermekkorom játéka jut eszembe: „ mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van... ” Nem tudom, nem is akarom megállapítani, mit érdemel. A Szent Istváni-módszer valóban nem lenne krisztusi megoldás. Inkább sajnálom, hogy idáig süllyedt. De még jobban sajnálom azokat, akik szolgálnának, s akiket az áldozatvállaló Meviszes fiatalok szolgálnának. Ok mást érdemelnének. Talán újabb szolgálati eszközt, amire a hírt meghallok máris gyűjteni kezdtek. Isten legyen irgalmas a gonosztevőkhöz, meg azokhoz is, akik most még nehezebben élnek miattuk. Volt egyszer egy kisbusz... HK Milyen út vezet az anyagi javak megszerzéséhez? Valószínű, hogy nem egyfajta út vezet az anyagi javak megszerzéséhez. Van, aki becsületes munkával akarja megszerezni a maga és családja megélhetéséhez szükséges javakat. Aztán talán ötvenévesen beleesik a munkanélküliek szakadékéba, és már nem tud kimászni, mert ebben a korban nem veszik fel új helyre, inkább a fiatalokat, akik a fizetés Evangélikus ancképcsannok Borhidai Miklós Vele kezdődik a gályarab-lel- készeink sora, akiket 1674-ben perbe fogtak, mint lázadókat, s mivel nem voltak hajlandók semmilyen engedmény aláírására (hitük, hivatásuk, vagy hazájuk elhagyására), halálra ítélték, majd gályarabságra vitték őket, hogy így „hurkot vessenek” evangélikus és református egyházaink életére és szolgálatára. Borhidai Miklóst voltaképpen éppen a gályarabság tette ismertté, egyébként talán maradt volna a falusi papok ismeretlenségének homályában. Hiszen szenvedése történetén kívül alig tudunk valamit róla. Másrészt azt is tudnunk kell, hogy a pozsonyi per, amiről szó lesz még, nem az első próba lehetett életében. Hiszen egyházunkra, és főként az abban szolgálókra már előtte is „árnyék” borult. Az ellenreformáció hatásaként az addig reformációra hajló fourak sorra katolizáltak. így történt ez Nyugat-Dunántúlon is. 1643 óta, amikor Nádasdy Ferenc föúr újra katolikus lett, virágzó evangélikus gyülekezetek sora szűnt meg. Aki pedig ebben az időben egyházunkban pré- dikátorságot vállalt, annak sok üldöztetéssel, olykor meneküléssel, és más egyéni nehézségekkel is számolnia kellett. így lehetett ez Borhidai életében is, akiről tudjuk, hogy 1659 óta volt egyházunk igehirdetője. Születéséről, családjáról, gyermek- és ifjúkoráról semmit nem tudunk. Az első adat, az előbb említett 1659-es év, amikor őt Musay Gergely püspök szentkirályi lelkésszé avatta. Ez a nyugat-dunántúli falu ma már nem létező település. Innen került - talán 1670-től - Szentandrásra, a mai Rábaszentandrás gyülekezetébe. Itt már nem sok idő adatott neki, néhány év, hiszen a következő dátum 1674, amiről tudunk. Ez volt az az esztendő, amikor a pozsonyi „iudicium delegatum”, vagyis az ügyükben felállított törvényszék megidézte az ország valamennyi evangélikus és református lelkészét és tanítóját a „rebelio”, összeesküvés és lázadás vádjával. Ha voltak is hazánkban néhányan, akik a császár lemondatásáról ábrándoztak, sőt talán lépéseket is tettek, azok bizonyosan nem a kis falvak lelkészei és tanítói voltak. S ha szinte az egész ország elkeseredett volt az akkori politikai helyzet miatt, megint azt mondhatjuk, bizonyos, hogy ők nem lázítottak a hatalom ellen. 1674. március 5-én voltak beidézve, köztük Borhidai is, mint „rábaszentandrási exuláns prédikátor”. Azok közé tartozott, akik semmit nem írtak alá. Lipótvárra került a börtönbe, ahol egy Kellio nevű jezsuita mindenáron át akarta téríteni őt is, Bene János pedig, aki iskolamester volt, szintén igen kegyetlen pribéknek bizonyult. 10 hónapi igen kegyetlen szenvedés után indították az elítélteket emberségükben is megalázva Nápolyba, ahol Borhidai Miklóst 1675. május 8-án eladták egy gályára. Nem bírta sokáig a szenvedést, augusztusban a „gályák járma alatt”, ahogy Kocsi-Csergő Bálint református társuk írta, 46 évesen megszűnt szíve dobogni. Kocsi-Csergő Bálint még azt is írja róla: „embertelen gyötrelmekről való féltében az aláíráson is gondolkozott. De szomorú példák visszatartották ettől, mert azt a gonosz tőrének tekintette”. S a gályarab-író hozzáteszi még: „sokat imádkozott, gyakran kellett verést is tűrnie”. Ezekkel a mondatokkal talán még közelebb kerül hozzánk alakja, hiszen kitárul előttünk gondolkozása, szíve és belső tusakodása is. S a szenvedés vállalása soha nem volt könnyű. Ezek a mondatok nem gyengeségét, hanem döntését és kereszthordozásának forrását is feltárják, imádságos életét. Emlékét Rábaszentandráson tábla őrzi a templomon. S az a kevés is, amit tudunk róla, világossá tesii, hogy nem áruló és lázadó volt, hanem Krisztusnak és egyházának hűséges tanúja. alacsonyabb kategóriája alapján olcsóbb munkaerők. - Nyilvánvaló, hogy az ilyenek felé, mint ahogyan az idősek felé, nem lehet ezzel az apostoli igével fordulni: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Thessz 3,10). Ugyanis dolgozni szeretnének! Amit Luther a maga korában mondott, az közel fél évezred után is érvényes, időtálló, hogy a munkaképes embert nem könyöradománnyal - ma ez a munkanélküli segély - kell talpra állítani, hanem azzal, hogy képességeinek megfelelő munkához segítjük, és ezért méltó bért biztosítunk. A másik út a lopás, melyről reformátorunk mondja, hogy legelterjedtebb mesterség a földön. Ez vezet gyilkosságba is nem egy esetben. Akáb király Nábót szőlőjét úgy szerezte meg, hogy a szőlő tulajdonosát hamis vádakkal meggyilkoltatta. De nemcsak bibliai példák vannak, hanem a maiak is vérlázítóak. Amikor hírt kapunk arról, hogy egy édesanyát fia meggyilkoltatta, hogy örökölhessen sok milliót érő házat... De az anyagi javak megszerzésének Isten szerinti útja az a munka, melyet különböző hivatásra való felkészülés során végezhetünk szakszerűen. Van, aki olyan hivatást akar választani, ahol a legtöbbet lehet keresni. Egy író közli azt a példát, amikor egy ügyvéd egy vízvezeték-szerelőtől számlát kap 200 dolláros órabérről, melyre a válasz: „Ekkora pénzt én ügyvédként sem keresek”. A szerelő csak ennyit mondott: „Én sem kerestem ekkora pénzt, amikor ügyvéd voltam”. - Valóban nem az a lényeges, hogy milyen hivatásban keressük meg a mindennapit. Mégis ma hazánkban a jogi pálya, az ügyvédi hivatás sok fiatal számára imponáló. - Líceumi felvételi elbeszélgetés folyik. Megkérdezzük egyik diáktól, hogy mi szeretne lenni. Egyértelmű a válasz az indoklással együtt: ügyvéd, mert az jól keres. Felteszem a kérdést: mit gondolsz, mégis milyen hivatásban található a legnagyobb gazdagság? Mindnyájunk csodálkozására ezt válaszolta: a papi hivatásban, mert ott lelki gazdagság is van. Ez az ifjú „ügyvéd- jelölt” különbséget tudott tenni az anyagi javak és az igazi gazdagság között. A kettő kapcsolódhat egymással, mint a Miatyánk két kérdése: a mindennapi kenyérért és a bűnbocsánatért, a testi és a lelki kenyérért. A boldog földi élet- és az örök élet titka ebben rejlik. Reményik Sándor egyik versében a hivatástudatot hangsúlyozza, és bár a költőkre vonatkoztatja, de érvényes mindazokra, akik munkájukat hivatásnak, szolgálatnak tekintik. Ilyeneknek irigység nélkül adhatják át az idősek a stafétabotot: „És nem bánom, ha százszor megelőznek. Csak arcukon az ihlet tüzét lássam, Csak égjenek szent, olthatatlan lázban, Csak égbe nézzen a szemük merőn.” (Irigység?) A munka lázában vezet-e az égi láng tüze, mely anyagiakban nem megelőzni akar másokat, hanem megelőzni a bajbajutottak testi és lelki összeroppanását családban, közösségben. De az anyagi javakért való küzdelemben, amikor ember embernek farkasává válik, van- e megelégedett ember, aki be tudja osztani a keveset is, aki nem sztrájkol, ha elégedetlenségre oka van, hanem végzi hűségesen a maga helyén munkáját és közben még arra is van ideje, hogy másoknak szolgáljon. Ezt az utóbbit Schweitzer Albert „Nebenamt”-nak mondja, vagyis olyan mellékhivatásnak, amiért nem jár fizetés, néha még köszönet sem. Erre az összefüggésre hívtam fel egészségügyi szakközépiskolánkban érettségi előtt álló hittanos diákjaim figyelmét, akiknek fáj, hogy ők csak segédápolók lehetnek a vele járó anyagi hátrányokkal együtt. Túrmezei Erzsébet „Hol a helyed?” versében beszél a sohase elégedettekről, akiknek csak panasza van; a néha-elége- dettekről, akiknek boldog percük olyan ritka. így folytatja: „S hol a mindig elégedett, a szüntelen hálát adó? Mert látja az áldó kezet, Őt, ki mindent elvégezett.” (Most élni küldetés - 64. old.) Fritz Woike német költő írja a „Dolgos kezek éneke” című versében: „Nézzünk áhítattal minden munkára, mit emberi kéz végzett, a legkisebbre is: mert minden munkában titokzatos zene, a dolgos kezek muzsikája hallik. ” Hozzáfűzhető: csak azokban „zenél” az élet szent szolgálatának elrejtett muzsikája, akik az anyagi javakhoz becsületes úton, munkával jutnak, mely az egész embert igénybe veszi. És ezt nemcsak önmagukért teszik! Szimon János
