Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-06-17 / 25. szám
8. oldal 2001. JUNIUS 17. Evangélikus Élet Jegyzetlapok A BÉKESSÉG HAZA. A gondviselés otthona. Kőszegen. Sok előkészítés után most nyitotta meg kapuit, az evangélikus egyház segítségével. Riadt arcú nénikéket látunk, pergamen arcú öregeket, akik a nyári napfényben tündöklő kertben sétálnak, az ablak mellett várakoznak. Pedig nem jön hozzájuk senki: akiknek van gyermeke, azok is a magányban hallgatnak, virrasztanak a csillagtalan éjben. Elfeledték őket, zavarják a rohanó világot. De itt, Isten gyógyító csendjében jól érzik magukat, még nevetni is tudnak a nem szűnő szeretetben. EGERSZEGI KRISZTINA. Újra láthattuk ötszörös olimpiai bajnokunkat. Kedves és szerény, mint mindig. És megszépült, mert édesanya lett, mert Isten nagy ajándékának érzi a csodálatos pillanatot! Beszél és idézi az aranyakban gazdag múltat, s persze a kudarcokat is, mikor könnyein át látta a vigasztaló arcokat. Jó volt hallgatni a szavait, kisfia hangos nevetését, nézni gyönyörű úszását, ahogy méterekkel otthagyja a világot... MARAI-LEVELEK. A nagy író itt is pontos és sziporkázó. Egy-két mondatban is teljességet mutat föl, tökéletesen lát és ítél: „A vénség kemény lecke, minden nap újra kell vizsgázni.” - üzenik az 1985-ös naplósorok. „Summa vitae.” Ilyesmi nincsen. A végén csak pillanatok emléke marad. - három évvel később így reagál a csábításokra és hozzáteszi: „Hívnak haza, műemléket akarnak csinálni belőlem és könyveimből. Mindent kiadnak, bőrbe kötnek, engem is. A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lelocsolják a talpazatot. PLAKÁTOK A DÁNIEL ÚTON. Végig a fatörzseken és a buszmegállóban. Misit, a fekete kandúrt keresik,’egy macskát, aki néhány napja elszökött otthonról. A szerelmes csavargóért az egész család aggódik, nélküle értelmetlennek látják az életet, és minden pénzt megadnának a megtalálónak. Néma kiáltás az új évezredben, a süket világban, ahol népek, nemzetek vesznek el nyomtalanul. Egy emberért senki nem könyörög. Egy éhezőért vagy fagyoskodó koldusért senki nem emeli föl a szavát. APÁCA A GYORSVONATON. Kecskeméten száll föl és egyedül utazik. Törékeny fiatal nő, szinte belezuhan székébe a teljes „menetfelszerelésétől”. Hatalmas hátizsák, pokrócok, lámpa, kis bogrács... Minden állomás előtt riadtan kérdezi: „Megérkeztünk?” Azután visszaroskad. Szegednél siránkozva kéri segítségünket. Ketten próbálkozunk, de kevés az erő, végül négyen emeljük le a meredek lépcsőn, és Aliz nővér mosolyogva köszön le tőlünk, belesüppedve a puha májusi homokba. Amikor a hittestvérrel zsákutcába jutottam... Hallom a csodálkozó mondatot: Nade ilyet, ki hallott? Azt válaszolom: nemcsak hallottam, hanem láttam is... Mert sajnos vannak esetek, amikor már nem tudnak együtt haladni a közös hit útján. A legritkább esetben válnak el útjaik az evangélium igazsága miatt. Valaki mondotta nemrég egy közös ismerősről, aki valamikor a gyülekezetnek hűséges, templomba járó tagja volt és egy családi közösséget is romboló szektához csapódott: barátnők maradtunk, látogatjuk egymást, de kerüljük a hitbeli különbözőségünk megemlítését. Sajnos, ez már zsákutca. Hasonlóan ahhoz, amikor a házastársak együtt vannak, de kerülik azt a tényt, hogy egyikük már rendszeresen máshoz jár. Ez a házasság zsákutcája. Miben áll ez az egykori hittestvérek esetében? Ha egyiknek már nem kell a tiszta ige, az egyedül Jézus Krisztus, az egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül a Szentírás refor- mátori tanítása, hanem önállósítva magát elkezd mesterkedni kontár módon a maga üdvösségén. Mert szerinte, mint szuperhívő már ehhez is ért. Hasonlóan ahhoz a mérnökhöz, tanárhoz, aki úgy érzi, elég érett arra - netán lelkészénél is „hívőbb” -, hogy a szószéken prédikálhasson. Hol marad Isten szolgáinak belső és külső elhívásának összhangja? Ha szétválasztjuk, az egyház szolgálata zsákutcába juthat... A zsákutca az egykori hittestvérek esetében azt is jelenti, hogy nem érzik magukat jól együtt a templomban, nem tudják felszabadult örömmel együtt dicsérni az Istent. Nem tudnak együtt igét úgy hallgatni, hogy a törvény bűnt feltáró mondatait ne a másikra vonatkoztassák a bünbocsánatra szorultsággal együtt. Nem térdelnek egymás mellé az úrvacsorái oltárnál. Elmaradnak a gyülekezetből, hogy az „ilyen” hittestvérrel ne találkozzanak, vagy odacsapódnak olyan vallási közösséghez, mely tárt karokkal az igazak bűntelenségével biztosít. Pedig lehetne maradni a bűnbocsánatot nyert bűnösök közösségében, és így megtörténhetne a „Szívcsere”, melyről Túrmezei Erzsébet írja: „Kegyelem, hogy szabad felejteni, nem őrizni hántást, töviseket, nem hordozni régi fájdalmakat! Jaj, ha a behegedt seb felszakad, ha kísérnek a múlt sérelmei, s régi terheket roskadozva viszünk! Jaj, ha szemetesláda a szívünk! ” Igaz, hogy a zsákutcában ott áll a szív szemetesládája sebekkel, sérelmekkel, fájdalmakkal és tövisekkel. De ki lehet jutni belőle egy szívcserével. Amikor elveszi Isten a kőszívet és hússzívet ad, megbocsátja a bűnt. És ebbe a hússzívbe írja be törvényét Jeremiás próféta szerint (31,33). Ki lehet jutni a zsákutcából! Nehéz annak, aki sohasem gyakorolta a visszafelé kapcsolást, a visszaút járását, hanem mindig törtetőén csak előre száguldott. A járművezetésben is sokan itt buknak meg. Lehet kérni Megváltónkat, hogy segítsen kijutni a testvéri- etlenség, az irigység, a gyűlölet, a nagyravágyás zsákutcájából, amikor a tanítványok is a Jézus melletti ülést az uralkodásban látják. Kérjük Őt a költő szavaival: „Jézus Krisztus, ki testvérünkké lettél, életed árán testvérekké tettél, segíts, taníts testvérként élni minket! Szereteteddel töltsd be szíveinket! ” (Túrmezei E: Kresz-tábla) A zsákutca veszélyes a testvérek száfnára, mert egyrészt a kívülállók emiatt káromolják az Isten nevét, másrészt végső veszedelmet rejt magában, amit Martin Luther King így jelez: „Ha meg nem tanulunk együtt élni, mint testvérek, együtt veszünk el, mint bolondok!” Jézus Krisztus vonzó közösséget akar formálni belőlünk Lelke által, akik az evangélium igazságának nem merev, rideg és hideg testőreiként szolgálunk, hanem átforrósodott szívvel hirdetjük és éljük! Ha pedig ezt a kívülállók észreveszik és megfogalmazzák az első keresztyénekről alkotott véleménnyel: Lám ezek mennyire szeretik egymást, és elkezdik Istent dicsérni, bizonyosak lehetünk, hogy Urunk kijuttatott a zsákutcából és megtanított együtt és egymásért élni! Szimon János A LEGNEMESEBB JÁTÉK: a tenisz. Van benne valami finom és izgalmas erotika. Test küzd test ellen, hosszú órákon át hatalmas erővel, de nem találkoznak, mert köztük mindig ott feszül a háló. Szinte művészet, tenyérnyi területre helyezik a labdát a legnagyobbak. így volna jó versengeni. De az életben mindig a kegyetlenebb a harc, s csak ritkán folyik tisztességes küzdelem. ÖREG NEMZET. Ez a félelmetes állapot az utóbbi időben alakult ki. A tiszta arcú, fáradt öregeket régen tisztelték. Gyerekkoromban természetes volt, hogy egy-egy idős emberen segítsek: bevásároltam, behordtam tüzelőjét, orvosért szaladtam az éjszakában... Ma nyűg és teher a motyogó, rossz ruhás hetven-nyolcvanéves. Elesnek, lassan szállnak fel a buszra. Sok fiatal gyűlölettel néz rájuk. Legszívesebben arrébb rugdalnák az útjukba tévedőket. KÉPEK TARKOVSZKIJRÓL. Egy pádon ül, mögötte a hallgatag kert. A rendező a távolba néz, ahová rövidesen száműzi a hatalom. Milyen beszédes sovány arca: végtelen szomorúság árad felénk, mielőtt végleg kilobban az egész. Utolsó mondata különösen szíven üt: „Egy mű szépsége a műben megtestesülő erkölcsi erővel arányos.” A többit tudjuk: még hat kapkodó év, azután a rák elszakítja a halhatatlan filmszalagot. A legnagyobb élő költőt nem engedik ki Párizsba. Apa nem temetheti el fiát! Fenyvesi Félix Lajos DR. BODROG MIKLÓS GÖRGETEG (Bánffy György színművész tolmácsolásában az alábbiak is elhangoztak a Protestáns Közművelődési Egyesület lélektani szakosztályának legutóbbi," közelmúltban tartott összejövetelén, melyen lapunk munkatársa elsősorban nem lelkészként, hanem - úgyis, mint a szakosztály elnöke - pszichológusként vett részt. A szépírói erényekről is tanúskodó írás - igaz történet.) A szorgalmas és ügyes kereskedő gondosan tanította egyetlen flát, hogy úriember legyen belőle. Büszke is volt nagyon az ifjú minden sikerére, gyengeségeit azonban nemigen akarta észrevenni. Vagy ha mégis, afféle „ ejnye, ejnye ” volt a dorgálás felső foka. Felesége pedig folyvást azt emlegette: „Az én drága fiamnak doktorálnia kell!” A fiatalember azonban sokkal szívesebben látogatta a helyi arany- ijjak kedvelt kaszinóját, mint az egyetemi előadásokat. Épp hogy csak átcsúszott a vizsgákon. Húga a jeles érettségi után szívesen tanult volna tovább, de: „Neki majd egy jó férjet szerzünk!" Emellett azonban megígérték neki, hogy ha férjhez megy, előbb- utóbb komplett családi házat kap. A fiú meg, úgymond ügyes fiskális lesz, jó kiállású, született szónok, dőlni fog hozzá a pénz. O erre van teremtve. Minden csak idő kérdése. A szép és tehetséges lánynak hamarosan akadt kérője: a helyi ipartestület elnöke, igen ügyes szakember, kemény egyéniség. Rá az ígért családi ház is vonzóan hatott. Öt év alatt négy gyermek lett a frigyből, miközben az „ ígéret háza ” csak nem akart alászállni a szavak fellegeiből. A kínos helyzetet azzal enyhítette az após, hogy megmutatta vejének a bankbetétkönyvét, amely a szükséges pénz nagy részének meglétét bizonyította. „Majdegy összegben. És akkor én építtetem fel nektek! ” A család szemefénye - immár ügyvédbojtár - egy este halálsápadtan támolygott be a szülői házba. Apja előtt térdre rogyott. „Édesapám, meg tudsz nekem bocsátani? Pokoli pechem volt, borzasztó kártyaadósságot csináltam! Fizetni nem tudok, csak azzal, hogy főbe lövöm magam! Különben becstelen senkiként tengethetem az életem!” (Akkor ez volt az úri sikk.) Kiderült, hogy a szörnyű summa megközelíti a húgáéknak tett ígéret szintjét. Más pénzük nincs. Az anya jajveszékelt, az apa üveges szemmel meredt maga elé. Végül is a döntés: „Megmentjük a fiúnkat, a lányunk majd biztosan megért minket!" És másnap a ház lerótt „ becsületpénzzé " változott. A hatfőnyi családnak már igencsak szűkös volt a bérelt lakás. A hír vételekor a fiatalasszony elájult, férje dührohamot kapott: őrjöngve átkozódott, sőt ettől fogva ivásra adta fejét. Sokszor éjfél után vetődött haza és felordította az alvókat: „Becstelen banda, apád, anyád, a gyalázatos öcsédről nem is beszélve! Gyönyörű kis szüleid nyalták-falták, kényeztették azt a felvágó diplomás ficsúrt, hát itt az eredmény! Téged meg semmibe vettek, mert te nekik csak lány vagy! Neked kéne felpofozni őket a hitszegésükért! Megmondhatta volna az a félnótás apád az imádott fiának, hogy gyáva kutya, öngyilkosságba menekülne a felelősség elől! így talán úriember marad?! Kérhetett volna részlettörlesztést, mert így még kapna is valamit a kártyás cimborája! De tudta azt a kártyapecér öcsikét, hogy mi fognak tenni a szüleid, ha öngyilkossággal zsarolja őket! Ez a nagy aljasság! ” A hegyekből lezúduló hógörgeteg kegyetlen ugyan, de közbén széthull. Ez a bűn-lavina azonban fáradhatatlanul rombolt. A szülők - úgy látszik - egymás helyett is a fiukat „szerették", elrémítően rosszul. Kényurat neveltek ember helyett, az élő hit még fogalom sem volt számukra, a becsület és felelősségtudat az agyondédelgetett fiatalúr szemében tetszetős szóvirág volt csupán, s így Öméltósága önkéntelenül is azt a kivételezettséget várta (volna) a világtól, meg a szerencsétől, amit szülei „ ömlesztettek” neki balgaságukban. Lányuk érzékeny lelkű volt, sérülékeny és visz- szahúzódó, azért is, mert érezhette, hogy ő afféle másodrendű gyerek. Gyenge idegzete nem is tudta elviselni férje szűnni nem akaró részeg üvöltözéseit, és összeroppant. Súlyos depresszióba esett, amiből ki sem gyógyult. Gyakori, kétség- beesett sírásai főként a kislányára hatottak szorongáskeltően, akit nyolcéves korában holdvilágnál esketett meg, hogy sohasem fog férjhez menni. A három fiút pedig az apjuk a legkisebb „ vétségért" is kegyetlenül összeverte. Aztán meghalt a fiatal anya, gyér vagyonrészét már folserdült lányára hagyva. Az immár teljesen megvakult apa „ biztos ” volt abban, hogy ez a leány műve, és meg akarta mérgezni gyermekét. Ez viszont az egyik fiú megneszelte, szólt a húgának, aki még éjjel kimenekült a közeli erdőbe, s ott bujkált, ott aludt, rettegések közepette. Alighogy kimerültén hazamerészkedett, legidősebb s már nagykorú bátyja töltött pisztolyt talált apja fiókjában. Méltó haraggal vonta őt felelősségre: „ Ezt a fegyvert a rendőrségnek adom át, ha észre nem térsz! Nem várom meg, hogy az apám a húgom gyilkosa legyen! ” Ide kívánkozik, hogy az ipartestületi elnöknek a saját anyjáról nagyon keserű emlékei voltak, ami az egész női nemmel szemben gyanakvóvá, sőt gyűlölködésre hajlamossá tette. (Ez persze nem mentség.) Pár év múltán az apa ugyanabban - nem ragályos - betegségben halt meg, mint a felesége. Tovább vágtat a görgeteg. A négy testvérből csak egy maradt lelkileg egészséges: amelyik szembeszállt a gyilkos indulattal, és különben is sokat segített testvéreinek, úgy is, mint hívő ember. A többi három azonban harmincöt-negyven éves kora táján mély depresszióba csúszott, elsőnek és legsúlyosabban a lány. Nem ritka ez olyanoknál, akik kénytelenek voltak lélekölő légkörben nőni fel. (Persze a genetikus adottságok is számítanak.) Lujza - nevezzük így — egy falujabeli, evangéliuminak mondott közösségben keresett és részben talált is menedéket. Azért csak részben, mert alkalmasint jóval okosabb és műveltebb volt a fanatikus-szigorú vezetőnél, a bibliaismeretben sem maradt el tőle. Sőt: mind jobban átlátott a szitán, felismerve e csoportosulás lelki „görbületeit”, ám erényeiket sem tagadva. Búskomorsága azonban elvonta tőle azt az erőt, amivel észrevételeit nyíltan képviselhette volna. Egyesek úgyis azzal gyanúsították, hogy démoni megszállottság az ő betegsége. Mondhatni: valamiféle „uniformisszíó” volt jellemző rájuk, félelmetes öntúlbecsüléssel: „csak nekünk lehet igazunk" visszataszító benyomást keltve sokakban. Amikor Lujza lélekgyógyászati klinikákról számottevő eredmény nélkül jött vissza, némelyek megjegyezték: Lám, lám, nem akarsz megtérni, az a te bajod. Ezzel mélyebbre döngölték bánatába. Jó tíz évig tartott ez a „barlangi bolyongás”. Aztán feltűnt egy külföldi vendég pszichoterapeuta, s nála alig hihető gyorsassággal javult Lujza állapota. Rá se lehetett ismerni. Nem tűrhették ezt egynémely szuperkegyes farizeusok, mondván: „ Válassz! Jézus vagy lélekgyógyászat! Ha elutazik a csodadoktorod, a legsötétebb bú- songásba zuhansz viszsza! ” 5 ezzel idővel vissza is lökdösték őt a reménytelenségbe lélekgyilkos képmutatók. Krisztus szent nevében. Néhány évig sorvado- zott még közösségének talán legmélyebb hitű tagja, mielőtt hazaköltözött Jézusához az örök hazába. Nem egy mai embert fenyegetnek olyan átok-lavinák, amelyek akár még száz-egynéhány éve lódultak neki a szörnyű rombolásnak, mikor milyen bűnök-például házasságba kényszerítés vagy „érdekfrigy ” stb. miatt. Krisztus követői mindenkor átoktörők - még saját berkeikben is! Néha ehhez kell a legfinomabb érzés és a legnagyobb bátorság. Urunk, segíts! 55 A hegyekből lezúduló hógörgeteg kegyetlen ugyan, de közben széthull. Ez a bűn-lavina azonban fáradhatatlanul rombolt. 55
