Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-06-17 / 25. szám

Evangélikus Elet 2001. JÚNIUS 17. 9. oldal A FÉBÉ NYÁRI KONFERENCIÁI Néhány észrevétel a cigánykérdéssel kapcsolatban A közelmúltban - első alkalommal - immár parlamenti megemlékezések is ráirányították a közvélemény figyelmét a holokauszt, dr. Mádl Ferenc köztársa­sági elnök úr levele szerint továbbá a cigányholokauszt, valamint a kommu­nizmus áldozataira. Mindkettővel fog­lalkozott az Evangélikus Élet is. „A nemzeti szocializmus és a szocia­lizmus megsemmisítő gépezete az embe­ri lelkeket sebezte a legmélyebben... ” - fogalmazott a zsidó áldozatokra emléke­ző ülésen dr. Ader János úr, a Magyar Országgyűlés elnöke. Bizony e sebek sokáig gyógyulnak még, miként a történelmi egyházaké is. Ordass püspök úr, Mindszenty bíboros úr, érsekek, esperesek, lelkészek, plébá­nosok, káplánok, hitoktatók, szerzetesek meghurcolása, testi-szellemi megalázá­sa, bebörtönzése, megölése minden hívő lelkében máig kiirthatatlan trauma. S ezen állapotot súlyosbítja, hogy az elkö­vetők, az elhallgatok, a kollaboránsok (együttműködők), a ferdítők és a felejte­ni akarók ma is úgy élnek közöttünk, mintha mindebben csak „bocsánatosán” vettek volna részt. Hitünk szerint tetteik az Úristen előtt majdan elszámolandók ugyan, ám mindezek eltakarása, már ma „a történelmi múltba utalása”, tehát a nemzet lelkiismeretének elaltatása, sú­lyos bűn lenne nemcsak a jövő generá­ció számára, de a ma élők előtt is. Ugyanilyen fájó, hogy az evangélikus egyháznak az „emberarcú szocializmus­ban” betöltött, máig tisztázatlan, a hívek előtt homályban maradt (=tartott) szere­pe, a pártállamiságból ránk maradt egész számonkéretlenség: tehát az elhallgatás - egy kis képzavarral élve - máig kibeszél- hetetlen. Ám jobb, ha így fogalmazunk: e kifizetetlen adósság azok lelkiismeretére van bízva, akik közül sokan azóta is meg­határozó szolgálati helyeket töltenek be. (Az önvizsgálatot egyébként fontosnak tartja magára nézve a Magyarországi Re­formátus Egyház több, meghatározó sze­mélyisége és vezetője.) Az Ordass Baráti Kör (OLBK) „Ke­resztyén igazság” című folyóirata, (amely egyidőben letiltatott az egyik legnagyobb budapesti evangélikus gyü­lekezet, sajtótermékeket ajánló asztalá­ról) kutatómunkája eredményeként né­hányszor foglalkozott ezen időszak nyil­vánosság elé tárásával. Ám a hívek nem ebből, hanem az Evangélikus Életből tájékozódnak. Az Evangélikus Élet meg csaknem olyan volt 45 éve alatt, mint amilyen az elmúlt 10 év során: zárt, szabályozott, száraz, unalmas, nyomdai megjelenítését tekint­ve nem kitalált, egyoldalú, és még papír­ját illetően is rossz minőségű. Méltatlan a magyarországi evangélikussághoz, amely oly sok nagy egyéniséget adott a világnak. Méltatlan tehát a Magyaror­szági Evangélikus Egyházhoz. Ne kegyeskedjünk: felekezeti újságra ugyanúgy elmondhatók a jelzők, mint más (tartalmú) sajtótermékekre. Sajnos, hogy így volt. A jobbító jeleket meglátva tehát néz­zünk szembe ezzel. Feltehetően a megújulása szellemében „nagy témához” nyúlt a lap 2001. május 6-i számában. Talán történetében először tehette, és egy teljes oldalt szentelt a cigá­nyok és az egyház kapcsolatának, beszá­molva a Friedrich Ebert (F. E. S.) Alapít­vány támogatásával szervezett április 28- i eszmecseréről. Mégegyszer leírom a szót: a tanácsokozás „elkegyeskedte” ezt az óriási - nemcsak magyar, hanem euró­pai - gondot. A beszámoló („Beszéltél-e már egy romával?...) szerinti tíz felszóla­ló - a cikk alapján - megmaradt a közhe­lyek szintjén: .....A romaság megmaradt ide gen testnek"... „... az Alapítvány cél­ja, hogy csökkentse a romák társadalmi kirekesztettségét... ” ......az egyházaknak je lentős szerepük kell, hogy legyen felemelkedésükben"... „tanuljanak ci­gánytörténelmet a magyar pedagógus­hallgatók".......a teológusok semmiféle ro maismeretet nem kapnak”... „nehéz bevinni a cigányokat a templomba"... „ehhez más megközelítésre van szük­ség"... „handikeppel (hátránnyal) indul­nak a romák az oktatás terén ”... „ helyez­zük előtérbe a roma nők helyzetét"... „jó kiadványok szükségesek a tulajdonképpe­ni misszionáriusi munkához"... „a ci­gányságnak. magyarságnak egy útja van: Jézus Krisztus” stb. A névtelenül idézett lelkészek, szak­emberek kérem, hogy egyként bocsássa­nak meg: mindez frázisok halmaza. Ám az figyelmeztetően látható belőle, hogy az állam, a kormány (a pozitív megkü­lönböztetés kézzelfogható, most először megvalósuló programjai ellenére) és az Evangélikus Egyház is ezen gonddal kapcsolatban „nem talál valódi fogást”, nem tudja a lényegénél megragadni. Miként fél oldal terjedelmű írásában (A cigánykérdés) Frenkl Róbert sem, aki azonban - tán a bölcsek kövével már-már tetemre hív, mint evangéli­kust, mint magyar állampolgárt. Azt ír­ja például, hogy ..... a zámolyi kiván­do rlások riadót jelentő, sokkoló események”... „ez így nem mehet tovább”... „véget kell érjen a hárítás, az önfelmentés, a bizonyítványmagya- rázás időszaka"... „ha lesz támogatás és megváltozik a közgondolkodás”... „ igazunkat keressük továbbra is a zámolyi ügyben, vagy felismerjük, hogy nem erről, hanem mulasztásainkról, te­endőinkről szól a történet"... „meg kell változzék a többségi társadalom és be­folyása révén (!_- tőlem M.L.) a min­denkori magyar kormányzat magatar­tása a cigánykérdésben, ha a magukat kereszténynek vallók komolyan veszik a roma nép integrációját (beépülését) ”. Ezek bizonyos mondatos, vagy mon­datrészes vádiratocskák azzal a - ki nem mondott - téveszmével a háttérben, hogy mindezekért a lemaradásokért, a cigányság jelenlegi állapotátért csak a magyarság, a hazát adó többségi nem­zettest a felelős. (Ezután netán a bocsá­natkérés következne?...) Az Evangélikus Egyház országos fel­ügyelője írásában merészen, mély vizek­re evezett tehát. A krisztusi szeretet evangélikus anyanyelvén, politikától nem mentesen (ám akként, hogy a vallás korántsem „magánügy”, mint oly sokan hangoztatni szeretnék, hanem a legsú­lyosabb közügyek közül való) mind­ezekkel kapcsolatban a következőket feltétlenül megfontolandónak tartanám. 1. A cigányügy - nem magyar ügy, az egész világ ügye (lenne), ha lehetne. Nem Zámolytól számolunk és a vége még láthatatlan. 2. Pénzzel, pártpolitikával (4 év) le lehet fedni belőle valamit. Ez a felszíni kezelésnél is kevesebb. De csak a köve­telés rossz kiindulópont. (Ez így valóban „nem mehet tovább”.) 3. Az ún. kádári „szocializmus” 4 és fél évtizeden át egyetlen ponton sem tu­dott (akart) a gondhoz hozzányúlni. (Amiről a Párt nem beszél, az nincs is...) 4. Miként Frenkl hivatkozik rá: Ame­rika megteremtette az afro-amerikai né­pesség valódi esélyeit s hogy ez lenne a mi utunk is... Ez bizony a világjárt em­ber nyilvánvaló ismereteinek átírásáról tanúskodik. Csak egyet emelek ide: tör­ténelmi mértékkel mérten bizony még nincs oly távol az az idő, amikor ilyen feliratokat lehetett olvasni az USA meg­annyi nagyvárosában „étterem (mozi) - csak fehéreknek!” Miként az elmúlt időszak strass- bourgi roma-eseményeiből nyilvánvaló lett (újabb „menekülők” hazatérése, tartózkodási engedélyek megtagadása bizonyos kinti személyek esetében, bí­rósági eljárás megindulása stb.), hogy az országos felügyelő úr nemzeti fele­lősségünket feszegető véleménye elsie­tett volt. Még akkor is, ha 40 egyné­hány szellemi ember - a liberális Ma­gyarországot „képviselendő” - Nyílt Levelet küldött Franciaország minisz­terelnökének, amelyben örömüket feje­zik ki, hogy az itthon „üldözöttek”, az 1956-os magyar menekültekhez hason­latosan (!...) hazát lelhetnek a Szajna- parti világvárosban. (A franciákat egyébként égeti a maguk cigánykérdése is. Ennél is fontosabb lett, hogy leckét küldjenek Magyarországnak a tartózko­dási engedély megadásával?) A Magyarok Világszövetsége kereté­ben működő Nemzeti Együttműködési Bizottság 1997-ben levélben kérte fel a magyarországi civil szervezeteket, hogy elnökségi vagy válaszmányi ülésükön állítsák össze azok névsorát (politikusok kizárva), akik az elmúlt évtizedek vagy évtized, fordulatoktól terhes, hazai köz­életében is hitelesek maradtak, tisztán, becsületben őrizték meg nevüket, em­berségüket. A felhívásra 112 szervezet több mint 3000 névvel válaszolt és ebből a legtöbb szavazatot kapott 100 személy alapíthat­ta meg - megtiszteltetés, hogy magam is köztük lehetek - 1997. október 30-án a Százak Tanácsát. (Csak szúrópróbasze­rűen néhány név: Andrásfalvy Bertalan, Balczó András, Balassa Sándor, Bánffy György, Bessenyei Ferenc, dr. Csath Magdona, Czine Mihály, Grosits Gyula, Gyulay Endre, Hegedűs Lóránt, Kahler Frigyes, Kiss Dénes, Kozma Imre, Medveczky Ádám, Nagy Gáspár, dr. Nemeskürty István, Pongrátz Gergely, Papp Lajos, Püski Sándor, Sinkovits Im­re, Szervátiusz Tibor, Szörényi Levente, Szokolay Sándor, Tétényi Zsolt.) Nyilván sokan kimaradtak belőle, és nem hisszük, hogy ez valamiféle „legjob­bak” testületé. Azt azonban, most már több, mint 3 év elmúltával igen, hogy személyes csoportérdekeket, vitákat, el­lentéteket félretéve úgy adjuk közre állás- foglalásainkat, hogy azokban csakis és kizárólag nemzeti sorskérdésekről van szó. Segítve a józan eligazodást, szolgál­va a mélységből való felemelkedésünket, merthogy - miként az egyik irat fogalmaz - „Magyarországot az új évezred küszö­bén meg kell menteni!” (Az egyébként nyilvános Állásfoglalásainkat minden esetben megkapta, megkapja a miniszter- elnök - aki egyik tanácskozásunk vendé­ge volt több órán át - a kormány tagjai, valamint a köztársasági elnök.) Visszatérve az alapkérdésre: a Szá­zak Tanácsa fontosnak tartotta, hogy Ál­lásfoglalást adjon ki az emberi jogok sé­relméről, épp a hónapok óta folyamato­san felszínen tartott (ld. a tömegtájékoz­tatás, mint nagyhatalom!) roma-ügy kapcsán. Egy részében így fogalmaz a Testület: „Meg kellett szoknunk - legkivált 80 év óta - a hazug rágalmakat, éspedig nem csupán ellenségeinktől és ellensé­geinket pártoló idegenektől, de olyan hazai polgártársainktól is, akik ezúttal Lionnel Jospin úrhoz, Franciaország miniszterelnökéhez fordultak a magyar­ságot befeketítő vádaskodásukkal. Az „üldözött" és „menekült" romák, csu­pán etnikai hovatartozandóságuk okán, a „pozitív diszkrimináció” jegyében több segélyt, támogatást kapnak hazánk­ban. mint a hasonló színvonalon tengő­dő magyar polgártársaik. S akiknek - miközben világgá szórták átkaikat, rá­galmaikat hazájuk ellen, - Strassbourgban is gondjuk volt rá, hogy szóvivőjük útján a szociális segélyeket, támogatásokat a zámolyi Önkormány­zattól felvegyék. És ha valaki, netán a nemzetgyalázásra rálicitáló értelmiségi levélírók sorsáért aggódnék, megnyug­tatjuk, hogy ezek az urak továbbra is a hazai média kedvelt sztárjai, a hazai kultúrpolitika esélyes díjazottjai lesznek s a hazai értelmiség legtöbbet kereső csoportja. Egyébként a menedékjogért folyamadó roma-csoport tagjai között valóan vannak 6, 8, 9 alkalommal elítélt, köztörvényes bűnözők, sőt gyilkossággal alaposan gyanúsítható személyek is, s ha az üldöztetés vádja akár a menedék­jogot kérők, akár a menedékjogot szol­gáltatók részéről erre vonatkoznék, be kell vallanunk, hogy mi, az ilyen és ha­sonló visszaeső bűnügyekben inkább ke- veselljük, mintsem sokallnánk a hazai bűnüldöző szervek szigorát. ” A cigánykérdéssel foglalkozó, az írás elején említett tanácskozás és Frenkl Róbert országos felügyelő úr írása mellé testvéri szeretettel ajánlom e néhány gondolatot. Murányi László * Örülök, hogy Murányi László írása sok értékes és érdekes információt nyúj­tott az Evangélikus Élet olvasóinak. Ami a témát, a cigánykérdést illeti - feltehe­tőleg szándéka ellenére - sajátosan megerősítette írásom fő mondanivalóját. Az eddigi út nem vezet eredményre. A kérdés aktuálpolitikai kezelése zsákutca. Az amerikai példa bizony követendő. Nem egyszerűen a többségi nemzet fele­lősségéről van szó (arról is), hanem a nemzet pártpolitikai szempontokat meg­haladó érdekéről, jövőjéről. Ebben je­lentősnek vélem az egyházak szerepét. A riadó ezt célozza. Frenkl Róbert A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület Istentől kapott feladatának tart­ja, hogy - hosszú évtizedek alatt gyakorolt módon - ezen a nyáron is két konferenciát rendezzen a piliscsabai Béthelben. Ezeken ,a konferenciákon az áhítatokon, evangél- izációkon és a bibliaköri együttléteken túl, előadások hangzanak el a betegek és az idősek között végzett egészségügyi és lel­ki munka kérdéseiről. Szeretettel hívogatjuk a konferenciá­ra egyesületünk és a gyülekezetek tagja­it, az Isten igéje köré pihenni és feltölte- kezni vágyó Testvéreinket. Várjuk azo­kat is, akik az egyes gyülekezetekben - hivatásszerűen vagy alkalmilag - bete­gek és idősek között gondozói szolgála­tot végeznek vagy ezt tervezik. Egyesü­letünk az ilyen szolgálatban álló Testvé­reket szeretné összegyűjteni, számukra hátteret, közösséget, bizonyos tovább­képzést biztosítani, s átadni mindazt a tapasztalatot, amit idős diakonisszáink életük során összegyűjtöttek. Az első konferenciánk időpontja: 2001. június 28 - július 1., a másodiké pedig: augusztus 16-19-ig. (A konferen­ciánk csütörtökön koradélután kezdőd­nek és vasárnap ebéddel fejeződnek be.) A júniusi konferencia előadói: Bohus Imre, dr. Drenyovszky Irén, Kerekes Csaba, dr. Macskássy Ottilia, Missura Tibomé, Zászkaliczky Pál. Az augusztusi szolgálattevők: Bolla Árpád, Ittzés János, Ittzés István, Ittzés Ádám, Magassy Katalin, Zászkaliczky Pál. Részvételi díj: naponta 1.300 Ft, va­lamint ágyneműhasználat esetén egysze­ri 300 Ft. Jelentkezés: Taschner Erzsébet dt. címén (1131 Budapest, Pajtás u. 42. tel: 349-0845) Jelentkezési határidő: a júniusi konfe­renciára június 19., az augusztusira: au­gusztus 9. (A jelentkezést néhány soros le­véllel visszaigazoljuk, s ebben az utazás­sal kapcsolatban tájékoztatást küldünk.) Fébé Diakonissza Egyesület Köztérre a Luther-szoborral! Érdeklődéssel olvastam az április 15-i számban Juhász Géza írását a Teológus Otthon melletti kertrészben álló Luther-szobor sorsáról. Én néhány évvel ezelőtt, amikor még úgy volt, hogy a Nemzeti Színház az Erzsébet tér Bajcsy Zsilinszky út felöli oldalán kerül felépítésre - és ezzel összefüggésben nem csak az Erzsébet teret, hanem a Deák teret is rendezik -, hosszabb cikkben írtam arról, hogy a Luther szob­rot most lenne az alkalom oda helyezni, ahová az eredetileg készült. A cikkemre válaszként írásban az hangzott el, hogy a szobor csúnya, nem hason­lít Lutherre, mert ő alacsony termetű volt, stb. Ezzel kapcsolatban azt szeretném ki­fejteni, hogy amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház illetékesei annak idején megrendelték Lux Elektől a szobrot, nyilván közölték vele, hová lesz felállítva és más szempontokat is. A szobrász nyilván tanulmányozta Luther személyi adottsága­it. A szobrász biztosan több szobortervet készített el, és ebből választották ki az ille­tékesek azt, amely alapján végül is elkészült az ismert Luther-szobor. Miután a szo­bor elkészült, feltételezem, senkinek sem volt kifogása ellene. Sajnos közbejött a há­ború, majd az önkényuralom, és a szobor nem került a tervezett helyre felállításra. Én nem tudom, hogy a szobor az akkori Deák tér melyik részén lett volna felállít­va. Sajnos azonban én vagyok olyan öreg, hogy tudjam, hogy a Deák tér akkor mi­lyen kicsi volt. A most elzárt utcák (Deák Ferenc u„ Sütő u.) keresztül mentek a té­ren az akkor Vilmos császárról elnevezett útig. A földalatti megállója az akkori tér közepén volt, elég nagy kerek területet elfoglalva. Ahová a Nemzeti Színházat ter­vezték hatalmas bérházak álltak. És a templom előtt a Sütő utca és a Deák Ferenc ut­cai rész között egy kis, talán 20-30 négyzetméteres, háromszögletű, néhány fával be­ültetett rész volt. A mostani Deák tér szinte összeolvad az Erzsébet térrel és hatalmas területet foglal magában. Sőt a tér azzal sem lesz kisebb, hogy a színházgödör beépí­tik, mert a beépítés csak a föld alatt lesz. Előttem teljesen érthetetlen az egyház vezetőségének a közömbössége a szobor felállításával kapcsolatban. Persze tudom, hogy a szobor felállításához tervet kell ké­szíteni az elhelyezést illetően, engedélyt kell beszerezni az illetékes hatóságtól, és nem utolsó sorban sok pénz kell. Lám a reformátusok leköröztek minket, mert a Kál­vin téren áll Kálvin szobra. De most ne mondja senki, hogy az a szobor „kicsi”. Nyil­ván a tér nagysága nem is adott lehetőséget nagyobb szobor felállítására. Juhász Gáza írásában hivatkozik del Medico Imre hozzászólására, és teljesen egyet lehet az abban foglaltakkal érteni, hogy a köztérre készült szobor nem való egy zárt kertbe. Tudomásom szerint a Teológus Otthon tervezett bővítését akadályozza is a szobor elhelyezése. Még röviden a szobor méretéről. Én nem tudom, hogy Luther milyen termetű volt, de ha egy alacsony hölgy egy nagyestélyit vesz fel, rögtön 20 cm-re magasabb­nak néz ki. Tanulmányoztam a szobor egyes részének méreteit, azok teljesen össz­hangban vannak egymással. Hogy mennyiben hasonlít a szobor arca Lutherére, én nem tudom megítélni, de a szobrász nyilván talált olyan „rajzokat”, amelyek segítet­ték a hasonlóság kifejezésére. (A Hősök terén lévő 6 vezér szobrainak arcai nyilván nem hasonlítanak a hét vezér arcára, de ez senkit nem zavar.) Egyébként sem szabad egy művészeti alkotást kiragadva elkészültének korából, egy más művészeti irányza­tú kor ízlése szerint megbírálni. Mert ha ez így lenne, akkor minden szobrot száz évenként át kellene faragni, minden festményt átfesteni. A szobor alakja mutatja Luther emberi és szellemi nagyságát. Egyetértve Juhász Géza véleményével, most ismét itt volna a lehetőség a szobor eredeti helyére való, végleges elhelyezésére. Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni! Dr. Pósfay Miklós Csúsztatás Tisztelt Szerkesztőség! Szeretném felhívni a figyelmüket az Evangélikus Életben - nem egyszer - tapasz­talt időbeli elcsúszásra. Ez történt a legutolsó számban is. Mire gondolok? Legtöbben a vasárnapi istentisztelet előtt-után veszik meg a la­pot. Na már most, ha 27-én kapják kézhez, már nem vehetnek részt a 26-ára meghir­detett Kórustalálkozón a fasori evangélikus templomban. Vagy: Mennybemenetel ünnepe 24-ére esett. Az arra a napra kijelölt igét és annak magyarázatát csak jóval utána tudják elolvasni. Valamikor, a szombatig lezajló programokról az azokat meg­előző számban értesültünk. Kérem, hogy a jövőben körültekintőben járjanak el, és ne fosszák meg a híveket a szép egyházi élményektől. Nem magam miatt szóltam, mert kezdettől a lap előfizetője vagyok. Hittestvéri üdvözlettel: Lászik Mária, az Újpesti Gyülekezet presbitere Olvasónk levelét viszont azért közöljük örömmel, hogy másokat is az Evangélikus Élet előfizetésére buzdíthassunk. Előfizetőink ugyanis általában már csütörtökön vagy pénteken kézhez kapják a lapot, amelyből ilyesformán még éppen időben értesülhetnek mindarról, amelyről a vasárnapi vásárlók olykor bizony már csak megkésve. Egyébiránt az egyházi, gyülekezeti események időbeni „ beharangozását" története­sen nem a szerkesztőik) feledékenysége késlelteti, - hanem a hirdetőké. TPK Az Ev. Élet május 27-i számában közöltük dr. Frenkl Róbert Elváltak. Elvált lelkészek című jegyzetét. A publicisztika szokatlanul éles visszhangra talált olvasóink körében, ezért jövő heti lapszámunkban a témának ismételten külön oldalt szentelünk. (-szerk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents