Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-06-10 / 24. szám
Evangélikus Elet 2001. JÚNIUS 10. 5. oldal A befalazott------1-------fatemplom-----1 I-------piliscsabai--------L-----történet A piliscsabai Béthel Missziói Központ fatemplomát eredetileg Németországban szentelték fel, 1962 ádvent első vasárnapján, mint a Baden Würtenbergi Nürtingen-Enzenhart templomát. Huszonnyolc év után az ottani gyülekezet lélekszáma olyannyira megnőtt, hogy új, nagyobb templom építését határozták el. Amikor a hívek Ernst Dehlinger lelkésztől megtudták, hogy Piliscsabán konferenciák tartására alkalmas nagytermet is szeretnénk építeni, a 170 m: alapterületű fatemplomot egyházunknak ajándékozták. Kérésük csupán az volt, hogy rövid időn belül végezzük el a templom lebontását és hazaszállítását. (Emst Dehlinger 1985-től számos segélyakciót vezetett hazánkba, - elsősorban a Magyarországi Menekültügyi Szolgálat részére.) A lehetőség hírére héttagú brigádot szerveztem, amelynek tagjai voltak: Kendeh György lelkész, Nagyváti Pál, a piliscsabai Béthel akkori gondnoka, Csizmadia Pál, a rákospalotai gyülekezet másodfelügyelője és kedves felesége, valamint három ács és e sorok írója. Nem kellett hozzá egy hét, hogy a templomot elemekre szedve, pótkocsis teherautóra rakva, Piliscsabára szállítsuk. Sokszor zuhogó esőben, éjszakába nyúlóan pántoltuk a faanyagot, a rengeteg cserepet, ügyelve arra is, hogy a faanyag el ne ázzon. Óvtuk az anyagot, amiből újra templom lesz! Munkánk során élvezhettük a II. világháború után Soroksárról oda is kitelepített svábok vendégszeretetét, akik esténként velünk énekelték: „Kis lak áll a nagy Duna mentében...” (Az ő számukra a haza még mindig Magyarország, így tulajdonképpen a templomukat haza- küldték.) A templom újra-felépítését már nem vállalhattuk amatőr módon, viszont a jelentkező kivitelezők magas árajánlatát nem tudtuk megfizetni. Közeledett 1990 tele, féltünk, hogyha sürgősen nem építjük fel a templomot, a faanyag tönkremegy. Végső szükségünkben erdélyi menekültekhez fordultunk, akik között volt mindenféle szakember. Végül is ők - akik egyházunk menekültügyi szolgálatától sokat kaptak építették fel a templomot. Egyikük, Szász István építész tornyot is tervezett hozzá. Erdélyi fafaragók készítették az oltárasztalt és a gyertyatartókat is. Istennek legyen hála azért, hogy 1991 június 14- én ü. dr. Harmati Béla és D. Szebik Imre püspökök -Donáth László helyi lelkész bevonásával - immár Piliscsabán is felszentelhették a fatemplomot. Harmati püspök Jer 1,7 alapján szólt a templom szolgálatáról. Ma is emlékezetes számomra igehirdetésének egyik mondata: „Áldja meg Isten a fát, amely templommá állt össze, hogy benne szólhasson az Úr! ”. A templomszentelésen jelen volt az ajándékozó Nürtingen-Enzenhart gyülekezetének lelkésze - W. Schöllkopf -, aki imádkozott a templom további szolgálatáért, az ünnepre ővele érkezettek pedig énekkel szolgáltak. Arra már nem emlékszem, hogy mit mondott sokaknak örömet szerző lelkésztestvérem, Ernst Déhlinger, arra viszont igen, hogy milyen szeretet... és 2001-ben. tel csomagolta ki „ráadás-ajándékát”: egy elektromos orgonát. A piliscsabai Béthel Evangélikus Missziói Otthon azóta a legkihasználtabb konferencia- és misz- sziói központunk lett, és ebben nagy segítséget jelentett, hogy vendégei - immár egy évtizede - Isten házában is összegyűlhetnek. Tíz év alatt azonban a templom annyira kezdett deformálódni, hogy felújítása, illetve átépítése elodázhatatlanná vált. Pintér Győző építész testvérünk, aki a templom köré épült missziói otthon tervezője volt, így számolt be erről: „A templom annyira kezdett deformálódni, hogy az ablakokat már nehezen lehetett nyitni, zárni, az oromfalat meg kellett erősíteni. A nyári konferenciákon a fatemplom délutánra már igen meleg lett, és nehezen lehetett kibírni a több órás benntartózkodást. Felújítása, illetve átépítése egyértelműen szükségessé vált. Ennek során elkészítettünk az alsó fafödém helyett egy vasbeton födémet, melynek konzolos szélére falat ültetve, körülfalaztuk a templomot. A belső teret megnöveltük azzal, hogy a padlástér egy részét egybenyitottuk a belső térrel, és ezt a felső részt a meleg csökkentése érdekében »átszellőztettük«. Hogy ne kelljen nappal is villanyt használni, egy felső »bevilágítósort« alakítottunk ki. A szőnyegpadlót az alsó vasbeton födémen mindenhol kicseréltük könnyen tisztítható kerámia-burkolatra. Beépítettünk új, redőnnyel ellátott nyílászárókat, és gázfűtéssel láttuk el az épületet. " A templom 1991-es szentelés óta a Béthel Missziói Otthon gondnoka Varga Gábor, aki munkáját az Úrtól vett szolgálatként végzi felelősen és áldozatkész szeretettel. A templom újraszentelése 2001. június 2-án volt, D. Szebik Imre elnök-püspök szolgálatával. Bolla Árpád, Béthel volt igazgató lelkésze Béthel fatemploma 1995-ben... Múlt heti beszámolóm folytatásaként hadd gondolkoztassam el az olvasót azon, hogy mit jelent protestáns keresztyénként élni Mexikóban, akárcsak egy évet is... Utazásom előtt sokat imádkoztam a#rt, hogy legyen majd lehetőségem égy protestáns gyülekezet életét megismerni, és abban részt venni. Aki csak egy kicsit is jártas a világ „vallási térképén”, az tudhatja, hogy nem kis kérés volt ez, Rio Grande-tó\ délre ugyanis - egy-két ritka kivételtől (mint pl.: Costa Rica) eltekintve -, enyhén szólva nem hemzsegnek a reformációt követően létrejött egyházak. De Isten meghallgatott és egy gondoskodó, engem is nagy szeretettel fogadó közösséget adott, amiért még most is nagyon hálás vagyok Neki. Mexikóban - így abban a városban is ahol én tanultam - a protestáns gyülekezetek kicsik. Létszámuk 60-100 fő, többségük amerikai misszionáriusok által alapított baptista, metodista vagy presbiteriá- nus alapokon létrejött közösség. A Cuernavacai Keresztény Közösség, ahova én jártam, bibliai alapokon álló gyülekezet. Itt megláthattam, mit jelent valóban egymást, és azt a tágabb környezetett is hordozni, ahová Isten helyez minket. A gyülekezetben teljesen természetes volt a rendszeres böjt és az imalánc. És nemcsak olyan krízishelyzetekben, mint amikor például az egyik gyülekezetbejáró módosabb családból elraboltak egy gyereket váltságdíj fejében. (Az emberrablás e válfaja egyébként sajnos naponta hallható hír a televízióban, kifejezetten emberrablásra szakosodott bűnbandák teszik „kiszámíthatóbbá” az életet.) Nagy élmény volt részt venni egy olyan közösség életében, ahol az a fontos, hogy abból a kevésből is adjanak a még inkább rászorulóknak, amivel ők rendelkeznek. A város szélén élő szegény családok gyermekeinek egy klubot hoztak létre, ahol hetente több alkalommal is szerveznek foglalkozásokat, pótolva az iskolába nem járó, korgó gyom- rú gyerekek számára a tananyag és az ennivaló egy részét. A nyári esőzések következtében pusztító áradásoktól sújtott területek megsegítése sem volt kérdés. A gyülekezeti fiatalokkal több mint félnapos - hol hegycsuszamlásokkal, hol 1000 m-es szakadékokkal tarkított tájon -, nyitott tetejű teherautón tett utazás után, végre elérkeztünk a Sierra del Norte de Puebla hegység egy kis totonák faluközösségébe. Minden családot meglátogattunk, hogy megtudjuk kinek, mire van szüksége a vitt élelemből, ruházatból. Meglepettségükön keresztül is érezhető volt a Mégis, a lakosság nagy része a protestáns gyülekezeteket szektának (!) tekinti, és ami ennél is szomorúbb, Chiapas államban valóban üldözésnek van kitéve az evangéliumi kereszténység! Sokaknak megaláztatásokkal és teljes létbizonytalansággal kell szembenézniük, csak azért, mert nem hajlandóak kiszolgálni a helyi államhatalommal teljesen összefonódott egyházi érdekszövetségeket. Hogy még színesebb legyen a kép, mindehhez járul a spanyol hódítók előtti indián kultúrák szellemvilágának legújabb kori reneszánsza. A nagyvárosi forgatagban lép- ten-nyomon ősi rítusokat felelevenítő táncosok, modern sámánok teszik „varázslatossá” a hangulatot. Mindenütt különféle ezoterikus kurzusokat hirdetnek. Természetesen főként a Kolumbusz-előtti kultikus szertartáshelyeket is őrző régészti zónákban, ahová például a tavaszi napéjegyenlőség idején csak úgy özönlöttek az emberek, hogy a hely szelleméből fakadó „mágikus energiákkal” töltődjenek fel. Mindezek után talán már érthető, miért is voltam hálás Istennek a gyülekezetért, ahova jártam. Arról nem is beszélve, hogy ott az istentisztelet déli 12-kor kezdődött (de egyébként ez felekezettől függetlenül mindenütt megszokott időpont) és havonta egyszer közös ebédet tartottunk az istentiszteletek után. Ekkor az aktuális születésnaposokat is felköszöntöttük. Az istentiszteletek helyszíne sem volt ellenemre, hiszen az egy kerthelyiség volt pálmákkal, ponyvával és ventillátorral az erős napsütés ill. a hőség ellen. Talán furcsán hangzik az olvasó számára, de ottani barátaim azon csodálkoztak, hogy nálunk a protestáns gyülekezetek kőépületben, többnyire orgonazene kíséretében töltik a vasárnap délelőttöt. Számomra nagy élmény volt megtapasztalni mit jelent a megszokottól eltérő kulturális (és éghajlati) körülmények között a hitben való közösség, egység megélése és a másság elfogadása. ...De azért lelkesen sóvárogtam a Lutheránia előadásában Bach Karácsonyi Oratóriuma után. Deák Ágnes Keresztyénnek lenni esőisten földjén (Mexikói élménybeszámoló) Mexikói gyülekezetem temploma akinek a nevében mi elindultunk hozzájuk? Ráadásul már hallottak is Róla, hiszen a Jézus életéről szóló filmet az áradás után épen maradt egyetlen nagyobb falfelületre, a katolikus templom egyik oldalára vetítettük. Többszörösen furcsa és elgondolkodtató helyzetben találtam magam: hogyan lehet ilyen rövid idő alatt megosztani a hitünket, amikor annyira más kultur- kömyezetből jöttünk (hát még én) és megértetni, hogy: nem a vallásos ceremóniákon való részvétel a fontos" (amelyeken teljesen összemosódnak a Cortés megérkezése előtti idők hiedelem-világának pogány elemei a katolicizmuson keresztül közvetített kereszténységgel), hanem a Jézussal való személyes kapcsolat. A szinkretizmusnak, vagyis a különlátogatásunk keltette öröm, hogy végre velük is törődik valaki. Nemcsak ők csodálkoztak, hanem én is, bár számomra inkább életkörülményük látványa volt a megdöbbentő. Széljárta, rendes víz- és villanyellátás nélküli, esetleg déli gyümölcsöt, kávét, kukoricát adó, talpalatnyi kerttel körülvett kis faviskókban, a falu szinte egészét kiszolgáló közkonyhán tengették napjaikat az egyhangú tortilla (kukorica-lepény), bab, vagy rizs „menü” mellett. Ahogyan az odatartó út, úgy a kommunikáció sem volt zökkenő- mentes, mivel csak kevesen beszélnek közöttük spanyolul. Hogyan lehet itt a hegyoldalban, bizonyságot tenni Arról, böző kulturális és vallási elemek összekeveredésének legszembetűnőbb példája a Halottak Napi megemlékezések szokásrendszere. Vidéken és az indiánok- lakta területeken nagy jelentősége van az úgynevezett „ ofrenda ”-nak, az adománynak, mert a hiedelem szerint a halottak visszatérnek, hogy élvezzék a rokonaik által kínált ízeket és illatokat. Az utcákon - csontváz alakú figurák felvonulásával -fiesta egészíti ki a temetőben, a sír körüli szokásos családi ebédet. Mexikóban nehéz nem érezni a szinte mindenütt jelen lévő vallásos mázt. Nincs az a piac vagy buszpályaudvar, ahol ne állna egy kis oltár Mária tiszteletére. A mindennapokat teljesen átlengi a felszínes katolicizmus és az egyház jelenléte. annak eííenéreúfiögy a XX. századtól kezdve egyre hangsúlyosabban érezhető a szekularizáció, és főként a nagyvárosi értelmiségi körökben (és a politikai életben) nagyon is meghatározó szerepet tölt be a baloldaliság. A szerző felvételei Húsvét Tascoban - a vezeklés egy részlete Uzsonna a szegény családok gyermekeinek - a gyülekezet egyik szolgálata
