Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-06-04 / 23. szám
Evangélikus Elet 2001. JÚNIUS 3. 7. oldal Mexikó, a kaktuszok és zapatisták földje, az évezredfordulón Milyen élményei lehettek egy magyar tanárnőnek az Újvilágban 2000-ben, ráadásul ha protestáns keresztyénként járt ott? Élménybeszámolóm első részében arról szólnék milyennek láttam az országot mint utazó, míg a jövőheti számban megtudhatják, mit jelent esőisten földjén kereszténynek lenni. Miért éppen Mexikó? Avagy, hogyan kerül az ember lánya az Óperenciás tengeren is túlra, oda ahol az iguana és a pelikán nem az állatkertben várja látogatóit, hanem a Csendes-óceán partján? Persze ma már jó néhány utazási iroda hirdet egy-két hetes nyaralást az ország legfelkapottabb üdülőhelyére, Cancunba, - a környékbeli maja régészeti zónákkal fűszerezve. De azért ösztöndíjasként egy évet ott töltve mégis csak több lehetőségem nyílt megismerni azt a latin-amerikai országot, amely nemcsak a különböző történelmi korok és kultúrák tárháza, de színekben, illatokban, ízekben egyaránt hihetetlenül változatos. Földrajz-spanyol szakos tanár lévén régi álmom vált valóra, amikor végre földet értem az Újvilágban. Na, nem hónapokig tartó izgalmas hajóút után, ahogyan ezt a genovai tengerész tette, vagy ahogy Humboldt, a nagy német természettudós, aki azért töltötte az indiánok, meszticek, és criollok között a XVIII,- ' XlX/'Század fordulóját, hogy megkísérelje a lehetetlent: enciklopédikus leírást liagyni mindazok számára, akiket szintén rabul ejt a latin-amerikai „csodás való”. Azzal az érzéssel tettem meg minden egyes lépést a mostanra talán már nem is annyira új világ, Rio Grande és Chiapas-i esőerdő közötti sivatagokat, kanyonokat, vulkánokat felvonultató tájain, miként az immár múlt századi kubai író, Alejo Carpentier „Az amerikai csodás való” c. esszéjében ad hangot kontinense kiapadhatatlan gazdagságára való rácsodálko- zásának. Úgy vágtam neki az egyéves kalandnak, mint az az utazó aki mindent meg szeretne ismerni, érteni a hétköznapoktól a belpolitikáig, a totonák indiánoktól a városi értelmiségieken át a mojadokig, akik az északi szomszéd csalóka csábításának engedve, életük kockáztatása árán is, de átúsznak a határfolyón. Pár hét elteltével kellett szembesülnöm tervem kivitelezhetetlenségével. Hiszen egy csaknem 2 millió négyzetkilométer területű ország, 96 millió lakosának - társadalmi helyzettől és etnikai hovatartozástól függően különböző - világával, nyelvével (a hivatalos spanyol nyelven kívül 54, többnyire indián közösségekben fennmaradt nyelvet, dialektust beszélnek), gondolkodásmódjával találtam magam körülvéve. De azért nem adtam fel! A kezdeti „kultúrsokkon” túljutva, kezdtem egyre jobban alkalmazkodni, sőt egyre inkább magamévá tenni a helyi szokásokat. Bizonyos tulajdonságokat tekintve mexikói barátaim szerint ez igencsak hamar sikerült, bár ezek csírái már itthon is megvoltak. De ott legalább nem vették zokon, ha elkéstem, vagy ha mindig mindent az utolsó utáni pillanatra hagytam... Mintha azon a féltekén az idő fogalma elméletben és gyakorlatban is másként jelenne meg, keretet szolgáltatva a még Latin-Amerikában is híres mexikói bürokratizmusnak. Az elsőre egy európainak enyhén szólva kaotikusnak tűnő közlekedési viszonyokhoz is hozzá lehet szokni. Hogy nem kell várni a zöld jelzésre a gyalogos átkelőkben (mert, hogy a legtöbb helyen nincs is villanyrendőr), az állandó dudáláshoz és a sofőrök néha hajmeresztő megoldásaihoz, a buszok leintéséhez, vagyis köz- megegyezés által letező megállókhoz, és persze a buszokon állandóan hallható cumbiához, merengéhez, salsahoz. Na, azért ott nem perdülnek táncra, de amint valamilyen alkalom nyílik rá, senki sem mulasztja el. És alkalom van bőven, mert a mexikóiak mindenből, amiből csak lehet, fiestát csinálnak. Ha fiesta, akkor viszont - akár családi, akár vallási, akár nemzeti jellegű - az biztos, hogy közösségben, zenével és tánccal megélt élmény, beleértve persze az egyébként hétköznapokon is fontos szerepet betöltő étkezést. Ami a gasztronómia tájain tett utazásaimat illeti, e téren valóban törekedtem a hiánytalan élmény- szerzésre, aminek látható következményei is lettek. Mindenesetre bátran ajánlhatom az ínyenceknek az Újvilágot, mert a nopál kaktusztól kezdve, a mamey, a papaya, az ananász és a mango szezonjain keresztül országrészenként garantáltan más-más élményben lesz részük, a pozolétól (gulyásleves féle, csak kukoricából és főtt disznó húsból) a cevicheig bezárólag, hogy egy halétel is említésre kerüljön. Kalandozásaim során lépten nyomon mintha a mexikói valóság különböző szintjeit időben átívelő hídon bandukoltam volna, amely összekapcsolja a tegnapot a jelennel. Földrajzos hasonlattal élve, különböző rétegek rakódtak egymásra, melyek nem egyenletesen húzódnak végig az amerikai határ közelében lévő Samalayuc a-sivatagi ól (amely felfedezéséhez nem kevés kitartásra volt szükségünk, hisz még az útikönyv sem említette létezését) a Sierra Madre Occidentali átszelő Rézvölgyön át, a mitikus, üdvözlésképp fumarolákat pöfékelő Popo- catepetlig. Ennek árnyékában délfelé tartva, végleg összefonódik a buja trópusi természeti környezet a kultúra alkotásaival. Nem csak Palenquében, ahol talán a maja romok között egy tukánt vagy a titokzatos quetzalt is megpillanthatunk, de a chiapasi esőerdő életében is, ahol a helyi indián közösségek együtt élnek az emberi létezéshez méltóbb körülményekért küzdő zapatista gerillákkal. A Zapatának, a múlt század eleji mexikói forradalom egyik hősének nevét felvevő mozgalom - élén Marcos aipa- rancsnokkal - 1994 óta okoz nem kevés belpolitikai feszültséget, melynek békés rendezése talán a tavaly megválasztott új elnök, Vicente Fox nevéhez fog fűződni. A mexikóiak egyébként felettébb büszkék hazájukra. Kedvenc rádió-hirdetésem volt például a Környezetvédelmi Minisztérium szlogenje, hogy februárban „a Kaliforniai-félszigethez érkező bálnák születendő csemetéi is büszkék mexikói állampolgárságukra”. A mexikóiak előtt az új évezred hajnalán végre felcsillant a remény, hogy a korábbi, 71! évig uralmon lévő Intézményes Forradalmi Párt után egy minden tekintetben más korszak köszönthet be. Ám nem kevesebbel kell szembenézniük, mint a létformává vált korrupcióval, az évről-évre ismétlődő - hol hatalmas árvizek, hol földrengések formájában jelentkező - természeti csapásokkal, és a lakosság egynegyedét érintő létminimum alatti szegénységgel. A hihetetlen társadalmi kontrasztok egyik végletét, a milliók álmait tükröző szappanoperákból „ismert” szűk elit alkotja, míg Montezuma (az utolsó azték uralkodó) leszármazottaival a kétszer öt sávos utakkal átszelt 20 milliós!!! főváros forgatagában, mint koldulok tömegeivel találkozhatunk. A Cortés hódító hadjáratával kezdődött spanyol gyarmati korszaknak az élet minden szintjén érzékelni - az építészettől a gasztronómiáig - máig meghatározójelenlétét. De ma már az ellentámadás sem marad el! Ahogy a mexikóiak mondják: most „lassú, lopakodó invázióval” foglalják vissza azokat a területeket, amelyektől még a XIX. sz.-ban fosztották meg az akkor még csak gyermekkorát élt független államot. Aki ezen sorok olvasása után vágyat érez maga felfedezni a csodás mexikói valót, de éppen lemaradt a világ legnagyobb városába tartó repülőgépről, annak hadd ajánljak három programot a jövő hétre. Olvassa el Octavio Paz, mexikói irodalmi Nobel-díjas író „A magány labirintusa” c. esszéjét, menjen el egy mexikói étterembe és vegye meg az Evangélikus Élet jövő heti számát. Adiós. Deák Ágnes Palenque - maja romváros (A szerző felvételei) „Kinek mondotok engem?” Ez a Máté evangéliumából származó vers (16,15) volt annak az egyhetes, Németországban lezajlott találkozónak a témája, amely idén - az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia hagyományai szerint - 42. alkalommal gyűjtötte össze Európa sok országából az Úr hívó szavát magyar anyanyelvűnkön hallani, és egymás hite által épülni kívánókat. Ez az évenkénti alkalom, amelynek a kezdete 1960-ra nyúlik visz- sza, idén első ízben egy Holzhausen nevű, kis közép-németországi község közelében fekvő új konferenciai központban került megrendezésre. A mintegy száz résztvevő (a családtagokkal és meghívott előadókkal együtt) a következő országokból érkezett: Ausztria, Hollandia, Jugoszlávia (Vajdaság), Nagy-Bri- tannia, Magyarország, Németország, Olaszország, Románia (Erdély), Svájc, Svédország és Szlovákia. A rendezés és levezetés munkáját a két ifjúsági lelkész - Tüski Márta (Hollandia) és ifj. Joób Olivér (Svédország) -, valamint az előző konferenciákon megválasztott, négy vagy öt nem lelkészi munkában álló fiatal végezte. Bár a konferencia hivatalosan a virágvasárnapi istentisztelettel kezdődött, a résztvevők kétharmad része már szombat délután megérkezett. így a szokásos ismerkedési est és az első napot záró áhítat is megelőzte a nyitónapot.. Virágvasárnap délutánján sor került a nyolc munkacsoport és a kisgyermekekből álló csoport megszervezésére, amelyek keretében a hét további napjain a délelőttönként tartott előadás megbeszélésére nyílt alkalom. Egy Angliából érkezett résztvevő, aki pár hónappal korábban egy hosszabb dél-amerikai utazáson vett részt, szép vetített képeket mutatott be a szubkontinens általa meglátogatott helyeiről. A virágvasárnapi vacsora után a debreceni Kántus karnagya tartott érdekfeszítő előadást az egyházi zene történetéről. Az esti áhítatokon minden este egy- egy fiatal résztvevő szolgált. Az írásmagyarázatok témái a következők voltak: Péter vallástétele, a sokaság, Keresztelő János, a samáriai asszony, a százados, az édesapa és a kereszt alatt álló katonatiszt hitvallása. Virágvasárnaptól kezdve a konferencia befejeződéséig, minden reggel 20- 25 perces imaóra volt, amelyet - általában - asszonyok vezettek. Ezt követte reggeli után az az előadássorozat, amelyet a sárospataki Református Gimnázium hittanára tartott az Apostoli Hitvallásról. Ugyancsak délelőttönként hallhattunk előadásokat az alábbi témacímekkel: „Krisztushit a Bibliában”, „Hitvallásunk az egyháztörténet tükrében”, „Az egyén állásfoglalása”, „Mit tanítunk?”. Ezeket egy magyarországi református és egy ausztriai evangélikus lelkész, illetőleg egy magyarországi orvos és egy pedagógiai főiskolai igazgató tartotta. A vacsora után általában közösségépítő és ismeretterjesztő-jellegű programokra került sor. Elhangzott egy, a főtémával kapcsolatos irodalmi előadás, de volt beszámoló a délvidéki magyar református egyház életéről, és egy irodalmi vetélkedő is színesítette a programot, sőt a konferencián megalakult egy alkalmi énekkar illetve egy né- pitánc-csoport is. Mindkettő szerepelt a házi „Ki mit tud?-on”... Egyik délután a résztvevők többsége felkereste a szomszédos Wetzlar városban a német Evangéliumi Rádió (és TV) központi székházát és annak stúdióit, valamint a wetzlar-i dómot és a város egyéb látnivalóit. Nagy csütörtökön - későn este - diavetítés és Bach Máté- passiójának részletei képezték a hagyományos vigíliát. Nagypénteken, az istentiszteletre való készülés jegyében részletek hangzottak el Pétursson, 17. században élt izlandi költő - Jézus szenvedéséről - írt verses munkájából, amit néhai Ordass Lajos püspök fordított magyarra. Az úrvacsorával egybekötött nagypénteki istentiszteleten Tüski Márta ifjúsági lelkész hirdette az igét és id. Joób Olivér végezte a liturgiát. Ennek a napnak a délutánján azután egy hangjáték- szerűen összeállított előadás hangzott el Ordass Lajos evangélikus püspök életéről és szolgálatáról, így emlékezve meg arról, hogy nemrégen volt születésének 100. évfordulója. (A résztvevők egy kisebb csoportja egyébként egyik este megtekintette azt a felvételt, amelyet a püspök életéről március 31-én a Duna TV is bemutatott.) Nagypéntek este került sor a találkozó egyik fontos és egyben utolsó programjára, a „morzsaszedésre”, mikoris a jelenlevők kiértékelték a konferenciát, bizonyságot tettek afelől, hogy mit kaptak ezen az együttléten, és jelezték, hogy miről szeretnének a jövőben, hasonló alkalmakon hallani. Ilymódon, az ötletek, ajánlatok és kritikai megjegyzések előterjesztésével máris megkezdődött a jövő évi konferencia előkészítése, amelyet - az elfogadott javaslatok szerint - 2002 nagyhetében - ugyanezen a helyszínen - szeretne megvalósítani a rendezőség. A harmadik évezred első Európai Magyar Keresztyén Konferenciája 2001. április 14-én, a nagyszombaton délelőtt tartott záróistentisztelettel fejeződött be. Dr. Pósfay György (Genf) Nyelvtanárok: Amerikából a folyók városába Gyakorló idő az evangélikus iskolában A tengerentúli kapcsolat dr. Thomas Doyle-nak köszönhető. A Concordia Irvine University professzora hallgatóik közül olyan angoltanárokat ajánlott a Győri Evangélikus Iskolaközpontnak, akik a folyók városában töltött éves gyakorlat alatt, a nyelvoktatáson kívül missziós feladatokat is végeznének. Hallgatóné Hajnal Judit, a győri intézmény igazgatója nemrég, egy evangélikus oktatási küldöttség tagjaként az Egyesült Államokban járt, ahol - többek között - találkozott azzal az egyetemistával is, aki az iskolaközpont következő gyakorló nyelvtanára lesz.- Az amerikai evangélikus egyház tíz olyan egyetemmel büszkélkedhet, ahol kifejezetten az egyházi általános- és középiskolák számára képezik a tanárokat. Mi a Los Angeles melletti Irvine Egyetemmel vagyunk kapcsolatban, ahonnan - a gyerekek és a kollégák örömére - már tavaly fogadtunk egy tanárnőt, aki hangulatos órái mellett, felejthetetlen programokkal ajándékozta meg diákjainkat - meséli Hallgatóné Hajnal Judit. Az igazgatónő érdeklődésünkre beszámolt tengerentúli tapasztalatairól is. Elmondta: óvodától az egyetemig mindenféle oktatási intézményben jártak. Voltak órákon, különböző ünnepi alkalmakon.- Azt tapasztaltuk, hogy az amerikai diákok tudták, hol található Magyarország, sőt történelmünket irigylésre és érdeklődésre méltónak tartják. Csodálkoztak, mikor elmondtam: iskolánk idén a négyszázhetvenyolcadik tanévet zárja. Kíváncsian hallgatták a három oktatási szint egységét intézményünkben, és jövőre szeretnék részleteiben megismerni tapasztalatainkat. Természetesen, nekik is vannak hagyományaik. így például részt vettünk egy olyan nagycsütörtöki istentiszteleten, amit az általános iskolával egybeépített templomban tartottak. Megható élmény volt, mikor a gyülekezet tagjai finom orgonamuzsikára szedték le az oltárterítőket és rakták fel helyettük a nagypénteki feketét. A nagypénteki istentisztelet is megfogott: a passiójeleneteket pici elsősök adták elő, az igerészeket is ők olvasták fel. A hallgatók reggeltől késő estig az egyetemen vannak. Az órák nem szorosan követik egymást, közben hosszabb szüneteket építenek az órarendbe, amit a fiatalok különféle dolgokra hasznosítanak: például énekkarra járnak, amit később a templomi szolgálatban tudnak kamatoztatni. A tanárok szinte sosem mennek el a hallgatók mellett úgy, hogy egy-egy személyes kérdéssel ne fordulnának feléjük. A végzősöket sem hagyják magukra, útjukat figyelemmel kísérik, segítenek az egyénre szabott elhelyezkedésben. Hallgatóné Hajnal Judit részt vett azon az istentiszteleten is, amelyen a missziós tanárokat elbúcsúztatták. Találkozott azzal a fiatal kolléganőjével is, aki augusztusban - „tarsolyában” egy éves programmal - a győri evangélikus iskolába érkezik. Hogy a jövőben mivel gazdagítható ez a kapcsolat, arról az igazgatónő így nyilatkozott: ígéretet kapott egy olyan ösztöndíjra, amellyel a legmegfelelőbb előmenete- lű és nyelvtudású diákok egy szemeszterre Amerikába utazhatnának. Gülch Csaba t %
