Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-01-14 / 3. szám
Evangélikus Élet 2001. JANUÁR 14. 5. oldal SZÍNHÁZI JEGYZET „Gyógyítsd konok pogányságunk...” Bodrog Miklós fenti éneksora többször is eszembe jutott a tiz esztendős Evangélium Színház ünnepi előadásán, ahol Sík Sándor: István király című drámáját immár ötvenedik alkalommal mutatták be, Udvaros Béla lendületes rendezésében, Bitskey Tibor, Kossuth-díjas színművésszel a címszerepben. István király nevét hallva, általában egy fiatal, dinamikus, heroikus, vaskezű, céltudatos és magabiztos uralkodó képe jelenik meg előttünk. Sík Sándor drámájában viszont egy öreg, kissé már megtört Istvánt ismerhetünk meg, aki Imre fiát elveszítve, keserves kínok között küszködve keresi, hogy kinek adhatná át a koronát, Istentől kapott hatalmát és féltőn szeretett népét. Igazi magyar sorstragédia: nincs utód, nincs jövőkép. Csak rossz alternatívák között lehet választani: a pogány Vazul, az idegenszívű, velencei Orseolo Péter, vagy netán a kiszámíthatatlan Aba Sámuel legyen a trónörökös? Nincs jó megoldás. Megrázó jelenet, amikor első királyunk térdre borulva könyörög Vazulnak, hogy fogadja el a krisztusi kegyelmet, szakítson pogány múltjával, életformájával. De Vazul és főleg felesége, Gyöngy, képtelen elvágni az ősi gyökereket! Nekik alapvetően gyanús az idegen papok által kínált új hit, melyben mindenki - még az ellenség is - szeretetre szoruló testvér lenne... Hihetetlen az 1038-ban játszódó színdarab aktualitása, egyes mondatok „áthangzása” a mába. Napjainkban is kínzó kérdések: mitől lesz magyar a magyar, ki az idegen és mennyiben van szükség rájuk, hogy valóban új, „eurokonform”, mindenki számára lakható magyar hazát építsünk? A mai egyház hogyan viszonyul az ős-új pogánysághoz? Csak sopánkodunk, szömyülködürík rajta, vagy tudatosan harcolunk ellene a törvény és evangélium világos és egyértelmű meghirdetésével és megélésével? A dráma végén elszabadul a pokol, a trónkövetelők egymásnak esnek, forró ólom és vér folyik... A szánalomra méltóan tehetetlen István kényszermegoldásba menekül: a koronát és a magyar hazát Máriának ajánlja föl, adja vissza... Feltételezem, hogy ez a szimbolikus zárógesztus katolikus hittestvéreinknek sem jelent minden problémát megoldó, megnyugtató „happy end”-et... Még hazafelé is az ének-ima-sor zakatol bennem: „Gyógyítsd konok pogányságunk, s mindörökké téged áldunk!” Téged, mármint Jézus Krisztust, mert „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözölhetnénk.” Úgy tűnik, ennek a hangnak a megszólaltatása - a harmadik évezred nyitányán is - felelős és aktuális mandátuma marad a magyar protestantizmusnak Gáncs Péter Azt hittem, ismerem... Gyermekkoromat, ifjúságomat végigkísérte a komoly mellett a könnyű zene legkülönfélébb fajtája. Néha a lendületesebb, energikusabb, néha pedig a dallamosabb, lágyabb. Pop, rock, beat, táncdal... Énekesek és együttesek váltották egymást a saját top-listámon. Sztárok jöttek, azután eltűntek, a közönség pedig rajongott és felejtett. Voltak „hosszútávfutók” is a könnyűzenei porondon - túlélve korszakváltásokat, stílusok egymásutánjait. Koncz, Illés, Zorán, LGT, Presser.... Volt azonban egy állandó szereplő is a tablón. Kicsit kortalan (talán mert vele öregedtem), mindig kedves, sokszor humoros, nekem néha túl harsány, máskor meg lélek mélyéig szóló: Koós János. Azt hittem ismerem a „kapitány”-!, a „Kislány a zongoránál”, a Hofival közös „macska-duett” és más sikérszámok előadóját. Újév délutánján - az egyik kereskedelmi tévécsatornán - egy múlt év végi zene- akadémiai koncert felvételét közvetítették. „Szimfonikus Buli Koóssal” ez volt a sokat sejtető, de nem igazán lebilincselő cím. A lebilincselő maga a produkció volt, az a mélységes mély zeneszeretet, az az emberi hang, az a belső melegséget árasztó humor; és mindeközben az a hihetetlen igényesség, ami a képernyő elé ragasztott, s ami nekem igazi ünnepet szerzett. Koós János énekelt (ez nem volt újdonság), sziporkázva konferált (ezt is megszoktuk tőle), - és az egész estet a szimfonikus zenekar élén karmesterként dirigálta. Nem is akárhogyan. Muzikálisan, kifejezően, szakszerűen, megragadó tűzzel, elegáns nagyvonalúsággal, kiforrott stílusérzékkel. Köztudott zenei előképzettsége, oboás múltja, de mégis meglepő volt ez a mindent átfogó tehetség és felkészültség. Igazi örömzenévé vált az este: akár tenoráriát énekelt, akár Sarastro mély hangjait szólaltatta meg a Varázsfuvolából,' akár egy hatalmas mű részlete csendült fel, akár egy olcsó kis daliamocska. Megszólaltak szimfonikus tételek és operarészletek, magyar nóta, csárdás és a Radeczky induló - Koós, a karmester kézben tartotta őket, s közben még volt ideje (és kedve) egy-egy poént is elereszteni, a közönséggel dialógust folytatni. Paródiák és halálosan komoly ütemek, vidámság és mélabú. Bennük zenei tehetség és színészi bravúr. Miért írom le mindezt? Épp itt, e lap hasábjain? Mert megragadott a művész ügyszeretete. Áradt belőle a zene, sodort magával az adni akarás, feledhetetlen volt a kedvesség, lenyűgöző az igényesség. Valaki mély emberséggel ajándékozta meg hallgatóit - példamutató módon. - \s . Elgondolkodtató lehet mindenki számára, aki egy ügyért él, aki arra szánta oda életét, hogy másokat megajándékoz, aki úgy határozott, hogy felszabadult örömmel végzi küldetését a világban. Felkészülve, örömmel, mindent beleadva, vidáman és igényesen... Rólunk ez elmondható? K-z. Buda békéje - karácsony „harmadnapján” Tömött villamos, fiatal alig. Halász Jutka sztárfotója mosolyog egy újságlapon. Fel is figyel rá egy asszony, s az olvasótól kérdi milyen kiadást tart a kezében. Öregúr mosolyog vissza a kalap alól, szívélyes a tájékoztató, hát még a felajánlás, hogy a lap fénymásolatát elküldi, amint visszaállnak a munkába. Az ajtó mögött menetirányban hamvasra púderozott ötvenes hölgy színes kalapban. Festett szőke haja fülét fedi, frufruja talán merészebb is, mint illik. Szünet nélkül szidalmazza a vele szemben ülő, talán ha tíz éves fiúgyermeket. Igaz a legénykével - mellette álló — nagymamája sem nagyon bír. Melege lett, vagy inkább „ valamit csinálhatnék- ja ” támadt az ebadtának, ezért nekilátott letekerni az ablakot, és a nehéz üveg lassan ereszkedni kezdett lefelé. Ezt kérte ki magának a szemben ülő hölgy, de olyan támadó éllel, sziszegő gyűlölettel a hangjában, hogy a „büdös kölök’’ lábszáron rúgta. A púderezett hölgy meg vissza! Aztán megint a kisfiú rúgott, aztán megint a dáma - még jó, hogy „csak" a lábak háborúját kísérhette figyelemmel az utazóközönség... Az utasok persze nem maradtak némák, ám egytől-egyig kortársuk védelmére keltek. Epésebbnél-epésebb megjegyzésekkel illették a gyermeket, akinek természetesen a börtönben, de legalábbis a gyógypedagógián volna a helye.- Jól meg kéne verni, az a baja, nem a meleg! - vetette oda egy Öregúr, miközben a szegény nagymama hasztalan próbálta az ajtó felé cibálni harcias unokáját.- De miért, nagyi? Azért mert melegem van? Ekkor a Halász Judit rajongó sietett a sértetthez, felajánlva, hogy helyet cserél vele. - Ugyan már, tessék átülni, így mégsem lehet nevelni egy gyereket... A hölgy azonban nem mozdul - azt már nem! az utasok pedig immár a gyermekvédőt minősítik - Igenis kemény kézzel kell bánni az új nemzedékkel! Valaki tudni véli, hogy már Amerikában is megdőlt az engedékeny nevelési módszer, a lélekbúvárok nyilvánosan bocsánatot kértek sületlenségükért, mert igenis kemény kézzel kell bánni ezzel a bűnözésre hajlamos új nemzedékkel... A körtérnél végre sikerül a nagymamának letessékelnie fekete báránykáját, aki könnyekkel küszködve próbálja védeni igazát. Mert, hogy ő először csak véletlenül rúgta meg a nénit..., a fogantyút is rendeltetésszerűen használta... Hiszen neki csak melege volt... És mi a baj az ablakkal?.. Hogy nem kért engedélyt? Jó, ez igaz, de nem lehetett volna ezt megbeszélni? Mindjárt közelharcra kell, hogy sor kerüljön? Hát ö benne van! Az apu is megmondta, ne hagyd magad!... Csak a kisebbekre vigyázz! Ne használd ki, hogy őket könnyű legyőzni!... * Az ominózus ablakon egyébként csak résnyire, legfeljebb három centit ereszkedett le az üveg, s ha zavart volna valakit a huzat, hát beljebb léphetett volna egy kicsit, a kocsi belsejébe... beöltözve... a téli szünidő kellős közepén... amikor gyermeket alig látni. Persze az ünnep békéjétől átitatott tömegeknek is közlekedniük kell. Rúgásra készen? Szigeti Éva GYÖKÖSSY ENDRE: A BOLDOGMONDÁSOK MARGÓJÁRA (részlet) Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek. Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelenül azt tenniük, amit mindenki tesz. Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömös lesz az életük. Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük. Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak. Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat. Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nem csak néznek, hanem látnak is. Új év, élet, halál „Az élet közepette is körülvesz a halál. ” - ez a Luther Mártontól való idézet jutott eszembe, amikor az új esztendőben (évtizedben, évszázadban, évezredben) megjelent napilapokat magam elé tettem. Összesen csupán 2 napnak a terméséről volt szó, hiszen még csak január harmadikát írtunk. A címlapok tükrében, az országot foglalkoztató vezető hírek címsoraiban, vagy a Krónika műsorok első helyen említett híreiben az élet és a halál került egymás mellé. A kezdet és a vég, az öröm és a gyász, a felhőtlen szórakozás és a néma döbbenet. „Alomalapítástól ezredköszöntőig” - „Még keresik az évezred első hazai újszülöttjét" - „Meghalt a király" - „Halállal végződött a szilveszteri buli" - „ Esélye sem volt a túlélésre ” - Igen, az élet közepette is körülvesz minket a halál, s írjunk bár új évezredet, új századot, a XXI.-et, lépjünk át szimbolikusan és valóságos léptekkel a Duna fölött fényben úszó jövőkapun, nem feledhetjük, hogy valahonnan jövünk, és valahová távozunk. Új életeket köszönthetünk, és tragikus haláleseteken döbbenünk meg. S ami az általánosítástól a személyes megéléshez vezet, talán ilyenkor elgondolkozunk a saját létezésünkön is, ami egyszeri ajándék, megismételhetetlen. Az élet közepette minket, mindnyájunkat körülvesz a halál, s ez megcáfolhatatlan tény, s mint ilyen, szorongást kelthet. De a mi reménységünk éppen az a Valaki, aki - még kimondani is fantasztikus érzés! - 2001. esztendeje egy és ugyanaz: az élő Jézus Krisztus. Aki azért jött, hogy ne a halál, hanem az élet legyen az örökkévaló, s az Isten szeretete a jövőkapu, ami felé tartunk, kegyelme az, amiben járhatunk, tegnap is, ma is, holnap is. Szerteágazó újévi gondolataink között, ha megállunk kicsit, adjunk hálát Istennek, az élet és halál Urának, mert jó, mert örökké tart szeretete, s kérjük Őt, hogy jó úton vezessen minket az új esztendő napjain. Ezt kívánom mindnyájunknak. Kőháti Dorottya (Elhangzott a Kossuth Rádió január 8-i evangélikus félórájában.) évéi & levél Az Örömhír nyomán szomorú lettem... Szomorúságomat szeretném megosztani az olvasókkal. Örömhírt láttam, szomorú lettem. Ha ez valóban örömhír volt. ( A Magyar Televízió egyes programján, újév napján, fél órán át minden esemény nélkül hat férfi beszélt komolyan, komoran, hosszan. Néhány vágókép egy ünnepi istentiszteletből, az is némafilmként, tátogásokkal. Előadóteremben is elálmosodtak volna ettől az emberek, de képernyő előtt? Megkérdeztem ismerőseimet; volt, aki a második beszédnél már felállt és nem bírta tovább, csatornát váltott. Volt olyan is, aki végignézte és elfáradt. Egyrészt úgy éreztem, ez nem TV-s műfaj volt. Másrészt pedig úgy, hogy az adás címében rejlő örömhírnek nyoma sem volt. Még az áhítat is lehangolt - ahelyett, hogy az év első napján az induló évezred közelében lelkesített volna. Barátaimat újra, meg újra bíztatom, nézzék meg az egyházi adásokat. Most egy kicsit szégyelltem magam azok miatt, akik kérésemre ültek a képernyő elé. Tényleg ilyen a mi magyar evangélikus egyházunk? Hosszú, egyhangú, komor? Már-már únálmast akartam írni, de azt félreértenék. Hiszen nem az elhangzott mondatokkal volt bajom. A megszólalókat is tisztelem, becsülöm. Sok mindent szívesen vettem szavaikból. Az egésszel, a szerkesztéssel, monotonságával, a szürkeségével, a mozdulatlanságával van gondom. Ennyire komoran, egyhangúan indulunk az új esztendőbe? Tényleg nem volt karácsony és újév táján semmi színes esemény, ami egy kis hangulatot adott volna, egy kis kedves betét, ami a műsorba lendületet hozhatna? Nem történt azon az istentiszteleten semmi, amitől a riportok is gazdagabbá, érdekesebbé váltak volna? Ne értsen senki félre. Nem bántani akarok, éppen ellenkezőleg. Építő kritikát mondani, hogy az örömhír valóban ÖRÖMHÍR lehessen. Olyan Krisztusi, olyan magával ragadó, olyan sodró erejű! Németh K. József, Budapest Néhány gondolat Németh K. József levele kapcsán Amikor az Evangélikus Élet szerkesztője megmutatta Németh K. József olvasói levelét, első gondolatom az volt, hogy nem válaszolok rá. Most mégis pár gondolatot szeretnék megszólítottként leírni. A műsor, ami január 1 -jén került adásba, eredetileg december 31 -én, a szokott vasárnapi időpontban került volna képernyőre. így, egy évet záró és értékelő műsort kezdtünk szerkeszteni. A műsor időpontjának változásáról csak akkor értesültünk, amikor már az áhítatot és a Harmati püspök úrral készült interjút fölvettük. Az áhítatot meg kellett ismételni, az interjúnak pedig az elmúlt évre visszatekintő részei helyett az új év tervei, az év kezdetén megfogalmazódó gondolatai maradtak műsorunkban. Ezzel pedig az elmúlt időszak képeinek felelevenítése is elmaradt, pedig korábban azt terveztük, hogy ezekkel tehetjük látványosabbá adásunkat. A műsor más szerkezetű lett, hiszen az egyház vezetőinek újévi gondolatait nem igazán lehetett volna képekkel illusztrálni. Ez egyébként más, évkezdő műsorokban sem szokásos. (Ezek a gondolatok pedig sohasem vetekedhetnek egy szórakoztató műsor képeivel!) Sajnálom, hogy bár rendszeres nézőnknek vallja magát Németh K. József, mégsem emlékszik azokra a képekben és eseményekben gazdag Örömhíreinkre, melyekkel az elmúlt esztendőben is hűen kísértük végig egyházunk életét. Meg kell jegyeznem, hogy az említett istentisztelet jelentősebb mozzanatainak felidézése képekben most is megtörtént. Ez pedig nem „némafilm”, hanem ilyen formában is elfogadott szerkesztési mód. A műsort megelőző időszakban pedig (Karácsony előtt kellett felvennünk) nem volt olyan kiemelkedő, más esemény, amit be tudtunk volna mutatni. Az áhítatról írt véleménye meglep! Hiszen éppen arra kaptunk most nagyon sok pozitív visszajelzést. Ezekben az áhítat számvetésre, Isten előtti életünk átgondolására felszólító mély mondanivalóját emelték ki. Azt gondolom, hogy enélkül csupán hamis álharmóniában és nem a valódi megbékélt örömben indulhatnánk az új évezredbe. Nagy László az Örömhír című műsor szerkesztője Cikkíróinkhoz hasonlóan, természetesen a levélíróknak is jogukban áll meghatározni, hogy miként járulnak hozzá levelük megjelentetéséhez, szeretnénk azonban remélni, hogy az Evangélikus Elet olvasóinak többsége nem követi a névtelenségbe burkolózás - szerintünk - indokolatlan és méltatlan gyakorlatát. Előző számunkban a szerző nevének teljes mellőzésével voltunk ,fénytelenek” közreadni egy kitűnő írást, Nagy Lászlóval pedig levélírónk ilyen értelmű határozott kérésének tiszteletben tartása miatt nem közölhettük Németh úr pontos (?) címét, noha kollégánk személyesen is szeretett volna véleményt cserélni építő gondolatairól. Mindazonáltal őszinte érdeklődéssel várjuk olvasóink észrevételeit, és esetenként (a terjedelmi korlátok függvényében) készséggel szorítunk helyet számukra lapunk hasábjain is. (T.P.K.) 4 1» I t »
