Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-05-27 / 22. szám

6. oldal 2001, MÁJUS 27. Evangélikus Élet Halálra orientált világ... Kereskedelmi adó, szombat reggel, ezer reflektor, nagy bőrfotelek... Katolikus professzor és profi anyakönywezető mellé hívtak beszélgetni negyedórás élő műsor­ra-a közös élet kezdetéről, a házasságkötésről, meg a vele kapcsolatos sajtóhíresz­telésekről. („Már megint nyomulnak az egyházak”, mondja valaki - mi meg azt sem tudtuk, hogy miről kell beszélnünk, velünk nem közölték...). Már az furcsa volt, hogy az esküvőkről, s annak elismeréséről így adták be a szalagcímet: „válás magyar módra ”, Egy pillanat döbbenet, s azután mégis elindul a beszélgetés - mégis csak a közös életről, de a kamerák mögött már integet egy kéz, vége, le kell keverni, fonto­sabb anyag jött: taxisgyilkosság... az az igazi szenzáció. Nem az zavart, hogy „ hiába ” mentünk be, nem is az, hogy a nézők nem azt kap­ták, amit ígértek nekik... Az zavar, hogy a halál érdekesebb mint az élet. Ezért nem kellettünk: mi az ÉLETET hirdetjük. (Most még jobban értem a húsvéti történet izgalmas mondatát, amikor a tanítvá­nyok halálosan szomorúan mentek- »szembe jött« velük Jézus....) HK Elváltak. Elvált lelkészek A szeretetlenség jeges útján elesett házastársak... Az elmúlt évszázadban a házasságok felbomlása, a válás mindennapos jelen­ség lett. A nagy történelmi tragédiák ár­nyékában ez az egyéni - és márcsak vo­lumene miatt is - társadalmi krízis szocia­lizálódott, elfogadottá vált a társadalom értékítéletében. Nálunk is, az egyébként csökkenő számú házasságkötések mint­egy egyharmada végződik válással és a tendenciához tartozik, hogy - ellentét­ben a korábbiakkal - az elváltak közül kevesebben házasodnak ismét. Nő a ma­gányosan élők, illetve a házasság nélkül élettársi kapcsolatban élők száma. A fo­lyamatnak könyvtárnyi az irodalma, gór­cső alá kerültek a válás kiterjedt objektív és szubjektív okai, a több nemzedékes családszerkezet megszűntétől a szexuá­lis kultúra változásáig, a városi életfor­ma általánossá válásától, az ezzel járó szekularizációtól, az erkölcsi-érzelmi ér­tékek devalválódásáig. Az összefüggé­sek bonyolultságát mutatja, hogy a válá­sok, az ezek nyomán csonka családban felnövő gyerekek nagy száma jelentősen hozzájárul a lelki egészség zavarához, a depressziók növekedéséhez, de ez utób­biak maguk is okként szerepelnek válá­sok előidézésében. További gond a válá­sok társadalmi elfogadottságának egyik háttere, hogy a házasságok egy része is „válásérett”, megkeserednek a szerep­lők, megőrizve az érzelmileg kiürült kapcsolat kereteit. A társadalom, a családi élet remélt er­kölcsi-érzelmi megújulása igényli a ma­gukat Krisztus követőinek vallók őszinte szembesülését a válás jelensége általi ki­hívással. Kritikusabban úgy is fogalmaz­hatunk, hogy lelkigondozói munkánk ku­darca egyaránt benne van a válásokban és a kényszerű házassági együttélésekben. Ugyanakkor reménységünk, hogy a tar­tós, tartalmas házasságok jelentős részé­ben az ezekben is szükségszerűen előfor­duló válságok megoldást jelentő kezelé­sében igazi erő, útmutatás a hit. Ez a hit azonban mások iránti felelősséget is je­lent. Számos házasság megmenthető len­ne idejében nyújtott segítséggel, terápiá­val. Ami ádott esetben annak a belátását is jelentheti, hogy ez a kapcsolat már nem állítható helyre, a méltó lezárásban, a krí­zis feldolgozásában, a folytatásban kell segíteni a szereplőket. Mindezek a gondok érthetően éleseb­ben jelentkeznek lelkészek házasságá­nak megromlásakor, legyen szó lelkész­házaspárról, vagy olyan esetekről, ami­kor az egyik fél lelkész. A lutheránus gyakorlat nagyon helye­sen e téren is nyitottabb. Az oltár elé já­rulhatnak az elvált, ismételten házasodok. Mégis sok esetben - nyíltan vagy rej­tetten - tetten érhető a válást súlyos er­kölcsi botlásnak tekintő, ítélkező gon­dolkodás, - „ a mi családunkban ez nem fordulhat elő” - ami persze addig tart, amíg nem éri el a jelenség a családot, vagy a környezetet. De ez a gondolko­dás, a hipokrízis, gátja a segítő szeretet­nek, a felelős lelki gondozásnak, a még időben nyújtható segítségnek is. Hiszen, ha egy közösségben valami szégyen, ak­kor természetes reakció a bűntudat, a há­rítás, az elfojtás. Amennyire természetesnek fogadha­tó el, hogy a lelkészházasságok közül kevesebb végződik válással, annyira ter­mészetes sajnos az is, hogy a lelkészi hi­vatás sem zárja ki a válással végződő há­zassági konfliktusokat.- Ha nem voltam alkalmas egy család vezetésére, hogyan vállalhatnék egy gyü­lekezetét - indokolta meg a pályát elhagyó döntését egy szépreményű fiatal lelkész. Felesége, társa a bibliaórákon is, belesze­retett egy megtérő férfibe és az új érzelem oly erős volt, hogy elhagyta családját. Megdöbbentem. De döbbenetem ak­kor fokozódott igazán, amikor lelkészi munkaközösségi alkalmon, lelkészek lelki egészségének konfliktusairól szól­va illusztrációként többek között ezt az esetet is megemlítettem és a vitában - ha kevesen is - voltak, akik amellett kar­doskodtak, hogy jól döntött a lelkész. Önmagában ez sem lett volna baj, ha a személyes döntés tiszteletben tartásán lett volna a hangsúly, de nem, a hozzá­szólók szerint, aki elvált, az már erkölcsi­leg nem feddhetetlen, nem példamutató, nem állhat oda a gyülekezet elé. Nem kételkedtem az e nézetet vallók őszinte hitbeli elkötelezettségében, annál jobban elszomorított vélekedésük. Ami egyfelől alkalmatlanná teszi őket jelentős társa­dalmi csoportok igényes lelki gondozá­sára, másrészt súlyosan sebezhetők, ha saját életük kerül krízisbe. További negatív élményem volt - ami arra indított, hogy foglalkozzam a kérdés­sel és ne csak a lelkészek szaklapjában - amikor egy állás betöltésekor elhangzott az egyik lelkészjelölttel kapcsolatban az elutasító érv, „elvált ember”, máskor még gorombább volt a vélekedés, „botrányos körülmények között vált el” Aki kicsit is járatos az emberi kap­csolatok dzsungelében, jól tudja, hogy óvakodni kell az általánosító ítélkezés­től. A válás mindig kudarc, csőd, de nem bűn. A válásban is, mint életünk számos jelenségében, összetetten van bent a jó és a rossz küzdelme, nem az ítélet, a sze­retet a feladatunk. Az elváltak segítése abban, hogy feldolgozzák a történteket, értékes életre legyenek képesek. A lelkészek is. Törvényszerű, hogy nő az elvált lelkészek száma is. Azért is, mert általában örvendetesen nő a lelké­szek száma és talán azért is, mert növek­szik a lelkésznők, illetve a Hittudományi Egyetemen a hallgatónők aránya. Egy­házunk szervezeti megújulása hangsú­lyossá teszi a teológiai és az etikai meg­újulás igényét. Az alapelvek változatlanok. Minden­ki házasságpárti, mindenki családpárti. Senki nem váláspárti, a válás kényszer- pálya. A kérdés a hogyan. Hogyan tehe­tünk ma legtöbbet etikai felfogásunk gyakorlati érvényesítéséért, a családi élet értékeiért? Hogyan segíthetjük ér­demben a fiatal nemzedékeket, közte a fiatal lelkészeket. Csak a példa kedvéért: a koedukáció, meg a közös hivatás növe­li a teológus házasságok számát. Érthető indok lehet az is, hogy mindkét nem szá­mára előnyösebb, ha már házasként lép a szolgálatba, dolgozik egy gyülekezet­ben. Olykor azonban viszonylag hamar kiderül, hogy a korai döntés nem volt megalapozott, a fiatalok nem kívánják a közös életet, közös szolgálatot. Mi a megoldás? A házassági kényszer, vagy kilépés a szolgálatból? Vélem, egyik sem. A személyes pásztori, föpásztori se­gítés abban, hogy túljussanak a krízisen, legyen erejük megújulni, legyen erejük a szolgálatra, együtt, vagy külön-külön. Nem elvek feladásáról, ellenkezőleg a legmélyebb krisztusi szeretet gyakor­lásáról, identitásunkról van szó, amikor elutasítjuk a fundamentalizmus csábító csapdáját és vállaljuk az egyház szolgá­latát, azonosulva a bajban lévőkkel, a társadalom erkölcsi megújulásában. En­nek feltétele saját megújulásunk. Frenkl Róbert Érettségi előtt álló licistákkal a házas­sággal kapcsolatban a válások magas számáról beszéltünk. Amikor az általam ismert magas százalékot említettem, töb­ben jelezték: hazánkban már ennél is magasabb. Ezt megfigyelésem szerint, a nagykorúságot elértek felelősségével mondták. A német Feesche M. „Szere­tet” című verséből idézek: „Láttam a szeret etet. Láttam rózsák között járni a nyárban. Aranygyűrűjére nap nevetett, s olyan szép volt a szeretet! ” (Túrmezei E. ford.) Senki sem vitatja azt, hogy szeretet nélkül házasodni öngyilkosság. Azt sem, hogy a szeretetnek léptei vannak a rózsa­illatú nyárban. És amikor a jegyesek aranygyűrűjén a nap nevetése felragyog, még senki sem gondol arra, hogy az oly szép nyári szerelmet felválthatja a sze­rencsétlenség téli jege. Nem törvénysze­rű ez a váltás, nem is az évszakok időjá­rásához kötődik, hanem az egymás ter­hét hordozó, egymásnak megbocsátó szeretethez, hosszú évek után is! Előttem vannak jubiláló házaspárok, akik áldást kértek az oltár előtt, ahonnan egykor elindultak. Aranylakodalmasok, akik külföldre kényszerültek; 35 éves házasok, akik fájdalmas jelekből tudják, rövidesen el kell válniuk. 25 éves együtt- lét után most ért be másoknál, hogy az oltár előtt pecsételjék meg házasságukat. A költő így köszönt egy ismerős párt: „Kik egy-úton, kart karba fűzve jártok Huszonöt éve, ím köszöntelek, Tollat a szívem közepébe mártok Hogy így le­gyen szavam zengő és meleg, Teljesüljön be mind, amire vártok, ... ” (Tóth Árpád: Kik egy-úton...) De tudjuk, hogy a szeretetnek egyik vo­nása a fájdalom, a szenvedés és a gyötre­lem. Talán a legfájóbb az, amikor a csú­szós, jeges úton mindketten elesnek és nincs, aki felemelje őket. A gyermekek ki­repültek, és magukra hagyták őket. Az egyik még el tudja látni a másikat, még a feleség főzni is tud. De váratlanul össze­esik és meghal. Ezt a fájdalmat a férj sem bírja tovább... Egyszerre temetjük őket. De a szeretetben az igazi fájdalom, amit Hóseás prófétának is át kell élnie és vállal­nia hűtlen felesége iránt a szeretet gyötrel­mét. Ebben az értelemben íija Tóth Árpád: 1 „ Fájva szeretnilegfőbb törvény, Igazsá­goknak örök szomorúja, A nagy-nagy vágynak adatott A legtöbb tövisből a ko­szorúja ” (Fájva szeretni). Hóseás hűséges, fájó szeretete Isten szeretetének transzpa­rensévé válik, aki népét így szereti és Jézus könnyei Jeruzsálem felett ezt tükrözik. Az egymás melletti kitartás, egész­ségben és betegségben, örömben és bá­natban egy egész életet átjáró krisztusi szeretettel lehetséges. Mert fiatalon, amikor az egészség és öröm szegélyezi az utat, talán könnyebb egymással élni. De amikor a fájdalom és a betegség ágy­hoz köti, hol az egyiket, hol a másikat, és segíteni oly nehéz, bizony az aranygyűrű fénye nem elegendő, kell a Krisztus ke­resztjébe kapaszkodó szeretet, mellyel fel tudjuk emelni a másikat. Ezt Reményik a testvérszeretettel azonosítja, amikor arról szól, hogy „A Testvér az a nő, aki szeret... Ha megállottái - újra út­nak indít. Mint halkbeszédű alpesi kala­uz, Komolyan kormányozza léptedet, S ha végső dalba fogsz: tündér-echó: Meg- százszorozza hattyú-éneked” (A testvér). Milyen más lenne a házasságom - só­hajtják sokan -, ha megváltozna a házas­társam. Ez nemcsak fiatalok problémája, hanem talán még inkább időseké, amikor az önigazság megkeményedik. Gyerme­kek sokszor világosan látják, amikor a lelkésztől közvetítést kémek mindkét szülő önigazságának megpuhítására. - Anthony de Mello írja: „Ébredj tudatá­ra! ” című könyvében: Képzeld el, amint egy beteg felkeresni az orvost, és előad­ja a panaszát. Az orvos így szól: „Rend­ben van, megértettem a tüneteit. Tudja, mit teszek? Gyógyszert írok az ön szom­szédja számára!" Mire a beteg: „Köszö­nöm doktor úr, máris sokkal jobban ér­zem magam. " - Ez az abszurd helyzet ott van a legkisebb közösségben, a házas­ságban is. Az egyik azt hiszi, hogy job­ban érzi magát, ha a másik megváltozik. De mit használ kedves Házastárs, ha a Hitvesed megváltozik, de a szívedben ugyanúgy hordozod tovább a másikkal szembeni panaszaidat, sérelmeidet, mert nem elképzeléseid szerint változott meg?! Amit az orvos a vizsgálat után ne­künk szán gyógyszerként, azt mi vegyük be! A saját diagnózisunkat ne akarjuk a hitves terápiájára fordítani. Egyrészt, nem neki való, másrészt mi nem gyógyulunk meg a szeretetlenség jeges útján kapott „combnyaktörésből”. Mindegyikünknek a maga bűnéből kell megszabadulnia, hogy egymás terhét hordozva töltsük be a Krisztus törvényét (Gál 6,2). Szimon János Fasori tanár volt... Május negyedikén, Mogyoródon nagy részvéttel te­mettük el dr. Bánhegyi Györgyöt, a Fasori Evangélikus Gimnázium volt tanárát. Felesége egy héttel megelőzte őt a földi élet befejezésében, így együtt foglalták el nyugvó­helyüket. A szertartáson a temető kapuja előtti teret meg­töltötte volt tanítványainak, pályatársainak, tisztelőinek sokasága, akik utolsó útján elkísérték Gyurka bácsit, a nagyszerű tanárt, a sokoldalú polihisztort, a fáradhatat­lan, nagylelkű embert, aki annyi évtizeden át volt megha­tározó diákjai életútjának alakulásában. A Fasori Gimnázium neveltje volt, a harmincas évek hírneves tudós-tanáraitól tanult. Minden tantárgyban jeleskedett, ám legjobban a klasszika-filológia vonzotta, így lett latin-görög szakos tanár az ugyancsak híres Eöt­vös Kollégiumban, amely rajta kívül is sok kiváló tanárt adott a Fasornak. Természetes, hogy friss diplomásként volt iskolájába tért vissza tanítani. Az új idők - a 40-es évek vége - nem kedveztek a klasszikus nyelvek művelésének, ezért, hogy a tanári pályán megmaradhasson, teljesen más szellemi területre váltott át: kémia tanárrá képezte át magát. Mégpedig kimagasló eredménnyel. E sorok írója abba az osztályba járt, amelyet Gyurka bácsi az 1951-es érettségiig 5 éven át tanított latin nyelvre és 4 évig, mint osztályfőnök vezetett. Tantárgyában igen sokat követelt, de elvárásait szorgalmas munkával teljesí­teni lehetett. Szerettük keze alatt a latin nyelvet és irodal­mat, ő ezért fáradságot és időt nem kímélve mindent el is követett. Nagyon jól tudta, hogy egy tantárgy kedvelése és tudása szorosan összefügg, erre nevelt és ez kihatott tanul­mányaink egészére is. Felismertük, hogy tőle olyan szelle­mi és erkölcsi tőkét kapunk, amely egész életünkre elegen­dő aranytartalék lesz. Benne láttuk a fasori értékrend megtestesülését. Sokszor elkápráztatott bennünket hallat­lan műveltségével, ragyogó memóriájával, de nála mindez egyszerű és természetes volt. Lényéhez tartozott a hívő ember meggyőződése, aktív vallásgyakorlása, a krisztusi igazságok beépülése gondolataiba, cselekedeteibe. Ezáltal végezte a legnehezebb időkben is csendben, szerényen egy­házépítő munkáját, mert személyes példája erősítette, gya­rapította a művelt, evangélikus hívek táborát. 1989-ben már nyugdíjasként, az Isten kegyelméből új­raalakuló Fasori Gimnáziumban több régi tanártársával együtt óraadást vállalt, latint és kémiát tanított. Óriási szakmai tapasztalatának és volt tanítványai révén ápolt kapcsolatainak köszönhetően a teljesen üresen induló ké­miai szertárat rövid idő alatt korszerű, európai színvona­lú oktató laboratóriummá fejlesztette. Az új Fasorban még négy évig tanított. Még idősen is ízig-vérig igazi tanáregyéniség volt. Többször felsóhaj­tott: „ha legalább tíz évvel fiatalabb lennék..." De nem volt fiatalabb, sőt egészsége is egyre jobban megromlott, végül kénytelen volt szeretett hivatását teljesen feladni. A földi létből kilépett, de szívünkben és elménkben to­vább él, tanítását, példamutatását, emberségét nem fe­lejtjük. Nemes harcát megharcolta, futását elvégezte, ad­jon neki a Mindenható örök békét! dr. Vajda Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents