Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-05-20 / 21. szám

Evangélikus Élet 2001. MÁJUS 20. 3. oldal Rendhagyó tudósítás a „mi utcánkból” Zsinati hírek Ülést tartott az Országos Presbitérium (Folytatás az 1. oldalról.) Schéner sorsa tipikus magyar sors! — Egy művész, akit 1963-ban lesújtó kriti­kával illettek és porig aláztak, most itt áll előttünk 50 év teljes életművével és az egymásra tett korokkal. E kiállításon csak tisztelettel lehet megállni a misterium tremendum előtt! - Schéner megremegtet a titkok előtt: meg­találja a mélységeket, a közöset, az arche­típust; és úgy ábrázolja, mint aki mítoszt teremt. Spiritualitásával - Németh Lász­lót idézve - „a teljesség szomját oltja A művész egykori, pesszimista jóslata nem teljesedett be, mert van helye az igaz és az örök keresésének. - Tükör ál­tal homályosan látunk, de Schéner Mi­hály tükrében magunkat láthatjuk meg. Egy műkritikus azt írta valahol, hogy Schéner képei az embert a belső világ felé vezetik, valamint soha nem állnak meg a végső elveszettségünk megfogalmazásá­nál. Magyarul: prédikálnak. Az ünnepély után Harmati püspököt kérdeztem; szerin­te miről prédikálnak még ezek a képek?- Elsősorban a természet, az embe­rek, köztük is főképp a gyerekek szerete- téről. Schéner hirdetett ars poeticája ez: Szeressétek a gyerekeket! Másodsorban szólnak ugyan a gonoszságunkról, de sokkal inkább a jóra való mennyei befo­lyásolásunkról. Harmadsorban pedig arról, hogy a művész mennyire megbe­csüli a világot. Schéner például rátalál valamire, és abból művet teremt. A ház- és kiállítás másik megnyitója dr. Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója volt. Kossuth- és Munkácsy-díjas evangélikus művészün­ket három jellemvonással mutatta be. Mindenekelőtt úgy, mint aki létforma­ként éli meg a teremtő emberi mivoltát. Az sem véletlen, hogy annyi önarckép­pel mutatkozik be - portréiból az önku­tatás sugárzik. Schéner olyan művész, aki felismerte a legnagyobbat; a játékot. Csak a jó ember tud játszani. Az embere­ket csak a játékkal lehet megjavítani. - mondotta a főigazgató. A millennium évében egyedüli e három hónapon át megtekinthető kiállítás abban is, hogy fél évszázad művészi alkotását vo­nultatja fel. A magyar folklórt az európai stílussal szinkronba hozó Schéner Mihályt a rendezvény után, a galériával szembeni evangélikus családi szállodában rendezett állófogadáson is sikerült megszólítanom:- Művész úr! Itt állunk a magyar fel­világosodás szellemi vezéralakjának, Hajnóczy Józsefnek egykori otthonában. Ő volt többek között a „Vigyázó szeme­tek Párizsra vessétek” mozgalom egyik első teoretikusa. Köztudott rólad is, hogy Párizsban szereztél művészi és em­beri tapasztalatokat. Mit üzennek neked, a művésznek ezek, a képeidet befogadó Hajnóczy-falak?- Szeretem, ha a történelmi szellem sugárzik valahol. A világon sok helyütt olyan szomorúan gazdátlan minden, ahol az ember nem érezheti magát ottho­nosan. Nincs rosszabb annál a helynél, ahol nem tisztelik az életet, és nem be­csülik az elmúltat. Sopron büszke lehet történelmére és jelenére. Jól esik ide jön­ni! Ebben az utcában is rendezgetik a múltat, és úgy, hogy az nem csupán rom és emlék, hanem élet. E falak azt üzenik, hogy át kell menteni a régit. A képek pe­dig kellenek, hogy ebben segítsenek. Örömteli, hogy a „mi utcánkban” fo­lyik az élet: a lelki, szellemi és kulturális élet. Főleg mostanság, hogy „madárszár­nyakon megérkezett a tavasz”. Az egy­más után felújított polgárházak között járva-kelve, és oda betérve, örök spiritu­ális értékeket találhat a soproni és az ide­látogató ember. Gabnai Sándor Második ülésén a Zsinat elnöksége áttekintette a bizottságok eddig elvég­zett munkáját, és összeállította a május 18-19.-re kitűzött májusi ülésszak napi­rendjét. A Budapest Fasori Evangélikus Gimnáziumban zajló plenáris ülésszak­ról lapunk következő számában adunk összefoglalót, most csupán a korábbi be­számolónk óta, az április 18. és május 4. között megtartott bizottsági ülésekről kí­vánjuk - röviden - tájékoztatni az Evan­gélikus Elet olvasóit. Ez időszak alatt az ügyrendi bizottság két alkalommal ült össze. Napirendjén szerepelt a Zsinat ügyrendjének (és a kapcsolódó törvé­nyeknek) az áttekintése. Ez az a gyűjte­mény, amely leírja azokat a részletes szabályokat, amelyek szerint a Zsinat a munkáját végzi. Néha lényeges kérdé­sek dőlnek el egy-egy szavazaton vagy a beterjesztés módján, ezért gondos figye­lemmel kell lenni ezekre az előírásokra. A jogi bizottság újabb ülésén az egy­házi bírósági eljárásokról szóló törvény sürgető problémáit és a távlati terveket tárgyalta meg. A kibővített munkaülésen egyházi bírók és ügyészek szakértő vé­leménye is elhangzott. Az oktatási bizottság - az egyházi oktatási törvény néhány értelemzavaró hibájának kijavítása után - az iskola-lel­készek ügyéről tárgyalt. Oktatási intéz­ményeinkben szükség lenne olyan lel­kész munkájára, aki - a hittan tanításán túl - a diákok és a tanárok lelkipásztora, lelkigondozója is lehetne. A feltételek megteremtése több bizottság közös munkáját igényli. A jegyzők gyűlésén összeállították az előző plenáris ülés jegyzőkönyvét. Az ő munkájuk van a legkevésbé előtérben, pedig talán nekik van a legnehezebb dolguk. Három lelkészi és három nem lelkészi jegyző kíséri figyelemmel a Zsi­nat munkáját és készíti el az ülésszakok jegyzőkönyveit. Muntag András (Folytatás az I. oldalról.) A Presbitérium pályázata és az illetékes testületek javaslata alapján a közgyűlésig terjedő időszakra megbízta ifj. Harmati Béla Lászlót az Országos Múzeum vezetésével. A kinevezés közgyűlési hatáskör. Egyben - hozzájárulva felmentéséhez - köszönetét fejezte ki dr. Fabiny Tibor professzor úrnak, aki közel három évtizeden át kiválóan vezette az intézményt. A végére hagytam az első napirendi pontot, az elnök-püspöki és felügyelői jelen­tést. Ezeket is elfogadta a testület, volt idő a vitára, nem kellett felolvasni a je­lentéseket, mert az ülés teljes anyagát előzetesen megkapták az Országos Presbitéri­um tagjai. Ma már ez - köszönhetőleg az Országos Iroda tiszteletreméltó munkájá­nak - természetesen a korszerű ügyintézés, tárgyalás alapja. Vonatkozik ez a havon­kénti elnökségi ülésekre is. A vita a püspöki jelentésnek egy, a bíróságok működésével kapcsolatos gondokra utaló mondatából indult el, de messze meghaladta ezt a konkrét, fontos, az egyházi élet­ben még ma is újnak mondható területet. Mindenképpen kedvezőnek kell ítélni azt a változást, hogy míg egy évtizeddel ezelőtt a korábbi időszak miatt az a gondolkodás készítette elő a bírósági törvényt, hogy vezetői önkény ne sújthassa a beosztottakat, ma az merül fel, hogy oly jól sikerült ez a törekvés, hogy alig van eszköze püspöknek, es­peresnek, egyházkormányzásnak a nem megfelelően tevékenykedő lelkész és nem-lel­kész munkatársakkal kapcsolatban eljárni. Ezért szükséges egy - a Zsinaton már több­ször felvetődött - munkaügyi szabályzatot készíteni, illetve a törvényt javítani. A Presbitérium elvben elfogadta azt a javaslatot - kidolgozandó -, hogy kerüle­tenként működjenek becsületszékek, de talán korszerűbb lenne etikai bizottságokról szólni, amelyek megpróbálnák - a bírósági utat megelőzendő - az adódó ügyeknek, az érintettek által is elfogadott erkölcsi alapú rendezését. Mert a sok örvendetes ered­mény mellett, sajnos ügyek is vannak és lesznek, az emberi természetből eredően. A testület többségében új tagjai számára talán meglepő és nem feltétlenül örvendetes volt a helyenként indulatoktól sem mentes, bántó utalásokat is tartalmazó vita, de remé­lem, hogy a vadhajtásokban is felismerték a jobbító szándékú igyekezetét. Az őszinte, tekintélytisztelet nélküli igazságkeresést, a nyíltságot bizonyára pozitívan értékelték. Születtek az egyházban értékek Isten kegyelméből 1919-89 között is. Lassan im­már történelemmé válik, és az utókor értékelésére vár a sok szép eredményt hozó, küzdelmekkel terhes 1989-2000 közötti időszak is. És megkezdődött az új törvények nyújtotta keretek között az új szervezetben az új időszámítás, melynek első ciklusát éljük 2006-ig. L átszólag és érthetően belső ügyeinkről szólt a tíz órakor kezdődött - rövid szend- vicsebéd-szünettel megszakított - tizenhét óra után véget ért ülés. Valójában mégis minden az egyház küldetését, a missziót célozta, illetve az ebből, az evangéli­um ügyének ránk bízott képviseletéből adódó felelősségünket hangsúlyozta. Hiszen ez a felelősség késztet iskolák fenntartására, szeretetintézmények működtetésére is. Tanuljuk a járást az új úton, melyet Isten kegyelme megnyitott a számunkra, igyekez­ve jól élni lehetőségeinkkel, behozva a több évtizedes elmaradást. Többek között tü­relemre és alázatra van szükségünk. Frenkl Róbert A „megszokott” ének Európai protestáns gyűjteményi találkozó Csehországban A slavonicei főtér egyik házának homlokzata a reformátorok arcképeivel A megszokott programra gyülekeztek a dél-pestmegyeiek Gyónón május 13-án, hiszen Cantate vasárnapja hosszú évek óta az egyházmegyei énekkari találkozó napja. Megszokott? Talán ez a szó hasz­nálható legkevésbé itt, mert ami már ré­gebb óta ugyanolyan örömteli, azt nem kellene „megszoknunk”, ami pedig új­donságként jelentkezik, azt nem js lehet. Hiszen azt nem lehet megszokott do­logként kezelni, hogy három órára mint­egy 250 ember zsúfolódik a felújított templomba, s az utolsó pillanatok buzgó készülődésének zaja tölti be a teret. Bach muzsikája teremt ekkor „csöndet”, és se­gít a ráhangolódásra a nyitó áhítat előtt. Az áhítat is arra irányítja figyelmünket, hogy az Úrnak való ének nem lehet meg­szokás dolga. A rendhagyó módon időben később­re csúszó köszöntések után, a találkozó fő részét képező programpont követke­zett: az énekkarok bemutatkozása. Örömteli volt, hogy a közreműködők viszonylag magas száma (öt gyüleke­zetből kilenc kórus vett részt a találko­zón), és az énekkarok sokszínűsége ré­vén, újfajta sorrend lehetett a lebonyolí­tás rendező elve: először a gyermekkó­rusok, majd a felnőttek, végül az ifjúsá­gi ének- és zenekarok álltak ki a többi­ek elé. Hogy azért az élet ne legyen ilyen egyszerű, ebben volt keveredés is, hiszen az egy gyülekezetből érkező kó­rusok közös darabokkal is készültek, ami azért is volt örömteli, mert azt mu­tatta, hogy nem különülnek el élesen a korosztályok egy-egy gyülekezeten belül, - a legkisebbek együtt tudnak szolgálni az idősebbekkel. Az előadott müvek nagyon széles műfaji kört öleltek fel: Palestrinától a XX. századi passiójáték elemein keresz­tül egészen az afrikai énekkincs egy-egy darabjáig. Jó volt hallani, hogy őrzik énekkaraink az ősi dallam- és kórusha­gyományokat, ugyanakkor bátran nyúl­nak újszerűén ható művekhez is. Feltűnő volt, milyen alaposan felkészült minden­ki a találkozásra: kiforrottságot, (belső) harmóniát tükröztek a bemutatkozások. Ez elsősorban a helyi gyülekezetek szá­mára jelent örömteli megnyugvást: szá­míthatnak rá, hogy értékes, kifejezően megszólaltatott müveket kaphatnak ajándékba alkalmaikon énekkaruktól. A kórusok szolgálata után ismét rend­hagyó programponthoz érkeztünk. Robert Fulghum amerikai metodista lel­kész gondolatai sok témakörben adnak elgondolkodtató útravalót. Most a zene öröméről, a muzsika isteni adományáról, Fulghum és Beethoven IX. szimfóniájá­nak különleges kapcsolatáról hallottunk egy zenével illusztrált történetet. A 250 résztvevő csendjéből ítélve, átérezték a zene felemelő, lelket megragadó erejét, ennek az isteni „orvosságnak” a jelentő­ségét. Utána még egy meglepetés követ­kezett: a találkozó előkészítése során fel­merült a javaslat, hogy az egyházmegye lelkészei alkalmi kórust alakítva, csatla­kozzanak a közösséghez. A próbák hiá­nya miatt, ez végül - még az egyházme­gyei elnökséggel megerősítve is - csak egy igen kisméretű kamarakórus bemu­tatkozásához vezetett, ám a résztvevők „megbocsátó türelemmel” fogadták be maguk közé a csatlakozni kívánókat... Zárásként Liszt Ferenc Krisztus-orató­riumából szólaltatott meg egy húsvéti éne­ket az egy kórussá egyesülő negyedszáz résztvevő, akik között olyanok is akadtak, akik - saját gyülekezeti énekkar híján - csak ennek révén kapcsolódtak be a talál­kozóba. Azt hiszem, ők is azok közé tar­toznak, akik komolyan vették a találkozó valódi értelmét, üzenetét - köszönet érte! Kis hiányként éltük meg az egyház­megyében található kisebb, esetleg csak alkalmanként összeálló és szolgáló énekkarok távollétét. A „nagy” kórusok színvonalas megszólalása nem szabad, hogy elriassza azokat, akik ugyanolyan szeretettel és odaadással, csak talán ke­vesebb próbalehetőséggel és előképzett­séggel végzik hasonló szolgálatukat. Legközelebb őket is várjuk a találkozó­ra! Végezetül a köszönet szava szólaljon meg Bárdossyné Kocsis Andrea felé, aki frissen (három hónapja) megválasztott zenei megbízottként ennek a nem telje­sen megszokott formájú találkozónak a megszervezésével kezdte szolgálatát az egyházmegyében. BT Ha a protestáns kifejezést történel­mi értelemben használjuk, akkor ha­zánkban református, esetleg unitárius testvéreinkre gondolunk. Európában azonban jóval több történelmi protes­táns egyházat találunk. Ezen egyhá­zak történészei, könyvtárosai, levéltá­rosai, muzeológusai gyűltek össze a csehországi Telében április és május fordulóján, Európa 20 különböző or­szágából mintegy százhúszan. A házigazda cseh testvérek evangéli­kus egyháza, és a legnagyobb számban jelenlevő francia hugenották (reformátu­sok) mellett olaszországi és svájci waldensek, lengyelországi evangéliku­sok és reformátusok, angol metodisták, német reformátusok, a herrnhuti testvé­rek képviselői között a magyar evangéli­kus és református egyházból négyen le­hettünk jelen. Két évvel ezelőtt Debrecenben és Bu­dapesten mi voltunk házigazdái ennek a konferenciának. Idén arra nyílt lehetősé­günk, hogy megismerkedjünk a csehor­szági protestantizmus történelmével, ha­gyományaival, jelen életével, terveivel. A cseh protestantizmus kezdetei a 15. századra nyúlnak vissza. Húsz János prágai egyetemi tanár prédikációiban szállt síkra az egyház megújulásáért. A konstanzi zsinat eretneknek minősítette tanait, és 1415-ben megégette. Csehor­szág tömegesen tért át a huszita hitre, amelynek legfontosabb követelése az egyházi élet megtisztítása, az anyanyel­vűség és a két szín alatt való Úrvacsora volt. Az „eretnek” csehek ellen a német­római birodalom több sikertelen keresz­tes hadjáratot vezetett. A katolikusok a husziták mérsékelt irányzatának, a kelyhe- seknek követeléseit elfo­gadva, egyesült erővel arattak katonai győzel­met a radikális táboriták felett. Csehországban új egyház alakulhatott, ahol anyanyelven hir­dették az Igét, és két szín alatt osztották min­denki számára az Úrva­csorát. Később, a refor­máció elterjedésével sok új tant is befogadott a „cseh testvérek” egyhá­za, amely azonban 1620 után szinte teljes egészé­ben az ellenreformáció áldozatául esett. Az „il­legális” egyházi élet azonban áldást is hozott. A menekülő cseh protestánsokat befogadva alakult meg Németországban az a herrnhuti kö­zösség, amely máig virágzik, és rendkí­vül sikeres külmissziói tevékenységet folytat. 1790 után, a magyar egyháztörténet­ből is jól ismert türelmi rendeletnek kö­szönhetően - nem utolsósorban magyar- országi evangélikus és református prédi­kátorok segítségével - a cseh protestán­sok is újjászervez­hették életüket, de szigorúan csak evan­gélikus vagy refor­mátus hitvallás sze­rint. A templomok tornyát és oltárát dí­szítő kehely azonban arról tanúskodott, hogy a csehek nem feledték el saját egy­házuk hagyománya­it. 1918-ban nyílt ar­ra lehetőség, hogy a csehországi evangé­likus és református egyházat egyesítsék, amely az alapvető evangélikus, refor­mátus és huszita hit­vallások alapján, Cseh Testvérek Evan­gélikus Egyháza néven működik máig is. Csehországban a második világhábo­rú végéig nagy számban, mintegy 3,5 millióan éltek németek, akik közül sokan evangélikusok voltak. Az ellenreformá­ció időszakát ők is ugyanolyan nehezen vészelték át, mint a csehek. A német evangélikusok hitéről az osztrák határ mellett fekvő Slavonice nevű kisváros főtere máig tanúskodik. A városból ugyan a 17. század folyamán elűzték az evangélikusokat, de a gazdasági fejlődé­sében megrekedt helyen arra már nem maradt lehetőség, hogy a reformáció nyomait is eltüntessék. Az egyik régi ház belső termében, az evangélikusok 16. századi kápolnáját a Jelenések könyvé­nek eseményeit ábrázoló képek díszítik. A főtér egy másik épületének teljes utcai homlokzatára az ótestamentumi Jézus­próféciákat festették. Egy harmadik há­zon pedig Luther, Kálvin, Húsz, Melanchthon, Erasmus és más reformá­torok arcképei láthatók. Az egykor vi­rágzó német evangélikus város házain látható képek túlélték az ellenreformáci­ót, majd a németek kitelepítését is. Kisebbségi protestáns egyházak kép­viselői között, főleg egy történeti konfe­rencia keretében nagy a kísértés arra, hogy a protestantizmus lényegét csupán a sanyarú üldöztetésben, és a hősies ellen­állásban lássuk. Amikor azonban a vasár­napi istentisztelet keretében ez a soknyel­vű, különféle hitű tudományos konferen­cia valódi gyülekezetté vált, amely együtt énekelte közös énekkincsünk legékesebb dallamait, s a prédikáció után együtt ré­szesült az Úrvacsorában, akkor vala­mennyien megérthettük: protestáns vol­tunk olyan közösséget jelent, amelynek nem csak az ellenállás a lényege, hanem az Evangélium igazságának szüntelen ke­resése a múltban, a jelenben, és remény­ségünk szerint a jövőben is. Kertész Botond Tele főtere reneszánsz és kora barokk polgárházakkal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents