Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-05-06 / 19. szám

Evangélikus Elet 2001. MÁJUS 6. 3. oldal Teológusok tanulmányútja Itáliában „Pontok vagyunk, és néha összeáll belőlünk egy-egy betű. De melyik betű? ” Szinte sóhajtásként szakadt fel ez a gon­dolat egy hegymászó ajkán több ezer méter magasságban, amikor átérezte sa­ját parányi voltát. S milyen gyakran él­tük át mi is ezt az érzést olaszországi és vatikáni tanulmányutunk során, 2001. március 31. - április 12. között! A Hittudományi Egyetem Vallás- és Társadalomtudományi Tanszéke - egye­temünk történetében másodszor - szer­vezett tanulmányutat az „Örök Városba” lotájához kísérték (?!). Őszinte és testvé­ri beszélgetést folytattunk Matthias Türkkel, a Keresztény Egység Pápai Ta­nácsa elnökének, a nemrég kinevezett Walter Kasper bíborosnak titkárával; Ternyák Csaba érsekkel, a Papi Kongre­gáció titkárával és a Rómában tanuló magyar kispapokkal. Firenzében és Ró­mában részt vettünk az evangélikus is­tentiszteleten. A korábban csak könyvekből ismert műalkotások megelevenedtek előttünk. Michelangelo ifjúkori Pietája vagy a Firenze - a Campanile dr. Szentpétery Péter vezetésével. Nagy tervekkel indultunk el: egyrészt megis­merkedni az egyháztörténeti, művészeti és vallástörténeti emlékekkel, másrészt bepillantást nyerni a Vatikánban folyó munkába és az evangélikus gyülekeze­tek életébe. Sokféle érzés kavargott bennünk: tisztelet, ámulat és egy kis félelem. Olyan helyeken jártunk, ahol keveredett a múlt, jelen és jövő. Az antik Róma pompáját, hatalmát és fenségét ma is hir­detik a Forum Romanum vagy Hadria­Sixtusi-kápolna falán látható Utolsó íté­let freskó megrázó módon szembesít sa­ját hitünkkel. A művészi megformálás élővé teszi, és közelebb hozza Krisztus halálát és feltámadását, vagy olyan, év­századokkal korábban élt emberek alak­ját, akik példaként állhatnak előttünk. Assisiben Ferenc sírjánál felolvastuk a Naphimnuszt, melyben testvérként szó­lította meg a körülötte lévő természetet. „ Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Ti­éd a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás, mindez egyedül Téged il­Vincze Katalin, Gömböcz Elvira, Radano bíboros, dr. Szentpétery Péter, Matthias Türk, Homoki Pál, Ureczky Lilla, Hulej Enikő, Győri Péter Benjámin és Boros Miklós nus császár egykori villájának romjai, de ugyanakkor szembesítenek bennünket azzal is, hogy minden, amit ember alkot, elmúlik egyszer. „ Mert nincsen itt mara­dandóvárosunk... "(Zsid 13,14) Péter és Pál apostol börtönében, a Colosseumban Velence - Szent Márk tér és a Szt. Callixtus Katakombában járva, emlékeznünk kellett azokra a keresztyé­nekre, akik hitüket akkor is megvallották, ha életükkel fizettek érte. Titusz diadal­ívénél egy perces néma csenddel emlé­keztünk meg Jeruzsálem lerombolásáról, és megilletődve álltunk meg a Szent Lép­cső alatt, melyen a legenda szerint Krisz­tus akkor haladt végig, amikor Pilátus pa­let, Fölség, és nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. ” S valóban - a természet is a Terem­tőről tesz bizonyságot. A Júlia-Alpok friss hóval fedett csúcsai, a Marmore- vízesés lezúduló hatalmas víztömege és a Bohinji Száva-víz- esés természetes szép­sége előtt tisztelettel álltunk meg, és az utol­só napon együtt éne­keltük a régi latirt him­nuszt: „Kegyetlen lán­dzsa verte át gonosz vasával oldalát, s mely szennyet, vétket eltö­rölt: belőle víz és vér ömölt. ” Mert a sok templom, múzeum és természeti szépség megtekintése között készültünk nagypén­tekre és húsvétra. Napi áhítatokon és egyéni elcsendesedéseken te­kintettünk előre, felfe­lé, a keresztfára. Újra rádöbbentünk ar­ra, hogy bár apró kis pontok vagyunk ezen a világon, Isten mégis számontart mindegyikünket. Életünknek határo­zott célja az, hogy pontokból betűkké formálódjunk. De ne saját elképzelése­inket akarjuk megvalósítani, hanem az­zá váljunk, amit Ő rendelt számunkra. Hulej Enikő A XXII. kerület 8 általános iskolájá­nak alsó tagozatos osztályaiban - feleke­zeti hovatartozásra való tekintet nélkül - szinte valamennyi kisdiák tud legalább egy istenes verset vagy történetet. Alig­hanem ez a legfőbb értéke az érintett is­kolák és a Budafoki Evangélikus Egy­házközség ama kezdeményezésének, melynek jegyében idén ismét megrende­zésre került az Istenes Magyar Népme­sék Mesemondóverseny. A verseny április 28-án lezajlott dön­tőjében tizennégyen bizonyították tehet­ségüket az evangélikus templomba invi­tált közönség előtt. A zsűri (Solymár Gá­bor lelkész és Kalacsits Jánosné tanító­szaktanácsadó, a XXII. kér. Pedagógiai Kabinet munkatársa) végül is három el­ső díjat osztott ki, Buthi Nóra IV. osztá­lyos, Ratkovszki István III. és Bujdosó Levente II. osztályos tanulónak. János-passió a Deák téren Tíz éve hallgatjuk, mostanában egyre többen. Mert kell. Mert szükségünk van rá. S mostanság egyre inkább. De mire is van szükségünk? Bach-ra? A passióra? Bach-ra is, a passióra is, de nemcsak. Hi­szen a Bach-passiók a legjobb felvétele­ken állnak rendelkezésünkre, sokszor azt sem tudjuk, melyik „felfogást” válasz- szűk a sok közül. S az is igaz, hogy érté­kes megközelítést, interpretációt hallgat­hatunk végig, csak győzze az ember idő­vel. De éppen ez az. A „felfogás”, az „in­terpretáció”. Hogy felfogható-e zenei­leg, interpretálható-e egy hatalmas Bach-mű, a hatalmas Bach-életmű. A leghíresebb karmesterek, a legneve­sebb énekesek, a legnívósabb zenekarok futnak neki újból és újból, hogy megmás­szák ezt a hegyet, ezt a Golgotát, amely talán emberfeletti küzdelmet kíván, de így legalább az ember fölé küzdhetjük magunkat. De csak így, ezzel a küzdelem­mel, mert a Bach-i életmű nem holmi kaptató. Rejtett, sőt láthatatlan erők dol­goznak itt, ahol már a feladatok meglátá­sa, érzékelése is komoly kihívás. Valószí­nű, ezért szaladgálnak sokan ezen a hegy­oldalon oly könnyedén, mintha mi sem lenne természetesebb, s talárt nem is értik Passió a Várban A „jól bevált proletárdiktatúra ” első éveiben még kezünkben voltak a gondo­san kidolgozott Ittzés-féle passiófiizetek. Aztán lassan kikoptak a kezünkből, a nagy Hivatal pedig örült az alkalmak ritkításának. így általában csak egy le­egyszerűsített szenvedéstörténet-olva- sásra került sor. Az új világ frissítést hozó szele mos­tanra virágzó estével ajándékozta meg a budavári gyülekezetét. Csorba István karnagy, az igazgató lelkésszel együtt valódi, belső dinamikával rendelkező estét alakított ki. A jól kipróbált — Prőhle-agenda szerinti - szöveget is­mert és ritkábban felhasznált énekek tet­ték emlékezetessé. Az egyetemes papság szerinti istentiszteleti-szolgálati elvet a három lelkész, az énekkar, a szólisták, a kamarazenekar és magának a gyüleke­zetnek a váltakozó megszólaltatása tette valóságossá. Kevesen voltak azok, akik a másfél­órás program utolsó részeként szolgáló eucharisztiát nem ünnepelték együtt. A passiótörténet új elemeket tartalmazó megszólaltatását az elmélyedt, medi­tativ mélységeket is elérő igei alkalmon túl az is igazolta, hogy csak a templom­ajtós pásztori köszöntések során derült ki, milyen sok gyermek vett részt a kü­lönleges alkalmon. A tizenévesek közül néhányon most tudták először átélni tel­jes mélységében „ Krisztus, Isten Bárá­nya" (Weber) mibenlétét, áldozati szol­gálatát. Az egyszámjegyesek pedig ámultak (és csendben voltak) az azonos lelkiséget sugárzó papi beszéd, a szólis­ták (Balogh, Máthé, Ágoston, Nádasdi), a zenészek, az énekkar (kamarazenekar) és a szülők szereplése változatosságán. Az egyhangúságtól félők, vagy az azt már megszokottan kezelők megtapasz­talhatták, hogy a háromféle módon és hangon megszólaló lelkészek összessé­gében teljes egységet alkottak a gyüle­kezet drámai estéjén, a szent passió megelevenítésének alkalmán is. Széchey Béla József „Ragyogók lehetünk és csillagok!” (A 300 éves várpalotai gyülekezet emlékezetes napjairól) A nagyheti csendben több mint 40 várpalotai gyermek ajkáról szólt a verses hitvallás, amivel az egy esztendeje elhunyt Túrmezei Erzsébetre emlékeztünk. A nagyszombaton rendezett versmondó versenyt immár 2. alkalommal hirdet­tük meg gyülekezetünk óvodás és hittanos tanulói számára. Hagyományterem­tőnek tavaly Sántha Károly lelkész-költőnkre emlékeztünk, aki egykor Várpalo­táról indult, s csak később került Sárszentlőrincre, ahol kiteljesedett költészete és lelkészi tevékenysége. Az akkor elhangzott szép produkciók nyomán most a Fébé szolgálatában szá­mos évet eltöltő diakonissza költőnő Krisztusról valló hitét tolmácsolták fiatal testvéreink a nagyszámú hallgatóságnak. Az öt korcsoport díjazottai néhány zenésznövendékkel kiegészülve egy hét múlva Fébé vendégek körében ismételték meg felemelő műsorukat. Vasárnap délelőtt Pintér Mihály esperes mellett Magassy Katalin szolgált ige­hirdetéssel, majd a délutáni szeretetvendégségen testvérével, Vilmával együtt be­szélt életükről és arról a sok próbatételről, amelyet az Úristen engedett meg szá­mukra a Fébé-szeretetszolgálatban eltöltött évek során. Őszinte szavaik az Istenbe vetett hit nyugalmával vallottak a keresztyén élet harcairól, küzdelmeiről. Döbbent csendben hallgattuk az 1951-es év nyomorúsá­gos, számukra válságos eseményeit. Hiteles korrajzukból kitűnt, hogy nem csak a szeretetszolgálat vált botránykővé, hanem puszta életük is az önkényuralom szeszélyes útjaira sodródott. A megpróbáltatások után közel 40 esztendőt perge­tett a történelem. A hallgatásba parancsolt diakonisszák ügyét azonban az Örök­kévaló ismét felemelte és 1989 óta folyamatosan gyarapodó körülmények között ismét szolgálnak embertársaik között. Missziós munkájuk során látogatnak az ország evangélikus gyülekezeteibe, ahol Isten igéjével, bizonyságtétellel ébresztgetik lankadó hitünket. Ugyanakkor elmondták, hogy bár kedvük töretlen, szeretettel várják munkatársnak az Isten szőlőjébe kívánkozó fiatalabb testvéreket. Kedves gesztusként egykori főnöknő­jük - Túrmezei Erzsébet - Ragyogjatok szép csillagok! című kötetét ajándékozták a versmondó és muzsikáló fiataloknak. Előadásukat követően híve­inkkel még sok személyes élményt megosztottak az estébe hajló emlékezetes ta­lálkozás során. Köszönjük őket Teremtőnknek és kívánjuk, hogy elhívott munka­társai még sok nehézsorsú embernek nyújtsanak vigasztalást és lelki békét. Borbás Zoltán Csak egy kinyújtott kéz... amelyik bíztató szóval, egy-egy zsoltárral, imádsággal szeretne újra felsegítem, megerősíteni. Ha szüksége van rá, vagy ismer valakit, aki rá­szorul erre a Hangra, jegyezze fel, adja tovább, mert ez a budapesti telefonszám is, bizonyos ese­tekben, életet menthet! Az Ökumenikus Tanács­nak ezen a számán három percben hallhatja a Re­ménység Hangját, Isten igéjének vigasztaló, új erőt adó üzenetét. Az igei üzenet hetenként változik. A Reménység Hangja várja hívását péntek 15 órától hétfő 8 óráig és hétköznapokon 17 órától másnap reggel 8 óráig. REMÉNYSÉG HANGJA LELKI S.O.S. szolgálat 200-8839 sokszor, mi itt a nehézség. Mert nehézség van elég. Van, amivel mindenkinek talál­koznia kell, s van, amelyik személyre sza­bott. S az egyik legnagyobb, hogy a Bach-művek külön-külön szinte megold- hatatlanok. A János-passió Golgotája ön­magában alig megmászható. Körbejárha­tó, de alig megismerhető. A Máté sem. A H-moll mise sem. A Karácsonyi oratóri­um sem. Csak együtt. Olyan ez, mint a Homéroszi eposzok. Devecseri Gábor ír­ja, hogy öt sor megértéséhez ötezer sor magyarázat kellene, de az ötezer sor meg­értéséhez öt sor is elég. Ezért kell a János mellé a Máté. A kettő mellé a Karácsonyi, melléjük a H-moll mise, s az egész mellé a Bach-hétvége és a Bach-Hét. Mindez, úgy tűnik, megadatik ne­künk manapság, s nem is akármilyen ve­zetéssel. Kamp Salamon nemcsak átol­vasta a Bach-i eposzok ötezer sorát, de még arra az öt sor magyarázatra sincs szüksége. Egyszerűen tudja, hogy miről szólnak a müvek, miről szól a Bach-i életmű. Nem is „tudja”, inkább „birtoká­ban van” ennek a tudásnak, ennek a vég­ső meghatározottságnak, amihez képest minden mellékes. Nem érdeklik azok a kérdések, amelyek nem érintkeznek köz­vetlenül a Lényeggel, Lényegtelenek, s mint ilyenek, csak annyiban fontosak, amennyiben kapcsolódnak a Lényeghez. Nem veszik el direkt zenei-stiláris kérdé­sekben, amelyek az utóbbi évtizedekben olyan nagy lendülettel kerültek az elő­adóművészi érdeklődés középpontjába. Kamp Salamon nem „értelmez”, nem „interpretál”, egy dolgot tekint feladatá­nak: minél nagyobb biztonsággal és mi­nél nagyobb erővel nyilvánvalóvá tenni mindenki számára a zenében megfogal­mazott végső meghatározottságot. Ezzel találkozunk a passiók, a kantá­ták, az oratóriumok elhangzásakor. Mel­lékessé válnak a mellékes dolgok, lénye­gessé válnak a lényegesek, minden a he­lyére kerül. Ez a rend az, amire egyre in­kább szükségünk van. Helyén van a Lutheránia, helyükön vannak a szólisták, a zenekar, s helyén van maga a mű. Ott, ahol nem taps jár az elhangzásért, csu­pán halk köszönet... Köszönjük. (Zádori Mária, Gémes Katalin, Né­meth Judit, Marosvári Péter, Moldvay József, Berczelly István, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, Lutheránia Énekkar, vezényelt: Kamp Salamon) Kocsis Gábor Az első helyezettek és felkészítőik, háttérben a két zsűritaggal. (Fotó: Bottá Dénes) >n k r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents