Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-04-22 / 17. szám
6. oldal 2001. ÁPRILIS 22. Evangélikus Élet „Auschwitz, lengyel nevén Oswiecim, az akkori Német Birodalom területén, valójában Észak-Lengyelországban fekszik. A bőséges számú koncentrációs »munkatáborok« között mint »megsemmisítőtábor« szerzett magának szomorú hírnevet. Ide érkezett meg transzportunk - annyi sok közül az egyik, a magyar alföldről jött - 1944. június 28-án délelőtt,” - így kezdődik az a krónika, amely a maga nemében egyedülálló a koncentrációs táborok túlélőinek visszaemlékezései között is. Természetesen a holocaust hiteles dokumentumáról van szó, egy rövid, naplószerű emlékiratról, ám mégsem vehető egy kalap alá a többi, könyvtárnyi mennyiségű kötettel - mégpedig több okból. Miért? Mindenekelőtt, mert szerzője, az 1920-ban született Kardos Klára zsidó származásúként, de vallását tekintve hithű katolikusként járta meg a földi pokolnak nevezett haláltábort. S ez az Istenbe, a Megváltó Krisztusba vetett rendíthetetlen hite adott neki erőt ahhoz, hogy elviselje a szenvedést. Édesanyja még gyermekei születése előtt tért át a katolikus hitre, s ebben a szellemben nevelte Klárát és kishúgát, Zsuzsit. Amikor megkezdődött a zsidók összegyűjtése, Klára már a szegedi egyetemen tanult, távol a családjától. És soha nem tudta meg, hogy pontosan mikor és hová hurcolták el a szeretteit, melyik szállítóvagonban vagy melyik lágerben lelték halálukat! A másik jellemzője e könyvnek, hogy nem elborzasztani akarja az olvasót. Nincsenek benne naturális leírások a testi megaláztatás különféle stációiról - pedig bőven lehetnének, hiszen például ebben a táborban végezte gyilkos munkáját az ember(telen)-kísér!eteiről híres náci orvos, Mengele is! (Mengele előszeretettel kísérletezgetett ikreken.) Kardos Klára leírja, hogy időnként megjelent a rettegett orvos „vizitelni”, s megkérdezte a fekvőbetegektől, hogy „jól vannak-e”... Több helyen is találunk ilyen, leginkább Auschwitzi napló csak célzásnak nevezhető, egészen szelíd megjegyzéseket, melyek persze a történelmet ismerőkkel azért jól sejtetik a borzalmakat. Lássunk egy példát: „...kopaszra nyírt fejünket rettenetesen égette az órákra nyúló mozdulatlan állás alatt a nyáriasan tűző nap. Fejet befödni szigorúan tilos volt! Ha valaki valami rongyot szerzett ilyen célból, akár úgy, hogy fehérneműjéből szabta le, akár egyéb úton »szerezte«, ugyancsak jól kellett rá vigyáznia. Lopva terítette a fejére néha, amikor nem volt őr a közelben. Mert ha tetten érték, azonnal elkobozták, s ráadásul a pofon is kijárt. Azóta is rejtély előttem, hogy bírtam ki egyáltalán, amikor itthon oly kevéssé bírom a hőséget. De hát sok mindent kibírtunk ott... ” Aki olvasta a 80-as évek elején megjelent, megdöbbentő dokumentumkötetet, A 290-es számú auschwitzi fogoly történetét, az e célzások nyomán konkrét asszociációkra fog jutni, de Kardos Klára szándéka szerint inkább megkíméli az olvasót. Jellemző az alábbi megjegyzése is: „Az nem érdekes nekem, hogy itt halálom után a bőrömből lámpaernyőt készítenek, a csontjaimból meg szappant főznek, de amikor náthás voltam és nem volt zsebkendőm, az kellemetlen volt! Egyszóval: más a dolgot átélni, és más megint kívülről nézni. ” Azt mondhatjuk, a „kellemetlen” jelző szinte már-már groteszkül gyengének hat, kivéve, ha elfogadjuk, hogy a szerző tollát egy magasabb rendű szándék vezette. S itt kell megemlítenünk e kötet harmadik vonását, ami kiemeli a sorstársak „halál- gyár-könyvei” (ez is K. K. kifejezése) közül: ez a napló nem vádirat. Tudatosan hiányzik belőle a „sötét tónus” és a „színpadias drámaiság”, ellenben világít belőle a megbékélés és a megbocsátás. Az auschwitzi láger fiatal leány lakójában minden elszenvedett nap, minden megalázó helyzet bizonyságtétellé érett. S ezt kellett papírra vetnie, ezt az utat, amely egyre közelebb és közelebb vitte Istenhez, Krisztushoz. S az emberekhez is, mert ez nagyon fontos. Kardos Klára Isten kegyelmének tudta be, hogy nem csak hogy megszabadult, de később, évtizedek múltán sem vált lelkibeteg embergyűlölővé, világtól elforduló remetévé. Noha karján ott viselte mindörökre a tetoválást: „A/1248”, a lelkét az Isten makulátlanul megőrizte. Kardos Klára szabadulása után egy ideig Magyarországon élt, majd 1972- ben úgy döntött: Ausztriában, pontosabban Klagenfurtban telepszik le, ugyanis idehaza sokat üldözték vallásossága és az ‘56-os forradalomban való részvétele miatt. Haragot, bosszúvágyat ott sem érzett kínzói iránt. Férjhez soha nem ment, a jezsuiták által szerkesztett „Szolgálat" című folyóirat munkatársaként (mint cikkíró, szerkesztő, fordító) a lelkek megbékéléséért munkálkodott 1984-ben bekövetkezett haláláig. (A könyvet a Szent Gellért Kiadó és Nyomda adta ki.) Kőháti Dorottya Létkérdések, pszichoterápia és lelkipásztorlás Owe Wikström: A kifürkészhetetlen ember* Lehet magas szintű egyházi vagy teológiai nyelvet használni, vagy súlyos igazságokat hirdetni, de ha mindez nem találkozik a problémáival viaskodó emberi lélek valóságával, kár az energiáért. Owe Wikström könyve, Széchey Orsolya kitűnő fordításában, nagyon közelről szólítja meg az embert. Irodalom, művészetek és pszichológia egyszerre kerülnek kapcsolatba a friss teológiai mondanivalóval. Izgalmas és élvezetes oldalakon keresztül érkezünk meg ahhoz a végső megállapításhoz, hogy csak „a gyógyító részvét” lehet az a magatartási forma, amin keresztül betölthető a lelkigondozói küldetés. Nem rideg, íróasztal ízű, a tudományosságot lépten-nyomon bizonygató módszerrel tanulhatunk sokat a lélekelemzés tudományából, hanem az életközeli és az érzelmi meghatározottságunk minden rezdülésére figyelő, őszinte megközelítéssel. A svéd teológiai háttér, az észak-európai mentalitás merengő és mélyre néző karaktere végig jelen van a műben. Ebben az értelemben is frissülést jelent az itt is-ott is a fáradtság jeleit tükröző hagyományos, közép-európai teológiai publikációk mellett az új hang és a merész interdiszciplináris beágyazottság. Alapkérdésekre és elemző részletekre egyaránt kitér a szerző. Az ember és Isten viszonyát kutató első nagyobb egységben sem a megszokott sémák szerinti úton jár el, hanem a miért vallásos az ember, kérdését körüljárva visz bele egy párbeszédbe. Ez a párbeszéd egy idő után az olvasó és a szerző, majd az olvasó és a teológia (valláslélektan) dialógusává fejlődik. Kérdések és példák segítségével éri el azt, hogy önfeledt részeseivé válhatunk egy tudományos, de életszerű töprengési folyamatnak. Egy kis idő után már azon vehetjük észre magunkat, hogy egy önértelmezési pályán mozgunk, ahol új és új kérdések érik el a személyes, Istenről alkotott gondolatainkat és érzéseinket. A létkérdések vizsgálata önarckép formáló tényezővé válhat a figyelmes olvasó számára. A klasszikus kérdésre, hogy hol húzódik meg a határ a pszichoterápia és a lelkipásztorkodás között, nem kapunk ugyan döntően új feleletet, találunk viszont több ponton is megszívlelendő figyelmeztetést. Ezek közül idézünk kettőt: „Összefoglalásként tehát azt mondhatnám, hogy nem kevesebb lélektant szeretnék a lelkipásztorlásban, hanem több vallást.” (137. old.) „A pszichiátriában a professzionalizálódás kiterjedésének vagyunk tanúi... Általános benyomás, hogy a lelki vezetők hivatásszerű identitása »lötyög« és gyakran védekező, különösen, ha az adott gyülekezeten kívülre kerülnek, vagy amikor más egészségügyi csoportok számára kell leírniuk tevékenységük egyediségét.” (138-139. old.) A kiragadott idézetek is mutatják, hogy a legégetőbb önértelmezési területek vannak terítéken. Nem kerülhetjük meg végül azt a kérdést sem, hogy milyen legyen az a lelkipásztor, aki ma lelkigondozást végez. Nincs igazán jövője sem a bürokrata, sem a politikus vagy éppen menedzser típusú lelkésznek, hanem a „gondoskodást vállaló”, dialógusra kész és a „kifürkészhetetlen embert” megfigyelni képes és önreflexióra érett papok előtt nyílik meg igazán a jövő szolgálatának lehetősége. Lelkigondozást akkor végezhetünk, ha a tudományos és lelki felkészültségünk egyaránt eljutott oda, hogy eleget tudjunk tenni a wikströmi gondoskodás meghatározásának: „A gondoskodás fogalmában az is benne rejlik, hogy a pásztorló sem a kliensének, sem a páciensének, sem a tanítványának nem tekinti beszélgetőtársát. És nem a gyülekezet egy majdani tagja ül vele szemközt, hanem az embertársa, akinek vallási, erkölcsi vagy ideológiai meggyőződéstől függetlenül tisztelet és gondoskodás jár. Az emberségesség ugyancsak lejáratott szó - a beleélés és a gyöngédség valószínűleg jobb. Az a kifejezés, »elkísérni valakit élete egy szakaszán«, ugyanezt fejezi ki. A gondoskodás fogalma takarja az odafigyelést és felemelést, az emberi méltóság visszaadását és a támasznyújtást vagy a részvét újjáteremtő erejét.” (144. old.) Nem véletlenül kerülnek elő többször is a könyvben szent Ferenc, Augustinus gondolatai, vagy éppen Benedek regulája és Dosztojevszkij művészetének elemzése, érzékeltetve azt, hogy a nagy, külső és kemény teológiai rendszerek mellett mindig éltek belső és érzékenyebb, kifinomultabb helyek, kerengős kolostorok és csendsátrak, ahol a felszín nagy csatái mögött örökké fénylő és a szívet is elérő vallomások születtek és lelki táplálék készült. Egyszerűségükben is képesek voltak ezek az „iskolák” arra, hogy hatalmasnak tűnő rendszereket újítsanak meg kincseikkel. A lelkigondozás (gondoskodás) sohasem az első és a döntő vonal az egyház történetében, de nélküle csak a frázisok szaporodnak, az üresség érzése növekszik és legföljebb a külső keretek erősödnek. Aki elolvassa ezt a könyvet, az igényes tudományosság mellett azonnal megérzi az egyszerűségét is, ami kifejeződik pl. abban a mottóban, amit a szerző Selma Lagerlöftől idéz: „Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem.” (145. old.) Két függelékkel zárul a könyv, ahol a nyelv és az istentisztelet lélektani elemzésének felvillanása található. De egyetlen alapkérdés is elárulja, hogy izgalmas olvasnivalóval van dolgunk: „Mi történik, amikor a vallások és életszemléletek kínálata egyre zavarosabb, és senki sem jelentheti ki tekintélyelvűen, hogy ez vagy az helyes? Az egyén a belső világa felé fordul, eltekint a többiek véleményétől, és olyan kérdéseken kezd gondolkozni, mint: mit élek át én? Mit tartok én vallásosnak? Vagyis ez azt jelenti, hogy a modem elvilágiasodott ember - ideértve számos keresztényt - elfordul az objektíve adottól: a deduktív, proklamatív teológia problémák elébe néz.” (229. old.) Köszönet illeti a fordító és a kiadó munkásságát. Ha akad is egy-két zökkenő vagy furcsán „állva maradt” kifejezés (pl. „lelkipásztorlói identitás” a 5. fejezet címeként), de összehasonlítva néhány a közelmúltban hasonló területen megjelent kiadvánnyal (pl. Michael Dieterich: Pszichológiai és lelkipász- torkodási kézikönyv) Széchey Orsolya munkája messze színvonalasabb a teológiai és a pszichológiai közös nyelv fordításának területén. Szabó Lajos * A Lelkipásztorban (2000/343-344. o.) közölt recenzió átdolgozott változata. Animula Kiadó, 2000. augusztus 12. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Széchey Orsolya. 260 old., ára: 1650.- Ft. „Kötelesek lennénk békében és szeretetben egymás mellett élni”- interjú Fröhlich Róbert főrabbival - Ön vezető tábori rabbi dandártábornoki rangban, egyúttal a Dohány utcai zsinagóga - Európa legnagyobb zsingógájának - főrabbija is. Nem érdektelen a kérdés: főrabbi úr, mit jelent az Ön számára zsidónak lenni?- Mindent. Ezt sem bővebben, sem szűkebben nem tudnám megfogalmazni. Azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy a mózesi törvények, illetve maga a zsidó vallás az életünk. S valóban. Tényleg áthatja életünk minden percét. Menedék, amely támaszt és erőt ad. Egy zsidó ember számára az élet sok mindenben más mint egy nem zsidó, vagy egy nem vallásos zsidó számára. Vegyünk egy hétköznapi példát. Itt van a fejünkön ez a kis sapka, a kipa. Akárhová megyek, ez rajtam van. Ettől nem tudok elvonatkoztatni, mert maga a sapka viselése is egy vallási parancs, egy törvény. Ha én ezt a törvényt betartom - és mint vallásos zsidó betartom - akkor az az érzés, hogy viselem - anélkül, hogy gondolnék rá - befolyásol, stimulálja a tudatalattimat. Ezért is mondhatom, hogy az élet minden percében meghatározó számomra a zsidóságom tudata.- Vallásos zsidónak lenni tehát a törvényekkel való azonosulást, valamint egy meghatározott életformát, gondolkodásmódot jelent Mién volt azonban vonzó az, hogy rabbi legyen? Hiszen akkor is élhetne vallásos zsidóként, ha nem vállalná fel a szolgálatot, a „rabbiságot”.- Scheiber Sándor professzor, a Rabbiképző Intézet egykori professzora igazi karizmatikus vezető volt, akinek hatása alól nem tudta kivonni magát az ember. Már gimnazista koromban eljártam az intézet péntek esti, hihetetlenül érdekes összejöveteleire. Akkor határoztam el; úgy fogok felsőfokú végzettséget szerezni, hogy közben elmélyedek a zsidó tudományokban is. így gyakorlatilag egyetlen út maradt, a rabbiképző. Bár tanulmányaim kezdetén nem akartam rabbi lenni, hanem csak tanulni szerettem volna, az ott eltöltött évek alatt rájöttem, hogy nem rossz pálya ez. A döntésbe természetesen belejátszott a neveltetésem is, hogy eleve vallásos családba születtem, nőttem bele.- Ön a kádári rendszer második felében folytatta tanulmányait. Rálátása van az akkori és a mostani időkre is. Mi változott azóta, mi volt más akkor?- Valóban, a Kádár-korszak második felében nőttem fel. Elismerem, túl sok mozgásterünk nem volt. Azokat az ifjúsági szervezeteket, amelyek ma élnek és virulnak, akkor nem lehetett megszervezni. Kétségtelen továbbá az is, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal - ami most már nem létezik, - erős nyomást, felügyeletet és cenzúrát gyakorolt. Azonban a kádári-korszak biztonságot adott. Tudtuk mihez tartani magunkat. A mostani demokráciában ezek a viszonylagos biztonságot adó korlátok, hál’ Istennek és sajnos eltűntek. Egy furcsa skizoid állapot alakult ki. Ma mindent lehet. Ez egyfelől jó, mert tudjuk erősíteni szervezeteinket, intézményeket hozhatunk létre. Hiszen ma már, a bölcsődétől az egyetemig, minden rendű és rangú zsidó oktatási intézmény megtalálható. Ugyanakkor saját biztonsági szolgálatot kell fenntartani, amire akkor nem volt szükség, mert ahogy nekünk szabad mindent, úgy szabad az ellenoldalnak is. A mai körülmények - bár fajsúlyúkban egészen mások természetesen -, de bizonyos aspektusból nem sokban különböznek az akkori viszonyoktól. Ma sem szeretnek bennünket jobban, mint akkor, és ugyanúgy hallhatók az antiszemita hangok is, - és nem csak a lumpen elemek körében.- E mindinkább szekularizálódó világban, miként tud fejlődni a gyülekezetük?- Úgy hiszem fejlődünk, hiszen szép számmal jelennek meg az istentiszteleten a hívők, mind péntek este, mind pedig szombat reggel is. A különböző vallásikulturális eseményeken is -értem ez alatt azokat, amelyek valamilyen vallási eseményhez kötődnek, de nem istentiszteletek -több száz fos részvétel állandósult. Ez jelzi, hogy a körzet él, a körzet erős. A gyülekezet maga is erősödik, s bár a Dohány utcai Zsinagóga Európa legnagyobb zsinagógája, azért ez a gyülekezetről nem mondható el. Hiszen mi csak egy körzet vagyunk, nagyjából hatszáz körüli lélek- számmal, de például Debrecen egyetlen zsinagógája a város teljes, nagyjából ezerfős zsidóságát magába gyűjti.- Tartanak-e kapcsolatot keresztyén, netán evangélikus gyülekezettel?- Konkrétan gyülekezettel kapcsolatunk nincsen. Egyre többször jönnek azonban különböző teológiai főiskolák hallgatói az istentiszteleteinkre, akiket mindig szívesen látunk. Személyesen nekem pedig számtalan nem zsidó lelkész barátom, ismerősöm van. Ezek mellett részt veszünk a Keresztény- Zsidó Társaság munkájában is. Összegezve tehát: vannak kapcsolataink, de ezek nem dominánsak.- Ön szükségét érzi, hogy legyen párbeszéd a zsidóság és a keresztyénség között?- Igen. Ez egyértelműen fontos. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus egy része is tudatlanságból fakad. Itt van a zsidóság, amiről nem tudják, hogy mi az. Amiről pedig nincsenek ismeretek, az először zavar, majd idegesít, később már nem szeretik, sőt ellenszenves is lesz. Ezt a szeletet meg lehet szüntetni azzal, hogyha párbeszédet folytatunk. Megmutatom magam, hogy milyen vagyok. Gyertek, nézzétek meg! Nincsenek titkaink. Ebben hiszek, ezt vallom, ezek a tanításaim, ez a gyakorlat, ahogyan élek. Ha ez a párbeszéd kialakul, akkor ezt a szeletet már megszüntettük. Másrészt viszont nem vagyunk kötelesek zsidók és nem zsidók egymás közt házasodni, családot alapítani, vérszerződést kötni, jóllehet kötelesek lennénk békében és szeretetben egymás mellett élni.- Mi az álláspontjuk az öku- menéről? Gondolom, Önök sem mehetnek el mellette szótlanul.- De elmehetünk. Miért ne mehetnénk? Mindezek mellett mindent jónak tartok, ami a békét segíti elő. Ahogy a Szentírásban is van: „Keresd a békét és követeld azt.” Minden, ami előre yisz, azt becsülöm és örvendetesnek tartom. Ez a helyzet az ökumenével is. Hogy egy példával éljek, minél kevésbé megosztott egy társaság, annál kisebb az esélye a békétlenségnek. Ne azt keressük tehát, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket. A keresztyén felekezeteknek persze ez roppant egyszerű, mert alapvető nézetkülönbségek nincsenek közöttük. A zsidóság és a keresztyénség között azonban alapvető ideológiai ellentét van.- Ezt annak ellenére igaznak tartja, hogy ugyanazt a Teremtöt tartjuk Istenünknek, tehát van, ami összekössön bennünket?- Ez kétségtelenül igaz, de ugyanez a kapocs akkor megvan az indiánokkal, a muzulmánokkal, a buddhistákkal és minden olyan vallással, ahol egy Isten, de legalább is egy fó isten van. A keresz- tyénséggel meglévő nagyon komoly ideológiai ellentétet pedig nem más, mint Jézus személye jelenti. Az öku- menét ilyenformán tehát nem hiszem, hogy együtt tudnánk gyakorolni. Viszont kell valamiféle együttműködés, a világ haladásának iránya is ezt mutatja. Mi ezt itt a tábori lelkészségen egyébként már kialakítottuk, sőt gyakoroljuk is. Bármilyen ünnepség van, - ahová a tábori lelkészség vezetői hivatalosak, - ott együtt funkcionálunk a katolikus, illetve a protestáns tábori püspök urakkal. Van, egy évek alatt már meghonosodott gyakorlatunk, ami kitűnően „üzemel”, akár mintául is szolgálhat. Nagyon jól működünk egymás mellett. Ugyanakkor azonban nem hiszem, hogy ez lenne az ökumené.- Köszönöm a beszélgetést. Gyarmati Gábor / t
