Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-04-22 / 17. szám

Evangélikus Élet 2001. ÁPRILIS 22. 7. oldal A palack és a szellem Isten megteremtette a világot. Meg­szemlélte, és úgy látta, hogy minden, amit teremtett, az jó, igen jó. Aztán az egészet az emberre bízta, hogy ö viseljen rá gondot. Hogy használja, a maga javá­ra is, és akkor továbbra is jó lesz min­denkinek. És ez hosszú ideig viszonylag jól is ment. Hibák, tévedések, de még szándékos rombolások is voltak, de nem helyrehozhatatlanok. Mert az ember ko­molyan vette Istent, sőt, félt is tőle, no meg a büntetéstől is. Valljuk be: ez sok­szor még az ember javát szolgáló tudo­mányos fejlődést is gátolta - vagy leg­alábbis késleltette egy ideig. Aztán az ember öntudatra ébredt. El­kezdett komolyabban kísérletezgetni. És amikor látta, hogy ennek semmi akadá­lya, és látszólag komolyabb negatív kö­vetkezményei (büntetés) sincsenek, föl- bátorodott. Az egyetlen akadályt vagy fékező erőt, a saját erkölcsi érzékét és lelkiismeretét is sikerült legyőznie az e területen is sikerrel alkalmazott „a cél szentesíti az eszközt” jelmondattal. A cél pedig az lett, hogy még jobbá tegyék a világot. Ez pedig sokszor csupán azt je­lentette: minél kevesebb ráfordítással minél több hasznot szerezni - bármi áron! Látszólag még büntetlenül lehetett tenni mindezt. Sőt: túlcivilizált korunk­ban még mindig nem akarja belátni az ember (vagy egyszerűen nem törődik ve­le, „utánam a vízözön”-alapon?), hogy a civilizációs időzített bombák elkezdtek fölrobbanni. És ami még ijesztőbb: fo­galmunk sincs, mi lesz a folytatás, és ho­vá fog mindez vezetni! Az ijesztő jelek pedig már a minden­napjainkban is jelentkeznek. Ma már alig­ha tagadható, hogy az egyre nagyobb mértékben, illetve eddig soha nem tapasz­talt mértékben jelentkező allergiás meg­betegedések a környezetszennyezés ered­ményei. És ez a kömyezetszenynyezés mára már nem csak a levegőt, a vizet és a talajt érinti, hanem az élelmiszereket is. Szinte nincs olyan élelemféle, amelyben ne lenne valamilyen mesterséges adalék­anyag, vegyszer. Még az alapélelmiszerek sem érintetlenek! (Illetve hozzá lehet jut­ni egészséges, tiszta élelemhez, bio­boltokban, sokszoros áron!) Elképesztő, hogy a vegyszerek és a mesterséges ada­lékanyagok annyira telítik az emberi szer­vezetet, hogy következményeként az egyébként ártalmatlan gyomnövény vi­rágporára is vészreakcióval reagál. Mostanában olyan biológiai bomba robbant föl - vagy még föl sem robbant? -, amelynek következményeit sem igen lehet fölmérni, a rehabilitáció pedig szin­te kilátástalan, hiszen egyelőre még megfékezni sem sikerült ezt a jelenséget. Ez pedig az immár egész Európát fenye­gető betegség, a BSE vagy kerge­marhakór (és a cikk írása közben kitörő és megfékezhetetlenül terjedő ragadós száj- és körömfájás), amelynek okozója szintén az ember. Ugyanis valaki kitalál­ta, hogy micsoda pazarlás megsemmisí­teni az elhullott állatok tetemeit, amikor azokat újrahasznosítani is lehetne. így azután húslisztet készítettek a hullákból, amit föletettek az állatokkal. Például az eredetileg növényevő szarvasmarhákkal. Vagyis az elhullott állatokat megetették élő társaikkal, végső soron pedig az azo­kat elfogyasztó emberrel! Aztán megjelent egy hibás fehérje, amely betegséget okoz, méghozzá fertő­ző betegséget. És a láncreakció beindult. A rombolás mértékét egyelőre még nem lehet fölmérni, sőt, még azt sem, milyen meglepetést tartogat még számunkra ez a kór. A betegséget okozó prion ugyanis hihetetlenül ellenálló. Sem a meleg, sem az alkohol, de még az ultraibolya-sugár­zás sem tudja károsítani. Egyelőre nem lehet tudni, hogy az emberre átvihető-e ez a betegség, vagyis hogy a BSE és az embereket megbetegítő Creutzfeld- Jakob-kór között van-e valamilyen kap­csolat. Lehet, hogy csak évtizedek múlva derül ki, hogy az embereket is megbete- gíti a szivacsos agyvelőgyulladás, ugyanis a kór lappangási ideje akár évti­zedekig is tarthat. Ez alapján az sem ki­zárt, hogy a beteg állatok húsát fogyasz­tók körében egy-két évtized múlva fog robbanni a biológiai bomba: vagyis egy újabb gyógyíthatatlan betegség tömeges elterjedése. Nem meglepő tehát, hogy ezek az ese­mények sokkolják Európát. És bár megál­lapították és hangsúlyozzák az ember fe­lelősségét, és igyekeznek minél szélesebb körben visszavonni a hibás döntéseket, a szellem kiszabadult a palackból, és nem­hogy visszatuszkolni nem lehet, de még csak nem is úgy viselkedik, ahogyan azt az ember „elvárná”. Mert bár az ember a szolgálatába akarta állítani, valójában el­lene fordult. És ez csak egy a számtalan negatív következmény közül. A napjaink­ban egész Európát folbolydító száj- és kö­römfájásnak is folmérhetetlen egyelőre a hatása. És egy bennünket közvetlenül érintő jelenség: nem tudhatjuk, vajon az eszte­len erdőirtás következményeként ránk, hazánkban és a szomszédos országokban lakókra zúduló árvíz a jövőben nem fog- e minden eddiginél nagyobb pusztítást okozni. Ezen jelenségek okaként pedig min­dig megtaláljuk az embert. Az embert, aki nem akar elismerni korlátokat, aki mindenek fölöttiként akarja magát tudni, aki mindent föláldoz, még utódai jövőjét is, saját anyagi gyarapodása érdekében. Aggodalommal kérdezhetjük: maradt- e valami Istennek az emberi kapzsiságtól érintetlen világából? A kérdés nem köl­tői, és a válasz: igen. Van, és egyre több olyan ember is van, akik nemcsak meg­őrizni igyekeznek ezt a világot, hanem újra eleget akarnak tenni Isten parancsá­nak: használni akarják a földet, de úgy, hogy ezzel nem pusztítják el. Akik eluta­sítják a természettel össze nem egyeztet­hető jelenségeket. Akik nem akarnak mesterséges adalékokat (ezek hatását nem ismerjük pontosan, de tömeges el­terjedésük talán oka az egyre több daga­natos megbetegedésnek is!) tartalmazó élelmiszert, akik tiszta vizet akarnak inni, tiszta levegőt akarnak beszívni. És meg akarják óvni az Isten-teremtette világot, olyan jónak, amely az embert szolgálja, és nem a vesztét okozza. Sánta Anikó EVANGÉLIKUSOKRA EMLÉKEZVE Egy egyenes ember életútja 1998-ban adta ki a Püski Könyvkiadó Bánki Imre és Ludvig Győző: Muttnyászky Adóm családfája, rokonsá­ga, életrajza című könyvét. Az 1889-ben született, és a Budavári Evangélikus Templomban megkeresztelt, neves mű­egyetemi tanár életútját mutatja be ez a könyv. Ez a budavári templom akkor még a Dísz téren állt a későbbi Honvé­delmi Minisztérium épületének helyén, mert csak 6 évvel később épült fel a mai Bécsi kapu téri templom. Muttnyánszky Ádám mérnöki tevé­kenységét tanársegédként kezdte, majd adjunktusként folytatta. Az I. világhábo­rúban az orosz fronton zászlósként szol­gált. 1920-ban megvált műegyetemi ál­lásától, mert nem értett egyet akkori fő­nökének túlzottan elméletieskedő elő­adásainak szellemével, és bányagépész- mémökként 18 éven át dolgozott a pilis- vörösvári bányáknál. Mintegy 200 szere­lő tartozott a keze alá, és a mindig derűs hangulatot teremtő mérnök urat igen sze­rették beosztottjai. Nem szakított azon­ban a tudománnyal sem. Kísérletezge­tett, méricskélt azokon a gépeken, ame­lyek üzemeltetése a feladatát képezte. Tapasztalatainak továbbadását 1938-tól kezdve ismét a Műegyetemen folytatta. 1942-ben nevezték ki a Műszaki Machanikai Tanszék vezető profes­szorává. Ha megkérde­zünk néhány idősebb gé­pészmérnököt, hogy ki volt a legjobb előadójuk egyetemi tanulmányaik során, legtöbbjük első­ként Muttnyánszky Ádám professzort említi. Szerette a diákokat, szin­te sugárzott belőle a mér­nöki hivatás tudata. Is­mereteit úgy tudta to­vábbadni, hogy gyakorlati tapasztalatai­val ötvözte a legbonyolultabb műszaki is­mereteket. Ha kalapácsot veszünk a ke­zünkbe mindig ott fogjuk meg, ahol a leg­piszkosabb a nyele, mert ott van a forgás­középpontja, ott üt vissza a kézre a legke­vésbé - mondotta, miután részletesen el­magyarázta ennek elméleti alapjait. Elő­adásai világosak, érthetőek, logikusan jól felépítettek voltak. Pontosságra, fegye­lemre, tiszteletre nevelt. Diákjait „Kolle­ga uraknak” szólította, de azért mindig tartogatott valami humoros mondanivalót is hallgatói számára. Előadásait saját ma­ga által írott, igen világos és jól fogalma­zott jegyzetekben adta közre. Az ötvenes években is lelkiismerete szerint nevelte a mérnököket hazája, nemzete, számá­ra. 1952-ben a Kossuth- díj ■ ezüst fokozatával tüntették ki. Hallottam, hogy mikor egyszer szobájába érve nem ta­lálta a falon a keresztet a szokott helyén, sarkon fordult és kérte, hogy ha minden újból a helyére kerül, üzenjenek neki. Soha nem töreke­dett pozíciókra, a nevelést és az oktatást tartotta elsőrendű feladatának. 1959-ben 70 éves korában nyugdíjba vonult, de mint nyugállományú professzor 1976- ban bekövetkezett haláláig továbbra is bejárt a tanszékre és tanácsaival támo­gatta az ott folyó oktató-nevelő munkát. 1971-ben az egyetem tiszteletbeli doktorává avatta. A jó Isten hosszú életet adott neki. Bronzszobra a Műegyetem kertjében áll, hálás tanítványai valahány­szor csak elmennek előtte mindig szere­tettel és tisztelettel emlékeznek rá. Dr. Kurutz Károly Kis bibliai állathatározó A kutya (latin: Canis familiaris, héber: keleb) A kutya egyik kedvelt háziállatunk. Több rá a dicsérő jelzőnk, mint az elmarasztaló. A kutya hűségéről, kedvességéről, ragaszkodó, okos viselkedéséről legendák szólnak. Ereje, bátorsága, ösztöne még az ember mentésére is alkalmassá teszi. Ismerünk házőrző, megbízható kutyafajtákat, „paratudományos megérzéseik” - például a gazdi betegségéről -, sokszor a hihetőség határát súrolják. A Bibliában 40 helyen olvashatunk a kutyáról: 29 igehely az Ószövetségben, 11 az Új­szövetségben lelhető fel. Tudnunk kell azonban, hogy a bibliai időkben a kutya Közel-Ke­leten nem volt kedvelt állat. A kutyáról írva a Biblia szerzői többnyire az embert jellemzik. Mózes II. könyvében a magányosságot fogalmazza meg az író,- a kutya se ölti rá a nyel­vét. A széttépett állat húsát igaz ember ne egye meg, dobja oda a kutyáknak. Az egyik ember letérdelve issza a vizet, a másik nyaldossa, mint a kutya - olvashatjuk a Bírák könyvében. Ha egy döglött kutyát vagy egy árva bolhát üldöz valaki - nem lehet komoly az ellenség. Aki a városban hal meg az ellenség közül - azt a kutyák eszik meg. Az átok így hangzik: „Ahol a kutyák felnyalták Nábót vé­rét, ott nyalják fel a te véredet is ” (Királyok könyve). A Zsoltárok könyve a kutyákat és a gonoszokat együtt említi: „ Mentsük meg életünket a kutyák hatalmából! ” „A kutya visszatér okádására” - ezt az élettani történést a lélektan és a bűnüldözés témakörébe utalja a Példabeszédek írója. „Ne avatkozz mások perébe: mint aki kóbor kutyát ragad fülön. ” A Prédikátor könyvéből tudjuk, hogy „ többet ér egy élő ku­tya, mint egy döglött oroszlán. ” Isten büntetése - Jeremiás könyvében - a fegyver, a kutya, az ég madarai és a föld vadállatai. „Ne adjátok oda a kutyáknak, ami szent” írja Máté evangélista. Van, akinek morzsa se jut az asztalról, de a kutyák nyaldossák sebeit, mint Lázárnak. Pál levelében írja, hogy óvakodjatok a kutyáktól! Cave canem! A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy ne számítsanak jóra a varázslók, a paráznák, a gyilkosok, a bálványimádók, a ha­zugok és a kutyák. Dr. Zimmermann István Tízparancsolat ­A hajdani rabbik - főként a Tízparan­csolatból kiindulva - valósággal ontot­ták a kemény utasításokat, túlnyomó- részt arról, amit nem szabad. Ebben a ti­lalomfaerdőben könnyebb lehetett elté­vedni, mint eligazodni. Jézus világította át e dzsungelt, hangsúlyozva az iker-pa­rancsolatot: „Szeresd Istent mindennél jobban, embertársadat pedig úgy, mint önmagadat.” Pál apostol pedig: „A Tör­vény betöltése a szeretet”! Az írástudók és farizeusok szemében Jézus laza felfogású, afféle szabadelvű rabbi volt, gyanús jelenség. Fundamen­talista merevségük számára kész botrány volt az a kijelentése, hogy „a betű meg­öl, a Lélek pedig megelevenít" (2Kor 3,6). Ősi tévedés, hogy minél szigorúbb (embertelenebb?) egy vallás vagy ke- gyességi csoportosulás, annál értékesebb és igazabb. Ma is vannak szektás, vagy legalább­is szektoid mozgalmak-közösségek, amelyek több-kevesebb erényük-igazuk mellett a Bibliára hivatkozva „elhordoz- hatatlan terheket kötnek össze, és az em­berek vállára rakják”, gyakran egy titkon becsvágyó, kissé görbült lelkű vezér .jó­voltából”. (Vö. Mt 23,4. Lk 11,46) A lelkünk mélyén leselkedő vesze­delmek bizony akkor a legfenyegetőb­bek, ha csak másokban vesszük észre őket, s így „nálunk” vallási köntöst ölt- hetnek magukra. Honnan az a döbbene­tesen sok önigaz álkeresztyén kevély­ség, amely a többiek fölöttinek képzeli magát? Lelki tábornokuk sokszor egy „szigorisszimusz”, uralkodási hajlam­mal (ApCsel 20,30!). Minden eset egyedi, Istené a végső íté­let, de naivak se legyünk, önmagunkat il­letően se. Van, amikor csak helyre kell tennünk némi „szigorkodó” túlzást, ne­hogy kinője magát. Közben egy kis köhö­gést nem nézünk tüdőgyulladásnak, ma­gyarán: az eddig leírtakban csupán a na­gyobb keretet vázoltuk fel, mert azzal is jó tisztában lennünk. Lapunk március 25-i számának első oldalán „A Tízparancsolat - kérdések tükrében” címmel olvastunk érdekes szemléletű, kétségtelenül jó szándékú cikket. Ehhez van hozzáfűzni valóm. Legyünk sokkal óvatosabbak a „MINDIG” szóval, különben komoly válságot okozhatunk túlzásunkkal. A cikk szerint mindig figyelmeztetnünk kellene mindazokat, akik Isten nevével káromkodnak, mert különben vétünk a 2. parancsolat ellen. Tapasztalataim szerint az ilyen meg- intést az idegenek általában felháboro­\ Sekrestye Hivatalosan papi öltözőnek hívta a nagytiszteletű, Józsinak viszont sekrestye volt a csonkig égett gyertyák, az úrvacso­rái kellékek és a takarítószerek tárolásá­ra szolgáló kamra. Mert ugye, ha ő - Jó­zsi - sekrestyés, akkor szolgálatának lo­gisztikai központja: a sekrestye. Nem ő találta ki a logisztika nevet, de abban biz­tos volt, hogy az komoly dolog lehet, mert az országzászló átadásakor mintha meg­említette volna a polgármester. Józsi sekrestyés ezért hivatalos-ko­moly arccal faragta a gyertyákat a tar­tóba, amikor megjött a nagytiszteletű. A szokott „erősváramiistenünkmiújság" lelkészt köszöntésre nem fordult meg, tudván; a prédikációra nem nagyon fog a nép emlékezni, de ha az égő gyertya ki­fordul a tartóból, akkor azt a kocsmában is „kisztorizzák”. Jelentkezett egy koldusunk - mondta Józsi a lelkésznek —, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Azt kéri, hogy az istentisztelet után kéregethessen a kijáratnál. Milyen koldus, horkant fel a nagytiszteletű, magyar-e vagy román, s ezt nem rosszindulatú rasszizmus okán kérdezte, hanem egyszerű, praktikus ok­ból. Olyan szakállas, meg valakire ha­sonlít - válaszolta tömören Józsi. Mert ugye felosztották a templomkapukat ma­guk között, szegény fejének mi jutottunk. A nagytiszteletű gondolkodott, mi­közben gombolta Luther-kabátját. Tu­dod mit Józsi, vidd ki neki ezt a húsz fo­rintot, s állapodj meg vele: többé nem áll a kapuba. Józsi gyorsan fordult, ke­zében a húszas, arcán az értetlenség. Nagytiszteletű, nincs már itt - mondta zavartan. Azt viszont már tudom, hogy kire hasonlított. Az oltárképre. — ruttkay ­„szigorkodással”? dottan utasítják vissza, mint fölényeske­dő kioktatást, ismerősök pedig sértő ne­veletlenségnek érzik a kéretlen kritikát. S az ügynek ártunk! Esetleg az óvatos szó használ néha. Személyes példaadá­sunk hitelesebb lehet. Mindig - tehát korhatár nélkül! - tisztelettel engedelmeskedjünk szüléink­nek, szólít fel egy másik mondat. Itt a „mindig” súlyos, veszedelmes tévedés! Vannak ugyanis tisztelhetetlen szülők, akik egy életre beleronthatnak gyerme­kük leikébe, például magukhoz akarják láncolni és holtig gyámkodva dirigálni neki, ahelyett, hogy önállóságra segíte­nék minden tekintetben. Az apák olykor bűnösen visszaélnek atyai pozíciójukkal. Az anyák titkos (?) vétkeiről - „Anya­gyógyászat” címmel - magam is írtam pár éve egy kisebb könyvet, amelyet e lap hasábjain D. Szebik Imre püspök ismertetett annakidején. De mindezektől függetlenül is: a tisz­telet nem feltétlenül jelent kritikátlansá­got! Parentogén vagyis szülők okozta ártalmakkal félelmetes gyakran kerülnek idegosztályra, illetve lélekgyógyászhoz tizenéves vagy „túlkoros” érzelmi s ma­gatartásbeli sebesültek, mert lelkileg be­lebetegedtek a szüléikbe, akik nem rit­kán vallási érveléssel (is) zsarnokoskod­tak fölöttük! (A megbocsátás segít vala­melyest.) „Mindig" elfogadni a segítségért nyú­ló kezet lehetetlen, mert csak két kezünk van. Időnk és pénzünk sem tengernyi, sok viszont a potyaleső. Pál apostoli realiz­mussal azt parancsolja: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék”! (2Thessz 3,10). Élősködők támogatása inkább bűn, mint jótett. Őket nagyon határozottan munkára kell irányítanunk, a pénzt pedig valóban rászorultaknak adni, illetve mél­tóbb célra fordítani. Vigyázat: a „profi” ingyenélők rukkolnak ki a legkönnyfa­kasztóbb mesékkel! Aki nem „mindig szelíd, türelmes és békés”, az a cikk szerint vét a „ne ölj” parancsolat ellen. Jézus a kufárok mel­lett a .jajdeszent” farizeusokat ostorozta a legkeményebb szavakkal. Pálnak sem kellett a szomszédba menni erősen fed- dő, egyértelműen indulatos kifejezése­kért, ha úgy érezte, hogy az adott hely­zetben ez szükséges! (Tessék utánanézni leveleiben!) A kellő erély néha nagyon is helyénvaló. A (kevésbé bölcs) magyarok nyilaitól és a kincstári szelídségtől ments meg, Uram, minket!” (A valódi szelídséget annál inkább kérjük. Mindig.) Dr. Bodrog Miklós V i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents