Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-01-09 / 2. szám

2000. JANUÁR 9. 3. oldal Evangélikus Élet Ötvenéves a „csodák temploma” Hálaadó ünnep Ipolyszögön Az Ipoly menti kis nógrádi falu Ipolyszög (régi nevén Ryba) területén az oklevelek tanúsága szerint már a 15. szá­zad elején volt település. Ekkor az Ipoly túlsó partján fekvő Csalomia tartozéka­ként Zsigmond király felesége, Borbála, majd Albert király özvegye, Erzsébet volt a birtokos. A hely a 16. században, a török hódoltság idején teljesen elnéptele­nedett, és csak 1770-ben éledt újjá szlo­vák ajkú telepesekkel. Ekkor többek kö­zött a Majthényi, majd később a Madách család birtoka volt. Az evangélikus kis gyülekezet a szügyi anyagyülekezet filiá- ja lett, és nemsokára tanítólakást és isko­lát épített, amely hosszú időn át istentisz­teleti helyül is szolgált. A templomépités gondolata először a huszas években jött elő. Amikor a hely­beli római katolikusok kis templomot építettek, az evangélikus hívek szívében is feltámadt a vágy a méltó istentisztele­ti hely után. 1936-ban Romhányból sze­kereken követ szállítottak, majd később meszet is oltottak a tervezett templom építéséhez. A második világháború ne­héz évei azonban megakadályozták a terv megvalósítását. A háború után az is­kola államosítása, valamint Szabó József balassagyarmati püspök biztatása indí­totta el tervük valóra váltását. A mintegy 200 lelket számláló gyülekezet adomá­nyaival és a tizenkét lelkes presbiter által a Nógrádi Egyházmegye gyülekezetei­ben „összeszupplikált” adományokkal 1949 áprilisában elindult az építés. A munkában lelkesen résztvett a gyüleke­zet apraja-nagyja. Isten csodája volt, hogy a távolabbi gyülekezetekből, is­mert és ismeretlen személyektől érkezett adományok is lehetővé tették, hogy no­vember közepére elkészült a templom. Nem véletlenül nevezte el az épület fel­szentelését végző Szabó József püspök a „csodák templomának”. Közben a kis gyülekezet a balassagyar­mati anyagyülekezet filiája lett, de a templomépítés csodái folytatódtak. Új padok, takaros kis orgona, majd szép ko­vácsoltvas csillárok kerültek a hívek ál­dozatkészségéből a templomba. A legna­gyobb csoda azonban az volt, hogy bár kissé csökkent a hivek száma (ma mint­egy száznyolcvanán vannak) manapság is vasárnapokon és ünnepnapokon a templomi istentiszteleteket látogatók arány száma magas. Már a negyvenedik évfordulóra kívül- belül felújították szeretett templomun­kat. Időközben - készülve az ötvenedik évfordulóra - gázfűtést vezettek be a templomba, részleges tető- és teljes kerí­tés-felújítást végeztek több százezer fo­rintos költséggel. De arra is volt akarat és erő - Selymes János gondnoksága alatt -, hogy a visszakapott iskolát gyü­lekezeti házzá alakítsák át. November 21-én, a hálaadó ünnepen D. Szebik Imre püspök más el­foglaltsága miatt nem tudott résztvenni, helyettese, Lábossá Lajos esperes pedig a hóaka­dályok miatt maradt távol. Az ünnepi istentisztelet szolgála­tát Kalácska Béla esperes - a gyülekezet lelkésze - valamint dr. Selmeczi János ny. teológi­ai tanár - a gyülekezet szülötte - végezték. A templomszente­lési emlékünnep evangéliuma (Lk 19,1-10) alapján tartott igehirdetés rámutatott, hogy a templom a Jézussal való talál­kozás, valamint az Isteii akara­ta szerinti keresztyén életre, és az örök életre való felkészülés helye. Az ünnepi közgyűlés előtt a gyermekek Hamza Kin­ga Dalma segédlelkész és Kalácska Anette vezetésével énekszámokkal köszöntötték a gyülekezetei. Krupa Mihály gondnok az ünnepi előkészüle­tekről szólt, Kalácska Béla es­peres pedig a templom történe­tét ismertette. Dr. Selmeczi Já­nos köszöntésében egyes pilla­natokat és jellegzetes arcokat elevenített fel a templomépítés történetéből, Gara­mi Lajos ny. esperes (a gyülekezet volt lelkésze) az ipolyszögiek templomszen­teléséről, Honti István felügyelő pedig a keresztyén elmélet és a gyakorlat fontos­ságáról szólt köszöntőjében. A felemelő ünnepély nemzeti Himnuszunk eléneklé- sével ért végett. Dr. Selmeczi János „Menj el és hirdesd... Lelkésziktatás Cegléden A fenti szavakkal küldte az aratásba Koczor Tamás, az egyházmegye esperese a ceglédi evangélikus gyülekezet új lelkipásztorát, Horváth Ferenc Józsefet. A be­iktatási ünnepségre december 4-én, szombaton került sor. Az oltár előtti szolgálatot Koczor Tamás, Ittzés István érdi lelkész és az elődök képviseletében Zászkaliczky Pál volt ceglédi lelkész végezte. Nagy feladattal küldte Jónást az Úr Ninivébe, és az ige hallatára a bűnös város­ban történt valami. Ma sem könnyebb prófétának lenni, nagy a felelősség, de Is­ten ma is elküldi választottjait, mert szükségük van igéjének erejére. Igéje szól, igéje hív... -.énekelték a pilisi gyerekek is. Az ünnepélyes beiktatás után a meghívott lelkésztársak köszöntő szavai követ­keztek. A három liturgus1 mellett bátorították frissen beiktatott társukat: Bárdossy Tamás egyházmegyei felügyelő, Bárdossy Tibor irsai, Krámer György pilisi, Pé­ter Attila maglódi, dr. Foltin Brúnó péteri, Selmeczi Lajos Péter monori, Adámi László nyáregyházi, Győri Gábor pestszentlőrinci, Marschalkó Gyula nyugdíjas lelkészek. Kedves, baráti szavakkal fogadták a város életébe az evangélikus gyülekezet új pásztorát a helyi egyházi iskolák képviselői, Cegléd polgármestere és országgyű­lési képviselője. A gyülekezet gyermekei szép verssel készültek. Az újonnan beiktatott lelkipásztor prédikációjának alapigéje, az 1 Kor 2, 1 -2 ver­seivel azt a vágyát fejezte ki, hogy Pálhoz hasonlóan ő is a megfeszített Jézus Krisztust szeretné hirdetni. O az, Aki ebben a világban is mindörökké ugyanaz, Akiben nem csalódhatunk, Akivel mindig újra lehet kezdeni. A város vasutas énekkara és a dunaújvárosi baptista kórus is énekszóval fejezte ki jókívánságait. A meghitt együttlét a terített asztalok mellett szeretetvendégséggel folytatódott a volt evangélikus iskola ebédlőjében. Az egész gyülekezet nevében Isten gazdag áldását kívánjuk életére és a gyülekezetben végzett munkájára! v Varga Tünde * Testvéri találkozás Amerikában Híradást kaptam arról, ami október 31-én Washington állam fővárosában Seattle-ben történt. Reformációi istentisztelet a belvárosi templomban. Bach orgonazenéjére („Mindnyájan egy Istenben hiszünk”) vonultak be az egyházak képviselői. Elöl jött az egyik lutheránus püspök, díszes püspöki palásttal, faragott pász­torbottal a kezében. Őt követte a katoli­kus érsek, majd megint egy lutheránus püspök. Ezután következtek a két egy­ház teológusai, papjai. Az oltár egyik oldalán lutheránus zászló, hatalmas Lu- ther-rózsával. A másik oldalon a pápai címer. Az istentisztelet elején közös bűnval­lásra került sor. Először a gyülekezet katolikus tagjai mondták hangosan a következő imádságot: ,, Kegyelmes Is­ten, bocsánatodért esedezünk, amiért lutheránus testvéreinket előítéleteink­kel, támadó szavainkkal, alap nélküli vádakkal, erőszakkal, vagy gyakran ér­zéketlenséggel megbántottuk. Bocsána­todat kérjük magunk és őseink nevé­ben. ” Erre felelt a megjelent gyüleke­zet lutheránus része közös imádságban: „Kegyelmes Isten, bocsánatodért ese­dezünk, amiért katolikus testvéreinket előítéletekkel, támadó szavakkal, alap nélküli vádakkal, erőszakkal, vagy gyakran érzéketlenséggel megbántot­tuk. Bocsánatodat kérjük magunk és őseink nevében. ” Ezután együtt imád­koztak: „Megújuló és végtelen kegyel­medben, Istenünk, tisztítsd meg egyhá­zaink és gyülekezeteink történeti tuda­tát (collective memoryj, ajándékozz mindnyájunknak belső átformálódást és életszentséget, Krisztuson, feltáma­dott Urunkon keresztül. Amen. ” Az igehirdetés dialógus volt. A szó­székre ketten mentek fel, egy katolikus teológus és egy lutheránus teológus, akik mindketten resztvettek az elmúlt évek párbeszédeiben. Egymást kérdez­ték a hit által való megrgazulás értel­méről és személyes üzenetéről. A következő igék kerültek felolvasás­ra: Ezsaiás 40, 28-31 (,,Elfáradnak és ellankadnak az ifjak... de akik az Úr­ban bíznak, erejük megújul..."), 133. Zsoltár (,, ...O mily gyönyörűséges és szép, ha a testvérek egyetértésben élnek...’’), Lukács 24, 35-48 („ ...hir­detni kell az O nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között... ”) A katedrális kórusa és egy lutheránus kórus énekelt taizéi és ősi lutheránus énekeket. Az Apostoli Hitvallás és a Miatyánk előtt a püspök és az érsek kö­szöntője hangzott el. Az érsek történel­mi visszapillantással kezdte, Luther je­lentőségéről beszélt, elismerte, hogy nem akart egyházszakadást. A most aláirt egyezmény önmagában csak egy irat. A kérdés, hogy amin Genfben és Rómában dolgoztak, hogyan lehet ré­sze egyházaink és gyülekezeteink éle­tének. Személyes kapcsolatok által... Az áldás után a záróénekre került sor. Különleges érzés volt látni, a katolikus érseket, amint hangosan énekli: „Erős vár a mi Istenünk... ” Ezután már csak az elbocsátás szavai maradtak: Menjetek békében, szolgáljátok az f/rat/püspökök/ A gyülekezet válasza: „Istennek legyen hála!” Mindez nem előzmények nélkül tör­tént! A nagyobbik Amerikai Evangéli­kus Egyház (ELCA) 5,2 millió egyház­tagot számlál. Mellette több evangéli­kus egyház is van Amerikában. Az ELCA sok évi tárgyalás után „teljes egyházközösségre” (full communion) lépett három református egyházzal és Amerika Episzkopális - anglikán - Egyházával is. Világtávlata van Ameri­kában a testvéri közösség keresésének. Az október 31-i eseményről érkezett beszámoló e sorokkal záródik: „A katolikus-lutheránus közeledésnek milyen hatása lesz az otthoni egyházak, gyülekezetek életében? Vagy továbbra is fennmarad az általános idegenkedés mindentől, amiben a legcsekélyebb ka­tolikus jelleget lehet felfedezni. Tu­dunk-e majd egymás gazdagságából meríteni, anélkül, hogy hátat fordítaná­nak a sajátos, megőrzendő értékeink­nek? A liturgiában, énekkincsben sok erőt és áldást sugárzó elemet építhet­nénk be (amelyek közül sok minden az amerikai lutheránusok számára már régóta elfogadott és használt), anélkül, hogy a hitvallásunkat megtagadnánk. Talán ez is úgy van, mint a rendszer- változás. Generációknak kell felnőnie ahhoz, hogy az emberek tudati világá­ban változás történjen, eltűnjön a gya­nakvás, félelem. Történelmi berögződé­sek, előítéletek nem múlnak el egyik napról a másikra. Istentől való nyitottságra és alázatra van szüksége mindkét egyháznak. ” Eddig a beszámoló az amerikai test­véri találkozásról, mely a jövő felé mu­tat. Talán önvizsgálatra indíthat mind­az, ami az amerikai lutheránusok kö­zött történt évtizedek óta. Bizonysága annak, hogy nem hiábavaló fáradozás a testvéri szeretet gyakorlása. A Krisztusból felénk áradó szeretet, a nékünk ajándékozott Evangélium köte­lez mindnyájunkat nyitottságra, a köz­tünk munkálkodó Atyánk tetteire törté­nő odafigyelésre. Ferenczy Zoltán A Westminster mártír-szobrairól N em ma történt, de az évszázad vé­gén emlékezzünk meg lapunkban egy jelentős eseményről. Múlt évben ünnepélyes keretek között leplezték le Londonban - a királyi pár és a Világegyház képviselőinek jelen­létében - a Westminster apátság főbejá­rata fölött elhelyezett tiz szobrot Az apátság alsó részének - még a XV. szá­zadban készült - impozáns gótikus hom­lokzatán a fülkék üresen maradtak. Magyarázatot erre senki sem talált. Aktuális és bölcs döntés volt, hogy ezekbe a fülkék­be a XX. század keresz­tény mártírjainak szobrát helyezzék el, felismerve azt, hogy a második évez­red egyháztörténetének utolsó százada a keresz­tény mártírok százada. Az életnagyságú mészkő­szobrok jól illeszkednek a ragyogó fehér homlokzat­ba, közöttük az ismerteb­bek szobrai: Maximilian Kolbe (Lengyelország, f 1941), Martin Luther King (USA, t 1968), Oscar Romero (El Salvador, f 1980) és jobbról a negyedik Dietrich Bonhoeffer (Né­metország, f 1945). A szo­borsorban állók valameny- nyien nem történelemhű, stilizált antik öltözékben láthatók, ami kicsit paradox, hiszen nagyon sokan is benne éltek a történelem zajlásában. Le­gyenek továbbra is ,jelen” a történelem­ben! Hogy beszédes legyen a szoborgyüjte- mény, mellékelek egy hely­színen készült felvételt, mellyel egy Bonhoeffert tisztelő kedves család ör­vendeztetett meg. Bonhoeffer evangélikus volt, egyházunknak is van­nak mártírjai, mint Paul Schneider, a buchenwaldi prédikátor, Hermann Stöhr, a radikális pacifista, Jochen Klepper, a költő, akit zsidó családjával együtt végeztek ki, és mások... Talán eljön az idő, hogy valaki közülük „boldog­nak” nyilváníttatik az egyetemes kereszténység jegyében. Bonhoeffert kinagyított képen láthatjuk, ő csak egy a nagyok között, de nem a maga erejéből... Olyan korban élt, „mikor a go­nosz nagy maskarádéja minden erkölcsi fogalmat örvénybe sodort”. Gyötrődött is a nagy kérdéssel: „ki áll helyt”? Majd megaján- dékoztatott azzal a felismeréssel, hogy a „hitben egyedül Istenhez kötődve” kap­hat csak elhívást „engedelmes és felelős­ségteljes tettre”. Ő az engedelmesség olyan dimenzióját választotta, amely megütközést is kiváltott. Csatlakozott a Hitler elleni összeesküvéshez, hogy vé­get érjen a szörnyű háború. Döntését egyedül hozta másokért és mások helyett, nem akarta ezzel az egyébként is szorongatott német Hitvalló Egyházat megterhelni. A „Követés”-t ír­va nem gondolta, hogy a követés ily ne­héz útját fogja járni. Köztudott, hogy a börtönben egyik rab­társa megkérdezte, hogyan keveredett bele a Hitler elleni összeesküvésbe. Vá­laszában képileg fogalmazott: „Ha azt látom, hogy egy részeg sofőr teherautójával a Kurfürsterdammon 100 km-es sebességgel rohanva, sokakat el­gázol, akkor mint keresztény, tehát mint hívő, mint lelkipásztor nemcsak abban látom feladatomat, hogy az őrült áldoza­tainak családtagjait vigasztaljam, hanem fel kell ugranom az autóra, és mindent meg kell tennem, hogy megakadályoz­zam sokak életének kioltását. ” Most jelent meg a Harmat Kiadónál magyar fordításban dr. Csepregi András utószavával Bonhoeffer fogsági levél- gyűjteménye. (Nagyon szerencsésnek és jónak tar­tom, hogy a „Levélgyüjtemény”-t, Bonhoeffer és a ma már 90 éves Eberhard Bethge levelezését, melyet az „évszázad irodalmi eseménye”-ként is emlegetnek, már két Bonhoeffer-mü ma­gyar nyelvű fordítása is megelőzte, a „Követés” (Evangélikus Sajtóosztály, 1996.) és a „Közösségi élet” (Harmat Ki­adó, 1997.) fordítása. E művek ismerete nélkül nem értjük igazán Bonhoeffert, il­letve főleg a levélgyűjteményt könnyen félre is értjük. Bonhoeffer életműve egy­séges.) A levélgyűjtemény címe: Widerstand und Ergebung, azaz Ellenállás és Meg­adás. Eddig szó volt Bonhoeffer ellenál­lásáról, zárómondatként álljon itt a „meg­adás”, ahogy ez a börtönben megélte; „És nyújtsad bár a nehéz kelyhet né­künk, kínnal, keservvel csordultig telit, hálásan vesszük, zúgolódás nélkül, és áldjuk érte drága Kezeid” Lehel Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents