Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-01-09 / 2. szám
r Evangélikus 65. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2000. JANUÁR 9. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN ELSŐ . VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ÁRA: 48 Ft „ Valahányszor körülnézek és keresztyén gyermekeket látok, mindannyiszor Krisztust bírom bennük, - ha ugyan mindezt hinni tudom!” Luther A TARTALOMBÓL A Westminster mártír-szobrairól 50 éves a rácalmási evangélikus-református templom Egyházzenei fesztivál Komáromban A z ezredforduló igéje egyszerre feladat és ajándék. (Gebe und Aufgabe) Keresni az Urat - ez életreszóló feladat. Megtalálni Őt - Tőle érkező ajándék. Bizony igaz Augustinus vallomása: Nem kerestelek volna, ha már rám nem találtál volna. Isten ébreszti bennünk az Őt keresés vágyát, a Vele való élet boldogság-ígéretét. S végül Ő cselekszi bennünk, hogy rátaláljunk. Keressük Őt az új évezred első esztendejében olthatatlan vággyal, s adja meg mindnyájunknak, akik a sorokat olvassuk, hogy találkozhassunk Vele. Vita tárgya a közgondolkodásban, mikor ünnepelhetjük Jézus Krisztus Urunk 2000. születésnapját? Más szóval, mikor kezdődik a 3. évezred? Általában azt szokták mondani, hogy minden új évszázad, jelen esetben még új évezred is, az első évvel kezdődik, tehát 2001. esztendővel kell kezdődnie az új évszázadnak, évezrednek. Miután időszámításunk visszaszámolással, a nagy eseményre, Krisztus születésére visszatekintő gondolkodással jött létre, ezért méltán tételezhetjük fel, elfogadva a kialakult ünnepi dátumokat és évszám megállapítást, hogy a Kr. u. 1. év előtt egy évvel e világra jött Jézus Urunk. Mondhatjuk így is, hogy ha január 1 -jével indult a Kr. u. 1. év, akkor az előző év „decemberében” meg kellett születnie a Megváltónak. Elfogadva a számítás logikáját, a 2000. év valóban a kettőezredik születésnap, a nagy évezred- forduló. Lássuk azonban a jeremiási igék történelmi beágyazottságát. Júda királyának hintapolitikája zátonyra futott. Eredmény nélkülinek bizonyult a nagyhatalmak Egyiptom és Babilon közti ide-oda csapódása. Jojákim király még időben megadta magát a babiloniak előtt. Mindez Kr. e. 597-ben történt. Jojákim királyt családjával és az ország politikai elitjével együtt Babilonba deportálták. Körülményeik azonban idegen földön sem voltak rosszak. A kitelepítettek zárt településen éltek. Kézműves foglalkozást gyakoroltak és földművelésből éltek. Élt bennük a remény, hogy hamarost hazatérhetnek. A próféták ültették el a gondolattartományukba a közeli változások örömteli kilátásait. De lelkűkbe lopakodott a kétség is, hátha összepakolt csomagokkal továbbra is várni s maradni kell. Fásultságukban valami csodára várhattak csupán. Ebben a sötét felhőket felvonultató s kétségek közt vergődő lelkiállapotban írja Jeremiás levelét a nép véneinek és vezetőinek. Ne legyenek illúzióitok - mondanánk ma Jeremiás levelének tartalmát összefoglalóan. Tovább tart a száműzetés ideje, hosszabb lesz, mint gondolnátok. De egyszer véget ér. Isten haragjának pohara kiürül. Addig azonban építsetek házakat, gondozzátok kertjeiteket, házasodjatok, rendezkedjetek be az idegenben, mert ez most a ti hazátok is. Imádkozzatok azért az országért, amelyben éltek, osztozzatok sorsukban, mert sorsuk a ti sorsotok is. Álmaitokat feladhatjátok, de reménységeteket soha, hogy egy napon hazatérhettek igazi otthonaitokba. Isten veletek van a fogságban is. Értetek cselekszik. Amíg ezt megteszi, végezzétek mindennapi munkátokat. Ilyen józan és gyakorlati hangot ütött meg Jeremiás. Üres beszéd A 2000. év igéje Keressetek és találtok! maradt volna a próféta szava, ha nem alapozta volna üzenetét arra az élő Istenre, aki népéhez kíván kegyelmesen odafordulni, aki várja választottai kiáltását, tiszta szívből való Isten-keresését. A régi idő után új korszak létrejöttét sürgeti s akarja (sten elhozni. S itt olvassuk ez évi igénk szavait: Megtaláltok engem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám - így szól az Úr. Szava ma is érvényes és igaz. Ő hűséges, törődik velünk. Változatlanul várja övéi hozzáfordulását és kiáltását. Szándéka ma is jövőt és reménységet ajándékozni. Szavában érezzük a szeretet hangját. Mi most is fontosak vagyunk neki. Minden sötéten látásunkkal, egymásnak feszülő vélt vagy valós igazságunkkal. Ő vár ránk. Mindegy, hogy mi van mögöttünk. Ő előre néz. Keressetek engem - üzeni az új évezred küszöbén. Keressetek engem a csendben, amikor rádöbbenhettek lelkiismeretetek hangjára, amely a jót igenli bennetek és rossz, énességet árasztó döntéseiteket nyugtalansággal válaszolja. Keressetek engem a csendben, s rádöbbenhettek a mindnyájunkban ott élő felelősségérzet tényére. Magunkért - másokért való tetteinkben a felelősség rugója késztet a jóra. Keressetek engem az élet, saját életetek megszületésében, s vegyétek észre, nem a véletlen szülöttei, hanem Isten tervének megvalósítói lehettek. Keressetek engem a kicsi gyermek önbizalmában, amely- lyel szülőanyja iránt viseltetik. Nem ezt várja - ezt az ősbizalmat az, aki mindnyájunkat teremtett? Keressetek engem a testté lett Igében, s minden szükségeset megtaláltok, ami erre az életre és jövendőre bíztat s tanácsol. Keressetek engem a szentségekben, hogy új szövetségnek részesei legyetek. Keressetek és megtaláltok. Az ezredfordulón élő magyarság szabad, független hazát kapott ajándékba. Nincsenek idegen elnyomók katonai képviselői kaszárnyáinkban. Mégis meg kell kérdeznünk, szabad-e a magyar nemzet? Nem él alkohol, kábítószer, szabados szexualitás ' rabságában? Nem kötöznek-e a múlt nosztalgikus visszatekintésre késztető emlékképei, ahelyett, hogy a jövőt munkálnánk? Nem kötöznek vágyaink, ahelyett, hogy a valóság és a megvalósíthatóság talaján maradnánk? Kérdések, amelyeket nem az ezredforduló, hanem a történelem Ura helyez elénk válaszadásra. Fojtsa szorongását az idő múlásán hangos mulatozásba az ezredforduló embere, mi azonban merjünk józanok maradni, mint akik hallják Jeremiás biztatását: építsetek, építkezzetek, hisz azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Nekünk a népek Ura s Istene a magyar rónán jelölte ki hazánkat. Műveljétek kertjeiteket, plántáljátok tovább az életet. Isten teremtett világának szépsége veszélyben forog, őrizzük és védjük gazdag sokféleségét. Az életet továbbadni pedig a Teremtő munkájának folytatását jelenti. Valahányszor felsír kicsi gyermek ajkán az élet jeleként a fájdalom hangja, mindig Isten-dicséret érkezik a világba. Imádkozzatok, mint akik tudják, emberé a munka, az áldás, az eredmény mindig Istentől érkezik az új érvezredben is. Ha ezt felednénk, a hiábavalóság tanúi lennénk a történelem új korszakában. Reméljetek, sok csalódás, emberséget pusztító áradat, vad indulatok világában, mint akik bizonyosak abban a meggyőződésben, hogy Isten emberszerető Isten, nem engedi, hogy fészekmeleg nélkül maradjon a világ. Az embertelenség hidegében már pislákol Betlehem pásztortüze és világít a jászolbölcső fénye. Menjünk mind Betlehemig, hogy megtaláljátok az Urat, s megtaláljuk önmagunkat! D. Szebik Imre Történelmi feladataink B ár még mindig igen jelentős az érzékenység, úgymond kényesek a kérdések - az egyházban is hasonlóan a társadalomhoz -, egy évtizeddel a rendszer- változás után nemcsak illendő, hanem talán kötelező is foglalkozni - előítéletek, indulatok nélkül - 1939-1989 egyháztörténetével. Jószerivel hiányzik még a kommunista diktatúrát megelőző évtized, a második világháború és az ezt követő esztendők tényfeltárása, tárgyilagos elemzése is. A történelmi távlat is adott már az 1949-56-os „Dezséry-korszak” kutatásához, 1956-58 vizsgálatához. Úgy vélem, ha ez ma még nehezebbnek is látszik, de a jövő építését is elősegítené 1958-86, a puha diktatúra, a „Káldy- korszak” kutatása. A nehézségekből kaptunk ízelítőt a felügyelők konferenciáján, amelyről igen jól, lényegre törően számolt be ifj. dr. Fabiny Tibor. (Ev.Élet 99.dec. 12.) Tömören, de korrektül idézte előadásom vitát gerjesztett egyik - a civil szférával foglalkozó előadás szinte periferikus- gondolatát: „...igaza volt-e az előadónak, amikor azt állította, hogy a kommunizmus alatt az egész egyház „kolla- boráns” volt, vagy pedig különbséget kell tenni kollaboránsok és kompromisz- szumkeresők, illetve a szenvedő hitvallók között. Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy két, természetesen összefüggő, de mégis csak különböző dologról van szó. Az egyik az egyház, mint intézményrendszer helyzete, a másik a lelkészek, munkatársak, hívek magatartása a jelzett időszakban. Az érzékenység ott érhető tetten, hogy sokan még mindig nem képesek, vagy nem akarnak szembesülni a tényekkel, szeretnék elfelejteni a kollaboráns egyház évtizedeit, fekete-fehérre egyszerűsíteni a múltat. Pedig ez volt az életünk, talán nincs rá okunk, hogy nagyon büszkélkedjünk vele, de nem is kell megtagadnunk. Itt kapcsolódnak azután az egyházi helyzethez az egyéni sorsok, működni kezd a szelektív memória, ahogy 1945-től távolodva egyre több partizán lett az országban, úgy növekszik az egyházban minél messzebb kerülünk 1989-től nemcsak a kompromisszumkeresők, hanem a szenvedő hitvallók száma is, akik megpróbálják végrehajtani azt az abszurd bravúrt, hogy utólag elhatárolódnak attól az egyháztól, amelyben szolgáltak, amelynek tagjai voltak. A megújuláshoz csak a múlt vállalása, a tárgyilagos tényfeltárás, az őszinte szembesülés vezet és a bünbánat. Nem mások megbélyegzése. Az egyházban különösen elvárható, hogy ki-ki maga • rendezze a dolgait az Úristennel és új élete, szolgálata bizonyítsa, valóban képes volt kárnak és szemétnek ítélni azt, ami az volt. Valójában nem az én eredeti gondolatom az egyház kollaboráns volta - ennyiben is meglepett az érzékeny fogadtatás és győzött meg arról, hogy ki kell beszélni a dolgokat -, számomra a diktatúrában élő egyház lehetséges útjait a néhai miniszterelnök, Antal József elemezte a legvilágosabban. A szenvedő, a hitvalló, az üldözött, a föld alá szoruló egyház, a támadhatatlan erkölcsi értelemben, további érték, hogy a diktatúra elmúltával tiszta lappal kezdhető meg az építkezés. De mindent újra kell kezdeni, hiszen a diktatúra szétverte az ellenálló intézményrendszert - a diktatúrával tárgyaló, megegyező, megalkuvó, együttműködő egyház erkölcsileg nehéz helyzetbe kerül. A diktatúrát követően él a gyanakvás, nehéz egymás szemébe nézni, csaknem mindenkinek vannak nemszeretem emlékei, legalább a hallgatást illetően, amikor szólni kellet volna. De nagy érték, hogy megmaradt az intézményrendszer, ha korlátozva is, de folyamatos volt az egyházi élet, működtek a nemzetközi kapcsolatok, magasabb szinten jobb feltételekkel lehet élni a visszanyert szabadsággal, szolgálni a társadalomban. A Magyarországi Evangélikus Egyház sajátsága, hogy - történelmi értelemben is - vezető püspöke, Ordass Lajos élte meg a szenvedő, hitvalló egyház útját. De Ő is úgy vélte, akarta - bebörtönzésekor, mindkét félreállításakor - , hogy az egyház ne kövesse őt ezen az úton. Sőt 1957-58-ban megkísérelte az együttműködést a hatalommal. Ráérzett a különbségre a korábbi kemény diktatúrához képest, tudta, milyen fontos lenne az állam számára, hogy Ő áll az egyház élén, vele egyeztek meg. Az egyház érdekét kereste, tudta, Isten jelöli ki az utat a szenvedés, a hitvallás útját is. Első emberként, erkölcsi zseniként ismét erre az útra kényszerült. A dolgok bonyolultságát mutatja, hogy a korszak kiemelkedő egyénisége Kékén András, akit 1949-ben internáltak, hét évig nem szolgálhatott, ezt követően vállalta a kollaboráns egyházban a munkát a Deák téren, püspöki székhelyen exponál- tan, Káldy Zoltán mellett. Az egyéni utakat tekintve a kemény diktatúrában szenvedő, 1956-ot követően kompromisz- szumkereső volt. Közel két évtized - fájdalmasan rövid idő - adatott még számára arra, hogy értéket teremtsen az egyházban. Az Úristennek tartozik számadással, mint mindenki más, mi csak hálát adhatunk azért, hogy Isten kegyelméből mennyi érték született a diktatúra évtizedeiben is, hangzott, hatott a hitre, új életre hívó szó. Lelkészek indultak a szolgálatba, gyülekezeti közösségek éltek, erősödtek. Megértem, hogy utólag is nehéz szembesülni azzal, hogy ehhez szükség volt a valódi kollaboránsokra, ha tetszik elsősorban Dezséry Lászlóra és Káldy Zoltánra. És ne feledjük, hogy olyan kiváló, példaadó személyiségek, mint Túróczy Zoltán és Mády Zoltán írták alá az Egyezményt állam és egyház között. Kényszerből természetesen, de mert meggyőződésük szerint akkor ez volt a helyes döntés, ezt kívánta az egyház érdeke. Mindenkit megilleti annak tárgyilagos vizsgálata - püspököt, felügyelőt, papot, presbitert... - hogy Ő személy szerint mit tett, hogyan viselkedett kritikus helyzetekben, az adott szerepben és kontextusban, mennyiben szolgálta az egyház érdekét, vállalta hitét, küldetését. Amikor elmennek, elmegyünk már mind, a J MEGHÍVÓ \ Az Ökumenikus Imahét Országos megnyitó istentiszteletére 2000. január 16-án, vasárnap 18.30 órakor a budapesti Szent István Bazilikában kerül sor. A meditációt dr. Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek tartja, az igehirdetés szolgálatát pedig dr Bölcskei Gusztáv püspök, a Református Zsinat lelkészi elnöke végzi. Az ünnepi isten- tisztelet liturgiájában a Magyar Katolikus Egyház és az Ökumenikus Tanács tagegyházainak vezetői szolgálnak. Az Országos Megnyitó Istentiszteletre mindenkit szeretettel vár és hív a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. diktatúrában élt nemzedékek, az utókor fogja felfedezni, milyen szörnyű időket is megéltünk, akár hitvallónak számon tartó figurák kényszerültek olykor súlyos megalkuvásokba. Ezért sem szerencsés igyekezet magunk vagy barátaink helyét emocionális töltettel kijelölni a múlt történetében. Az egyéni utakra persze igaz, hogy azokat nem lehet összemosni, ki-ki felel azért, hogyan élt, dolgozott - a kötelezőt is túllihegve, a lehetséges kompromisszumokat is keresve, adott esetben a szenvedést vállalva - a kollaboráns egyházban. A tudományé a tényfeltárás feladata. Istené az ítélet és az irgalom. Végül nem a szerénytelenség, hanem a hitelesség jegyében említem, hogy magam is átéltem, élem mindezt. 1958 elején a többiekkel együtt lemondtam az Evangélikus Élet szerkesztőbizottsági tagságról, és hosszú idő után igazán csak 1985-ben a Testvéri Szó közösség hívó szavára tértem vissza az érdemi, közegyházi tevékenységhez. De 1963-ban vállaltam gyülekezetemben a Deák téren a presbiter, majd a jegyzői, később a másodfelügyelői szolgálatot. 1979-ben, némi enyhülés következett ekkor, a Diakónia szerkesztőbizottságának tagja lettem, vállaltam előadásokat az újra indult ifjúsági konferenciákon. Némely epizódok alapján akár hitvallónak is minősíthetném magamat, nincs ilyen szándékom, alkatilag is kompromisszumkereső vagyok, bizonyos kolla- boránsnak tartható megnyilatkozásaim, viselkedéseim is lehettek. Nem mentegetőzöm és nem dicsekszem. Hálás vagyok az Úristennek, hogy egy nehéz korban is megtartott úgy, amilyen vagyok. Elfogadott. Ezért is szeretném munkálni nem az álbékességet, a gondok szőnyeg alá söprését, hanem a valódi megbékélést. Erőinknek, energiáinknak összpontosítását a szolgálatra, a misszióra. Mert megszűntek a korlátok Isten kegyelméből egy évtizeddel ezelőtt. Frenkl Róbert V 4 *
