Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-12-24 / 52. szám

Evangélikus Élet 2000. DECEMBER 24. 5. oldal Sötétségben ragyogó fény Eljött világosságunk! Zakariás énekel. A dal csupa öröm, bizonyosság. Hitvallás ez az ének az irgalmas Szeretetről, az eljövendő világosságról és arról a reménységről, amely minden em­berszívben gyökeret verhet. Mert a felkelő fény a magasságból magához öleli a mélységet, és beragyogja azt: a sötétség, a halál birodalmát, életem fénytelen, ijesz­tő mélységeit is... Kelj fel, tündökölj, niert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége! Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad! (Ezs 60,1-2) Az ősi ézsaiási bíztatásnál, ki tudja, hányadszor, újra kinyílik a Bibliám. Lassan ízlelgetem a szavakat, amelyek jó ismerőseim már, mégis mindig új, mindig szívközeli az üzenet. Kelj föl, tündökölj! Eljött világosságod! A teremtés hajnalát idézi fel bennem az ige: a világ sötétjében megszólal a „Legyen”. És ez talán a leginkább Isten-léptékű szó: a Fényteremtő Szeretet szava. Ott ragyog az Úr: a világ fölött, az idő fölött, a történelem fölött; és ragyogásá­ban, fénykörében jut hely nekem is. Dicsősége meglátszik rajtam! Micsoda monda­tot írt le a régen élt próféta! Igazi hitvallás ez a néhány gondolat: mély emberi tapasz­talaton átszürődő Isten-bizonyosság! Hogyan is tudhatta ezt ilyen biztosan? Honnan volt bátorsága ahhoz, hogy a legnagyobb üzenetet ilyen egyszerű szavakba öntve mondja el? És miért van ma is, számomra is olyan megragadó ereje ennek a néhány mondatnak? Akárhányszor olvasom, mindig ugyanaz a kép villan fel előttem: ott állunk vala­hol, talán egy dombon, körülöttünk homályba burkolózik a táj, és lassan mindent el­nyelni készülő sötétséggé válik a szürkület. És egyszer csak fölöttünk megjelenik egy fénysugár. Először csak gyertyányi a fény, ami elér hozzánk, aztán egyre sugárzóbb a ragyogás: végül teljesen eláraszt mindent. Ott állunk a hegyen, fürdünk az Ő Vilá­gosságában! És aztán elindulunk. Vinni a fényt, továbbadni, továbbtükrözni, hogy el­érjen sötét sarkokat, zeg-zugokat, homályba vesző, reménytelen életeket. Zakariás énekel. Egy régen élt próféta mondatai tükröződnek szavaiban. A Fény­ről, a sötétséget oszlató világosságról dalol. Énekébe belefoglal engem is. Hiszen ró­lam is, nekem is szól az üzenet: világosság ragyog azoknak, akik sötétségben és a ha­lál árnyékában lakoznak; akikre újra és újra ráborul a kísértés, az elhagyatottság éj­szakája, amikor olyan távolinak tűnik Isten: a Fényteremtő Szeretet. Naponta járunk mélységeket. Nem csak fényben járó, töretlen diadalmenet a ta­nítvány élete: újra és újra szembesülünk és küzdünk a bennünk lakó sötétséggel is. Mert elhomályosul a fény, fakóvá válik a remény és megkopik a hit: és olykor csu­pán karácsonyi kirakat-káprázattá lesz a Világosság, és felszínes, meggyőződés nél­küli, hiteltelen ál-fénnyel cseréljük fel az igazit. De a Világosság a sötétségben fénylik. Ott ragyog, ahol valóban szükség van rá. A legsötétebb, leghosszabb napon a győzhetetlen Nap fénylik nekünk: Fényteremtő Szeretet születik, hogy legyen Világosság! És ezért világíthatunk mi is: nem véka alá rejtett lámpás-sors a miénk, hanem a Fényteremtő barátai lehetünk, akik utat és Életet mutatnak. Egy kis falusi templomban tönkrement a világítás, éppen Szentestére. Az isten- tisztelet mégsem maradhat el emiatt, ezért a lelkész arra kérte a gyülekezetei, hogy minél többen jöjjenek el az esti istentiszteletre, és mindenki hozzon magával egy gyertyát. Mert akkor lesz igazán nagy világosság, ha sok kis gyertyafény egyesül, hogy elűzze a sötétséget. A tele templomban nem is szólhatott másról a prédikáció, mint a világ Világosságáról, akinek fényét és szeretetét mi is továbbadni hivattunk. Zakariás énekel. Magával ragadó énekére, vallomására gyertyafény-életű embe­rek felelnek ma is. Felkelnek, tündökölnek, és elindulnak világítani, továbbadni a Szeretet evangéliumát: „Meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból, hogy vi­lágítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak! ” Varga Gy. Először volt a csillag. Betlehem fölött. Ahol ma embereket ölnek. Akkor, 2000 évvel ezelőtt, böl­csek indultak a csillag után, mely mutatta nekik az utat a megszületett Megváltó bölcsőjéhez. „A csillag, amelyet láttak feltűnésekor, megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. ” (Mt 2,9). S a bölcsek megtalálták a jászolt. Először volt a mécses, a katakombák mélyén. Ahol az üldöztetés félelme növelte a sötétet, míg a hit - a megbúvók szemeiből sugárzó elszánt ragyo­gás - pótolta a mécses lángjának erőtlenségét. Először volt az egyház. Mely gyenge volt, mint a gyertyák lobogása. Aztán erősödött, a hit által. A krisztusi megváltás erejében. Először még nem voltak ünnepek. Csak szeretet volt. Megértés, egymásnak való segítségnyújtás a bajban és a szükségben. Először volt három szörnyű évszázad a keresz­ténység történetében, melyben mártírok sokaságá­nak kiontott vére erősítette a megmaradónak kitar­tását Krisztus mellett. Aztán jött a IV. század, Cons­tantinus császár, akinek uralkodása alatt államval­lássá lett a kereszténység. A hagyomány szerint Constantinusnak, amikor a hatalmáért csatát vívott ellenfelével a Tiberis fölötti Milvius-hídnál, - mely Rómától néhány kilométerre ívelt át a folyón - láto­mása volt. Lobogót látott egy kereszttel, melyen fel­irat volt olvasható: In hoc signo virices - e jelben győzni fogsz. És győzött Krisztus egyháza a pogányság fölött. Nem karddal, hanem Krisztus erejével. A szeretet hatalma beragyogta Európa népeinek életét. És lett a pogány „Sol invictus” - a „legyőzhetetlen nap” helyett karácsony ünnepe. Minden december 25-én. Mert Krisztus születésének fénye legyőzte a „le­győzhetetlen nap”-ot. Azután évszázadok suhantak el évszázadok után. Váltották egymást újabb és újabb nemzedékek. Tűnt korok békés időszakai váltakoztak iszonyt hordozó háborús évekkel. Hatalmasságok kényszerítették gyilkolásra sok millió, jóra születet embert. Ellensé­„És az emberekhez jóakarat” Gondolatok a második évezred utolsó karácsonyán geskedések, gyűlölethullámok és testi-lelki pestisek tizedelték a világot. S tizedelik ma is, másképpen. De megmaradt a karácsony! Megmaradt jelképe, a karácsonyfa is. Melynek csillogó fényéit a XIX. századtól csodálhatjuk hazánkban. Szent karácsony éjszakáján, nemzedékről nemze­dékre ünnepelték az emberek a Megváltó születését. Gyertyák égtek - valódiak - a zöld ágakon. Ének töltötte be a családi fészkeket. Ahogy Kosztolányi írta le az egykori karácsonyesti hangulatot: „Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű, a lámpafény aránylik a kalácson... Kik messze voltak, most mind összejönnek, a percet édes szóval ütni el... Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa. És zsong az ének, áhítatba zöngve... (Kosztolányi Dezső: Karácsony) Ezekre a hangulatos karácsonyokra ma már csak kevesen és ritkán gondolunk. De karácsony varázsa mindig él az emberek szívében. A hívők lelkében. Krisztus születésének éjszakáján - nagyapáink me­séi szerint - az első világháborúban még a fegyve­rek is elhallgattak és az egymással önkényesen szembeállított katonák a lövészárkok mélyén átkiál­tották egymásnak a karácsonyi szeretet szavát. Csak egy percre - jobb lett a világ. Azután más idők jöttek. „Szörnyű idők.” Amikor nem volt ünnep a karácsony második napja. És go­nosz szemek figyelték a templomhoz vezető utakat. Jöttek modem keresztyénüldözések hazánkban is. Amikor nem a nyitott arénákban öltek fenevadak hi­vő embereket, de mártírok születtek börtönök mé­lyén, kivégzőhelyeken és intemálótáborokban. De a karácsony élt. Akkor is. A karácsonyfa alatt - vagy távol tőle - az imádkozok szívében. Mert imádkozni még akkor is lehet, ha valamilyen okból nem kulcsolódhatnak össze a kezek. Karácsony ünnepe megmaradt. Üldöztetések, há­borúk és szenvedések között erőt adott a hitre, pél­dát a szeretette. A modem ember azonban másként ünnepel. Kará­csony - sokak szemében - csak egy munkaszüneti nap. Ünnep a sok közül, mely jön és elmúlik. Mint a varázshegyen, Thomas Mann regényében: „A két ünnep... éppúgy jött és múlt el, mint akármelyik nap, reggellel, déllel, estével... az ünnepnapok kívülről valamelyest feldíszítve, kitüntetetten uralkodtak a számukra kiszabott időn át az emberek tudatán, elmé­jén és szívén, majd nem egészen mindennapi emlékek lecsapódását hagyva maguk után, közeli és távoli múlttá lettek... és mikor az a nap is elmúlt” (kará­csony másnapja. L. B. E.), akkor a karácsony is már a múltba tűnt... ismét a távoli jövőbe tolódott, eszten­dős távolságra... (Thomas Mann: A varázshegy) Ennek az alig száz évvel ezelőtt (1928) írt csodá­latos hangulatú regénynek a sorai jutnak eszembe, mai karácsonyaink ünneplését szemlélve. Kará­csony jön, aztán távozik. Óriási ajándéközönnel - akinek telik - és megcsúfolt, szeméttel teletűzdelt karácsonyfa-csonkokkal az utcákon - távozik. A hirdetésekkel telezsúfolt újságokat, a TV-mű- sorban felhalmozott reklámokat, ajánlatokat kény­szerűen nézve, keresem köztük Jézus születésének az örömhírét. De nem találom. Nem találom sem az erős, kirakati fényáradat pompájában, sem a szuper- és hypermarketek hirde­téseiben. Sőt, a modem műszaki csodákat rejtő óriás- csarnokaikban sem,. Ahol a kínált árúk jobbára csak a gazdagok gyermekei számára elérhetők. De azért a karácsony itt van. Nálunk. Közöttünk. Bennünk. A szerényebb otthonok kicsi karácsonyfái mellett. A szeretet által átszőtt családi összejövete­leken. Ahol még léteznek ilyenek. Ott van az öregek és betegek hívő imáiban. S az otthontalanok kará­csonyi ajándékvacsorájában. A túltáplált fogyasztói társadalomtól távol élő, éhínségben szenvedő, sa­nyarú sorsú harmadik világban élők között is. Aho­va eljut Krisztus igéje. A betlehemi csillag most is ragyog. Csak az erős városi fényben nem látható. Mert a káprázatban el­homályosul a látásunk. De azért a csillag ott van! Megáll „a fölött a hely fölött, ahol a gyermek van”. S az a hely a mi szí­vünk. Ott őrzi a szeretet tüzét, a hit melegét. Nekünk a betlehemi csillag hozza a karácsonyt. Azt az örömhírt, hogy megszületett Jézus, a világ megváltója. Mi ezt ünnepeljük. S a szózat, mely ott zengett a születési helyen, zeng ma is, itt is, közöttünk és bennünk: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14) És az emberek között jóakarat! Áldott karácsonyt! Lenhardtné Bertalan Emma r n Bódás János Nem akadt hely Lukács 2,7 Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben, s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,- mily szégyen ez - a vaksággal vert ember nem adott helyet az Isten Fiának! lm, legelőször barmok szeme tágul ámulattal az égi Jövevényre, s egy vén istálló korhadt jászolábul elégült meg milliók lelki éhe. Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van, száz indulat zsibongó népe lakja, s Krisztus bolyong, az Isten hontalan! ... Feléd vezet ma szent Karácsony napja, s szennyes szívem szállásnak felajánlom: fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom! Felkelő fény a magasságból Lukács nem említi a betlehemi csillagot, hanem a felkelő fényt, napkeltét, keletet jelentő szóval (anatolé) jelzi, hogy Jé­zus születésével új korszak virradt az emberiségre. Az isteni, fenséges Augustus császárnak (neve ezt jelenti) fogalma sem volt erről, hiszen udvari költői őt tekintették az új aranykor el- hozójának. Lukács nem vonja kétségbe a császár evilági hatal­mát, de azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztussal jött el az iga­zi világosság. Mivel világít? Tanításával. Nem a saját véleményét mondja, nem töredékes, két- és többértelmü üzeneteket közvetít, hanem végérvényes kinyilatkoztatást. Ő nem a földről tekint felfelé, hanem „fent- ről”, kívülről jött a földre. Úgy tanít, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az Írástudók (Mt 7,29). Semmilyen kor­ban nem lehet közömbösnek maradni tanítása , egész élete, sze­mélyisége iránt. Mondhatják, hogy túlzás, lehetetlen, amit kö­vetel: az önmegtagadás és kereszthordozás, az ellenség szere- tete... De a lelke mélyén még az is érzi, aki elutasítja, hogy szükség van valakire, aki az elképzelhető legtöbbet követeli. Ő azonban nemcsak követeli a legtöbbet, hanem ígéri is. Péter ezért tudott így válaszolni, amikor döntés elé került: „Uram, ki­hez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6,68). Példá­zataival még szemléletesebbé, elevenebbé tette tanítását -, per­sze csak azoknak, akik legalább egy keveset megérezték rend­kívüliségéből. Csodáival. A tanításával felkelő fényt erősítették csodái is. Nem azért tett csodákat, hogy elkápráztasson, elszórakoztas­son. Azért meg végképp nem, hogy a későbbi korok hitetlenke- dőinek és kétkedőinek elfoglaltságot biztosítson. A csoda a hit jutalma, Isten szeretetének jele: „...vakok látnak és sánták jár­nak. leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak tá­madnak fel...” (Mt 11,5; Lk 7,22). Igaz, hogy földi működése során csak azokkal történtek ilyenek, akik éppen találkoztak vele. Velük viszont annak jeleként, bevezetéseként, szemlélte­téseként, hogy a mennyek/Isten országában nem lesz szenve­dés. Végül pedig: az ő világossága azért a legnagyobb, mert a leg­nagyobb sötétséggel találkozott. Az apostolok Jézus tanítása és csodái nyomán úgy gondolták, hogy Jézus napja nem áldozhat le. Ezzel szemben elítélése és keresztre feszítése a legteljesebb sötétséget és bizonytalanságot hozta. Jézus tanítása csodálatra méltó volt, csodái pedig szemmel láthatóvá és kézzelfoghatóvá tették tanítását. Mégis úgy tűnt, hogy Isten engedi kialudni a magasságból földre látogatott fényt. Szenvedésében és halálá­ban Jézus átélte azt a sötétséget, vagyis azt a fájdalmat, bizony­talanságot, elhagyatottságot, amelytől az ember olyannyira fél. Isten viszont „a hét első napján, napkeltekor” (Mk 16,1) új fényt gyújtott. Ez az összesnél nagyobb, utolsó csoda igazolta végérvényesen, hogy ő az Isten Fia. Feltámadásával világít igazán. Tanítása, élete és halála ezért fényesebb mindenki má­sénál. A halál éje rám borult, de virradt a te fényed, És messze űzött éjt, borút, a béke, üdv és élet, Most ragyog, éltet már a hit, ó, áldom szép sugáraid, Én lelkem napja, Jézus! Dr. Szentpétery Péter Szeretheti az embert? Karácsony, szeretet... Az emberszere­tet ünnepe, még a nem hívőknek is. A Biblia karácsonyi tanítása azonban az Is­ten szeretetéről is szól, hiszen, olvashat­juk, Ő küldte a világ, vagyis az ember - iránti szeretetből a földre Egyszülött Fi­át. Sokat töprengtem azon, miért szerethe­ti Isten a teremtményét, az embert. Nem antropomorfizmusról van szó vajon, nem emberi tulajdonságot ruházunk rá az istenségre? Sőt, talán természeti él­ményt, amely az ember alatti létszinten is felfedezhető: átéli az állatvilág egy ré­sze, a melegvérű gerincesek is. Az antik görög istenek ismerték az ember iránti szeretetet, bár nagyon szelektíven; főleg a velük ellenkező nemű embereket szerették... Éppen ez az egyik bizonyíté­ka, hogy valójában nem voltak istenek - gyarló emberek inkább, akiknek a képze­let isteni hatalmat adott. Vajon nem ez a szellemi örökség befolyásol bennünket, amikor a Biblia Istenével kapcsolatban egy igazában teremtményi élményről, a szeretettől beszélünk? (Némely vérsze­gény versikék, dalocskák erősítik a gya­núnkat.) Töprengésemre találtam választ. Kará­csonyi választ. Jézus személyét. Általa az isteni szférában megjelent az ember, hiszen emberré lett, és semmi érthetetlen nincs abban, hogy tudott szeretni, hozta és hordozta magával az ember iránti sze­retetet. Ö a bizonyíték, és csak Őáltala, Őmiatta hihető, hogy az Isten szerethet bennünket, embereket. Biztos vagyok benne, hogy másként ez nem lehetséges. Ahol nincs Jézus, ott az isteni szeretetről nem lehet beszélni. Ilyen szeretet feltételezhetőségéről az Ószövetség nem győz meg bennünket. Jehova, a szigorú, aki a szerzők egy ré­sze szerint haragvó, a rnegtorlást is gya­korolja, talán még féltékeny is - a mi fogalmaink szerint nem a szeretet iste­ne. Az igaz, hogy a késői judaizmus már sejtette a szerető Istent, de ez Jézus eljövetelének az előszele volt. Ilyenről a Jézust nem ismerő vallások nem tud­nak. Ne tévessze meg az ítéletünket, hogy egy részük így-úgy utal az ember Isten iránti szeretetének egyoldalú köte­lezettségére (tulajdonképpen az Ószö­vetség is). Az iszlám szó „alávetett- ség”-et jelent, ám ez nem a bizalomból, az Isten általi elfogadottság hitéből származó önalávetés. Ki hinné el, még ha állítanák is, hogy a távol-keleti nagy vallások milliónyi istensége szeretheti az embert? Ebben a tekintetben is Jézus a döntő bizonyíték. Egyetlen próféta, vallásala­pító, karizmatikus személy nem tette az emberért azt, amit Ö. Az első Kará­csonytól kezdve, amikor belépett az embervilágba, nem diadalkapun át, ha­nem a szegények, a megtaposottak szükségszállásán, egy istállóban. Gyer­tyák, ajándékok nélkül. Életveszélyben a születés pillanatától. így hozta el az isteni szeretetüzenetet azoknak, akiktől a világ a legkegyetlenebbül megtagadta a szeretetet. Dr. Bán Ervin r é t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents