Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-04-18 / 16. szám

A Lelkipásztor Evangélikus Élet 1999. ÁPRILIS 18. 3. oldal írott evangélium az értelmiségnek? A Credo szerkesztője: korszakváltás idejét éljük A nyomtatott betű, a könyv, a folyóirat korszaka lezárul századunk végén, a jövő század küszöbén. Tudósok szólnak és a tapasztalat is beszél ilyen irá­nyú lehetőségről. A szerkesztő is tudatában van ennek. „Evangélikus Lelkészi Szakfolyóirat" - ezt olvassuk a Lelkipásztor címlapján. Szóljon most a folyóiratról ez a három szó! Evangélikus. Hetvennégy év alatt, ami­óta a Lelkipásztor az evangélikus lelké­szeket szolgálja, biztosan változtak a hangsúlyok. Mást emelt ki ez a meghatá­rozás a század elején, és mást ma. Szá­momra ma azt az alapot határozza meg, amin állunk, ahonnan a világot, az egy­házat, a lelkészi szolgálatot nézzük. De nem zárunk kapukat. Öröm számunkra, hogy a Lelkipásztornak nemcsak evan­gélikus előfizetői vannak. Megbecsült és folytatandó hagyomány, hogy szerzőink között időről időre találunk más feleke- zethez tartozókat. Az pedig nélkülözhe­tetlen, hogy érdeklődésünk túllépjen evangélikus egyházunk határain. Ha a szerkesztői ars poeticát keresem ebben az összefüggésben, azt mondom: saját identitását örömmel vállaló, nyitott sze­mű és tág érdeklődésű evangélikus fo­lyóirat szeretne lenni a Lelkipásztor. Lelkészi. Ennél a második meghatáro­zásnál ismét csak tágítanunk kell a kört. Nemcsak lelkészeket szólítunk meg. A lelkészek (közöttük természetesen a nyugdíjasok is) mellett nagyon hangsú­lyosan megszólítjuk a teológiai hallgató­kat, akiknek tanulmányaiban is, lelkész- szé formálódásában is szeretnénk segít­séget nyújtani. De megszólítunk minden olyan keresztyén embert, aki a teológiai és az egyházi élet általunk bejárt területe iránt érdeklődik. Öröm, ha egy presbiter­nek ismeretanyagot nyújt az oltárról írt tanulmány. Jó, ha az igehirdetésről szóló cikksorozat ismeretében kicsit más szemmel néz a lelkészére. Fontos, hogy egyházi közéletünket érintő kérdések­ben, a világökumené eseményeiben, a teológia aktuális kérdéseiben a gondol­kodó, felelősséget vállaló egyháztagok Idő előtt másodszor iktattunk protestáns tábori püspököt a Kálvin-téren. A hat­éves ciklus lejárta előtt távozott a szolgá­latból mind a református püspök, mind evangélikus helyettese. Így emberileg ér­hető, de nem helyeselhető, hogy ismétel­ten felmerült a több mint egy éves átme­neti időben, hogy vagy teljesen szerveze­tileg is, vagy csak funkcionálisan váljon el a hadseregben a református és az evan­gélikus lelkigondozói szolgálat. Sokszor elmondjuk, mégis keserves ta­pasztalni, hogy testi-lelki egészségünk zavarai mélyén kudarctűrő, konfliktus- kezelő, megoldó képességünk szerény színvonala rejlik. Lehet nyakas volt a hagyományoknak megfelelően egyik-másik református testvérünk is, nem az ökumenikus gon­dolkodás volt a meghatározó, de a mi magatartásunk sem volt - enyhén szólva - példamutató. Pedig nem szégyen be­vallani a kezdeti kudarcokat egy olyan szolgálatban, amelyre hosszú évtizede­kig nem volt lehetőségünk és amelyben két egyház papjainak valóban együtt kell dolgozniok, testvérként, ráadásul a két egyház kereteit is meghaladóan gondoz­ni a rászoruló katonákat. És melyikünk nem szorul segítségre?! Nem új ciklus vette kezdetét tehát, ha­nem újra indult a ciklus. Látszólag nincs különbség a gyakorlatban a két megfo­galmazás között, a jövőt illetően valóban nincs - legfeljebb a tapasztalatok alapján egyrészt óvatosabbak, másrészt remény­kedők vagyunk -, mégis a valóságot ki­fejező megfogalmazás a bűnbánatot is tükrözi. Kétségkívül református püspököt szen­teltünk, iktattunk protestáns püspökként. Nem azért, mert református lelkész lett a püspök, hanem mert érdemben evangéli­információt, szellemi és lelki táplálékot kapjanak. Ezért a lelkészeknél szélesebb kört tartunk szem előtt, amikor olvasó­inkra gondolunk. Ha a számok nyelvén fejezzük ki mindezt, akkor jól látható ez a kör. A Lelkipásztor minden lelkészi hi­vatalba, tehát valamennyi lelkész kezébe eljut. Ha hozzárajzoljuk a nyugdíjasok és teológiai hallgatók körét, még mindig nem értük el azt a hétszázas számot, amelyről épp ebben a hónapban kellett fölemelnünk a Lelkipásztor példányszá­mát, hogy ki tudjuk elégíteni az olvasói igényeket. Szakfolyóirat. Ez a meghatározás azt jelenti, hogy a Lelkipásztor segíteni sze­retné a lelkészi szolgálatot. Minden le­hetséges eszközzel. Direkt módon, va­gyis kézzel fogható segítséget kíván nyújtani az igahirdetésre való felkészü­lésben, liturgiái kérdésekben, ünnepi is­tentiszteletek előkészítésében, kazuális szolgálatokban, hitoktatásban és a lelké­szi munka egyéb területein. Indirekt mó­don is, mégpedig a teológia és szomszé­dos szakterületek aktuális kérdéseinek feldolgozásával, vagyis friss szellemi táplálékkal. De ugyanígy célunk, hogy lelki útravalót is nyújtsunk, mert a lelki egészség ugyanúgy nélkülözhetetlen fel­tétele a lelkészi szolgálatnak, mint a szellemi frissesség. Néha kapunk vissza­jelzést. Köszönetét is, kritikát is. Egyik jólesik, a másik szükséges. A szerkesztő azt szeretné, hogy az olvasók megszólít­va érezzék magukat. Ha sajátjuknak éreznék a Lelkipásztort. Nekik jelentene hasznos olvasmányt, jókor érkező segít­séget, fórumot, ahol megszólalhatnak; olyan szellemi erőt, ami bevonja őket a lelkészek és a teológia iránt érdeklődő civilek közösségébe. Ilyen módon talán kicsit lelkipásztor lehet a Lelkipásztor. Szabóné Mátrai Marianna kus szolgáló nem vett részt a szertartás­ban, ugyanakkor mind a négy református püspök személyes szerepet kapott. Még­sem a testvéregyház egyoldalúságát, ha­nem saját hibánkat láttam ebben, nem azzal foglalkoztunk az előkészületek idején, amivel kellett volna. De az ikta­tás hangulata és tartalma remélni engedi, hogy valóban új korszak vette kezdetét a protestáns tábori lelkészi szolgálatban. Különösen erősíti a reményt az új püs­pök igehirdetése és személyisége. Ezért is köszöntjük őt most - a magas szintű állami és egyházi, de tartalmukban igen­csak protokolláris templomi köszöntések után - őszinte, reményteljes testvéri sze­retettel, elsősorban a hívek nevében. Azok nevében, akiknek gyermekei, uno­kái katonai szolgálatot teljesítenek, vagy ezután vonulnak majd be és érthetően szoronganak, lesz-e, aki segíti, lelkileg erősíti őket aljkor, amikor megszokott életükből kiszakítva kell helytállniok. A lelki gondozás a feladat, de ebbe Isten kegyelméből még az is belefér, hogy va­laki a hadseregben jut hitre. Bár ma a szenvedélybetegségek elleni küzdelem kap hangsúlyt. Dehát itt is a megtérés - nem hívő orvosok tapasztalata szerint is - a legjobb megoldás. Mindez kiemeli a lelkészek mentálhygienés képzettségé­nek a fontosságát. A vérbeli lelkipásztor püspök kifejezte, hogy tudja ezt. A lel­kész a hadseregben is az élő Istennek van alárendelve, vélem a protestáns tá­bori lelkészi szolgálat munkatársaira is hatott az igehirdetés. Nem lehetett panaszunk a megbecsü­lésre. Állam - közjogi méltóságok - és hadsereg a legmagasabb szinten volt je­len a templomban. Ezért is volt szenzáci­ós a kontraszt -, nem megbántva az evi­lági méltóságokat, megköszönve jelenlé­Már a nyolcvanas évek elejéről beszél­nek Magyarországon is erről, ilyen for­mában: vége a Gutenberg-galaxisnak. Vagyis vége van annak a korszaknak, amit Európában a nyomda és a nyomta­tott betű jellemzett. A tipográfiai ember korszaka a német Johannes Gutenberg, a könyvnyomtatás európai feltalálója tevé­kenységével kezdődött. Most úgy lát­szik, az Internet, az elektromos média megjelenése óta ennek az időszaknak van vége. Poszt-tipográfiai korszaknak is nevezik. A kanadai Marshall McLuhan használta először századunk közepén a Gutenbergi galaxis vége kifejezést Gép­menyasszony (Mechanical bride) című könyvében. Az 1951-ben kibocsátott könyv íróját sokan fantasztának nevez­ték, mások viszont komolyan vették jel­zés-értékűnek tartott próféciáját. Egyre többen vallották, hogy a megszokott kommunikációs formák korszaka végé­hez közeledik. Lejárt egy ötszázéves pe­riódus és ezentúl már nem a nyomtatott betű hozza közel egymáshoz az embere­ket a kicsivé zsugorodott világfaluban, hanem új médiumok, az elektromos köz­lés modem eszköze. Általános vélemény szerint ez kettős esélyű folyamat lehet: részben most már mindent tudhatunk egymásról, minden titok eltűnhet, térben és időben nem ismerünk határokat, és ez kecsegtető, vonzó lehetőség, de részben veszély is. Eltűnik egy régi értékhordo­zó, a nyomtatott betű, a különböző tartal­mú könyv, az érdekes folyóirat, sőt talán az újság is. Egy-két nemzedék és máris tűket - akkor nyilvánult meg az igazi erő, amikor megszólalt az evangélium. És a beiktatott püspök tudta, érezte: nem teheti meg, hogy nem szól arról a fájda­lomról, amit az okoz, hogy ebben a szép tavaszban szomszédunkban meg kellett szólaljanak a fegyverek. Nem erről szólt az igehirdetés, de ez is hozzátartozott hi­teléhez... így hát nemcsak köszöntjük az új püs­pököt, hanem meg is köszönjük az evan­géliumot, a kapemaumi százados hitének a példáját, amit úgy emelt be az igehirde­tő a mába - bizonyítva, hogy nem hiába töltött éveket a hadseregben -, hogy talán sikerült a legnehezebb is, az evangélium megérintette a szép számban megjelent tábornoki kart is. A sokszínű igehirdetés­ből - hallottuk, hogy a Szentírás tele van csatákkal - felidézem Józsué és Amálek csatáját. Az öreg Mózest, aki Áronnal és Húrral nézte a halom tetejéről az ütköze­tet, amelyben Izráel mindig akkor kere­kedett felül, amikor Mózes felemelte ke­zeit. - Micsoda tábori lelkészi szolgálat és teljesítmény - hallottuk. Mózes és a kapemaumi százados, aki­nek szolgája, a másik ember élete olyan fontos volt, hogy elment Jézushoz. Magasra tette a mércét az új püspök önmaga és munkatársai előtt. Nincs kön­nyű dolguk, de érezniük kell egyházaik bizalmát, szeretetét. Amúgyis nehéz szolgálatukon túl azt is bizonyítaniuk kell, hogy nemcsak szervezetben - Öku­menikus Tanács -, nemcsak egyes ese­ményeken - ökumenikus imahét -, ha­nem a hétköznapokban, a terepen, a szol­gálatban is megvalósítható az ökumeniz- mus. Ezzel a reménységgel köszöntjük Csuka Tamás testvérünket és kérjük az Úristen kegyelmét, áldását szolgálatára. Frenkl Róbert utolsó mohikánnak számít az, aki még mindig ragaszkodik a beidegzett szoká­sokhoz, barátja a könyveknek, szereti a nyomtatott betűt. De az igazán gyakorla­ti ember, aki a jövőbe néz, már csak mo­solyog ezen, és a múlt lomtárába helyezi a könyvnyomtatást minden kelléktárával együtt. A modem, rohanó tempót diktáló élethez és életberendezésünkhöz már nem illik a könyv. Gyakorlati tapasztalataink Vannak hétköznapi tapasztalataink ar­ról, hogy ez a különös látomás nem fan­taszták, jövővizionáriusok elképzelése csupán. Folyóirataink példány száma, nemcsak Magyarországon, de Európa- szerte apad. Gyermekeink olvasottsága egyre csökken. Még bibliai szövegeket is magnó-szalagra rögzítenek, hogy autó­ban, utazás közben is lehessen hallgatni, ha nincs idő az olvasásra, otthoni csen­des percekre. A közelmúltban képre­génnyé degradáltak klasszikus műveket: Dosztojevkszij-, Tolsztoj-, Shakespeare-, Thomas Mann-, Goethe- írások jelentek így meg rövidített, ún. kondenzált for­mában, de ma már ezeket is felváltja a videokazetta és bővebben, megfelelő ku­lisszák között lehet látni azt, amit azelőtt csak olvasni szoktunk, teremtő képzele­tünkre bízva a háttér megalkotását. Amerikai felmérésekben olvasom a poszt-gutenbergiánus korszak néhány jel­lemző vonását. Például egy kislány meg­kérdezi édesapját: miért nem mozog az il­lusztráció a könyvben? majd: miért nem lehet hallani, amit lát?, végül: úgy-e, mi­lyen unalmas a lassú és hang nélküli könyv és milyen sokáig kell várni, amíg megtud­juk a történet végét. Egy másik gyermek: Papa, neked nem fárasztó sokáig nézni a könyvet, azt a színtelen, fénytelen, hangta­lan, szürke betűtengert:, majd: hogyan tu­dod elképzelni a környezetet? - úgy-e mi­lyen kényelmetlen mindent magadnak ki­találni? - én inkább videót nézek. Vannak ellenpéldák is. A közeljövőben óriási könyvvásárt rendeznek Frankfurt­ban, Berlinben vagy az ún. európai kultúrfővárosokban. Sokhelyütt nagy a hírverés, méregdrága a propaganda egy- egy megjelent és bestsellernek nyilvání­tott könyvvel kapcsolatban. Sötéten látó kritikusok szerint mintha kapuzárás előt­ti mutatvánnyá, üzletileg gerjesztett de­monstrációvá süllyedt volna a könyv reklámozása. A nagy lármában máris ha- lálhörgést vélnek hallani egyesek. Hirde­tések tartják el a klasszikus kiadványo­kat, de néha még a heti és havi publiká­ciókat is. Agonizál, halódik a könyv- nyomtatás minden területen. Az árak ég­be kúsznak, az előállítási költségek már nem engedik meg olcsó könyvek megje­lenését, így egész rétegek esnek el az ol­vasás lehetőségétől, és akiknek meg van pénzük, azoknak igazán érdeklődésük nincs. Legfeljebb státuszszimbólumként Szeretetszolgálat - ezt a szót az egy­házban általában a diakóniai munkára, gyülekezetben és szeretetotthonokban végzett tevékenységre szoktuk használ­ni. Ma a sajtó vasárnapján az egyházi új­ságírásra, a lapszerkesztésre és kiadásra, egészen pontosan az Evangélikus Életre szeretném alkalmazni. Szeretetszolgálat - az olvasók irányá­ban. Ez természetes, hiszen a lap értük van. Azért írjuk, szerkesztjük, mert vala­mit adni akarunk és azt szeretetből. Ma­ga a tartalom is a szeretetről szól. Isten szeretetéről, mely nagyon sokoldalú, szí­nes, életes szeretet, mely nem szép sza­vakkal simogat, hanem bizonyságot tesz arról, aki által Isten szereti a világot, sze­reti az írót és az olvasót. Ennek a szere­tetnek vagyunk a folyosója. Ha egészen leegyszerűsítve nézzük, az írónak bele kell állnia abba a szeretetfolyamba, mely Istentől Jézuson keresztül árad és ezt kell továbbítani. Nem mindig sikerül! Nem vagyunk mindig alkalmas vezetékek, melyek ezt a szeretetet „dalolják” bele a világba. De ahogy a szószékre menet mindig azokra kell gondolnom, akik hallgatni fognak, úgy kell az írásnál an­nak a nagy gyülekezetnek szem előtt len­ni, akik szerte az országban, de a világon is éppen ezt a lapot, éppen miáltalunk megfogalmazott üzenetet olvassák. Szeretetszolgálat - az írók irányában. vásárolnak meg drágábbnál drágább könyveket. Nyitott kérdéseink Tudja-e az egyházi sajtó, hogy az ún. tipográfiai korszakot az akusztikus kor­szak váltja fel? Az ólombetűket már ré­gen múzeumba tették, most a modem szedéstechnikán a sor, a szakadék széle­sedik a látás és hallás között. Felbomló­ban van az eddig megszokott közlés­rendszer s ha majd iskolaterem sem kell, mert otthon lehet tanulni, könyvtár sem kell. mert mindent behoz az internet, munkahely sem kell, mert a computeren otthon is lehet dolgozni, bizonyára meg­történik a kommunikációs ipar újrafel­osztása, átalakul a gondolkodásmód és a megszokott viselkedésforma, minden változik és alkalmazkodik az új világ­hoz, könyvekre, házi könyvtárra sem lesz szükség. Van-e hát perspektíva? Mi kísérjük utolsó útjára a még olvasni szerető közönséget? Legfeljebb tudósító­pótlék leszünk szegényebb rétegek szá­mára? - tudjuk, hogy a kézzel írott könyv alkonya a 15. és 16. század váltá­sára esett, az addig másoló szerzeteseket felváltotta a nyomdász, a drága kódexek helyett megjelentek a könyvek, tanköny­vek és most hasonló módon változik a szín, és a könyvet - folyóiratot felváltja a számítógépen kapcsolható internet és a valaha jól használható betű, nyomda, könyvkultúra már nem tudja követni szá­guldó, röpülő gondolatainkat, az infor- mációdömpinget, az adathalmazokat. Ma még nemcsak erről a sötét képről tudunk, de hisszük, hogy mélyebb mon­danivalóra is szükség van, nem csupán gyorshírekre és a felszín alatt mélyebb emberi értékek rejtőznek, mint a napi hí­rek. Olyan tudásanyag is szükséges, ami néhány perc alatt el nem sajátítható. Re­méljük, hogy nem lép le még a színpad­ról a nyomtatott betű kultúrája és nem szűnik meg a könyv becsülete. Vannak és lesznek még könyvbarátok. Keresz­tyének között is. Az ember nemcsak ah­hoz elég találékony, hogy vonzó újat hozzon a formákban és így mestersége­sen életbe tartson már halálra ítélt régisé­geket, vagy újraélesszen egy eltűnőben lévő haldokló korszakot, de ismét szelle­mi oxigénhez is tud juttatni és így moz­gásba tudja hozni a bénuló tagokat, az ember tudásvágyát és ismeretigényét. Ha van tartalom, van mondanivaló, úgy az megtalálja a formát is és a mi dolgunk a közeljövőben még mindig valami értéke­set nyújtani azoknak, akik valódi érté­kekre vágynak, szerkesztők és cikkírók azért olvasunk és tájékozódunk, hogy amit megismerünk és tanulunk, azt to­vábbadhassuk ma is, holnap is. Keresz- tyénség volt ugyan a Gutenberg-galaxis előtt is és hiszem, lesz ezután is. Ebben az átmeneti időben mindenesetre figye­lünk a korszakváltásra és élünk a kom­munikáció lehetőségeivel. Dr. Hafenscher Károly Egy-egy cikk megszületése és a lapban való megjelenése között sokszor több­szöri megbeszélés, formázás, meggyő­zés rejlik. Szeretni kell az írót, ha nem is azt írja, amit én gondolok, ha más a né­zete, teológiája, de jó a szándéka. Ezt a szeretetet az olvasás közben is meg kell adni mindenkinek. Egy írást ne az minő­sítsen, hogy ki írta, hanem az, hogy mi­ben gazdagodtam. Azt is szeretni kell, aki nem szimpatikus nekem. Szeretetszolgálat - a lap készítői irá­nyában is. Van egy szerkesztőbizottsá­gunk, akik rendszeresen összejönnek, gondolataikat, ötleteiket, elmondják, összeadják, mert ők is szeretik a lapot, és azokat, akik írják és olvassák. Szeretetszolgálat - a sajtóosztály mun­kásai irányában. Itt próbálunk szeretet- ben élni. A munkához hozzátartozik a ,jó levegő”, a jó környezet, egymás megbecsülése, a munka pontos végzése és ebben mutatkozik a szeretet. írók és olvasók, lapkészítők és postá­zok, szerkesztők és a szerkesztőbizottság tagjai, korrektorok és fotósok, mindenki, aki fáradozik azon, hogy hétről hétre ott legyen az Evangélikus Élet az olvasók kezében, egy szeretetközösséget alkot­nak. Valamennyien a Jézus szeretetéből élünk, igyekszünk azt továbbadni. így fogadják tőlünk szolgálatunkat. Tóth-Szöllős Mihály Protestáns tábori püspököt szenteltek Az új protestáns tábori püspök - Csuka Ta­más református lelkész - felszentelése már­cius 25-én a Kálvin téri református temp­lomban volt. Díszőrség, a történelmi zászlók jelenléte, a tábornoki kar és tisztikar több tagja, a Honvéd Együttes és Fúvószenekar biztosította a honvédség jelenlétét. A két protestáns egyház püspökei, egyházvezetői és a gyülekezet az egyház részvételét. Magas állami képviseletet jelentett Orbán Viktor miniszterelnök jelenléte és felszólalá­sa, üdvözlőbeszéde. A köztársaság elnökét Tóth Kálmán ezredes képviselte. Eljött a ka­tolikus tábori püspök, Ladocsi Gáspárt is és köszöntötte püspöktársát. Az istentisztelet bevezetőjében Hegedűs Lóránt püspök arról szólt, hogy katonának is szüksége van lelki-szellemi töltésre. Bölcskei Gusztáv püspök felszentelő igehirdetésében Isten parancsáról szólt, melynek célja a szeretet. Ez tiszta szív, jó lelkiismeret és képmutatás nélküli hit által valósul meg. Csuka Tamás püspök a kapemaumi száza­dos textusát olvasta fel, aki harcolt katonája életéért. Fiaként szerette katonáját, - abban a rabszolgatársadalomban. Jézushoz azért for­dult, mert hitte, hogy szavának, igéjénebha-- - talma van. Orbán Viktor miniszterelnök szerint az embernek a belső békére szüksége van és hogy a lelkekben megszülessen a béke, szükségük van a fiataloknak a iélekerősítés- re. Ezért fontos a honvédségben a tábori lel­készi szolgálat. A köztársasági elnök üdvöz­lő levelét Tóth Kálmán ezredes olvasta fel. Harmati Béla püspökünk áldó szavai így hangzottak: Őrizd a békességet, a szeretetet, a lelki érték tes­tesüljön meg szolgálatod nyomán! T. Iktatás és köszöntés „ Minden dolgotok szeretetben menjen végbe ”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents