Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-03-28 / 13. szám
64. ÉVFOLYAM 13. SZÁM 1999. MÁRCIUS 28. BÖJT HATODIK VASÁRNAPJA ÁRA: 48 Ft „Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával köszönjük meg kegyelmét hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát, és Isten gyermékei lettünk. ” Luther —A TARTALOMBÓL — A baptisták és a szabadegyházak a böjtről Felnőtt keresztyének kerestetnek! Ünnepeink - Nagycsütörtök, Nagypéntek ÜDVÖSSÉGÜNK ÚTJA Az alázatos király i ....sokak vétkét vállalta magára és közbenij árt a bűnösökért. ” Ézs 53,11-12. Századunk egyik legnagyobb, - Nobel díjjal jutalmazott - egyénisége volt Albert Schweitzer, az „Őserdők Orvosa.” Kiváló orgonaművész, orvos, evangélikus teológus, akit a párizsi egyetem professzorának hívott. Sokan csodálkoztak is, hogy a tanári állás helyett az afrikai Lambarénében épített egyszerű kórházban gyógyította az írástudatlan benszülöt- teket. - Eredeti felvételeken láttam, amint szerető tekintettel hajol az álomkór, a lepra által roncsolt betegei fölé, hogy enyhítse szenvedésüket, gyógyítsa sebeiket. Igen - sokan kérdezték: mi késztette ezt a nagy tudóst erre a szolgálatra? Erre egyik - karácsony ünnepén - róla készült fénykép adja meg a feleletet: kórháza udvarán, - betegeitől és munkatársaitól körülvéve, Bibliával a kezében arról az ALÁZATOS KIRÁLYRÓL beszél, aki a Mennyei Atya Fia, a Mindenség Ura. Aki azért jött a földre, hogy ÜDVÖSSÉGÜNK ÚTJÁT megmutassa. Ö - a Krisztus - tudja, mi vakította meg szemeinket, mi bénított meg s tett képtelenné arra, hogy elinduljunk az élet útján s üdvösségre jussunk. Bűneink, önzéseink, gyűlölködő, egymást megalázó szeretetlenségeink pusztítanak egyént, családot és nemzetet egyaránt. - Talán te is úgy érzed: becsaptak, kihasználtak — tönkretették vissza nem térő életed, munkád, családi boldogságod? Lelki fájdalmaid, testi betegségeid sokasága kiált segítségért, gyógyulásért?! - Az ALÁZATOS KIRÁLY éppen azért jött, hogy segítsen. Nem undorodik szennyes múltadtól. Nem vádol. - Ha megvallod vétkeid, ha irgalmát kéred, akkor Krisztus ezt mondja neked is: nem azért jöttem, hogy kárhoztassalak, hanem, hogy megmentselek... L. Tamás csepeli vasmunkás 34 évesen - tüdőgyulladással - egyedül feküdt szegényes otthonában. Betegágyán, - az egykor istentagadó ember, - kezébe vette az ajándékba kapott Újtestamentumot. Az igét olvasva, találkozott az ALÁZATOS KIRÁLLYAL, aki békességet, gyógyulást, szeretetet akart adni neki is. Ő elfogadta ezt a szeretetet, szakított Isten-nélküli életével, - Krisztust követő, hívő ember lett. Hitéről - sokak előtt - bizonyságot is tett. Tudta, hogy a megtisztított, megmentett életű embert az ALÁZATOS KIRÁLY nem hagyja el, s az üdvösség útján bizton hazavezeti ígérete szerint: „Én veletek vagyok a világ végezetéig... ” Mondjuk mi is: Uram, szánj meg engem! ALÁZATOS KIRÁLY, e böjti napokban tisztíts meg engem is szent véreddel! Szereteted- del eleveníts meg engem, hogy járni tudjak az ÜDVÖSSÉG ÚTJÁN! Segíts'lJram, hogy legyen időm, erőm másokért, a családomért, egyházamért, a misszionáriusokért és a hitük miatt üldözöttekért imádkozni. Segíts, hogy kezem kész legyen az árvíz, a földrengések, s a háborúk miatt földönfutókká lett emberek támogatására! Adj erőt Uram, hogy meg tudjak bocsátani az ellenem vétőknek és hogy meg ne bántsak másokat! - Segíts, hogy életem utolsó óráján is bízni tudjak Benned, ALÁZATOS KIRÁLYOM irgalmában! Bízzál, Ő meghallgatja imádságodat! Brebovszky Gyula NAGYHÉT A felülről jövő javak szétosztása Ezzel a mondattal jellemezték a minap vezetőink az egyház gazdasági életét... Hadd emeljem át ezt a mondatot most más dimenzióba s tegyem 1999 nagyhetének kezdetére. Ez lehet felirata az előttünk álló szent napoknak: a felülről jövő javak szétosztása. Mindaz, ami az ünnepékre való egyéni készülődésünkben és az egész kereszténység nagyheti tevékenységében valósággá válik, nem más, mint a felülről jövő javak szétosztása. Istentiszteleteink, gyülekezeti alkalmaink, egyéni imádságaink, testi-lelki „nagytakarításunk” ezt a célt szolgálják: hogy megérkezzen hozzánk Isten szeretetének legcsodálatosabb ajándéka. Az az evangélium, amely érthetővé és személyessé teszi a tényt, hogy Jézus Krisztus életét adta értünk, de nem maradt a halálban, hanem feltámadásával megnyitotta előttünk az új, örök élet lehetőségét. Böjt útjain érkeztünk meg Virágvasárnapra. A 40 napos időszak csendessége, elgondolkodtató bibliai történet-sorozata, az igehirdetésben felcsendülő igék, a bűnbánatra indító énekek, a sajátos üzenetet hordozó lila oltárterítők olyan útra indították lábunkat, amely nem természetes a mai ember számára. A hibát, a bajok gyökerét mindig külső tényezőkben, folyamatokban, esemény-láncolatokban kereső 20. század végi embert elindíthatta a reális önértékelés, a hívő önkritika, a jogos bűnbánat felé. Ezen az úton nem tűnik fölöslegesnek, vagy oktalanul keménynek az, hogy Jézus templomot tisztít, azaz a mindennapokból, a magánéletből és a közösség életéből a legkeményebb határozottsággal el akarja tüntetni a hazug látszatokat, az üres, önbecsapó szokásokat. Bárcsak az idei év virág- vasárnapja is erről szólna: Jézus bevonul megszokott ünnepeink idei templomába. Örömmel köszöntjük őt, mint egykori fogadói, a „pálmások” hada is, hiszen minden olyan szép, megható és megszokottan otthonos. A szokások, az alkalmak, a begyakorlott testi-lelki mozdulatok, a nyitány, a hét még csöndes első fele, azután az emelkedő pillanatok - nagycsütörtök, nagypéntek, húsvét. Ő azonban kemény kézzel cselekszik, nehogy üres, netán hazug maradjon ez a hetünk. A Róla szóló, az egykori nagyhetet felelevenítő történetekben a döbbenet tárul elénk, az a véres valóság, amelyet semmiféle vallásos romantika nem degradálhat csupán megható történetté. Igéjében elénk tárja a kemény diagnózist, azt, mennyire tönkre ment, tönkre megy az életünk Isten közelsége nélkül, hogy azután eljuthassunk egyik legmélyebb nagyheti énekünk felismerésére: „én, én okoztam minden szenvedésed, bűneim vittek keresztfára téged, mindaz, mit Jézus szenvedtél helyettem, én érdemeltem... ” Ha ezt megértjük és komolyan vesszük, akkor lesz csak igazán naggyá az élmény nagycsütörtök este: mindennek ellenére asztalához hív. Ő maga akar vendégül látni, s ebben a vendégségben a bűn-legyengítette életünket az új életre feltáplálni. Ha őszintén, nyitott szívvel asztalához tudok telepedni, ha engedem, hogy felemelje tekintetemet, aminek nyomán „hittel nézek a keresztfára”, akkor eljuthatok egészen húsvétig. Akkor nem ragadok le nagypéntek siralmas eseményénél („ne engem, hanem magatokat sirassátok” - mondja Jézus a jeru- zsálemi asszonyoknak), hanem megértem: „halált győző, életet ajándékozó” Uram van. Böjt végefelé, nagyhét útjait is járjuk végig. Szegődjünk az érkező nyomába, járjuk végig a passió fájdalmas útjait, hogy megérkezve, valóban húsvétunk lehessen. Nem passió-játékról van szó, megjelenítve a múltat. Passióról és feltámadásról van szó: jelenvalóvá, most megta- pasztalhatóvá téve Jézus értem, miattam, helyettem való szenvedését, halálát és páratlan feltámadását. Ezt az utat végigjárva, elmondhatjuk Pállal: „ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, méginkább együtt leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is... Ha meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk!" (Róm 6, 4-8) Ezen a héten a leggazdagabb az egyház liturgikus élete. Hiszen: „tartalomhoz a forma”... Valóban csodálatos gazdagságot kínál nagyhét istentiszteleteinek sorozata. Passiók, úrvacsorái istentiszteletek, igehirdetések, húsvéti liturgia - formák csupán a tartalomért. Azért, hogy nagyhét a szívünkben, s a közösségi életünkben naggyá lehessen. Úgy lesz naggyá, ha nem csupán üzeneteket veszünk valakitől a távolból („ez a mai vasárnap, ünnepnap üzenete” - szokták szólamszerüen mondani), hanem a jelenlevő, a feltámadott Úr, Jézus Krisztus kerül a középpontba: ő tanít, ő tisztít, ő újít, ö ajándékoz meg már itt elkezdődő örök élettel. Ha őmiatta nagy a nagyhét, akkor ezekkel a napokkal nem vonulunk ki a világból, s végképp nem szakadunk el a hétköznapoktól. Éppen ellenkezőleg. Ezáltal fogunk megújulva továbbindulni, ezáltal fogunk rájönni igazi küldetésünkre, tennivalónkra, feladatainkra az ünnepek után. Hiszem, hogy 1999 nagyhete így a felülről jövő javak szétosztása lehet. Hafenscher Károly (ifj) „Az embernek meleg csendre van szüksége, de hideg tumultust adnak neki. ” Simone Weil gondolata gyökereiben éri tetten az élethez való hozzáállásunkat, reményeinket s csalódásainkat. Meleg csend - vitathatatlanul annak a jele, hogy valami ragyogó ünnep látogatott meg minket. Az Isten közelségének az elvéthetetlen jegye, hogy ez a „meleg csend” jár át mindent. Ellentéte ez mindannak a hidegségnek, amely hozzátapadt életünkhöz, ünnepeinkhez és hétköznapjainkhoz egyaránt. Ellentéte ez a „meleg csend” mindannak a „hideg tumultusnak”, amit oly gyakran ad és kap az ember, s amit érthetetlen módon maga is vég nélkül hajszol. „Hideg tumultus” - ott van ez minden bukásunk, kudarcunk, csalódásunk mélyén. Ott van az életünkben, valahányszor kirekesztjük belőle, s igen kemény, határozott mozdulattal távol tartjuk tőle a csendet. S elképesztően észrevétlen módon tud eluralkodni a mindennapjainkon, attól a pillanattól kezdve, amikor elhisszük, elhitetjük önmagunkkal, hogy ez az igazi út. Hideg tumultus - valami olyan állapot ez, amelyben nem látható senki és semmi. Átjárja egyfajta hamis álom, vágy és elképzelés. Nincs benne helye könyőrületnek és irgalomnak. Lehetetlen benne felismerni tévedéseket, hamis elképzeléseket, elhibázott vágyakat és elrontott lépéseket. A jól ismert evangéliumi történet döbbenetes módon tárja fel a „meleg csend” és a „hideg tumultus” közötti mélységes mély szakadékot és feszültséget. Együtt van rengeteg ember, egy hatalmas tömeg. Örülnek és ujjonganak. De mégis hiányzik belőle valami, a közösséget teremtő ünnepi csend. Ezek a jeruzsálemi emberek nagyon örültek, végre olyasmit kapnak Jézustól, amire vágynak. Beteljesíti az ősi zakariási próféciát, s szamárháton vonul be a szent amire vágynak. BeteljeV1RAGVASARNAP Meleg csend, vagy hideg tumultus Mt 21,1-9 siti az ősi zakariási próféciát, s szamárháton vonul be a szent városba. Végre elérkezett, amit régóta várnak. A Názáreti sok-sok csodája a végsőkig gerjesztette bennük a messiási váradal- makat. Lelkesek. Boldogok és örvendeznek. Énekelnek és kiáltoznak: „Hozsanna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban. ” A jeruzsálemi örvendező tömeg szinte nem hall és nem lát. A túlfűtött örömtől sugárzó és ragyogó arcokon keresztül alig vehető észre Jézus arca. Jézust köszöntik, de közben kihagyják őt az ünnepből. Lába elé szórják a gallyakat, de Őt magát nem látják. Csak valakit, aki jön a prófécia szerint, de hogy mi van ennek a valakinek a tekintete mögött, mi van a gondolataiban, az senkit sem érdekel. Teljesen megbabonázza őket saját elvárásuk, elgondolásuk fénye. Olyan különös ennek a történetnek a két pontja. Tumultus és csend. Az örvendező, kiáltozó tömeg és a hallgató Jézus. Nem reagál, nem válaszol. S ami a legkülönösebb: ez senkinek sem tűnik fel. Senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy akit ünnepelünk, vajon miért nem ujjong velünk? Akinek kiáltunk, miért nem kiált vissza valami biztatót, valami bátorítót? Senki nem kezd el azon gondolkodni, hogy vajon Jézusnak miért nincs mondanivalója ehhez az egészhez. Miért nem helyesel, vagy éppen miért nem mondja meg, hogy mi az, ami nem jó az ünneplésükben. Jézus hallgat, s ez senkit nem érdekel, senkit nem zavar. Mi, akik már bizonyos távlatból szemléjük a virágvasárnapi s az azt követő eseményeket, figyeljünk erre a mozzanatára a történetnek: Jézus csendben van. Nem mellékes része ez a történetnek, és üzenete számomra több, mint a hozsannázó szavaké. Jézus csendje minket is formál, és ha ezt észrevesszük, és megtanuljuk újra és újra felismerni, akkor talán mi nem fogunk beállni a túlfűtött, vakon ujjongó, vágyaikat ünneplő tömegek közé. Jézus csendben van ebben a hatalmas, zajos tumultusban azért, mert ő más, és másra készül. Másfajta ünnepen dolgozik, mint amit az ujjongó tömeg teremtett meg látszólag neki, de tulajdonképpen önmagának. Hallgatása a másság jele, s csak akkor járhatunk vele, ha ezt a másságot felismerjük: ő nem egyszerűen vágyak beteljesítője, hanem ennél több. Nem egyszerűen földi életünk szebbé vagy elviselhetőbbé tevője, hanem ennél sokkal több... Végzetes, ha ezt a másságot nem látjuk meg. Végzetes, ha az ember csalóka reménye, elgondolása, vágya betolakszik az isteni terv és a hit ész feletti világába, s ahelyett, hogy megállna előtte, követeli tőle kegyes, de nagyon is emberi és saját elgondolásának, elképzelésének beteljesítését. Nem kerül-e sokszor a saját arcunk a megadott vallásos keret közé? Nem kerül-e sokszor a saját válaszunk a krisztusi válasz helyébe? Nem gyártjuk-e sokszor mi magunk a mesterséges megoldásokat ahelyett, hogy kivárnánk az isteni terv végét? „Az emberi vallásosság éppúgy megváltásra szorul, mint a vallástalan- ság!” - írja Farkas József, hozzátéve a régi ézsaiási igét: „A ti utaitok nem az én utaim ” (Ézs 55,8). Lukács evangéliumában a virágvasárnapi történet Jézus szavával folytatódik: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! ” Ezért hallgat Jézus. Ez a több, ez a más benne. Nála az ünnep alapja nem a hatalom, az uralkodás, hanem a békességet teremtő útépítés. Erre készült, amikor elindult a szamárcsikó hátán a Jeruzsálembe vezető úton. Ma sem könnyű észrevenni Jézus másságát és felfigyelni csendjére. Nagy a zaj, sok a tömeges ünneplés, az éljenzés, elkábító a siker mámora, s bizony nehéz ezek között észrevenni azt, aki csendben van. Sok mindent szeretnénk megragadni, elérni ebben a zajban, szeretnénk minél több mindent beépíteni az életünkbe, sőt a hitéletünkbe, megmagyarázva azok fontosságát és elengedhetetlen szükségszerűségét, és közben nem vesszük észre, hogy valaki már nagyon régóta hallgat. Ez az ige azt kérdezi meg ma tőlünk: észrevesszük-e a hallgató Jézust? Nem telepedett-e be Jézus helyére a saját vágyunk és elképzelésünk, elhitetve velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van? Megvan-e még az érzékenység, amelyen keresztül fel lehet ismerni, hogy már csak kívülről tartozunk össze, hogy valójában már régen elmentünk egymás mellett úgy, mint egykor a jeruzsálemiek és a Mester? Őrizzen meg bennünket éppen ez a mai történet attól, hogy saját elgondolásunk teljesen elfedje előlünk Jézus arcát. Hiszen nélküle sosem találjuk meg a békességre vezető utat. S nem marad más, mint tömeg és tumultus, és idegenné és ismeretlenné válik a közösség és a csend. „Az embernek meleg csendre van szüksége, és hideg tumultust adnak helyette. ” Elgondolkodtató. Tudom, hogy melyik a gyakoribb, melyikből van a több. És tudom, hogy melyik jön belőlem, melyiket árasztom, melyiket hajszolom. De jó tudni, hogy van más is, árad más is, ami át tud járni, át tud formálni. Újra és újra, a kudarcok és bukások után is. Mert a feltámadott Jézus csendje nem ismer határt, nem ismer korlátot. Részesülhet belőle mindenki, mindig. S ahol megtapasztalják érintését, szertefoszlik a hideg tumultus, s helyébe költözik a mindent átformáló isteni melegség újjáteremtő, új erőt adó, éltető csendje. Baranyayné Rohn Erzsébet (A Tükörkép prédikációs kötetből.)
