Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-03-14 / 11. szám

^Evangélikus Élet 1999. MÁRCIUS 14. 3. oldal Folytatás az első oldalról dés nem valami imitáció-féle. Nem fel­tétlenül stigmákban jelentkezik, ideje sem időzíthető és tervezhető. Ráfeledke- zés Jézus Krisztus értünk járt útjára, amely hálára fakaszt és kimozdít ben­nünket a magunknak szánt központból. Jókedvű böjt ez, amelyet nem szabályok reguláznak. A hála böjtöltet. Hadd idéz­zek M. Buber, a nagy zsidó filozófus és teológus „Haszid történetek” című mű­véből: „Az egyik kocki haszid (kegyes) és csernobili társa helyi szokásaikról be­szélgettek. A csernobili így szólt: A csü­törtökről péntekre virradó éjszakát min­dig átvirrasztjuk, pénteken alamizsnát adunk tehetségünk szerint, szombaton pedig elmondjuk a teljes Zsoltárok köny­vét. Mi viszont - mondta a kocki - addig virrasztunk éjszakánként, ameddig tu­dunk, akkor adunk alamizsnát, ha egy szegény emberrel találkozunk és van pénzünk, a zsoltárokat pedig, amelyeken Dávid hetven éven át dolgozott, nem da­ráljuk le egymás után mind, hanem úgy mondjuk, ahogy az óra megköveteli. ” (II. 341.) A böjti „együttszenvedés” segít felis­merni az „órát”. Ez az év egész sor alkal­mat nyújtott és félő, hogy még nyújt is, hogy a böjtnek ez a nem rituális, hanem gondolkodásmódunk és magatartásunk egészét érintse, igényeinket és kedvtelé­seinket másokért kordába szorítsa. Nem magamat kell kiteljesíteni, hanem betelje­síteni Krisztus irgalmasságát azokon, akik rászorulnak. így aztán az evangéli­kus böjt (keresztyént is mondhatnék) nem egyszerűen negyven napos, hanem min­dig annyi, amennyit az „óra” megkövetel. A böjt azonban mégsem oldható fel em­beriességben, mégannyira is tiszteletre­méltó áldozatosságban. Rossz kereskedő az, akinek több van a kirakatában, mint az üzletben és a raktár­ban. így mondták régen. Ma már meg­szoktuk, hogy az egész üzlet kirakat. Mégis van raktár, ahova nem mindenki léphet be. Az evangélikus böjtnek az a kívánniva­lója, hogy a belső és bensőséges Krisz­tus-kapcsolat ne a kirakatban éljen. A böjtnek semmi köze a demonstrációhoz. Krisztus sivatagban éli meg első böjtjét. Az Isten sivataga ez, mert a Sátán mes­terkedik ugyan, de Isten angyalai szol­gálnak neki. Éjjel imádkozik és gyötrő­dik, a tanítványok alszanak. Legszemé­lyesebb fájdalmát a második kísértés idején, a kereszten, a 22. zsoltár közis­mert szövegébe rejti, az Atya iránti bi­zalmával együtt. Evangélikus böjt: böjt a szóban. Még a kegyes szóban is. Nem merem leírni, hogyan minősítette egy ma is élő tanárom, nevelőm és atyai barátom egy közösen hallgatott „prédikáció” szó­áradatát. Mindenesetre nem nyitva ma­radt vízcsapot emlegetett... Két zsoltár­verset szeretnék egybeolvasni: szinte di­vat lett „spiritualitást” emlegetni. Joggal és méltán. A „kegyesség” ódivatúan pro­testáns, a „lelkiség” meg a modem kato­likus ébredés területén otthonos legin­kább. Mindhármat használhatjuk, de böjtösen. Tehát: most jön a két zsoltár­vers: „ Uram, nyisd meg ajkamat, hogy hirdesse szám dicséretedet. ” „ Uram, tény závárt a számra, hogy ne vétkezzem ellened. ” Nem a piszkos beszéd vétkétől kér oldást, hanem a „raktár” nélküli kira­kat képmutatása ellen kér segítséget. Böjti énekeink sokkal többek történelmi információs forrásoknál: a Krisztus útjá- val való együtt járásnak meditáló gyöngyszemei. Töltekezzünk belőlük bátran és hálásan. Van evangélikus böjt! Valamit talán si­került elmondani róla. De annak örülnék a legjobban, ha nem evangélikus testvé­reink megmosolyognának és ezt monda­nák: hát hiszen nagyjából a miénk is ilyen. Szép és áldott böjtünk, közös böj­tünk ajándékára csodálkozhatnánk rá együtt! Fehér Károly „A Belügyminisztérium a jövőben ki­emelt hangsúlyt fordít a bűncselekmé­nyek áldozatainak segítésére, kezdemé­nyezi jogi helyzetük javítását is. ” Ezzel a mondattal kezdődik a belügyminiszter 4/1999. sz. utasítása, melyet február 17- én adott ki és február 22-én, a bűncselek­mények áldozatainak napján ismertettek rendőrségi és civil szervezetek küldöttei és a sajtó képviselői előtt a Belügymi­nisztériumban tartott ünnepségen. Megszoktuk, hogy az újságokban és a rádió- és televízió- hírekben kellő drá- maisággal szerepelnek a bűncselekmé­nyek. A tudósítások a későbbiekben is fi­gyelemmel kísérik a bűnözők felderíté­sét, kihallgatásukat, elítélésüket, de rit­kán hallunk és még kevésbé tudunk ar­ról, mi lett az áldozatok sorsa, van-e aki melléjük áll, felveszi ügyüket, védelem­ben részesíti őket és egyáltalán emberi jogaikban, személyi megtámadottságuk- ban találnak-e védelmet? Európai Áldozatvédő Fórum működik 15 nyugat-európai országban. 1992-ben tagjai közé felvette a magyar „Fehér Gyűrű” civil szervezetet, mely a bűncse­lekmények áldozatainak és kárvallottai­nak adott esetben segítséget nyújt. Az ünnepségnek első előadója volt Pintér Sándor belügyminiszter, aki el­mondta, hogy kormányprogramot telje­sítettek, mikor a 4. számú utasítást kiad­ták. Ahol bűn van, ott áldozat is van. Nem elég a jogrendet helyreállítani, nem elég a bűnös elítélése, szükséges az áldo­zat kártalanítása is. Ebben az áldozatvé­delemben megelőzték a civilszervezetek a hivatalosokat, de most már szükséges minden illetékes összefogása. Majtényi László adatvédelmi biztos ar­ról az oldalról világította meg a kérdést, ami főként a sajtót érinti: a személyiségi jog elsőbb, mint az emberi kíváncsiság kielégítése. A nyomozati szakban nem hozható nyilvánosságra olyan részlet, mely ezt a személyiségi jogot megszegi. Rendőrségi forrás nem adhat ki ilyen anyagot. Elismerte, hogy nehéz harcolni Milleneum és NATO tagság Természetes dolog, hogy az egyházak is készülnek a részvételre a milleneumi eseményekben. Az államalapítás nem választható el a magyarság keresztyén világhoz való csatlakozásától. Hasonló az összefüggés a magyar művelődéstör­ténettel, benne az iskolaüggyel. A Szent István-i életmű máig ható ere­jű. A protestáns egyházak is az egyete­mes keresztyénség talaján joggal vállal­ják a kontinuitást, mind a két évezred, mind a milleneum tekintetében. Sajátos konkrét szerepük és felelősségük termé­szetesen a reformációt követő évszázad­okban valósulhatott meg. Különös hang­súlyt kapott ez a szerep a magyarság éle­tében azáltal, hogy a mohácsi vész után az ezeréves történelem nehezebb idősza­ka következett el. Lényeges lesz, hogy ne csak az úgyne­vezett kiemelt, központi eseményeken vegyen részt egyházunk, ez is igen fon­tos, hanem, hogy valóban a gyülekeze­tek, az egyházi egyesületek is foglalkoz­zanak a milleneummal. Lehet, hogy ér­demes lesz egyházi milleneumi napot is tartani, amelyen minden gyülekezetünk, saját hagyományai, elképzelései szerint emlékezhet meg történelmünkről. Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy a mai nemzedék, a fiatalok számára is élő­vé váljék a múlt, a szó legnemesebb, be­fogadó értelmében erősítsék a nemzeti identitást a történelmi értékek. Az életnél azonban nincs nagyobb rendező. A mil­leneumi készülődés sajátosan találkozik egy jövőbe mutató, de jelentőségében fel nem becsülhető mai eseménnyel, Ma­gyarország NATO-taggá válásával. Hosszú folyamat eredménye ez, hazánk csatlakozását a világ legerősebb katonai védelmi tömörüléséhez népszavazás is megerősítette. Annak idején, ezt megelőzően, az egy­házak részvételével, a mai miniszterel­nök vezetésével a Parlamentben tartott tanácskozás foglalkozott NATO-tagsá- gunk problematikájával. Szebik Imre püspökkel képviseltük egyházunkat, vál­lalva a pozitív döntés felelősségét. Per­sze csak személyünkben. Hiszen lutheri felfogásunk szerint az evilági élet kérdé­seiben nincs hivatalos, mindenkire köte­lező egyházi álláspont. Kell a tanács­adás, a korrekt elemzés, a segítség, de ez senkit nem mentesít a személyes felelős­ségvállalás alól. Ami egységes álláspont lehetett: az a biztatás a részvételre a nép­szavazásban, a felelős döntésben. Emlé­kezetes, hogy a népszavazás nagy több­séggel támogatta a NATO-csatlakozást. A pozitív szavazatokban, és nyilván az ellenzőkben is, bizonyára ott voltak az egyházakhoz tartozók szavazatai is. Most, amikor március 12-én lezárul a folyamat, Magyarország, Csehország és Lengyelország a NATO tagja lesz, újra emlékezetembe idéződtek az egykori ta­nácskozáson és egyéb fórumokon is le­zajlott viták. Érthetőek voltak ezek, hi­szen bár a parlamenti politikai pártok fe­lelős egyöntetűséggel támogatták a ma­gyar csatlakozást, sok emberben élt az idegenkedés mindenfajta fegyveres szer­vezettől, friss volt még az öröm, hogy megszűnt tagságunk egy másik szerve­zetben és az idegen csapatok elhagyták hazánk földjét. Magam, egy régi emlékem hatása alatt is reméltem, hogy megvalósul a magyar NATO-csatlakozás. 1973-ban, a március 15-én ekkortájt szokásos tüntetések kap­csán őrizetbe vették és harminc napig fogva tartották egy munkatársamat. Köz­ben engem felkértek arra, hogy munka­helyemen, az egyetemen, tartsam meg az április 4-i ünnepi beszédet. Eredetileg más volt kijelölve. Csapda volt. Ha vo­nalas beszédet tartok - túl saját lelkiis­meretem háborgásán - megrendül ben­nem az ifjúság bizalma, a másfajta be­széd pedig egyéb kockázattal járt. A sza­badságról szóltam, arról, hogy egyfelől hiányoljuk, másfelől nem élünk a meglé­vő szabadsággal sem, magunk korlátoz­zuk gyávaságból, lustaságból... - sza­badságunkat. Majd arról beszéltem - és ez jött vissza a NATO-tagság kapcsán -, hogy valahová tartozni kell. A szirti sas és a sivatagi oroszlán magányában fen­séges, de nem lehet példa. És a kis népek tragédiája, hogy nem mindig választhat­ják meg, hová tartozzanak. De ez nem változtat az alapigazságon. Valahová tar­tozni kell és mindig az adott helyzetben kell a legjobb megoldásra, a legnagyobb mozgástérre, a lehetséges szabadságra törekedni. Megértettek és elfogadtak, ta­lán azért is, mert eléggé köztudott volt a háttér. Valahová tartozni kell. Erről szól a mil­leneum kapcsán élővé váló honi történel­münk. Lehet, hogy sajátos önámításként, főleg az első évszázadok, az Árpádházi­ak, majd az Anjouk és a a Corvinok fé­nyes tetteire, az önálló államiságra, a há­rom tengerrel bíró országra koncentrá­lunk majd csak, de lehet, hogy immár képesek leszünk szembesülni a talán leg­főbb tanulsággal, valahová tartozni kell, valakikkel együtt kell menni, jóban- rosszban kell legyen kire számítanunk. Ebben közös a tatárjárás, a török uralom, az elbukott szabadságharc, a tragikus 56- os forradalom üzenete. Ezért tudtam jó szívvel képviselni az egyházat annak idején a parlamenti al­kalmon, anélkül, hogy ott szavazni kel­lett volna. És ezért tudom most vállalni, hogy örülök a sikeres folyamatnak, a magyar NATO-tagságnak, elfogadva, hogy lehet más vélemény is. De úgy vé­lem, talán először az ezeréves történe­lemben, nyújt igazi távlatot, megmaradá­si esélyt a sok kérdőjeles globalizálódó világban is ez a döntés. Amit ráadásul magunk hoztunk, nem ránk erőltették. Egyház és állam szétválasztása hangsú­lyozza az egyház társadalmi felelőssé­gét. Egyház és politika kapcsolata min­dig kényes. Igent mondani a politikára, jelen esetben a NATO-tagságra, könnyű­nek látszik. Pedig ez sem az. Azért sem, mert az igenben benne rejlik más kérdé­sek esetén a nem, az elhatárolódás, a prófétai szó vállalásának a terhe is. Az igen látszólag a politikának szól, ez sem baj, de a valóságban a tartalomnak, a re­ménynek. Az ezeréves magyarság továb­bi békés életének a Kárpát-medencében. Remélve, hogy az Úristen megáldja a né­pet és megtartja ezután is. Megmarad­tunk, nagy áldozatok árán, rossz szövet­ségekben is. Ne szégyelljük reményün­ket és felelősségünket utódainkért, ha egy jobb szövetségben vélünk nekiindul­ni a következő évezrednek. Lehet ez ke­resztyén reménység. Frenkl Róbert r Áldozatvédelem a „profitérdekeltséggel”, de kell harcolni! Harmati Béla püspökünk, mint egyhá­zi részről meghívott előadó az egyházak támogatását természetesnek tartotta e kérdésben. A rászorultak segítése min­den időben egyházi feladat. Hivatkozott arra a megállapodásra, melyet a történel­mi egyházak 1993. június 2-án kötöttek az Országos Rendőrfőkapitánysággal (akkor a jelenlegi belügyminiszter volt a rendőrfőkapitány), melyben kijelölték a feladatokat és munkaterületeket, ahol az egyház segíteni tud. Hangsúlyozta, hogy a titoktartás az egyháziakra amúgy is kö­telező, ezzel lehet bizalmat ébreszteni a károsultakban. Természetesen ökumeni­kus összefogásban lehet ezen a területen munkálkodni. Figyelemre méltó volt, amit a „megelőzésről” mondott. Óriási a tömegtájékoztatási eszközök felelőssége e téren. Ifjúság- és emberiség ellenes, mondhatni közveszélyes műsorok látha­tók gyakran a képernyőkön. Az egyhá­zak az elmúlt évben ezért adták közre felhívásukat: „Értéket a képernyőre!” Meg kell szűnnie a szellemi környezet fertőzésének! Vendége volt az ünnepségnek Marc Groenhujsen, az Európai Áldozatvédő Fó­rum elnöke is, aki a Fehér Gyűrű szerve­zetet modellértékűnek tartotta Kelet-Eu- rópa számára is. Szólt arról, hogy az EU- felvételhez tartozó jogi reformok között kell az áldozatvédelemről is gondoskodni. A bűncselekmények következményeinek enyhítéséről, a másodlagos áldozatul esés elkerüléséről és az áldozatok kompenzá­lásáról kell gondoskodni jogi úton. Ör­vendetesnek mondta, hogy azt tapasztal­hatja, itt az egyházak résztvevőbbek eb­ben az ügyben, mint máshol. Az előadások után a belügyminiszter miniszteri díjat, elismeréseket és dicsé­reteket osztott ki az áldozatvédelem terü­letén kifejtett tevékenységekért. T. Emlékezés 1848. március 15-re 151 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én Petőfi néhány társával elindult a Pilvax kávéházból a pesti utcán. A fiatalok az egyetem felé tartottak, ahol a tanulóifjú­ság azonnal hozzájuk csatlakozott. Kö­zösen haladtak tovább az esős tavaszi napon a Landerer-Heckenast nyomdá­hoz, ahol már óriási tömeg várta a fris­sen kinyomtatott Nemzeti dalt és a „12 pontot”, nemzeti függetlenségünk zálo­gát. Azután a sokaság Budára vonult és kiszabadította Táncsics Mihályt a bör­tönből. Röviden így kezdődött a dicsőséges magyar forradalom, 1848. március 15- én. Híre hamarosan szétfutott az ország­ban. Napokon belül átterjedt a vidék vá­rosaira, településeire is. A forradalom eredményeként már március 17-én az uralkodó szentesítette azokat a törvény­cikkeket, amelyek a parlamentáris kor­mányzási rendet biztosították. Hivatalba lépett a Batthyány-kormány is. Úgy lát­szott, győzött a népakarat. A forradalom vívmányainak azonban nem sokáig örülhetett az ország, mert „feltámadott a tenger” ellenünk. A Habs­burg császár és a nemzeti Öntudatra ébre­dő nemzetiségiek szembefordultak ve­lünk. Már 1848. szeptember 11-én Jelasic horvát bán - császári zászlók alatt - behatolt Magyarországra. A Bat­thyány-kormány lemondott. Az ország- gyűlés a végrehajtó hatalmat ideiglene­sen Szemere belügyminiszterre és Kos­suth Lajosra bízta. Majd október 8-án ezt a feladatot véglegesen az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházta. 1848. december 31-én, az ellenség kö­zeledte miatt, az országgyűlés elhatároz­ta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét. Pest-Buda Jelasié kezére került. S mivel a horvát bán visszautasította a vele tár­gyalni akaró magyar küldöttség kérését, a „békés kiegyenlítést” és helyette „fel­tétlen megadást” követelt, az ifjú újon­cokból alakult magyar hadsereg felvetet­te vele a harcot. Az 1849-es év, melynek most ünnepel­jük századik évfordulóját, dicsőséges győzelmek és fájdalmas vereségek soro­zata volt. Hősiességgel és árulásokkal. Sok véráldozattal és még több emberi szenvedéssel. A végkifejlet pedig a vilá­gosi kudarc lett. Amikor Görgey a Habs­burg császár által segítségül hívott orosz túlerő előtt letette a fegyvert a magyar szabadság ügye látszólag elbukott. Az országra iszonyú elnyomás, megtorlás várt. Mégis, ha az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, elsősor­ban a büszkeség és az öröm érzése jár át bennünket. Szimbólum lett 1848 márciu­Országos Papné Csendesnap lesz 1999. március 20-án, szombaton, 10 órai kezdettel a Deák téri Gimná­zium dísztermében. (1052 Budapest, Sütő u. 1.) Program: Nyitó áhítat: Jer 29,7 Brebovszkyné Pintér Márta Előadás: Most élni küldetés Dr. Anne-Marie Kool (Misszió az ezredfordulón - magyar nyelven) Csoportmunka Beszámolók különböző egyházi munkaterületekről. Fórum. Záró ünnepi istentisztelet: Máté 28,20 Lacknerné Puskás Sára Tudnivalók: Jelentkezés: 1999. március 12-ig az Északi Evangélikus Püspöki Hivatalban Cím: 1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24. Tel: 394-2335, 394-2448. Fax: 394-2440. Szerény ebédet és útiköltséget térít az Országos Egyház. Szeretettel hívunk és várunk minden aktív és nyugdíjas papnétestvért. Külön is szólunk azokhoz, akik még nem voltak közöttünk. Készüljünk az alkalomra! sa: a szabadság jelképe. Minden felvo­nulás, tömegtüntetés, amely nemzeti önállóságunkat követelte, 1848 eszméjé­ből indult ki. S mindegyik a szabadság- vágyat megtestesítő Petőfi-szobornál kezdődött vagy oda igyekezett. Ide jöt­tek a fiatalok 1956-ban. Itt kezdődött az a felejthetetlen 1989-es március 15-i de­monstráció is, melynek tizedik évfordu­lója éppen az idei évre esik. Akkor a fel­vonuláson óriási tömeg gyűlt össze. Elő­ször a Petőfi-szobornál, ahol a Talpra magyar lüktető szavai hallatán egyre lel­kesebbek lettek az emberek. Majd a so­kaság, mely egyre dagadt-duzzadt, elin­dult a TV épülete elé. A felvonulók meg- hatottan lépkedtek egymás mellett és né­ha fel-felnéztek a háztetőkre, nem lőnek- e rájuk valahonnan. Mint 1956-ban. Ahol a tömeg hol némán, hol énekelve elvonult, az erkélyekről és az ablakokból emberek integettek. A rendre csodálatos módon vigyázták a felvonulók maguk között. Csak nagy ritkán volt szükség ar­ra, hogy a nem odavaló és zavart kelteni szándékozó embereket kivezessék a tö­megből. Útközben énekelni, lett volna kedve sokunknak. Szép magyar éneke­ket, indulókat. De sajnálattal állapítottuk meg, hogy az elmúlt negyven évben csak a szovjet eredetű vagy ihletésű mozgal­mi dalokat ismertették meg a fiatalokkal, így inkább csak mi, idősebbek énekel­tünk. A Parlament előtt már óriásivá duz­zadt a tömeg. Időnként látni lehetett az amerikai nagykövet autóját az emberek között. Lassan haladva figyelte a tünte­tőket, akik lelkesen integettek neki. A Kossuth-téren szónoklatok hangzottak el. Mellettem egy feketébe öltözött nő hirtelen hangos zokogásba tört ki. Ön­kéntelen mozdulattal fordultam felé. Rámnézett és csak annyit mondott: „Itt lőtték le a férjemet 56-ban.” Aztán átvo­nultunk a Margit-hídon. S úgy éreztem, 1956 elevenedett meg előttem. A híd tel­jes szélességében hömpölygött a nép. Ahogy átértünk a budai partra, s már a Bem-szobor felé tartottunk, a sokadalom a túloldalon még nem jutott fel a hídra. A Bem-téren már éleződött a szónokok hangja. Már nyíltan hangoztatták az 56- os forradalom eltiprását és az utána elkö­vetett politikai gyilkosságokat. Többen a felvonulók közül el is hagyták a teret, mert még volt okunk a félelemre. Azért írtam le ezeket a visszaemléke­zéseket, mert egy nagyon fontos monda­nivalójuk van. Ha egy nép, bármilyen ki­csi is, de összefog és egyet akar, akkor eléri a célját. 1989-ben együtt akartuk a szabadságot, a függetlenséget. Mindnyá­jan egyfelé mentünk. Visszagondolok a tíz évvel ezelőtti márciusi felvonulásra. És felteszem a kérdést: mi valósult meg a sok hitből és reményből, ami akkor az utcára hívott bennünket? Úgy érzem, sok minden va­lóra vált akkori álmainkból. Szabadok lettünk. Függetlenek vagyunk. Talán re­ménykedhetünk is ajövőnkben. De még sok a baj. Szegénység, bűnö­zés, kábítószer-fogyasztás. S a legvesze­delmesebb talán, az egymással szemben­állás, a gyűlölködés. A széthúzás, mely megosztja társadalmunkat. 1848 március arra emlékeztessen ben­nünket, hogy ez a nemzet mindig akkor tudja megvalósítani az akaratát, amikor összefogott. Ezen a téren van mit tanulni őseinktől. Emlékezzünk rájuk tisztelettel és hálával. Emlékezzünk a régiekre és érezzünk felelősséget tetteinkben a jövő nemzedék iránt. Lenhardtné Bertalan Emma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents