Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-02-21 / 8. szám

4.oldal 1999. FEBRUÁR 21. Evangélikus Élet Templomépítési évforduló Szákon Az „Erős vár a mi Istenünk" első két verse között, a gyülekezet hittanos gyer­mekei jelezték, hogy: „Ez az a nap, mit az Úr szerzett... ” Aztán a főének (317.) ölelte körül az igehirdetést, oly módon, hogy először a gyülekezet énekelte, majd a prédikáció után szólóének formájában hallhattuk egy-egy versét. Szép volt. Az igemagyarázat a szombati kalászté­pés alapján hangsúlyozta: az ünnep azért adatik, hogy megtartsuk azt. Egy példa segítségével ez úgy fogalmazódott meg, hogy ha hat nap alatt nem adott elég ke­nyeret az Úr, akkor a hetedik nap sem fogja azt kipótolni (a hetedik nap a Hála­adás napja és nem a kenyérkereseté). A következő gondolatkör, az otthon, ottho­nosság kérdésébe vezetett minket. Le­gyen a templom is otthon, ahol otthono­san forgolódik a gyülekezet minden réte­ge! Igénk szerint a templomnál is na­gyobb van itt közöttünk - hangzott a gyönyörűen felújított szószékről, Szebik Imre püspök igehirdetésében - amikor maga Jézus lép közénk, ígérete szerint. S amint, az éppen kisütött nap beragyogott a templomablakon - úgy ragyoghatja be életünket Jézus, a Fény. Őt magasztaljuk és az Ő követésében maradjunk, mert Ő az út, az igazság és az élet! Az igehirdetést úrvacsora követte, amelyben átélhettük az egység mélysé­gét és örömét. Férfikönnyek jelezték, hogy Isten igéje ma is élő és ható és nem tér vissza hozzá üresen. Az ünnepi közgyűlésen - amelyet a gyülekezet felügyelője, Valkó Jenő veze­tett (aki egyben kántora is a gyülekezet­nek és polgármestere Szákszendnek) - Selmeczi Lajos lelkész ismertette a gyü­lekezet és templom történetét. 1610-től szolgál folyamatosan lelkész a gyüleke­zetben (a jelenlegi a harmincegyedik), a templom pedig forradalmi időben, 1848- ban épült. Fennmaradásához is kellett a forradalmi lelkűiét. Nehéz időket kellett átvészelniük az itt élőknek és szolgálók­nak, amelyről képet kaphattunk a meg­nyilatkozásokból. A leghosszabb ideig itt szolgált lelkész, (1900-1950) Magyar Géza, „nevében” fia_levélben köszöntöt­te az ünneplő gyülekezetét. Személyesen Kivándorlás, urbanizáció, egykekér­dés, szektakérdés, nyomorenyhítő akci­ók... Mi volt ezeknek az eseményeknek, folyamatoknak a hátterében? * 1920-ban az ország 7.841.954 lakosá­ból 895.080 volt a 16 éven felüli földnél­küli cselédek és napszámosok száma. Családtagjaikkal együtt számuk megkö­zelítette a 3 milliót! íme: „a 3 millió kol­dus országa!” Egy kissé közelebbről a helyzet még szomorúbb, megdöbbentőbb volt: a reál­bérek 1921-ben a világháború előtti szint 50-60 %-ának feleltek meg. 1921. végé­től - a munkások foglalkoztatottságának emelkedése ellenére - az infláció erősö­dése miatt ez az állapot megszűnt. Az árak ismét rohamosan emelkedtek: 1921. augusztusától 1922. júniusáig egy férfi­ing ára 350 koronáról 1300 koronára, egy 5 tagú család egy évre szükséges ke­nyérmennyiségének az ára pedig 2268 koronára emelkedett. A szegényparasztság és a néhány hold összekuporgatott földdel rendelkező kis­emberek hallatlan nyomorával szemben az egyházi vezetőség - közömbös ma­radt! De: a kormány látszatintézkedéseit, „kirakat-akcióit” nemcsak szociális, em­berbaráti, hanem egyenesen lényegbevá­gó, döntő jelentőségű eseményeknek igyekezett feltüntetni, minden fokon! Vessünk egy pillantást az 1922-es, Nagyatádi Szabó-féle „földreformra”, hogy összesített képet kapjunk! Kiosz­tásra került 900. 000 kát. hold fold, a megművelt földterületeknek 5 %-a; eb­ből kapott 300. 000 szegényparaszt ötszázezer kát. holdat, a többit a rend­szerhez hű, azt támogató, egyéb, falusi elemek kapták. Már első látásra sem lehet sok jót kiol­vasni ebből. Szinte semmit. A cél külön­ben is az volt, hogy látszatintézkedések­kel leszereljék a földnélküliek és kispa- rasztok jogos földköveteléseit, és leg­alább a nemzet egy részét „pórázon tart­sák”. Az újonnan földhözjutottak sok eset­is jelen lehetett Táborszky László Kelet­békési esperes és Csonka Albert ny. lel­kész. Előbbi szóbeli köszöntést is mon­dott, amelyben örömének adott hangot, hogy az egyik legszebb általa ismert szó­szék ilyen szépen megújult. Azután a püspök, Lábossá Lajos az egyházmegye esperese - valamint a száki felügyelő szólt a megjelentekhez. A kb. kétórás ben nem tudták megfizetni a magas vé­telárat, eladósodtak, és a végén még örülhettek, ha „simán” megszabadulhat­tak a kapott földtől. A nagybirtokosoknak nem volt rossz üzlet a „földreform”: a legrosszabb föld­jeiket adták házhelyek és törpebirtokok létesítésére; ezekért a földekért a forgal­mi árnál jóval magasabb összeget kap­tak. Nem volt ritka az sem, hogy a föld­birtokos a földet visszavásárolta a fold- hözjuttatótól, alacsony áron. A „földreform” kapcsán az 1000 hol­don felüli nagybirtok vesztesége - ha ugyan a nagybirtok szempontjából egy­általán veszteségnek volt nevezhető az igénybevett területnagyság - mindössze 3,3 % volt! Egyházunk ebben a folyamatban köz­vetlenül nem volt érdekelve: úgy, hogy evangélikus egyházi birtok kiosztásra nem került, esetleg csak nagybirtokos felügyelőink nézték bizonyos, titkolt ag­godalommal; viszont: érdekelve voltunk szegény sorsú híveink foldhözjut- tatásában! A folyamatnak ezen a terüle­tén lett volna szükség egyértelmű, bátor kiállásra, az egyházi közvélemény pozi­tív irányú kialakítására! Egyes, gyenge, bátortalan próbálkozásoktól eltekintve, sajnos, ennek a feladatnak a vállalását is „kihagytuk”! A korona értékromlását az egyházi ve­zetők személyükben átvészelték, együtt a vagyonosabb lelkészekkel, gyülekeze­tekkel, de „lent”, a devalvációval párhu­zamosan, rohamosan rosszabbodott a helyzet. A birtokmegoszlás később is alig válto­zott: továbbra is rendkívül egészségtelen arányú maradt. Ennek illusztrálására csak annyit, hogy pl. 1935-ben a 100 kát. holdon felüli birtokok az összes mező- gazdasági művelésű területnek még min­dig 48 %-át foglalták el. Az egyház prominens képviselőinek, a lelkészeknek elszakadását a néptől, illet­ve vele szemben tartózkodását, merevsé­gét még Weis István is észrevette: „...jóformán csak azok törődtek a nép­templomi ünnepségen, ha kissé fáztunk is a téli hidegben, de lelkileg megmele­gedtünk az együtt örvendezés és emléke­zés melegénél. Úgy érzem, minden je­lenlévőnek maradandó emléket, ajándé­kot nyújthatott a száki templom építésé­nek 150. évfordulója. Hálás vagyok érte, hogy jelen lehettem. Kapi Zoltán pel, akiknek ez hivatásuk volt: a községi jegyzők, a lelkészek és a tanítók. Az utób­bi két csoportban azonban sok kellemet­len akadály hárult a népért és a néppel együtt dolgozók elé; a lelkészeknél - el­tekintve a párbér, kepe és stóla-ellenté­tektől - az egyoldalú nevelés, az ebből fakadó elsőbbségi igény, olykor a felsőbb egyházi hatóságok idegensége is gátolja a falu közéletében való intenzív közremű­ködést. A tanítói kar pedig, részint egy­házi főhatóságára és helybeli lelkész fő­nökére tekintettel, tartózkodik a néppel való sűrű érintkezéstől, részben javadal­mazásának csekélysége és ingadozó tár­sadalmi helyzete gátolja erői és tehetsé­gei kifejlődésében. A falusi nagybirtokos - amennyiben kint él kastélyában vagy kúriájában - többnyire hermeneutikusan zárkózik el és a néppel való érintkezést gazdatisztjére bízza, aki úgy véli munka­adója érdekeit a legjobban szolgálni, ha a legmerevebben érvényesíti anyagi ér­dekeit... ”. (Weis István: „A magyar falu” Bp. 1931. 26. old. - A szerző szocioló­gus, jogi író, miniszteri tanácsos, az OTI ny. vezérigazgatója volt.) Ez az értékelés nagyjából tényszerű és helyes volt: a jegyzők mindenesetre fenntartások és különvélemények nélkül az államgépezet érdekeit szolgálták. Na­gyon gyakran viszont éppen a lelkészek és tanítók személyében ütközött össze a „hivatalos” és a valós helyzetből fakadó ellentétek sorozata! Különösen a lelkészi kar került a valós élet „peremére”, mert közelről láthatta az igazságot, de - tiszteletreméltó kivéte­lektől eltekintve - cselekvését mégis a hivatalos egyházi vezetés iránti „lojali­tás” irányította, amelynek minden irány­ban - kivéve persze a nincstelen, vagy kisvagyonú falusi százezreket! - jó kap­csolatai, összeköttetései voltak! A falusi lakosság részben egyszerűen megélhetésének szűkös volta miatt is kényszerült a vasárnapi munkára, rész­ben viszont „megünnepelte” ugyan, de - templomozás nélkül: kocsmázással, szomszédolással, kisebb adás-vételek le­Paulik János emléke Hatvan évvel ezelőtt - 1939. február 3-án - halt meg Paulik János, a nyíregyházi evangélikus gyülekezet igazgató lelkésze, aki 15 éven át az Evangélikus Lelkész­egyesület elnöke is volt. 1866. június 21-én szültetett Ipolyszelén, ahol apja tanító volt. A gimnáziumot Ri­maszombaton és Selmecbányán, a teológiát Eperjesen 1889-ben végezte. Segédlel­kész volt Aszódon 1891-ig. Rövid ideig káplánkodott Körmöcbányán. 1891-től Bu­dapesten lett hitoktató. 1900-ban választották meg Nyíregyházán lelkésznek, ahol közel negyven esztendőn át tevékenykedett. A tiszai egyházkerület főjegyzője, 1918- tól a Magyar Evangélikus Lelkészegyesület elnöke volt 1933-ig, attól kezdve tiszte­letbeli elnöke. 1895-től 1900-ig szerkesztette az Evangélikus Családi Lapot. Több, mint 30 dolgozata, tanulmánya jelent meg. Mind az ágostai hitvallást, mind Luther 95 tételét lefordította latinból magyarra. Nyíregyházán 1904-ben a virágvasámap és nagypénteken használt Passiót írta meg, amelyet 1934-ig hat alkalommal adtak ki. Amikor Nyíregyházán is a dunántúli éne­keskönyv használata lett általános, híveink ragaszkodtak a megszokott Tranoscius énekeinkhez. Paulik János válogatásában a dunántúli énekeskönyv 600-on felüli éne­kei képezték a nyíregyházi Toldalékot. Dr. Vietorisz József ma is egyedüli és teljes Tranoscius fordítását 1935-ben a Luther Szövetség adta ki. Geduly Henrik 1896-ban, Paulik János 1900-ban lett a nyíregyházi gyülekezet lel­késze. Négy évtizedre terjedő lelkészi működésük alatt több újítást vezettek be. Köz­gyűlés helyett 100 tagú képviselőtestületet választottak. Ennek kezébe tették le az in­tézkedés jogát. Bevezették a népies magyar istentiszteleteket, melyeken őseink szo­kása szerint a pap fehér albában, de magyar nyelven végezte az istentiszteletet. 1910- ben kifestették a templomot, a ma is látható dús aranyozású színekkel. Új padok ke­rültek be a templomba és új orgonát szereltek be. Már a második templom építésére gondolt a gyülekezet, amikor kitört az első világ­háború. Harangjait és a templom építésére szánt 90 ezer koronát feláldozták a haza oltárán. Ebben az időben szerelték fel a templom homlokzatára a harangjátékot, amely minden órában elüti a Jövel, Szentlélek Úristen kezdetű énekünk első két so­rát. 1936-ban örömünnepeket ült a nyíregyházi evangélikus gyülekezet. Ekkor volt templomunk 150 éves. A Kossuth Gimnáziumban 75 éve folyt a gimnáziumi oktatás, Geduly püspök 25 éves püspöki jubileumát ülte. Templomunk és középületeink nemesvakolatból új külsőt kaptak. Geduly püspök a Kossuth Gimnázium új zászlaját avatta fel. És ekkor, 1937. február 18-án meghalt Geduly Henrik püspök. Követte őt 1938. április 4-én Krieger Mihály püspöki másodlelkész. 1938. október 24-én meg­halt dr. Dómján Ebek püspök. A sört 1939. február 3-án Paulik János igazgató lelkész zárta. 1939-ben új korszak kezdődött a gyülekezet életében Dr. Reményi Mihály Egyházunk és parasztságunk- a két világháború között ­Identifikció Célzatos szótömörítés a cím, s életünk­nek egy igen fontos belső fejlődési kész­tetésére utal: mind jobban tudni szeret­nénk, kik is vagyunk voltaképpen. Ez az identitás = azonosság kérdése: Jól tu- dom-e, hogy ki és milyen vagyok? Testünk anyaga hét évenként meglehe­tősen kicserélődik, mégis ugyanaz ma­rad az érc-tudatunk, minden fejlődés és változás ellenére. Az én-azonosság, az identitás elvesztése viszont nagy vesze­delem. Ez kisebb-nagyobb közösségek­nél is így van: ha például egy népet meg­fosztanak nemzeti identitásától, kulturá­lis értéktudatától, egészséges (de nem túlzó) önbecsérzetétől, annak jóval könnyebben ülhetnek a nyakára idege­nek. Hitbeli azonosságunkat is ápolni kell, persze nem elemista szinten marad­va. Behatóbb szemlélődésünk azonban ezúttal a személyt vizsgálja, elsősorban azért, hogy lelkileg-szellemileg növe­kedni iparkodván, ne érjük be fikciókkal = látszatokkal. Kevesen tudják, milyen óriási mérték­ben hatnak gyerekeikre a szülők, tudatos szándék nélkül, sőt akár annak ellenére is! Az ugyanis, ami a legalapvetőbben formálja a kicsi, majd pedig a felnövek­vő ifjú gondolkozását, lelkületét, vagyis a leghatékonyabb befolyás: a szülő való­ságos személyisége, s nem az, aminek netalán képzeli magát, illetve látszani akar (talán önmaga előtt is). Ha túl szép, „kozmetikázott” a ruhaként magunkra öltött szerepünk, amelybe még bele is él­hetjük magunkat, ámde művi, nem való­di, akkor az afféle magatartásbeli „futta­tott arany”. Nem értéktelen, csak épp jó­val értékesebbnek mutatja magát a való­ságnál. Úgy is mondhatnánk: ez a mes­terségesen fölértékelt „önarckép”, mely tetszetős társadalmi változatokban is megfigyelhető. Akinek ez megmereve­dik, az már az „identifikció”: a téves azonosulás áldozata. Ez különböző ren­dű és rangú vallási, kegyességi vezetők nagy kísértése is lehet, kivált évek múl­tán. Kisgyerekek sokszor döbbenetesen megérzik, felnőtteknél érzékenyebben, ha a szó nem őszinte, ha a mosoly meg­játszott, ha ,a („szöveg” színpadias - és bizalmatlanság támad bennünk a felnőt­bonyolításával, rokonlátogatásokkal, ki­sebb, ház körüli munkák elvégzésével. 1944. áprilisában félévi elzárásra, és 600 pengőre büntethették meg azt a me­zőgazdasági munkást, aki munkahelyét elhagyta, vagy azt a birtokost, aki szö­kött munkást felfogadott. A bombázások és a rossz élelmiszerellátás miatt na­gyobb számban húzódtak falura városi munkások és más foglalkozásúak, akiket a jobb táplálkozás reménye hajtott oda, vagy a bombázásoktól rettegtek. így né­mileg csökkentek a munkaerőgondok, és a munkafegyelemben is csekély javulás mutatkozott. A 2. világháború poklába belehajszolt földnélküliek, kisparasztok megtéveszté­sére, „hangulatjavításnak” szánták az „il­letékesek” az ún. „tankelhárító-földre- form” délibábos ígérgetését: a megsem­misített páncélosokat, repülőgépeket a háború után földdel akarták „ellentéte­lezni”. „Szép volt, gyönyörű volt Magyaror­szág?!...” tek világával szemben. Ha a szülői ma­gatartás éveken át vegyes benyomást kelt bennünk, az fájó elbizonytalanodást kavar föl lelkűnkben, s ez életünk egyik alapérzése lehet. Ez aztán bármire rá­vetheti árnyékát, akaratlanul is. Ehhez tudnunk kell: az ifjú az apjáról, leány az anyjáról szerez ösztönösen, érzelmi töl­tésű azonosulási mintát önmagára néz­ve, hogy minek is tartsa magát mint fiú, illetve lány, majd pedig mint férfi, illet­ve asszony és anya. Ha mármost ez az indulatilag erősen meghatározott mo­dell zavaros, a gyereknek az önmagáról alkotott elképzelése is ellentmondásos lesz, ami önbecsülési tévazonosulást okozhat. Emellett az is hallatlanul fon­tos, hogy a gyerek, amikor megérdemli, kap-e dicséretet, elismerést legszűkebb környezetétől, melyet általában a szülei képeznek. (Az oktalan túldicsérés is ká­ros.) Egész életünket befolyásolják gyermek­kori élményeink, a szülői ház légköre. Életminták hatnak ránk formálóan, ész­revétlenül is. Nagy ajándék, ha ezek túl­nyomóan jók, sőt áldásosak. Tökéletes­nek azonban sohasem nevezhetők. Oly­kor veszedelmesek. Ha például a túlzott szigort és/vagy ridegséget veszi át a fel­növekvő gyerek, s felnőttként még a hit­életét is ez jellemzi, és ha történetesen lelki vezető lesz belőle, azt igen könnyen a szeretetlen törvényeskedés fogja torzí­tani. Az Úr tanítványaként lép fel, ám esetében ez „identi/ike/ó”: azonosulási tévedés, hiszen el kellene választania a búzát az ocsutól, a szülői modellből csak azt véve át, amit épít. Kell a szép szándék, sőt eltökéltség minden tisztes, jóra formáló dologra, s alapjában véve a naponkénti megtérés, melyet Luther annyira hangsúlyozott. Ezt nem lehet egyszer s mindenkorra „letudni”. Azt ne gondoljuk, hogy már azonosak vagyunk szellemi és lelki esz­ményképeinkkel, mert ez bódító „identi­fikció” (Fii 3,12), de azt se higgyük, hogy bibliai szellemű alázatosság régi lelki sebeink, nyomasztó emlékeink ön- bizalomtipró-romboló sugallatainak, en­gednünk. így cselekedve, olyan ökölví­vóhoz lennénk hasonlók, aki egyedül lép a ringbe és „hősiesen” kiüti önmagát. (Ezt hívják önsorsrontásnak.) Dél-Afrikában egy éhenhalt feketének a nyakában „amulettet” találtak, amely­ről kiderült, hogy nyersgyémánt. Nin­csenek kevesen, akik valahogy így nem hajlamosak észrevenni olyan értékeiket, amelyeket kicsiszolhatnának, maguk és embertársaik javára. Ennek igen gyakran a gyermek- és ifjúkori „szeretetvitamin- hiány” a fő oka, s az, hogy senki sem ve­zette rá őket a kincsük fölfedezésére. így aztán jobb híján önlebecsülésükkel azo­nosítják magukat. Identi/ikc/ó, lefelé... Isten színe előtt Ábrahám és Pál apos­tol társaságában is koldusok vagyunk, de hitben a meg-megújulás, a befogadott ir­galom megragadottjai s az örök élet vá­rományosai. „Milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek ne­veznek minket, és azok is vagyunk" - ol­vassuk ÍJn 3,1-ben. Tessék: íme az iden­tifikációs alap, ezzel érdemes azonosul­nunk, ez az elhivatottságunk, mondhat­ni: a rendeltetés-megvalósítási progra­munk, a fogódzónk, a tájolónk, a mozga­tónk stb. Ehhez aztán igazán nem kell fikció. Ez kegyelmi tény. Hát ehhez tart­suk magunkat... B.B. Dr. Bodrog Miklós Az Evangélikus Egyház Lelki Segély Szolgálata, az EKE és a Tiszta Forrás Alapítvány szolgálóival, folyó év március 1-én 12 órától március 6-án 12 óráig missziói hetet tart szenvedély- és lelkibetegek részére a Lelkiszolgálat Házában 2081 Piliscsaba Kálmán király u. 9. Megközelíthető: Budapest Nyugati pályaudvarról Esztergom felé menő vonat­tal, Budapest Árpád hídtól (pesti hídfő) Esztergom felé menő autóbusszal. Jelentkezés: A fenti címen Vajas Márton gondnoknál, postán, vagy telefonon: 06 16-373-987. Ha lehet, hozzon magával minden résztvevő: Bibliát, tisztálkodási eszközöket, ágyneműhuzatot, lepedőt és jegyzetfüzetet. Étkezési hozzájárulás: 5000- Ft/fő+(ha szükséges, mosatási díj), ami a helyszínen rendezhető. Várjuk alkoho­listák, neurotikusok, gyógyszerfűggők, kényszerképzetektől gyötörtek stb jelent­kezését - akik lelki és testi nyomorúságuktól szabadulni vágynak Jézus Krisztus által. Aki kéri és valóban rászoruló, annak mérsékelt anyagi segítséget nyújtunk, esetleg ingyenessé tesszük a héten való részvételt. Kérjük a gyülekezetek segítsé­gét a rászorulók küldésében, támogatásában és imádságában. A misszió adománnyal való támogatása OTP-n keresztül az Evangélikus Orszá­gos Egyház 11707024-20347257 sz. csekkszámláján történhet. A csekk hátuljára kérjük ráírni: Lelki Segély Szolgálat (L. S. Sz.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents