Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-02-07 / 6. szám
1999. FEBRUÁR 7. 3.oldal Evangélikus Élet Ön(zés) megvalósítás? Folytatás az első oldalról madás érte politikai magatartása miatt. Az is tény, hogy nem ritkán politizált szerencsétlenül, „rossz irányban”. Nem támogatott igaz ügyeket és szemet hunyt olyan események fölött (pl. a nyolcvanas évek végének erdélyi faluromboló politikája), amelyek ellen a puszta keresztyén erkölcs nevében föl kellett volna lépnie. Messze nem hibátlan a Világtanács múltja, és minden kockázat nélkül kijelenthetjük: a jövője sem lesz az. De hogy nem húzódhat a templomok biztonságos falai mögé tudomást nem véve küzdelmekről, fájdalmakról, kegyetlenségekről, gyászokról, nélkülözésekről, amelyek közt tagjai élnek, ebben biztos vagyok. S tán aki bizonytalan, az is elgondolkodik, ha elolvassa a következő történetet. Szombat volt. Délután nagy programra készültünk. Mind az ötezer résztvevő Harare régi stadionjába utazik, hogy együtt ünnepeljen a vendéglátó afrikai egyházakkal. Ahogy az ilyenkor történni szokott - s Afrikában még sokkal inkább! - teljes fejetlenség uralkodott már az ebédcsomagok osztásánál. Irgalmatlan sorok kígyóztak a tűző napon egy-egy élelmet osztó autó előtt. Többekkel (velünk is) többször előfordult, hogy félórai sorbanállás után közvetlen előtte fogyott el a készlet. Sebaj, nem az evés az élet központja! Lássuk a buszokat! Azt hiszem, múzeumban sem láttam ilyen kivénhedt jószágokat, mint amelyek tucatjával álltak az egyetem területén, utasokra várva. Könnyfakasztó füstöt eregetve, fültépő robajjal bár, de biztonságosan megérkeztünk a város túlsó végén lévő stadionhoz. Mi ötezren ott voltunk - az afrikaiak hiányoztak. Párszá- zan ha lézengtek a lelátón. Valahogy nem jutott el az üzenet... Rossz volt a kommunikációs csatorna, hogy hol, pontosan azt nem lehet tudni, számomra mindenesetre világossá tette: ilyenkor nemcsak a távolmaradókban a hiba. Azt a bizonyos csatornát kellene megvizsgálni. Akik a stadionban voltak, parádés délutánt élvezhettek. Táncot és zenét, a folklór legkülönfélébb műfajait, gyereket és felnőttet, ízelítőt Afrika színpompás kulturális gazdagságából. Aztán következett az istentisztelet. Szép liturgia - de már fel se tűnik, hiszen mindig az! Aztán a prédikáció. Paridé Taban, Szudán római katolikus püspöke az igehirdetés egy pontján azokról szól, akiket pásztorok Szudán déli részének évtizedek óta a polgárháború és a terror borzalmaiban élő lakóiról. Akik még mindig reménykednek, élni akarnak. Növényeket ültetnek, házakat, iskolákat és templomokat építenek, de Kartumból (a saját fővárosukból!) elindulnak a gépek és rommá bombáznak mindent. S akkor ők megint újrakezdik. Mert élni akarnak, építeni. De meddig lehet így élni? Már az állatok is hozzászoktak a veszélyhez. Kifinomult hallásuk előbb érzékeli a közeledő repülőket. Az emberek szinte az állatokat követve rohannak az óvóhelyekre, és ott rémülten várják, hogy vége legyen annak, aminek mindeddig hiába van vége, mert mire kinő a következő kukoricavetés, addigra újra elindulnak a bombázók. Nem vallási háború zajlik, magyarázza a püspök, a muszlim észak és a keresztény dél között. Arról van szó, hogy a hatalom közvetlen közelében sok iszlám fundamentalista gyűlt össze. Az áldozatok pedig kihez fordulhatnának? Ezeknek az embereknek nincs hangjuk - mondja a püspök. Megígértem. hogy eljövök, és a hangjuk leszek. A stadionban döbbent csend. Szinte áll a levegő. Aztán folytatódik az istentisztelet, s ahogy lenni szokott, lecsengenek a dolgok. Este azért, imádság közben, eszünkbe jutnak ezek az ismeretlen emberek, akik épp úgy Isten teremtményei és Krisztus megváltottjai, mint bármelyikünk. Csütörtök reggel aztán kihirdetik, hogy előző nap azok a bizonyos bombázók felrobbantották Taban püspök templomát. Személyes sorsáról nincs hir. Számomra azóta sem. Szabóné Mátrai Marianna Az „önmegvalósítás" lélektani műszóként évtizedekkel ezelőtt született, olyas tartalommal, hogy emberi rendeltetésünk kihozni-előbányászni magunkból a belőlünk telhető legjobbat, éspedig szű- kebb és tágabb környezetünknek is javára. Ez pedig fokozatosan megvalósítandó, alapvető életfeladat, hiszen „útközben” derülhet ki, hogy mire van belső küldetésünk, tehetségünk, amit ki kell bontakoztatnunk, ha igazi helyünket, mondhatni szolgálatunkat érlelődő személyiségként meg akarjuk találni életünkben. Ez tehát önzetlen lelkületet és magatartást kíván, ami végett még önmagunkkal is föl kell vennünk a harcot, kisebb-nagyobb közösségeink síkján is, hogy ne „a magunk szerelme” nyomja rá a bélyegét megnyilatkozásainkra, cselekedeteinkre. Megüresedik és torzul annak az egyénnek vagy kollektívumnak az élete, aki-amely csak a saját vélt javát akarja munkálni, akár mások rovására is. Mert ugyan „mit érlel annak a (például vallási mozgalomnak vagy akár nemzetnek a) sorsa”, amely szívósan önmagát igyekszik előtérbe tolni? „Nem a magatokéi vagytok! ” - hangzik az apostoli eligazítás. A közösségi szerénység persze igencsak kemény dió, mert ha, mondjuk, egy párt vagy felekezet valamelyik tagja konfliktushelyzetben olyasmit mer mondani, hogy „azért a másik embercsoportnak is lehet egyben-másban igaza”, arra bizony többnyire nem éppen dicsérő jelzők hullanak. Pedig a jól értett, vagyis áldásos kollektív önmegvalósítás óriási építő erő - ha van... Manapság azonban úgyszólván kitekerték a nyakát ennek a jobb sorsra érdemes szónak, hiszen többnyire úgy használják, mintha inkább önzésmegvalósítást jelentene. Teszem azt: hirdetnek valami „csodaszerkentyűt” vagy bármi mást, azzal a biztatással, hogy „valósítsd meg magad!” - dehát különb ember lesz bárki is azzal, hogy beszerzi azt? És mit valósít meg? A becsaphatóságát. Vagy ha mégis önmagát, akkor az az ő nemes értelemben vett, legbensőbb önmagának inkább csak a szánalmas paródiája. Persze: megvehet ezt is, azt is, csak azt ne higgye, hogy attól ő már „valakibb” - mert annyitól ő csak látszik többnek olyanok szemében, akik a római szólással együtt vallják: „Annyit érsz, amennyid van.” Félelmetes tévedés! Ugyan ki válik emberségesebbé, megbízhatóbbá vagy szeretetteljesebbé a presztizsszimbólumai révén, vagy attól, amit magára aggat, s ami egyáltalán a bőrén kívül van? NéVn mondom én azt, hogy mindaz semmi. Ám ha az lesz a „fő valami”, az kész siralom, mert kívül akarják pótolni, ami belül hiányzik. Ha ugyanis bent kong az üresség, akkor azt az űrt valamivel be kell tölteni. Oda valami méltatlan pótlékot „beszippant” a vákuum, az egyre nyomasztóbb Semmi. Ennek következményeit ország- és világszerte vehetjük észre. Ahol elhanyagolják vagy múzeumba internálják a belső értékeket, ott egyre durvább hiánytünetek jelentkeznek. Keresztyén megfogalmazásban: önmegvalósításról ott lehet joggal beszélni, ahol az egyénben a benne „borítékolt” isteni terv: a küldetése, a rendeltetése valósul meg, amely annyira egyedi, mint az ujjlenyomatunk. S ugyan mire vezérelne minket a kegyelem, ha nem ennek az égi szándéknak az ismételt megérzésére és hű követésére? Tehát ebben az értelemben idézhetjük Shakespeare-t: „Légy önmagad! " „Ne engedjük át az ördögnek ezeket a szép dallamokat ” - mondta Luther, amikor nem éppen egyházi használatból kölcsönzött értékes melódiákat. Az „önmegvalósítás” szót se hagyjuk meg agyonfogdosott, méltatlan bepiszkított- ságában. Tisztítsuk meg, adjuk vissza eredeti rangját. Megérdemli. Bizonyára meg is szolgálja. Dr. Bodrog Miklós Erdemes-e ma még teológiát tanulni? Ezekben a napokban sok fiatal töri a fejét azon, hogy az egyre bonyolultabbá váló pályakínálatban mit is válasszon. A felsőoktatási intézmények pedig próbálják megkeresni a jövő szempontjainak leginkább megfelelő képzési ágakat. Ha visszanézünk a mögöttünk lévő évtizedekre, észrevesszük, hogy mennyire különleges utat jártunk be kezdeti döntésünk óta. Érettségi találkozókon kalandos pálya- módosítások tömege hallható. Mégis visz- sza- visszatér az elvárás, hogy egy pálya- választási döntés végleges legyen. Ha valaki nehezen dolgozza fel a döntés- kényszer helyzeteit, nem kevés idegi és lelki terhet fog cipelni ebben az időszakban. Minden pályának megvan a maga sajátossága. A lelkészi és hittantanári hivatásnak is. Nincsenek nagy plakáttal meghirdetett előkészítő tanfolyamok drága áron, mint pl. a sokakat vonzó ELTE szakokon. Nem lehet azt sem egyértelműen reklámozni, hogy aki ezt a hivatást választja, nyugodt és békés szolgálatra számíthat a jövőben. Kevés szószékről hirdetik meg a Hittudományi Egyetemet, mint továbbtanulási lehetőséget. Ha tőlünk nyugatra nézünk, akkor a legtöbb tartományi egyházból túlképzés híreit halljuk. Éveket kell várnia egy végzett hallgatónak Németországban egy segéd- lelkészi állásra. Van ahol 50 végzettből csak ötöt tud átvenni munkakezdésre az egyházkerület (pl. Vesztfália), de még az afrikai Zimbabweban is azt hallottam a lelkészektől, hogy csak a legkiválóbbak kaphatnak főállású „prédikáló helyet” a gyülekezetben. Kísérletek folynak abban az irányban is, hogy lelkészházaspárok osztozzanak meg egy-egy lelkészi álláson, hogy így a megosztott jövedelemmel többeknek jusson munkalehetőség. Idehaza pedig sokszor még ma is a klasszikus bibliai kérdést tesszük fel egyetlenként: „ Kit küldjék el, ki megy el követségemben?” (Ézs 6,8) Arról is hallhatunk, hogy itt is -ott is hiányzik egy- egy lelkész, és emiatt nem sikerül betölteni az üresen álló paróchiákat. De valóban ez az igazi helyzetünk? Igaz az, hogy főállású lelkészekből még mindig hiány van, és könnyen lehet a pályán munkahelyet találni? Azt hiszem, valami másról és máshogy kellene beszélnünk Talán arról, hogy kevesebb aktív hívőhöz elegendő kevesebb főállású lelki(Rendhagyó felvételi tájékoztató 1999) pásztor. Esetleg arról, hogy hány gyülekezeti tag képez önálló gyülekezetét. Még az sem közömbös, hogy nem lan- kadt-e meg nagyon közösségeink életereje, vitalitása. Nem süllyedt-e kritikus érték alá evangélikus gyülekezeteink lelkészinspiráló, motiváló hatása? Nem je- lent-e különleges helyzetet az, hogy sok gyülekezetben egyszerűen nincs többé jelen az ifjúsági munka és alig vannak gyerekek. Elnéptelenedő bibliaórák, de megújuló énekkarok épp úgy jellemzőek, mint a megfáradó testületi ülések vagy egy-egy karizmatikus adottságú lelkipásztor dinamizmusa. Érdeklődés hiánya és a legtermészetesebb kérdés- őzön áradása ugyanúgy jelen van. Vágyódás egy lelkivezető iránt és a lelkészidegen magatartás divatja egyaránt előfordul. Jóleső érzés, ha egy lelkész ránknyitja az ajtót, de nem szeretjük a túl sűrű csengetést a lakásunkban. Ismerjük az igehirdetés szürkeségének terhét és a jó prédikáció utáni elemi vágyat. Összekuszált életutak megközelíthetetlen világa és a meghallgató lelkigondozó utáni vágyakozás sokszor felfedezhető. A „nem mondok el semmit” és a „csak erre a kérdésre vártam” helyzetek állandóan egymás mellé kerülnek... Az ellentétek világa veszi körül a lelkészi pályát és életet. Ha valaki még mostanában gondolkodik azon, hogy milyen hivatást válasz- szón és valahol a lelke mélyén hall egy hívó hangot, akkor mindezek lehetséges munkaterületként állíthatnak előtte. Van-e túljelentkezés a lelkészi pályára? Lesz-e mindenkinek szolgálatra és munkára lehetősége? Tudunk-e olyan helyzetet a következő nemzedékre hagyni, amelyekben elkezdhetik normális körülmények között (ez nem egyenlő a kényelmessel) a szolgálatukat? Ezek valódi, súlyos kérdései mai egyházi életünknek. Jó lenne erről többet és hangosabban együttgondolkodni, és kitartóan imádkozni ezekben a hetekben. De jó lenne a megújuló egyházi élet jeleit ésszrevenni az utánpótlás területén. Látni csillogó tekinteteket és küldetést vállaló mozdulatokat. Nemutolsó sorban pedig az értelem és szív erejét a jelentkezők megszólalásában és viselkedésében. Erre a gondolatmenetre egy érdekes esemény indított. Amszterdamból hazafelé a repülőgépen harmadikos és negyedikes gimnazisták élénk társaságában utaztam. Egy szimpatikus fiatalember mellé szólt a jegyem. Pár perc múlva színt vallottunk egymásnak arról, kik is vagyunk valójában. Kiderült, hogy ő is evangélikus, jár néha a gyülekezetébe és nagyra becsüli lelkészét, de... És itt átváltott a kérdezésre. Milyen is a lelkészképzés? Milyenek a fiatal lelkészek? kinek érdemes ma a teológiára menni? Mit lehet ott tanulni? Hány tantárgy van? Érdemes a hit tanítására felkészülni hat éven át, amikor a hit igazán nem is tanítható? Mit jelent Isten haragja és szerete- te? Záporoztak a kérdések. Kemény , de nagyon üdítő „második lelkészvizsgát” tettem hazáig. Abban megerősödtem, hogy valóban érdemes a teológiát komolyan tanulni. Érdemes ma is jó képességű, idegen nyelveket is jól beszélő, élő hitű fiataloknak erre a pályára rászánni életüket, mert a legváratlanabb helyen és a legkülönlegesebb módon teremti meg számunkra Isten a munkaterületeket. Igaz, hogy csak akkor, ha valóban minőségi munkát szeretnénk végezni. Ismeretre, küzdelemre és az élet legkisebbnek tűnő pillanataiban is örömmel megszólaló követekre igen nagy szüksége van evangélikus gyülekezeteinknek. Követelődző, kiszolgálásra váró és elfogadó passzivitásra berendezkedett embereknek viszont nem ajánlható munkahely a jövő egyháza 1999-ben. Aki alkalmasnak lát valakit a környezetében, biztassa a lelki döntésre. Aki esetleg érintett fiatalként önmaga gondolkodik ezen, üljön le beszélgetni helyi lelkészével, tegye fel a fontosnak ítélt kérdéseit, és csak utána, a kísérő pásztori szeretet erejével feltöltekezve, de akkor bátran töltse ki a jelentkezési lapját nyomtatott betűkkel. Szabó Lajos Nyomtatott hálaadás Örömmel vettem kezembe a Veszprémi Evangélikus Gyülekezet és 200 éves templomának története című könyvet. Már külső formájában is szép és igényes. Olvasva az évfordulóra megjelent kiadványt, érezzük, hogy kétszeresen is szakember írta: Vető Béla, a veszprémi gyülekezet korábbi lelkésze, aki később Budapesten az Evangélikus Országos Levéltár vezetője. Mivel lelkész, érzi és érzékelteti Isten csodálatos kegyelmét a gyülekezet életében. Egy gyülekezet történetét hitelesen úgy lehet megírni, ha a jegyzőkönyvi adatokon túl látjuk Isten kegyelmét és szeretetét, ami minden gyülekezet történetében észrevehető. Másrészt szakember, mint levéltáros. Észreveszi a jegyzőkönyvekben a „mellékes” adatokat, a Csőre bácsi (az egyházfi) és mások.munkáját is értékeli, akiken keresztül Isten megtartó kegyelme érvényesült. A gyülekezetekben nemcsak a lelkész és/vagy a felügyelő dolgozik csak, hanem sokan, ki-ki a saját helyén. A gyülekezet építéshez hozzátartozik a tanító, az iskola munkája, az énekkar szolgálata, a testvér- városi kapcsolat ápolása vagy a közös kirándulás szervezése. A könyvet a gyülekezet életét bemutató képek és grafikonok illusztrálják, sőt az idők folyamán keletkezett versek és életrajzok is színesítik. Rohanó világunkban sokszor csak a nagy és reklámozott dolgokat tartjuk fontosnak. Sokat beszélünk a modern ember elmagányosodásáról és elszigetelődéséről. Ilyenkor magunk kicsinysége nyomasztólag hat: mi lesz ezzel a globalizálódó világgal? Boldog lesz 2000-ben a rohanó ember? Megmarad-e a keresztyénség az egyesült Európában? Nem ezekre a kérdésekre akar ez a könyv felelni, de még ezekre is ad választ. Egy gyülekezet és temploma történetét írja le, s azt mondja, hogy a történelem ura Isten, Aki kis kezdetből, a mustármagból (Veszprémben 40 családból) is tud látványos eredményt kihozni (az új gyülekezeti ház terve). Elmondja „...sok épület renoválása, építése idején sem feledkezett meg a lelkész a lelki munkáról. Szívesen látogatta híveit. Ez egyébként a gyülekezetben régi gyakorlat volt... igyekezett a híveket születésnapjukon elérni... Ez a módszer lehetővé tette a visszatérő látogatásokat” (89. lap) a többi alkalomszerű látogatásokon, a betegek, konfirmandusok, a nehéz helyzetben lévőkön túl. Ezért nem magányosodtak el a templombajáró veszprémiek. Sőt, egymást is látogatják a hívek. Az összejáró és együtt örvendező ember nem magányoso- dik el, sőt csöndesen terjeszti maga körül a jövőbe, Istenbe vetett bizalmát és remény-- ségét: a keresztyénséget. Köszönjük ezt a könyvet! Missura Tibor Országos Papné Csendesnap lesz 1999. március 20-án-szomba- ton, 10 órai kezdettel a Deák téri Gimnázium dísztermében. (1052 Budapest, Sütő u. 1.) Részletes programot a későbbiekben közlünk. Tudnivalók: Jelentkezés: 1999. március 10-ig. Északi Püspöki Hivatal, 1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24. Tel.: 394-2335, 394-2448, Fax: 394-2440. Szeretettel hívunk és várunk minden aktív és nyugdíjas papné-testvért. Külön is szólunk azokhoz, akik még nem voltak közöttünk. Készüljünk az alkalomra! Farsangi imahét Csömörön ÖTVENED vasárnapjától BÖJT 1. vasárnapjáig tart a csömöri gyülekezet imahetet a gyülekezeti házban, terített asztalok mellett, vendéglelkészek szolgálatával. A február 14-től 21-ig tartó héten szolgáló lelkészek: vasárnap: Rozsé István, hétfő: Bohus Imre, kedd: dr. Fabiny Tibor, szerda: dr. Hafcnscher Károly, csütörtök: Madocsai Miklós- Túrmezei Erzsébet, péntek- szombat: Balikó Zoltán. Az alkalmak este 6 órakor kezdődnek. Az imahét Böjt 1. vasárnapján a délelőtti istentisztelettel és úrvacsorával ér véget, melyen Balikó Zoltán hirdeti az Igét. Mindenkit szeretettel vár a gyülekezet!
