Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-12-19 - 1999-12-26 / 51-52. szám

Evangélikus Élet 1999. DECEMBER 19. 5. oldal N em várt karácsonyi ajándékot kapott a katolikus és a lutheránus keresz- tyénség az augsburgi egyezmény aláírá­sával. Közel fél évezred távolságtartása, olykor gyűlölködése, egykor háborúsko­dás, kölcsönös gyilkosságok után szüle­tett meg az őszinte megbékélést tanúsító dokumentum. Érthető, hogy tudós teoló­gusok hosszú éveken át keresték, egyez­tették, javították a végül elfogadott szö­veget. Nem veszik rossznéven - igen nagyra kell becsülnünk magas szellemi színvonalú fáradozásukat ha mégis magát a megállapodás tényét tartjuk a legfontosabbnak. Ez az, ami reményeink szerint meghatározhatja a jövőben a hét­köznapok történéseit, kedvezően hatva katolikus és evangélikus emberek, lelké­szek, gyülekezetek kapcsolatára. Persze fontos a szöveg is. Ha nem is merülünk el, bármilyen vonzó lenne, a teológiai és jogi finomságok boncolgatá­sába, a lényeget, a közös hitvallást a megigazulásról, ki kell emelnünk. Isme­retes a reformációkorabeli gyakorlat, amely olyannyira leegyszerűsítette az üdvösség elérésének a lehetőségét jó cse­lekedetek által, hogy ezt szó szerint ap­rópénzre lehetett váltani bűnbocsátó cé­dulák megvásárlásával. Ezért is, ez ellen lépett fel Luther Már­ton’, hirdetve, hogy az ember egyedül hit által Isten kegyelméből igazulhat meg. Az: elhatárolódás miatt kapott azután ta­lán a kelleténél is nagyobb hangsúlyt ez a tanítás, gyakran lemaradt a folytatás, az új élet, gyümölcsök, a jócselekedetek igénye, amely nem feltétele, hanem kö­vetkezménye az isteni kegyelemnek. Az újabb kori evangélizációs mozgal­mak történetében - ha nemes szándékkal is - megfigyelhető a lutheri tanítás vul- garizálása, hasonlóan a reformációt meg­előző ferdítésekkel. Bizonyára nemcsak én emlékszem arra a kis brosúrára, amely „Isten váltságának egyszerű ter­ve” címet viselte és szemléletében csak­Volt messze keleten, Ázsiában, Ázsiá­nak is a legkeletibb részében egy kicsi ország, s annak volt egy szegény királya. Ennek a királynak már az apja is, sőt a nagyapja is király volt, s ők is szegények voltak. Élt azonban bennük a reménység, hogy egyszer megszületik egy nagy ki­rály, minden királynál bölcsebb és igaz­ságosabb: a királyok királya. Ennek a ki­rálynak a születését egy minden égitest­nél ragyogóbb csillag megjelenése fogja jelezni. Apáról fiúra szállt ez a remény­ség, s történetünk szegény királya is vár­ta a csillagot, a híradást a királyok kirá­lya megszületéséről. Nem is várta hiába. Egy napnyugta után, éppen a legsötétebb éjszakában felragyogott a szemet kápráztató fényes­ség. Sokan még álmukból is felébredtek, így a mi királyunk is. Nyomban tudta, hogy ez a fényesség nem jelenthet mást, mint a nagy, igazságos király megszüle­tését. Útnak készülődött késlekedés nél­kül, hogy minél előbb találkozhasson a királyok királyával. Kicsi volt az országa, szegény volt ma­ga isi Nem rakhatott szekerére gazdag ajándékokat, nem indulhatott fényes kí­sérettel. Csak egyszerű tarisznyáját vet­te, diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöt tett bele, szegény földjének termését. Lépesmézet, melyet méhei gyűjtöttek. Vállára terítette kopott subáját. Allatbő- röket szedett batyuba, melyeket meleg pokrócba kötött. Öreg lovára ült, melyen országát is járta, és elindult a ragyogó csillag irányába. Öreg lova poroszkált, amennyire erejéből telt, de a csillag csak lassacskán látszott közeledni. Amikor már nagyon elfáradt maga, meg a lova is, betért egy útszéli fogadó­ba, Az tele volt vándorokkal. Minden asztal körül zajongó vendégek ültek. Őmaga behúzódott egy sarokba, de on­nan is látta, hogy a fogadó közepén, a puszta földön egy koldusasszony vajúdik. A gyötrő fájdalom végül is egy apró po­rontyot termett. Pólya nélkül, takaró nél­kül megveszi az Isten hidege ezt az apró­ságot! A szegény király kibontotta batyu­ját. s meleg takarójába bugyolálta a di­dergő csecsemőt. Úgy helyezte a koldus- asszony ölébe. Megpihenve, folytatta útját, s egyre hi­degebb tájakra ért. Egyre több kékre fa­gyott emberrel találkozott. Állatbőreit Karácsonyi ökumené nem üzleti alapra helyezte a megtérést, az Istenhez tartozást. Most helyükre kerültek a dolgok, és eh­hez talán katolikus testvéreinknek kellett elméletileg nagyobbat lépni, de úgy vé­lem, a gyakorlatban nekünk van jobban feladva a lecke. A katolikusok végülis elismerték a reformáció tanításának a jo­gosságát, mi viszont az eddiginél is in­kább felszabadultunk arra, hogy tegyük, ne csak hirdessük a jót. Mert kétezer év után talán soha nem volt ennyire idősze­rű a krisztusi üzenet a társadalom számá­ra, mint napjainkban. De ezt a keresztyé­nek csak mintaadással a fogyasztói társa­dalom uniformizáltságától, ridegségétől, önzésétől, eltérő értékrenddel, életveze­téssel tudják közvetíteni. Erre szabadultak most fel a katolikus és a protestáns keresztyének egyaránt. Meglévő, megmaradt, az elmúlt évszá­zadok során kialakult különbözőségeik ellenére tehetik a jót, szolgálatukkal te­hernek bizonyságot Urukról. Mert nő a vesztesek, a leszakadtak, a segítségre szorulók aránya a polarizálódó társada­lomban. De a látszólag jólétben, egész­ségben élőknek is szükségük van Jézus Krisztusra. A 20. század egyik legerőtel­jesebb mozgalma, a mentálhigiénés, a lelki egészségről szóló mozgalom abból a felismerésből indult ki, hogy a testi egészség és a jólét még nem nyújt az em­ber számára boldogságot. Eszmék, hit nélkül nem lehet élni. Közismert társa­dalmi gondjaink, kedvezőtlen egészség- ügyi adataink mélyén a lélek egészségé­nek a zavarai húzódnak meg. Örülve az augsburgi egyezményeknek, eszembe jutott egy német orvosprofesz- szor barátom családja. Felesége, mélyen hívő katolikus asszony jelenti a kohéziós erőt a családban. Amikor megtudta, hogy evangélikus vagyok, kedves közvetlen­séggel mondta el, hogyan változott meg családjuk értékrendje, a természetes tá­volságtartás a lutheránusoktól. Egyik lá­nya szerelme, házassága kapcsán, aki evangélikus férfihez ment feleségül. A professzorfeleség jó minőségét mutatja, hogy amikor kiderült, a férfi számára is fontos hite, vallása, akkor evidensen el­fogadta az egyedül tisztességes, nem könnyű utat: a gyermekek, nemük sze­rint követik a szülők vallását. Isten aka­ratából, a nemi különbségekből adódóan azóta kétvallású lett a korábban katolikus család. És tudja - fejezte be a történetet számomra felejthetetlenül az asszony, a nagymama - kölcsönösen gazdagodtunk lélekben, hitben, kegyességben egymás vallásának mélyebb megismerése által. Igen, ennek nyílt meg most már a lehe­tősége nemcsak egy család, hanem a ve­gyes vallású társadalmak, országok éle­tében is. Az tudja ennek értékét igazán megbecsülni, aki tapasztalta: mennyi emberi szenvedést okozott a mi orszá­gunkban is a vallási előítélet, meg nem értés, a másik hitének az elutasítása, kü­lönösen akkor, amikor más valláshoz tar­tozó fiatalok szerették meg egymást, kí­vánták összekötni az életüket. Nem re­mélhető, hogy most egycsapásra minden jóra fordul, nem lesznek többé konfliktu­sok, de reményeink szerint az alaphely­zet megváltozása ki kell hasson a légkör­re, kedvezően befolyásolva a problémák kezelését, megoldását. Jól tudom, már tapasztaltam is, hogy Magyarország, ahol meghatározó a kato­likus vallás és a lutheranizmus csak né­hány százalékot képvisel, más, mint a vallásilag - katolikus-evangélikus vi­szonylatban - kiegyensúlyozott Német­ország. A negyedik király szétosztogatta, hadd adjanak egy kis me­leget a dermedt vándoroknak. Egy útszé- len fekvő betegre subáját is ráteritette. A jártányi erejét is már elveszítettnek na­gyobb szüksége volt a subára, mint neki, aki - ha lassan is -, mégis a ragyogó fé­nyesség felé igyekezett. Egy útkereszteződésnél pompás kara­vánnal találkozott. Három gazdag király vonult megrakott szekérrel, izmos tevék karavánjával. Próbált csatlakozni hoz­zájuk - észrevehetően ők is a ragyogó csillag felé meneteltek-, dehát öreg lova nem tudta tartani az iramot, hamarosan lemaradtak. Megint csak magánosán rótta az utat. Egy szakaszon még az övéinél is szegé­nyebb országon haladt keresztül. Az em­bereknek betevő falatjuk se volt. Dióját, mogyoróját, aszalt gyümölcsét szétosz­totta közöttük. A lépesmézet puffadt hasú kéregető gyerekeknek adta. Öreg lová­nak is elfogyott az ereje, s egy pihenő után már lábra állni sem tudott. Ott kel­lett hagyni az útszélen kinyúlva. Gyalog is folytatta útját, mert vonta el­lenállhatatlanul az előtte ragyogó vilá­gosság, az igazságos, bölcs király szüle­tését hirdető csillag. Pedig egy helyen már majdnem visszafordulni is kénysze­rült, mert olyan igazságtalan országba ért, ahol a gazdagok hatalmaskodtak, s a szegényeknek semmi joguk sem volt. Kényre-kedvre bántak velük. A szegény vándort se akarták átengedni határukon. „Jaj, de nagy szükség lenne már az igaz­ságos, nagy király érkezésére!"- sóhaj­tott szíve mélyéből a szegény király. - Még mindig messze ragyogott az a na­gyon fényes csillag. így érkezett el a ten­ger partjára, ahol egy kikötőben hatal­mas hajót ringattak a hullámok. Bámész­kodó tömeg nézte, hogyan hajtanak meg­kötözött rabokat a gályára, hogy evező- padokhoz láncolva, az ő erejükkel kerül­jön meg ez a hajó távoli földrészeket. Egymás nyakába borult síró emberpárra lett figyelmes a szegény király. Megesett rajtuk a szive, és megtudakolta bánatuk okát. Anya és fia siratta a hirtelen halál­lal elragadott férjet és apát, aki után csak nagy adósság maradt rajtuk. A szív­telen hitelező gályarabnak adta el a fiút, hogy pénzét visszakapja. Királyunknak annyira szívébe markolt a fájdalom a két ember keserű sorsán, Kaptam olyan levelet hívő, egyházát szerető gyülekezeti tagtól, amelyben fé­lelmét fejezi ki, úgy véli, hogy a katoli­kusoknak az evangélikusságot asszimi­lálni akaró törekvését erősítheti az egyezmény. Szerinte és felfogása alátá­masztására konkrét példákat is említ, a katolikusok számára a hazai ökumeniz- musban való részvétel eddig is ezt a célt szolgálta. Nem hiszem, egy-egy jelen­ségből nem szabad általánosítani, a jót kell feltételezni. Olvastam katolikus író sorait is arról, hogy súlyos megalkuvás­ként éli meg az eseményt, a valódi érték­teremtő keresztyénség felhígulásáról tart. Remélem, a valóság meggyőzi majd arról, hogy a megállapodás a kölcsönös értékteremtést, egymás segítését ebben fogja eredményezni. A kölcsönös, érthe­tő fenntartások, kétségek is jelzik, hogy hosszú még az út a keresztény egységig, legalább addig, amíg a különböző ke­resztény felekezetek belső gondjaikon rágódás, különbözőségeikben vívódás helyett erőiket a misszióra, ennek napja­inkban talán leghatékonyabb formájára, a társadalom bajainak orvoslására tudják fordítani. Karácsonykor különösen szabad örül­ni az egységnek. Karácsony ökumeniz- musa, Jézus Krisztus születésével a vi­lág esélye, új értékrendjének kezdete már régen meghaladta a kereszténység kereteit. Úgy vélem, ez nem baj, ez le­het a kiindulópontja a modem misszió­nak, annak, hogy minél többen eljussa­nak a karácsonyi evangéliumtól a gol­gotái üzenetig. És ez változtassa meg az életüket. Frenkl Róbert Aki nem üdvözlőlapot küldött... hogy maga vállalkozott gályára menni a fiú helyett. Hiszen ő úgyis egyedül van. Utána nem sír senki. Anya és fia még örülhetnek egymásnak. A gálya gyomrá­ban már a csillag se látszott. Egybe foly­tak a napok, a hónapok és az évek is. Akiknek letelt a büntetésük: a három év, az öt év, a tíz év is, szabadultak. Kirá­lyunk körül kicserélődött az evezősök csapata. Lassan azt se tudták róla, mió­ta van ott, miért van gályapadhoz láncol­va. Egy jobbérzésű hajcsár mégis partra tette. Nagy város tömkelegében találta ma­gát. Úgy tetszett, ünnepet ülnek. Talán templomdombra vonulnak. A menet élén különös ember haladt: tépett, véres, ösz- szetört férfi. Még roskatagabb volt, mint ö valaha is. „Ki az? Hová viszik? Miért bánnak így vele? ” - kérdezte egy közel­állót. „Királynak mondta magát. Szúrós gallyakból csináltak neki koronát. Most viszi trónját a magaslatra ” - hallotta csúfolkodva. Abban a pillanatban bizonyossá lett, hogy most látja meg a királyok királyát. Ő az, akit reménykedve vártak már elő­dei, s aki elé ö is elindult, vágyva a vele való találkozást. „És most nincs sem­mim, amit neki adhatnék!" Ez már nem­csak a szívéből tört fel, hanem hangosan is kimondta. Mások is hallották. Mellette éppen egy asszony állt sudárnövésű fiá­val. Ez nagyon átérezhette bánatát, mert bátorítón, útba igazítón mondta neki: „Egyszer — amikor éppen ezt a fiút szül­tem egy fogadó földjén, sarki hidegben - valaki meleg takaróba bugyolálta az új­szülöttet. Akkor nekem is fájt, hogy én nem tudok semmit sem adni érte. Az ide­gen azzal vigasztalt: valamit mindenki adhat. Add neki a szivedet! A szívem az­óta is azé az emberé! ” Ez a bátorítás-felködlő emlék? - ölel­te a tömegbe a szegény királyt, sodorta egyre feljebb, egyre előbbre, egészen a trónusig. Térdre hullott a kereszt előtt, arcát tenyerébe rejtve suttogta: „Kirá­lyok Királya! Legigazibb és legcsodá­latosabb Úr! Nincs semmi másom, csak a szívem, de azt egészen Neked adom! ” Felnézni nem mert, de megérezte, hogy aki fenn függ töviskoronásan, látja őt és megérti. Elfogadja ajándékát. Talán könnyét, vérét is hullatja fejére. Régi legendából: Csepregi Béla Karácsony ünnepéhez hozzátartoznak az üdvözlőlapok. Van, aki szinte érték­mérőnek véli a küldött és kapott lapok számát. Ha ez a szám egyre szükül, ak­kor talán már nem is vagyok olyan fon­tos ember, ha viszont emelkedik, akkor felszálló ágban érezhetem magamat. Eszembe jut az angol komikus, Mr. Bean egyik szívszorító jelenete: önmagának ír karácsonyi lapokat, majd saját magának bedobva, megjátszott örömmel „fedezi föl”, hogy „mennyien gondol­tak rá”... Komikus? Tra­gikomikus? Inkább kese­rűen tragikus, s talán van olyan Olvasónk, aki nem tud nevetni ezen a poé­non, mert nagyon is jól ismeri ezt a helyzetet a saját magányos, elszige­telődő, beszűkülő életé­te. Számomra bármilyen luxus kivitelű nyomdai csodánál többet jelent, ha vala­kitől saját készítésű lapot kapok, amire saját kezűleg írt, vagy rajzolt valamit. Az ilyen üdvözlet ugyanis azt jelenti, hogy az illető nemcsak pénzt, hanem a sokkal nagyobb kincset: időt és személyes oda­figyelést szánt rám. Természetesen ne álltassuk magunkat: a legmelegebb hangvételű lap sem pótol­ből. De valójában milyen célt is szolgálnak a kará­csonyi üdvözlőlapok? Az idősebb nemzedék -még jól emlékezhet azokra az évtizedekre, amikor csak fenyőágas, üveggömbös, hóemberes lapokat lehetett kapni, melyeken ott állt pogá- nyos jókívánság: „Kelle­mes karácsonyi ünnepe­ket!” Változnak az idők, ma már minden elkép­zelhető és elképzelhetet­len formájú, kivitelű, tar­talmú karácsonyi lap kapható. Ha kell (de vajon tényleg kell- e?!), akkor a lap több dimenziós, zenél és idegen nyelveken is közli a jókívánsá­gokat. Hála Istennek, ma már bőven akad olyan lap is, ami az ünnep lényegét, a karácsonyi evangéliumot sem hallgatja el. Úgy vélem, a lényeg mégsem a lap for­mai kivitele, mégcsak nem is a rajta ol­vasható, előre nyomtatott szöveg, hanem az, hogy mennyire van ott mögötte vala­kinek a személyes üzenete, hite, szerete­Áldott karácsonyi ünnepeketí Az ige testté lett és lakozék miközöttünk; és láttuk az ff dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. jáaos 1,14 hatja a személyes találkozást, mintahogy a karácsonyi telefonhívások sem helyet­tesíthetik a valódi beszélgetést, találko­zást, közösséget szeretteinkkel. A lap, a telefon mind-mind csak pótszer! Ne feledjük: Istenünk nem üdvözlőla­pot küldött, hanem személyesen jött el hozzánk Jézus Krisztusban. S ennek im­már jó két évezrede! Ideje lenne már sze­mélyesen, egész életünkkel válaszolni erre a csodára... Gáncs Péter ■s Ökumenikus Központ és Egyetemi Lelkészség a budapesti egyetemi városban A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a Magyarországi Református Egyházzal és a Magyarországi Evangélikus Egyházzal közösen Ökumenikus Központ és Egyetemi Lelkészség kialakítását tervezi a lágymányosi egyetemi vá­rosban. Az épületkomplexumban helyet kap egy 150 fős kápolna/többfúnkciós előadóterem, 40 fős imaterem/tanácskozóterem, a református és az evangélikus egyházak egyetemi lelkészségei, az Ökumenikus Tanács irodái, valamint vendég­szobák. Az egyetemi városban működő református és evangélikus egyetemi lel­készségek szervezik a mintegy 62.000 budapesti egyetemi hallgató között végzett protestáns lelkigondozást. Az épület alkalmas lesz hazai és nemzetközi rendezvé­nyek megtartására is. Az 1996. évre tervezett budapesti Világkiállítással kapcsolatban a Világkiállítá­si Programiroda a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának földhaszná­lati jogot ajánlott fel egy XI. kerületi telekre istentiszteleti helyiségek és kiállítá­si pavilon létesítésére. Hasonló ajánlatot kapott az Apostoli Szentszék illetve a Magyar Katolikus Egyház is. A Világkiállítás megrendezéséről való lemondás után a Katolikus Egyház szá­mára biztosított telken felépült a Magyar Szentek Temploma a hozzátartozó kato­likus létesítménnyel, mely egyben a Katolikus Egyetemi Lelkészség programjai­nak is helyet biztosít. November 30-án az Ökumenikus Tanács Közgyűlése hatá­rozatot hozott, hogy a szomszédos telken épüljön fel az Ökumenikus Központ és a protestáns egyházak egyetemi lelkészségének központja. A telek a földhasználati jogáról szóló megállapodást az Ökumenikus Tanács, a Református Egyház és az Evangélikus Egyház vezetői még az idén aláírják a Kincstári Vagyoni Igazgatósággal. A tervek szerint az alapkő letételére a 2000. évben, az épület felszentelésére pedig 2002-ben kerül sor. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents