Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-12-19 - 1999-12-26 / 51-52. szám
6. oldal 1999. DECEMBER 19. Evangélikus Élet Az alberti gyülekezet nagy napja Öröm és örömpótlék A beiktatást végzi: Koczor Tamás, Káposzta Lajos, Bozorády Zoltán, Roszik Mihály November 14-én, vasárnap délután az új lelkész, Szmolár Attila beiktatására hívogattak az alberti evangélikus templom harangjai. A gyülekezet 47 évig szolgáló lelkésze, Roszik Mihály átadta a szószéket és a gyülekezet intézményeinek lelki irányítását a 27 esztendős új lelkésznek. Mi várja itt Szmolár Attilát? - kérdeztük Csernák Károly felügyelőt és Bartos Márton gondnokot. A gyülekezet létszáma jelenleg 2610 fő - kezdi a felügyelő - és a 19. lelkészt iktatjuk most be. 100 fos óvodánk, 150 diákkal működő iskolánk, ezenkívül szeretetotthonunk van, vendégházzal. Összesen 16 épület. Ehhez már megvannak a kapcsolatok is, ugyanis Roszik Mihály rendszeresen hívott ide külföldi vendégeket. Új lelkészünket meghívásos alapon választottuk - folytatja a gondnok. Mikor itt szolgált, nagyon megszerettük. De ezt nem mertük először elmondani - még a saját lelkészünknek sem - merthogy nem volt még meg a vizsgája. Lesznek az életedben rettenetes dolgok, de te ne rettenj meg soha! - szólt igehirdetésében a beiktató Káposzta Lajos soltvadkerti esperes, püspökhelyettes. Csak annyit ér a szolgálat, amennyit az Úristen az utolsó napon értéknek tud tekinteni. A gyülekezet az évezredkezdő Szmolár Attila lelkészen keresztül maradjon igényes gyülekezet! Szmolár Attila Nyíregyházáról került Albertibe. Jeremiás próféta is csupán 20 éves volt, mikor a munkát elkezdte, így ő sem retten meg a rá váró feladatoktól. Ebben igazi támaszként áll mellette felesége is. Meleg szavakkal emlékezett meg a gyerekkori hitoktató, a beiktatáson is jelenlévő Bozorádi Zoltán esperes lélekébresztő igehirdetéseiről. A leköszönő lelkész, Roszik Mihály így mutatta be a gyülekezetei az új lelkésznek: Egy nagy tradícióval rendelkező gyülekezetnek lettél a lelkésze. Őseink a Felvidékről jöttek, akik magukkal hozták lelkészüket és tanítójukat. Templomokat építettek, iskolákat tartottak fenn. 1945 után az alberti gyülekezet mindig tudta, hogy van valaki, aki Úr marad: Jézus Krisztus. El kell mondanom, hogy a gyülekezet 99,5 %-a megkeresztelt és megkonfirmált. Az én szolgálatom idején két alkalommal történt lelkész nélkül temetés. A házasulandók a legvadabb Rákosi- rendszerben is az oltár előtt fogadtak egymásnak örök hűséget. Ha népegyház akarunk maradni, akkor a magyarországi Evangélikus Egyháznak élen kell járnia a felébredés tekintetében. Ezek a templompadok csak akkor lesznek mindig tele, ha igére vágyó emberek élnek Albertirsán. Családommal és a gyülekezet vezetésével ezért próbáltunk mindig tenni. Ifj. Káposzta Lajos Angyalszárnyak csapkodása zeng végig a gótikus festészetben. Ezek meny- nyei lények, akik mint üzenetközvetítő, sokszor zenélő, vagy Jézust imádó angyalok jelennek meg a képeken. A karácsonyi festményeken az éneklő angyalok sokszor szalagot tartanak ezzel a felirattal: „Annuntio vobis gaudium magnum" - ami magyarul így hangzik: ,, Hirdetek néktek nagy örömet ”. A nagy öröm az, hogy született ma a Megtartó. A gyülekezet, Isten népe, Jézus megváltottai számára ma is (!) ez Karácsony öröme. Ez, és nem más. Tehát nagy örömről van szó. De így is mondhatnám: sokkal nagyobb örömről, mint amit mi Karácsonykor érezni szoktunk! Milyen is ez a nagy öröm? Csak pár vonást emelünk ki. Ez belső öröm, ez a bűnös ember öröme, ez a Jézustól új életet kapott öröme. Ez a tartós öröm. A külső öröm, mindaz, amivel mi Karácsonyt széppé, ragyogóvá tudjuk termi, az igazi Karácsonyhoz képest csak pótöröm, azaz „örömpótlék". Mindenki tapasztalja, hogy a külső öröm (ajándék stb.) nem igazán tudja feledtetni a belső bajt. Képzeljünk el egy olyan karácsonyestét, ahol válni készülő házastársak állnak a fa alatt, vagy ahol talán kórházban fekszik a gyermek, vagy ahol a temető egy friss sírja veti rá árnyékát erre az estére. Lehet, hogy minden amúgy megvan -, de a szív fájdalma talán csak nagyobb lesz a karácsonyi külsőségektől. A Lukács evangéliuma 2-ben szereplő „nagy öröm”, a bűnösök öröme. Csak az elveszett ember tud örülni a Megtartónak, csak az Istentől elszakadt ember tud örülni annak, hogy a Betlehemi Gyermek újra összekapcsolja az Atyával. - A nagy öröm, a Jézussal találkozó ember öröme. Gondoljunk a samáriai asszonyra, aki örömében úgy siet el a kúttól, hogy vödrét is ott felejti... Megtalálta a Messiást! A nagy öröm feledtet minden mást. Minden más mellékessé lesz. - Jézus olyan örömet ad, amely tartós. Gyerekkori emlékem, hogy egyszer elromlott a falióránk, próbáltam megjavítani. Meglöktem az ingát, párat lengett is, de azután lelassult, megállt. Hiába próbálgattam. Mindig reméltem, hogy végre igazán megindul... Nem ment mert baj volt a rugóval. így hiányzik sokunk életében az öröm rugója. Ilyen a világ sok öröme. Rövid ideig tart, de nincs igazi rugója, forrása az örömnek. Ezért nincs állandó öröm. Egyedül Jézus ad állandó, tartós és változatlan örömöt. Naponta örörrt, hogy szólhatok Hozzá - naponta kinyithatom a Bibliámat öröm tapasztalni, hogy jelen van, hogy segít, vezet, nevel, formál. Sőt eszköze lehetek, mert általam másokat is magához tud hívni. Karácsonyra készülünk. Négy hétig tart az Advent. „Igazi” Karácsonyt szeretnénk, - legyen olyan, mint régen, nagy karácsonyfa, családi együttlét. Legyenek meg a kedves karácsonyi szokások, a dúsan terített asztal... Mindez nagyon szép, de igazi Karácsony nem lesz ezekből. Igazi Karácsony csak abból van, amit a gótikus képek angyalai énekelnek: „Annuntio vobis gaudium magnum", - „Hirdetek néktek nagy örömöt"... Dehát létezik ez? Hiszen olyan igénytelenül hangzik, hogy „hirdetek” nagy örömet. Mit ér a szó, az ígéret? Azt hisz- szük, hogy a szavakból már elegünk van. - De Isten Lelke ezen a Karácsonyon is tud sziveket megnyitni, mert a zárt szív, az Istentől elforduló kemény szív a Karácsony egyetlen akadálya. Karácsony... Ilyenkor elsősorban a kisgyermekek örömére gondolunk. Az égő gyertyákra, a csillagszórókra rácsodálkozó ámuló gyermekszemekre. De ez a nap nemcsak a gyermekek öröme. Jézus nagyon szereti a megfáradt, megtört életeket is. Megáll mellettünk, mert észreveszi a „megtört nádat” és a „pislogó gyertyabelet” is. Valami újat tud kínálni, tartós örömöt akar adni a magányos, szo- morkodó szívnek is. Gáncs Aladár Szmolár Attila igét hirdet A z ortodox egyház kánonjait és liturgikus előírásait átlapozva, arról győződünk meg, hogy a templomi szertartások nyelvhasználatát semmiféle kánon vagy egyéb rendelkezés nem szabályozza. A liturgikus gyakorlatnak ez az oldala tehát valamilyen evidencián alapszik. Nézzük meg ennek eredetét! A keleti kereszténység, mint „Új Izrael”, közvetlen folytatása az ószövetségi Izrael eszmevilágának, amelyben az Istennel való érintkezés nyelve semmiféle problémát nem jelentett. Az ószövetségi zsidóság istentiszteleteiben a maga héber nyelvét használta s ezt magától értetődőnek tekintette. Nyilván abból indulhatott ki, hogy Isten minden nyelvet ismer. Lévén pedig Ő „Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak és azok igaz nemzetségének Istene”, fel sem merülhetett a gondolat, hogy ez a nemzetség valamilyen más nyelven imádkozzék hozzá. Csak annak volt jelentősége, hogy Izrael népe maga is értse imáinak, énekeinek tartalmát. A zsidóság számára az sem jelentett problémát, hogy a héber Biblia egyes részei nem is héber, hanem a nép körében mindinkább használatos arameus nyelven íródtak. Sőt, amikor évszázadok múltán az egyiptomi zsidó diaszpóra rádöbbent arra, hogy a héber nyelvet egyre kevésbé érti, az egész Ószövetséget lefordította az akkori világnyelvre, a „koiné”-nak, „közös”-nek nevezett görög dialektusra, megalkotva így a Septuagintát, majd később az ószir Pesittót is. Ezen a „koiné” görög nyelven írták azután az egész Újszövetséget is, ez közvetítette a keresztény Ezer év után magyarul tanítást szerte az egész akkor ismert világon, főleg a római birodalomban. Ha az ókori római birodalom kulturális térképét vázoljuk fel, felfedezzük, hogy a művelődés túlsúlya annak keleti részére esik, ahol a görögön kívül más kultúmépek is életek (egyiptomiak, szírek, örmények, grúzok stb.) és ahol olyan metropolisok képviselték az általános emberi művelődést, tudományt, művészetet, filozófiát s később a keresztény teológiát is, mint Alexandria, Antióchia, Edessza, Pergamon, Athén, Korinthus, Thesszaloniké, s végül az új birodalmi társ-főváros Konstantinápoly, az „Új Róma”. Ezzel szemben a nyugat-római birodalom szűkében volt hasonló jelentőségű kultúr-központoknak. Mediolanum, Lugdunum, Aachen, Toledo elhalványulnak keleti társaik mellett. Ez az objektív adottság két lényegi eltérést okozott a keleti és a nyugati kereszténység szervezeti és szakrális fejlődésében. Egyrészt ez alakította ki keleten az egymás közt egyenrangú, önálló - későbbi SCHOLZ LÁSZLÓ: Kis magnificat Magasztald, én lelkem, Dallam: Istennek szent fia (136) Bízzunk, mit sem félve, Ékes szóval fennen Jön Isten a mélybe! Istennek nagyságát, Senki sincs fölötte, Vidd elébe hálád: Csak lenéz örökre, Testünket felöltve Lenyúlni sem átall, Eljött Egyszülöttje! Fölemel jobbjával. Azokért jelent meg, Szent fö Is éged, Isten, Kik futó jelennek Nagyobb nem lesz így sem, Ösvényét tapossák. Dalom nékem válik Mellénk lép mint jóság, Jómra mindhalálig. Nem korhol panasszal, Hálával beteken Megbocsát, vigasztal. Magasztal én lelkem. 1986 szóhasználattal „autokefál” - helyi egyházak rendszerét, Róma nyugati egyeduralmával szemben. Másrészt pedig, a liturgikus életben a helyi adottságoknak megfelelő soknyelvűséget, ellentétben a latin nyelv nyugati dominanciájával. Keleten kezdettől fogva, tehát a keresztény hit befogadásával egyidejűleg, az egyes nemzetek saját nyelve érvényesült az istentiszteleti életben. Amint az Szt. Kyrillosz és Methódiosz életéből és munkásságából tudjuk, keleten nem volt talaja annak a mesterkéltnek mondható nyugati nézetnek, hogy istentiszteletet csak azon a három „szakrális” nyelven lehet végezni, amelyen Pilátus Krisztus keresztjére ezt a feliratot szegeztette: „Názáreti Jézus, a Zsidók Királya”. A három nyelv a héber, a görög és a latin volt. Adalékként az egyházszakadás előtti keleti és nyugati kereszténység kapcsolatáról, különös tekintettel a liturgikus nyelvhasználatra, emlékeztetünk arra, hogy Kyrilloszt és Methódioszt a konstantinápolyi patriarcha átengedte a római pápának az utóbbi joghatósági területén élő szláv morvák térítéséhez, akik ragaszkodtak a saját nyelvükhöz, viszont a pápának szlávul tudó hittérítői nem voltak. Kyrillosz és Methódiosz, valamint munkatársaik a hittérítő munka mellett megkezdték az istentiszteleti és a vele kapcsolatos bibliai textusok szláv nyelvre fordítását, s ez a munka Bulgáriában, Oroszországban és Szerbiában folytatódott. Összegezve nagyjából a nemzeti liturgikus nyelv használatának alakulását a különböző helyi keleti egyházakban, megállapíthatjuk, hogy az elsődlegesen használt görög nyelv mellett már az ókorban kapott liturgikus szerepet a kopt, a szír, az örmény, a grúz és a Konstantinápoly-kömyéki gót nyelv, majd a középkorban az ó-szláv, az arab és a román, végül az újkorban, az orosz missziók nyomán, több orosz- országi törzsi nyelv (pl. a zűrjén, vagyis a mai komi), az alaszkai eszkimó nyelvjárás, valamint a finn. További fejlődést hozott a már nehezen érthető középkori szláv nyelv differenciálódása a jelenkori szláv nyelvekre (bolgár, szerb, cseh, szlovák). Először a bolgárok kezdték meg a liturgikus szövegek új-bolgárra fordítását századunk elején. Rá kell mutatnunk, hogy a görög ajkú egyházakban mindmáig változatlanul tartja magát az eredeti „koiné” görög, az érthető nemzeti büszkeségnek köszönhetően. A szláv nyelvű egyházak közül pedig az idő szerint leginkább az Orosz Egyház tart ki a középkori szláv nyelv kizárólagossága mellett, nyilván azért, mert a11 fennmaradt középkori szláv nyelvű liturgikus szövegek tulajdonképpen ó-orosz nyelvűek, tehát a mai oroszok számára viszonylag a leginkább érhetők. Megjelentek viszont az ortodox liturgikus használatban további nyelvek: a kínai, a japán, a német, a francia, az angol, az olasz, a spanyol és végezetül a magyar. Nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a keleti kereszténység valamiféle averzióval viseltetett volna a magyarság iránt. Ilyen volt népünk történelmi sorsa. Joannész Szkylitzész bizánci krónikaíró tudósítása szerint ugyanis, Bíborbanszületett VII. Konstantin bizánci császár uralkodása idején (944-950 között) két magyar főúr, Bulcsú és Gyula Konstantinápolyban keresztelkedett meg. Az utóbbi egy Hierotheosz hittérítő szerzetest is hozott magával Magyarországra, akit előbb Theofylaktosz konstantinápolyi patriarcha „Turkia” (Magyarország) püspökévé szentelt fel. Hierotheosz missziói munkája Gyula felségterületén, Maros vidékén, sikeres volt. Csak éppen arról nincs értesülésünk, hogy voltak-e akár a legvázlatosabb liturgikus fordítások is a magyarok nyelvére. A keleti keresztény gyakorlatnak megfelelően kellett lenniük. Ámde a honfoglaló magyarok új hazájukban nagyobb lélekszámú szláv keresztényekkel éltek együtt, ami az egész középkorban folytatódott. Sőt, keleti - későbbi néven orthodox - népek további bevándorlása, valamint a nyugati keresztény missziók erősödése folytán a magyar orthodoxok mindvégig kettős kisebbségben maradtak: magyarokkal szemben mint keleti hitűek, orthodoxokkal szemben pedig, mint magyarok. Ezért a nemzetiségek XVIII-XIX. századi asszi- milálódása sem hozott fellendülést a magyar ortho- doxiában, mert az orthodoxiát már mindenki nemzetiségi vallásnak könyvelte el. A magukat ortho- doxoknak és magyaroknak tartó honpolgárokat még a magyar törvényhozás is csak „a görögkeleti vallás se nem szerb, se nem román ajkú híveinek” nevezte. (1868. évi IX. te. 9. §) Sokkal később, az első világháború után tűnt ki, hogy magyar nyelvű és érzelmű orthodoxok is vannak, akik magyar nyelvű istentiszteleteket is igényeltek. Ezt azonban csak „illegálisan” tudták megvalósítani. A második világháború után is hiába fordultak a Konstantinápolyi Patriarchátushoz, majd a budai püspökhöz magyar liturgikus nyelvért. Ezután találtak meghallgatásra a Moszkvai Patriarchátusban 1949-ben. Ezer évvel a keleti kereszténység befogadása után. Dr. Berki Feriz ortodox esperes-adminisztrátor
