Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-11-28 / 48. szám

Evangélikus Élet 1999. NOVEMBER 28. 3. oldal Jubileum a Deák téren Egyházközségünk életében örömteli és mindnyájunkat Isten iránti hálára kötele­ző évfordulót ünnepelhettünk idén a Re­formáció ünnepén: 200 éve tették le templomunk alapkövét templomépítő eleink, 1799. október 31-én. Deák téri gyülekezeté. Ezért az ünnep­ségre nyitott szeretettel hívtuk meg a pesti és budai gyülekezeteket is. Ez az alkalom a hálaadás mellett az emlékezés alkalma is volt. A gyülekezet dr. Fabiny Tibor teológiai tanár, Deák téri presbiter A két évszázados kerek évfordulót az alkalomhoz méltó módon kívántuk meg­ünnepelni. A délelőtti istentiszteletek szükebb „családi” körben voltak az Isten színe előtti hálaadás alkalmai, a mai De­ák téri gyülekezet közösségében. A templomi ünnepséget megelőzően helyeztük el a gyülekezet templomépítő kurátora, Liedemann János Sámuel és felesége exhumált földi maradványait a gyülekezet umatermében. Liedemann János Sámuel nagykereskedőről, Pest el­ső evangélikus polgáráról elmondható, hogy nemcsak világi hivatására nézve volt kiváló kereskedő. De hasonló volt ő ahhoz a példázatbeli kereskedőhöz is, aki miközben végzi munkáját, nem szű­nik meg keresni azt az igazgyöngyöt, amely számára minden más értéket fe­lülmúló kincs. A délután 6 órakor kezdődő ünnepély­re már tágabb kört is meghívtunk. Hi­szen templomunk sokáig Pest és Buda egyetlen evangélikus temploma volt, egységbe fogta össze a két város evangé­likusait, így eredetében nemcsak a mai megemlékezésének felolvasását hallgat­ta meg a 200 év előtti eseményekről, a templomépítő ősökről. Nem túlzó rajongás azt mondani, hogy a templomépítő elődök példája az utókor számára prédikációként hat. Korunkban lépten nyomon azt halljuk, mennyire az evilági értékek körül forog a közgondol­kodás és mennyire háttérbe szorulnak, devalválódnak a szellemi-lelki kincsek. Ebben a korban különösen is üzenete van: az igazi kincs, az Isten igéje életet formáló érték, amely képes kimozdítani a kátyúba jutott életeket, képes az em­bert kiragadni a mélységből. Aki rátalál erre a kincsre, az nem marad ugyanaz, aki volt. De megértette, mi az igazi ma­gasság és mélység, mi az igazán értékes, és mi az, ami értéktelen. így szól hoz­zánk két évszázad távlatából is eleink, üzenete: Ti se feledjétek a mennyország nemesebb gyöngyeit keresni, megtalálni, és a saját magatok, s a világ számára megszerezni, mert csak ezek tartanak meg bennünket! Bizony, csak ezek! Cselovszky Ferenc EKE-csendesnap Pestszentlőrincen Isten kegyelméből szeptemberben is­mét megrendezésre került az EKE (Evangélikusok Közössége az Evangéli­umért) szokásos őszi csendesnapja, melynek ezúttal a Pestszentlőrinci Gyü­lekezet adott otthont. Ahogy az Útmutató aznapi üzenetében olvashattuk, úgy jöttünk össze csaknem harminc gyülekezetből, hogy az „Úr szárnyai alatt keressünk oltalmat” (Ruth 2,12). A csendesnap témája a 95. Zsoltár 2. verse alapján: „Menjünk •elébe hála­adással... " volt. A bevezető köszönté­sek, éneklés és imádság után az első ige­szolgálatot Ittzés István végezte a hálál­kodó farizeus története alapján (Lk 18,9- 14). Mennyire hasonlóak vagyunk sok­szor mi is ahhoz a farizeushoz, aki ke­gyesen él és azért ad hálát az Úrnak, hogy nem olyan, mint a mellette álló vámszedő. Sokszor úgy látjuk, hogy mi különbek vagyunk, mint a többi ember, csak azért, mert Jézust követjük. Pedig ettől még ugyanolyan bűnös emberek vagyunk, mint az a vámszedő, aki sze­mét sem akarta az égre emelni. A kérdés azonban nem az, hogy mi milyennek lát­juk magunkat, hanem, hogy Isten mi­lyennek lát bennünket. Az igében két ember áll Isten színe előtt: az egyik igaz­nak tartja magát, a másik bűnösnek. Fel kell ismernünk, hogy a magunk kegyes­nek tartott élete nem vezet üdvösségre, csak ha tudjuk, hogy mindig Jézusra van szükségünk, hiszen a kegyelem csak bű­nösöknek jár. Példaként áll előttünk Oravecz András szolgálatából annak a tizedik leprásnak a hálaadása, aki gyógyulása után egyedül tért vissza Jézushoz, hogy dicsőítse Is­tent. Csak ő tért vissza, ő ismerte fel, hogy Jézus a gyógyításánál még sokkal többet tartogat a számára, mégpedig ön­magát. Fontos, hogy felismerjük: ne csak valami kelljen Jézustól, hanem Ő maga. A hozzászólások, bizonyságtételek és énekek után kisebb csoportokban is át­adhattuk egymásnak személyes tapaszta­latainkat, gondolatainkat. Alkalmunk nyílt arra is, hogy egy rövid filmet néz­zünk meg az EKE Bibliaiskoláról. Itt már második éve folyik az oktatás, gyü­lekezeti tagok, és az élet bármely terüle­tén Krisztus követeként szolgálók szá­mára. A záróistentisztelet témája a hálaadó imádság volt Deme Zoltán szolgálatával. Pál apostol azt mondja: szüntelenül imádkozzatok, és mindenért hálát adja­tok, s mégis milyen kevés imádságaink­ban a hálaadás. A nehéz terhek ellenére azonban, amelyeket a keskeny úton hor­dozunk, legyen előttünk a 42. Zsoltár üzenete: „ Bízzál Istenben, mert még há­lát adok neki az Ő szabadításáért! ” Jámbor Eszter Készül a „Találkozások háza” Péteriben 55 Egy ház, egy szerény épület Péteriben a parókia mellett. Most már egybenyitva nagy telke a parókia kertjével. Alapfalai a legrégibbek a faluban. Az újratelepítés idejéből, az 1740-es évekből valók. Min­dig a község tudás-, kultúra-, és hitalapo­zó műhelye volt. Evangélikus iskola, ké­sőbb községi óvoda. Benne tanítottak (voltak amikor laktak) nagynevű lelké­szek, nagy tudású, nagy türelmü tanítók a korábbi poros kis település lelki-szelle­mi felemelkedését hűségesen szolgálva. Dobronyovszky Károly és fia Gyula, Eszergály Mihály, Petőfi Sándor gimná­ziumi szobatársa, 1945-ben mártírhalált halt Csaba Gyula lelkészek; Dobronyovszky János, Pittner Dénes, akiről a községi iskola kapta a nevét, vagy Bartal Béla, Huber Zsigmond kán­tortanítók. 1948-ban államosították az épületet és területét. A visszaigénylés lehetőségével élve, az egyházközség 1992-ben tulajdon­jogilag, 1997-ben pedig már használatra is birtokba vehette. Leromlott, egy részé­ben életveszélyesen megroskadt épület volt akkor. Gyülekezetünk tagjai azonban azonnal hozzáláttak az omlatag rész le­bontásához, majd az egészséges rész tető­zetének állagvédő átalakításához. Hiszen egy „Találkozások házának” jövendő ki­alakítása lebegett mindig is a szemünk előtt, melyben nyugdíjasok és fiatalok, kismamák és gyermekek rendszeresen ta­lálkozhatnak egymással és az Úristennel, de ugyanígy távolabbról érkező evangéli­kus csoportokkal, testvérekkel is. 1998- ban száznyolcvanezer forintot ál­dozott a gyülekezet az ügyre, a házért végzett mintegy ötszázezer forint értékű közmunka mellett. A lelkésszel együtt Mravik Zoltán felügyelőhelyettes, Geér Károly gondnok, Merényi Ferenc jegy­ző, Bódis Sándor, ifj. Paput Mihály pres­biterek, és több presbiterasszonyunk dol­gozott a legtöbbet. Benyusovics Sándor és Juhász Tibor gépeikkel segítették a törmelékelhordást, és több mint nyolc­van köbméter föld behordásával a terep- rendezést. 1999- ben ötszázezer forint támogatást kaptunk az Országos Egyháztól erre az ügyre. Bár a benyújtott teljes költségve­tés hatmillió forintról szólt, lelkesen ne­kiálltunk a kialakítás első lépcsőjének el­készítéséhez. Karsai Mária építészmér­nök ingyen, szeretetből készített tervei alapján, a péteri gyülekezet tartalékpén­zét is az összeg mellé téve, és még öt­százezer forint kölcsönt felvéve, műkö­dőképessé tudtuk tenni az épületet. A kertben harmincöt facsemetét is elültet­tünk. Eddig ennyire futotta az erőnkből. De végre már egy többnapos családi konfe­renciát, és egy összgyülekezeti csendes­napot is tarthattunk idén a házban és kertjében. Szomorúságunk, hogy négy, távolról jelentkező többhetes konferenci­át viszont le kellett mondanunk a még hiányos körülmények miatt. Hisszük azonban, hogy ha az újabb közegyházi támogatást megkapjuk, 2000 nyarán már minden jelentkező konferenciaigényt el tudunk fogadni, s a tavasz folyamán be­fejezhetjük a kialakítás második ütemé­vel e nagyszerűnek ígérkező intézményt. S akkor a Dél-Pest Megyei Egyházme­gye gyülekezetei mindannyian gazda­godni fognak egy regionális konferen­ciaközponttal, ahova majd mindenkit szeretettel hívunk és várunk a találkozá­sok örömére. Dr. Foltin Brúnó NŐK ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA Együtt százötvenen: figyelésben számvetésben - harmóniában Tíz órára megtelt a gimnázium díszter­me. Pótszékeket kellett behozni. Az or­szág különböző részeiből érkezők boldo­gan üdvözölték egymást. Jókedvű vára­kozás érződött a zsibongásban. Az első sorban helyet foglaló Jókai Anna, félje mellől felállva, hosszú per­ceken át figyelte a gyülekezőket: - Ez lenne az a negyven - ötven ember, akit nekem ígértek? A találkozó házigazdája, Brebovszkyné Pintér Márta lépett a mikrofon elé. Ő volt a „kishitű ígérgető”. Közel egy éve szervezi egyházunk új munkaágát, a Női Misszió Osztályát. Csendesnapok, női klubbok, téli-nyári konferenciák rende­zése után most került sor az első orszá­gos összejövetelre. És itt, ebben a pilla­natban, szemben százötven figyelő szempárral, a kétség utolsó szikrája is ki­hunyt a szívében. Nem lehet kérdés: a gyülekezetek leányai és asszonyai ké­szek az együttműködésre. Készek egy­másra figyelni, együtt elmélyülni. Sem­miféle kezdeményezés sem hiábavaló. A női misszió, a hívő nők küldetéstudata, tapinthatóan jelen van evangélikus egy­házunkban. Érett az idő az összefogásra, okos szer­veződésre. A bevezető szavakra bíztató tekintetek válaszoltak. A figyelem ezután a kezdő áhítatot tartó Smidéliuszné Drobina Er­zsébet felé fordult. A textus a nap témá­jához kapcsolódott: „Felruháztál erővel Ádventváró „ Ó csillag, mi sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szinusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? ” (Tóth Árpád: Létektől lélekig) Ki ne érezte volna át életében többször is ezt a Tóth Árpád-i magányt? Ki ne látott volna emberek szemében rideg, megközelíthetetlen csillagfényeket? Fizikai közel­ségben vajon mit olvashatnak ki néha a társaink? Mindennapi rohanásainkban csak a célt látjuk. Amit kitűztek nekünk. Vagy amit mi irányoztunk elő magunknak. Rohanunk, futunk. Elfáradunk és néha összeesünk a megvalósítás előtt. Elmegy az élet. És nincs időnk megállni. Felnőnek a gyermeke­ink és nem ismerjük őket igazán! Mire tanítjuk őket? „A világ nem közölhető. Hiába vágyói elmondani. Amit közölhetsz: az egésznek árva, kopott darabjai. Csak töredék lehet és dadogás csak, amíg benned az Ég el nem indítja bűvös mártanának sugárzó csillagrendszerét! ” (Rónay György: Alfa és omega) Ádvent közeleg! Itt az idő, hogy megálljunk. Hogy gondolkodjunk. Ádvent az öröm ünnepe. Az ígé­ret ünnepe. A megállásunk ideje. Ilyenkor nyugszik meg a szívünk. Ilyenkor éled bennünk újra a szeretet. S ha van hitünk, ilyekor közelebb kerül hozzánk az Ég „su­gárzó csillagrendszere.” Áldott légy Ádvent! Gyertyáiddal és csüngő koszorúiddal. Melyeken apró ágak jö­vendölik nekünk a karácsony fenyőillatát. A te gyertyáid lángja nem a szomorúság, hanem a boldogság könnyeit csalják a szemünkbe. Üdvöz légy Ádvent! Jöjj, teremts köztünk békét! Űzd el közelünkből a gyűlölködés sötétjét! Hozd el nekünk az öröm hírét! A megváltás reményét! Hogy felejthessük az egész esztendő minden búját-baját. S ha nem is tudunk felejteni - legalább hozd el hozzánk a vigasztalódás kegyelmét! Ádvent! A békédet várjuk! Kint, a nagyvilágban és belül, a szívünkben! Készülünk fogadásodra! „Igazi lelkünket akárcsak az ünneplő ruhánkat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre! ” (József Attila: József Attila című verséből) Lenhardtné Bertalan Emma a harcra..." A lelkésznő biztos kézzel fonta ko­ránk az ige háló­ját. S míg hagy­tuk magunkat ra­bul ejteni, jól­esett a tudat, hogy Isten teoló­gusa is mestere a szónak. Egy „erőre sza­kosodott” kor, az ezredvég világá­nak téveszméjé­ről beszélt. Az ámításról, hogy az élet nyertesei csak az „erősza- koskodók” lehetnek. Pedig a porondön vannak Isten harcosai is, felruházva más­fajta, mennyei erőkkel. Kié a győzelem? A zsoltáros így folytatja: „térdre kény­szeríttetted támadóidat.” Mielőtt átvette volna a szót Jókai An­na, Szebik Imréné püspök-asszony kö­szöntötte a vendéget. Jól ismert, derűs mosolyával a legtöbbet kérte: „Azt vár­juk kedves Anna, hogy világíts nékünk! ” „Világítani akkor lehet, ha van olaj a lámpásban.” Ezt előadása egyik frappáns fordulópontján mondta az írónő. Az idé­zet {ízért kívánkozik előre, mert beszéde alatt egy percig sem maradt kétségünk, hogy van mivel világítania. Minden sza­ván átizzott a Krisztuson formálódott hit, az igéből nyert bölcsesség - Isten transz­cendens világának a fénye. Arról vallott, hogyan lett azzá a mű­vésszé, akinek ma ismerik. Vallomása pontosan illeszkedett a megadott témához: „Női sorsunk, küz­delmeink az ezredfordulón.” Hiszen az ö életét, emberi és művészi felfogását is éppen a kor problémáival való szembe­sülés alakította. Szembesülés mindenekelőtt a gonosz- szál. Sarkítottan jelentkezik ma vilá­gunkban a démoni, a romboló erő. - mondta. Tanúi vagyunk, miként vett fel új álarcot a Sátán. Az istentagadás ideo­lógiáját félretéve, most a pénz minden- hatóságának maszkjával szédít. Utalt az igehirdetésre: innen az erőszak, a hábo­rúk. Lassan már mindenki harcol min­denki ellen. Nincs béke még az ottho­nokban sem. Olyan az ördög, mint vala­mi fáradhatatlan maratoni futó. El nem marad mellőlünk. Egyet tehetünk, azt, hogy leleplezzük: „Te vagy az.” És még valamit: „Bízva bízzunk” az erősebben, éppen az anyagiak tekintetében. „A ha­talmas szakrális lény - Isten - tudja, hogy kenyérre van szükségünk.” Gyönyörűség volt hallani, ahogyan az írónő Istenről beszélt. „A végtelen isteni kegyelmet látom, ha Róla van szó.” - „A végtelen szerető isteni terv vonul át a vi­lágon” - vallotta. így történhetett meg, hogy bár keményen sorolta korunk prob­lémáit, csupa vigasztalás volt mégis minden szava. Attól, amit a legkomo- rabb témákhoz - szenvedés, öregség, ha­lál - Istenről tudott elmondani, Krisztus­ról megvallani; megszelídültek a gondo­latok. Világított és felderített a Szentlélek olajától égő mécses. Sajnos, nincs mód a részletezésre, de hálásan summázhatjuk: Jókai Anna szavai nyomán átélhettük az egyik legnagyszerűbb lelki élményt, a hívők bensőséges közösségét. A meghitt közösség élménye folytató­dott az ebéd utáni beszélgetésekkel. Kár, hogy itt már csak félmondatokat idézhe­tünk a közlés helyének szűkössége miatt. A pódiumon három asszonytestvérünk vallott egyenként, a megadott téma sze­rint, küldetéséről, küzdelmeiről. Polgár Rózsa, dr. Harmati Béla püspök felesége, - aki maga is Kossuth-díjas művész - beszámolójából így foglalhat­juk össze női hitvallását: Azért vagyunk, hogy példát mutassunk a szeretette... fel­hívjuk a figyelmet az élet szépségeire... és emberré neveljük gyermekeinket. Isó Dorottya lelkésznő ezeket mondta: Egyszerre vagyok anya, feleség, papné és lelkész. Ha sokszor nehéz és fárasztó egyeztetni a feladatokat, arra gondolok, mind a négy állapot ajándék Istentől. És boldog vagyok, hogy vállalhatom mind a négyet. Szántó Vilmosné dunaújvárosi testvé­rünk szerint a keresztyén ember feladata Jézus emberi példájának követése. Hogy ez sikerüljön, nem tarthatjuk be a köve­tési távolságot, hanem rá kell épülnünk, eggyé kell válnunk Vele, mint szőlővesz- szőnek a szőlőtőkével. Öröm volt mindannyiunk számára, hogy a résztvevők zöme együtt maradt - Jókai Annát és férjét is beleértve - az összejövetelünk végéig. Valamint az, hogy a kérdések és felszólalások méltó­ak voltak az előadások színvonalához. A találkozó végén, a befejező áhítat Lászlóné Házi Magdolna lelkész mar­káns megfogalmazásában így adta meg a „csattanós” útravalót: Egy dologban le­gyünk erőszakosak. Abban, amit Pál úgy sulykol belénk, mintha a legmodernebb reklámszövegek sürgető felszólításából venné a szavakat: „Ragadd meg” az örök életet! - most, rögtön, azonnal, hogy el­mondhasd az út végén a küzdők utolsó, győztes mondatát: A nemes harcot meg­harcoltam. P.N.E. í

Next

/
Thumbnails
Contents