Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-11-14 / 46. szám

1999. NOVEMBER 14. 3. oldal Evangélikus Élet Amerikából jöttem O tt álltunk 5-6-an a körben egy ha­talmas tisztáson az erdő szélén. Kezünkben egy puha fehér szarvasbőr- darab, amit egy indián asszony vezetésé­vel puhítottunk, simogattunk, húzgál- tunk. Közben az asszony arról beszélt, hogy a Teremtő milyen egyszerűvé tette az életet. Milyen kevés kell ahhoz, hogy élhessünk. Szállás, ruha és élelem. A Te­remtő minderről gondoskodott, napi há­rom órai munkával mindezt előteremt­hetjük. Valaki megkérdezte: És mire va­ló a többi idő? Arra, hogy dicsőítsük a Teremtöt és szeressük gyerekeinket, a családunkat - hangzott a felelet. Igen, így szeretnék élni - gondoltam - ilyen egyszerűen, ilyen nyugodtan, bé­kességben. Dicsérni, imádni, hallgatni a Teremtőt és szeretni a rámbízottakat, ki­csi és nagy családomat. Ahogy hazajöt­tem, az volt az első, hogy fölakasztottam a szobám falára azt a fényképet, ajnit egy indián sátorbelsőről készítettem: közé­pen a tűz, a sarokban néhány fahasáb és egy felakasztott szőnyeg, különben sem­mi nincs a sátorban. A felső nyíláson át a nap fénycsóvája vetődik be. Valahány­szor rápillantok, eszembe jut: igen, csak ennyi kell az élethez, Isten szeretetének ránkhulló fénye, és a tűz melege, ami az emberekkel összeköt. 'Iff?*1 A Bocskai út forgalmának zaja nem­csak éjszakai álmomból, hanem az álmo­dozásból is gyakran fölver. Bizonyára kell néhány hónap, míg újra hozzászo­kom: itt a mindennapok könyörtelen haj­szája, a zaj, a rohanás, a nyugtalanság, a stressz közepette kell megtalálni azt a belső csendet, Isten jelenlétét, ami nélkül nem lehet élni. Gyakran kapok olyan kérdéseket, ame­lyeknek megválaszolásához szintén hó­napok, évek kellenek. Az alábbiakban mégis szeretnék néhány benyomásra, el­képzelésre röviden utalni. Mi volt a legfontosabb tapasztala­tod? Az emberek szeretetén és a teremtett világ leírhatatlan szépségeinek láttán még soha nem tapasztalt módon éltem át az Isten közelségét. Ebben az egy mon­datban minden benne van. Megtapasztaltam, hogy létezik egy olyan világ, ahol az emberségnek, az Egy Norvégiából származott magyar nemes A Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjte­mény rendezésében nyílt meg az a kiállí­tás a Pipa utca 4. szá­ma alatt (a Vámház körúti vásár- csarnok ol­dala mel­lett), mely Gregersen Gudbrand életútját mu­tatja be. A kiállítást Hajós György épí­tész mér­nök, c. főis­kolai tanár nyitotta meg. Gregersen Gudbrand Norvégiában szü­letett 1824-ben. Ácsmesterséget tanult és előbb Koppenhágába ment, majd 1847- ben érkezett hazánkba. Abban az időben kezdték nálunk a vasutak és ezzel együtt hidak építését és ebben a munkaágban találj 'rrtunkát, Sőt igén hamar nagyfokú éjijpierést is. 1848-ban a forradalom mellé állt, beállt a honvédséghez, műsza­ki képzettségét gazdagon hasznosította. A szabadságharc leverése után 1850-ben visszatért Pestre és Pozsony-Pest között épített vasútnál kapott alkalmazást. Na­gyon megszerette hazánkat. Jó hírnevé­nek köszönhette, hogy az akkor épített vasútvonalak nagy részén végzett híd­építési munkákat. Többek között a szol­noki híres vasúti fahidat, a szegedi hidat, a budai alagutat és a „vasúti indóház” építési munkáit vezette. 1865-ben elha­tározta, hogy végleg letelepedik nálunk, az ország egész területére kiterjedtek vállalkozásai. Épületasztalosságban és az ácsiparban cége mindig elsőrendű munkát szállított. Munkásságát legfőbb helyen is elismerték, előbb megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, majd 1885-ben magyar nemességet ajándé­koztak neki. Gregersen Gudbrand evangélikus volt. Erről hallottunk a megnyitón Gregersen Lábossá György szombathelyi lelké­szünktől, aki anyai ágon egyenes leszár­mazottja és 1995-ben ezért felvette őse iránti tiszteletből neve elé a Gregersen nevet. „ Hivatástudatát, áldozatkészségét, szorgalmát, önmérsékletét, 'nagylelkűsé­gét nem értjük meg egzisztenciális kötő­dése nélkül. Ha életművére gondolunk és rácsodálkozunk, az okokat keresve kije­lenthetjük hogy Istentől ajándékba ka­pott tehetségén túl legfontosabb tény, hogy lutheránus volt” - hangzott a mél­tatásban. Tehetségét és világi hivatását Istentől feladatként és felelősségként vette. A Krisztussal való közösség, a hit az alapja munkásságának. Isten iránti en­gedelmessége és szeretete munkálta ben­ne az emberek iránti felelősséget, a vá­lasztott magyar haza iránti szeretetet. In­nen érthetjük meg a kultúráért vállalt mecénási magatartását és egész családjá­nak az egyházért vállalt áldozatkészsé­gét. Élete során következetesen támogat­ta egyházunkat, intézményeinket és csa­ládját is erre nevelte. Külön is ki kell emelni a sorból Nagybörzsönyt. Templo­ma ma is hirdeti áldozatkészségét és esz­tétikai érzékét. A reformáció 400. évfor­dulójára alapítványt hozott létre a család - 2000 korona értékben - egy szeretetház építésére. „Gregersen Gudbrand élete bizonyíték arra, hogy a protestáns szellem csak a Krisztusban realizálódó egzisztenciális kötődésből merítve válik Isten dicsősé­gét és embertársaink, nemzetünk javát szolgáló teljes életté. (A kiállítás még karácsonyig megte­kinthető.) egymásra figyelésnek, a jóindulatnak óriási szerepe van. Ahol a buszvezető nem csukja a lábamra az ajtót siettében, hanem azt is mindenki türelemmel meg­várja, hogy a mozgássérült utast is fölse­gítse a vezető. Ahol az emberek tisztelet­ben tartják egymás véleményét, érzéseit, örülni tudnak a másik sikerének és ren­geteg önkéntes munkát vállalnak. Az ut­cán, az üzletben vagy akár egy kirándu­lóhelyen idegen emberek is barátságosan üdvözlik egymást és mindig van egy-két kedves szavuk egymáshoz. Megtapasztaltam, hogy megmereve­dett, megerőtlenedett gyülekezeteket ho­gyan támasztott új életre Isten azáltal, hogy a gyülekezet minden tagja megta­nulta magáénak érezni az ügyet és vala­milyen szolgálatot vállalni benne. Átél­tem, hogy a vasárnapi istentisztelet cso­dálatos örömünnep lehet, amelyből a legkisebb gyerekek is megtapasztalnak valamit. Hatalmas erőforrássá vált szá­momra a keresztségemről való rendsze­res megemlékezés és az euharisztia, az úrvacsora, amit az egész gyülekezet hét­ről hétre egy emberként ünnepelt. Sokat gazdagodtam azáltal is, hogy az imád­ságnak, a meditációnak, az elcsendese- désnek újfajta formáit ismertem meg. Megértettem, hogy a hitoktatás nem csupán „oktatás”, hanem sokkal több an­nál. Lélekformálás, lelki-vezetés, lelki­gondozás. Egyetlen célja, hogy Isten Szentlelke egy életre szólóan megérint­se, megragadja a gyerekeket. Az egyház szolgálata a gyermekek felé a születés illetve a fogantatás pillanatától kezdődik. A mi feladatunk, hogy a szülőknek na­gyon kézzelfogható, gyakorlati segítsé­get nyújtsunk abban, hogy gyermeküket hitben neveljék. A születésüktől fogva minden élethelyzetben meg kell szólíta­nunk a gyermekeket. A konfirmáció egy fontos része ennek a folyamatnak, amely olyan fiatalokat akar nevelni, akik isme­rik Jézust, értik a kegyelmet, egész életü­kön át tanulmányozzák a Bibliát, tudatá­ban vannak értékeiknek és élnek azok­kal, erkölcsi felelősséget vállalnak és ké­szek a szolgálatra, a misszióra. A második kérdés így hangzott: Mit akarsz megváltoztatni? Én semmit. Azért imádkozom, hogy Isten adjon vál­tozást abban, aminek változnia kell. Az én szolgálatom ebben csak annyi, hogy minél többet továbbadjak abból, amivel Isten meggazdagított. Mielőtt hazajöt­tem, úgy éreztem, hogy egy egész élet nem elég arra, hogy továbbadjam azt, amivel Isten két év alatt megajándéko­zott. Amit tapasztaltam, most már egész életemet és minden szolgálatomat meg fogja határozni. Vannak persze konkrét terveim is. Már elkezdtük azt az új kis­csoportos, mentorok szolgálatára alapo­zott konfirmációs rendszert, amelynek kétéves programját, tananyagát és mun­kafüzetéit kintlétem során kidolgoztam. Emellett - szintén munkatársak segítsé­gével - a gyermekek és családok felé végzett szolgálat egy átfogó rendszerét szeretném megvalósítani. Végül a harmadik kérdés: Milyen volt a fogadtatás a gyülekezet részéről? Jel­képes erejűnek is érzem az ifjúság szere- tetét, amellyel a repülőtéren fogadott. Nagyon jólesik mindazoknak a ragasz­kodása, akik visszavártak és örömmel köszöntöttek. Istentől kapott ajándéknak érzem lelkésztársam, Szeverényi János segítőkészségét, bátorítását és jó lesz együtt szolgálni az új munkatársakkal is. Mindamellett a növekedés, a változás, mindig fájdalommal, küzdelemmel jár. Isten senkinek nem ígért könnyű utat és könnyű szolgálatokat. Az élet a halálon keresztül, a szeretet fájdalmak és csaló­dások árán, a győzelem a mi kudarcain­kon és vereségeinken át születhet csak meg. Ezért hazafelé készülve, kiírtam a szobám falára és magammal hoztam Pál apostol mondatait: „Én erőtlenség, féle­lem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem az emberi bölcsesség rábeszélő szavai­val hangzott hozzátok, hanem a Lélek bi­zonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem ISTEN EREJÉN nyugodjék. ” lKor 2,3-5 Ferenczy Erzsébet Világvége Belebonyolódhatnék abba a kérdéshal­mazba is, hogy az évezred akkor fordul-e, amikor egy véget ér és új kezdődik, vagy esztendővel előbb, netán később, ki hogyan számol. Vagy akár azon elmél­kedhetnék, hogy egyik hittudós szerint időszámításunk kezdetekor, a másik szerint kicsit korábban, megint más szerint kicsit későbben született-e Jézus Betlehemben. De inkább abba botlom bele, hogy milyen sokan borzongtak meg - vagy borzongattak meg másokat -, vajon világvégét hoz ez az év (vagy század- s ezredjforduló. Emlékeimből felötlik egy. Kezdő segédlelkészként prédikáltam a szép, s azóta sajnos lebontott mátyásföl­di templomban; alighanem ott első ízben. Az istentisztelet kezdetekor az utolsó padba beült egy rendőr. Hivatalból - ezt a fején hagyott föveg is jelezte. Az istentisztelet végén, amikor elbúcsúztam a hívektől, odalépett a biz­tos úr, hogy beszélhetnénk-e? Arra már nem emlékszem, hogy hol került sor erre az eszmecserére, de arra . igen - mert ez feledhetetlen-, hogy mi volt a legizgal­masabb kérdés. Felém hajolt, mélyen a szemembe nézett és megkérdezte: én- szerintem mikor lesz a világvége. Hogyne kérdezte volna!; Vitatható, ki kezdte, hol kezdődött, de akkoriban, kis kacsintással vagy anélkül, ilyen vagy olyan szándékkal, sokan kérdezgették ezt. Helyes-e, vagy sem, ki-ki döntse el, nem annyira e világ vége volt akkor sokaknak kérdés, hanem hogy mikor lesz annak a világnak vége? Sejtettem, hogy erre kíváncsi, s hogy beugrom-e.- Mindenkinek akkor, amikor meghal - feleltem. Megkönnyebbülten távozott s bocsátott el engem. Él még vajon? Zay László Teológiai tanulmányaikat hatvan év előtt elkezdett lelkészek találkozója 1939 szeptemberének első napjaiban tört ki a második világháború és ugyan­akkor 19 érettségizett fiatalember lépett be azi „Erzsébet” Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karának ka­puján, hogy megkezdjék teológiai tanul­mányaikat. A következő év őszén már csak 12-en tértek vissza tanulmányaik helyére, a harmadik évben már csak tí­zen. De ők kitartottak, mindannyian egyhá­zi szolgálatba léptek és közülük öten, hitvestársaikkal együtt (egyikük kivéte­lével, akinek felesége családi okok miatt nem tudott a találkozóra eljönni) 1999. szeptember 9-én megjelentek az azóta már Budapesten szolgáló Hittudományi Egyetemen, hogy találkozzanak egymás­sal. Nevük a következő: Molnár János (Marosvásárhely), Pósfay György (Genf), Sólyom Károly (Budapest), Sümeghy József (Sopron) és id. Szentpétery Péter (Budapest). Ugyan­csak meghívták az egybegyűltek erre a találkozóra özv. Filippinyi Jánosnét, aki­nek a férje szintén ennek az évfolyam­nak volt a tagja. A zuglói templomban tartott úrvacsorái istentisztelet szolgálatát dr. Muntag An­dor professzor végezte, aki egyben a dél­előtti ülésszakon a csoportot vendégül látó Hittudományi Egyetem nevében kö­szöntötte a megjelenteket, akik azután beszámoltak a - sok esetben - nehéz szolgálatok vállalását igénylő éjptük so­rán Isten megtapasztalt, csodálatos segít­ségéről. A közös ebédre a Teológus Ott­honban került sor, majd a megjelentek - Szentpétery Péterék meghívására - át­mentek e család otthonába, ahol finom uzsonna várt rájuk. Itt megemlékeztek az azóta az örök hazába költözött több tár­sukról, a legutóbbi találkozó (az arany­diplomájuk átvétele után, 1993 júniusá­ban volt) óta történt családi és más ese­ményekről, majd egy közös áhítattal zá­ródott ez a hálaadásban gazdag együttlét. Pósfay György Az emberi szeretet temploma „Az alkotó munka, a teremtés az, ami az embert valódi istenközelségbe emeli. Ez a legegyenesebb út Istenhez. Alkotó ember éppen ezért sohasem lehet istente­len! ” (Hekler Antal) Hatvanéves Alag-Dunakeszi evangéli- kusságának temploma. E jeles évfordu­lót október 24-én ünnepelte istentisztele­ten a gyülekezet. Az igét Detre János, az Észak-Pesti Evangélikus egyház espere­se hirdette, aki nem megemlékezésről beszélt az évforduló kapcsán, hanem ün­neplésről. Á templom felépítésének és a gyülekezet fennállásának Isten szereteté- ben megtartó és összetartó erejéről... Szólt még két vendég: Kovács Pál bé­késcsabai lelkész, aki először látva a templomot, azt szépnek, környezetét kel­lemesnek, gyülekezetét az alkotó és al­kotni akaró emberek közösségeként jel­lemezte; és id. Magassy Sándor lelkész, aki megilletődve mesélte, hogy - bár csak egy méteren belül lát jól - akárcsak volt teológus társa, Kovács Pál, ő is elő­ször látta a templomot, s elámulva kiál­tott fel, „De hiszen ez gyönyörül”, s bel­ső lelki örömmel járta körbe, csodálta meg kívül-belül és hallgatta történetét... Azt a történetet, amelyet a jubileum al­kalmára kis füzetben jelentetett meg a gyülekezet. A templomot Szabó János kőművesmester építette és az akkori gyülekezeti tagok mindegyike kivette a részét a nagy munkából. 1939. szeptem­ber 10-én volt a templomszentelés, ami­kor dr. Rajfai Sándor püspök avatta fel az impozáns templomot. A hívek így em­lékeztek vissza: „Amikor a püspök úr belépett, csak annyit tudott mondani a meglepetéstől, hogy: „Ez templom!” Az ötvenéves jubileumi istentiszteleten D. dr. Harmati Béla püspök úr volt az ige­hirdető. Érdemes megemlíteni, hogy Győri Aranka Evangélikus Templomok című könyvében Alag-Dunakeszi istenházát újabb templomaink között a legharmoni- kusabb, legnemesebb arányú alkotásként jellemzi. Az ünnepi istentisztelet után a gyüleke­zet tagjai és a vendégek a gyülekezeti te­remben kötetlen hangulatú állófogadá­son vettek részt, ahol a hatvanéves évfor­dulóra dr. Csiba Arpádné Nagy Alice ke­ramikus művész RESURREXIT (Feltá­madunk) című kerámia faliképét ajándé­kozta a gyülekezetnek, s a következők­kel méltatta: "Fogadják szívesen ezt a faliképet, ami egy erdélyi, fából faragott, glóriával övezett kopjafát ábrázol és a magyar címer hármas halma mintegy te­nyerén tartja óvó szeretettel. Feltáma­dunk , ez a kép címe, de legyen ez a fali­kép biztatás, hogy életünkben forduljunk a szép és jó felé. Legyen a szeretet kinyi­latkoztatása, az összetartozás érzése és egymás megértése, óvása. Ha gyülekeze­ti termükben megállnak majd előtte, hogy megnézzék, örülnék, ha megérez- nék, amit mondani szeretnék vele. Le­gyen szép emléke ez a pillanat is ennek a mai meleghangulatú ünnepnek. Isten áldása legyen mindannyiukkal. " Kun Mariann Egyház - Kultúra - Nemzet Ezzel a témával foglalkozott a Martin-Luther-Bund őszi konferenciája, a Linz mel­letti Gallneukirchenben október 19-22-ig megrendezett teológiai napokon. A téma egyaránt érdekes volt a németországi nagy többségben élő evangélikusok számára, és a katolikus vagy ortodox többség mellett kisebbségben élő cseh, szlo­vák, szlovén, észt, erdélyi, szerb, horvát és magyar evangélikusnak. Első nap Jutta Hausmann professzornő által bepillantást nyerhettünk Izrael kultú­rájába és nemzeti identitásának kérdésébe. Másnap pedig Nemzeti öntudat és kisebb­ség Kelet- és Közép-Európában címmel Johannes Neudecktől hallhattuk, hogy mi­lyen széttagolt ezeknek az országoknak a nemzetisége és vallási hovatartozása, vala­mint, hogy milyen a helyzet a forrongó Jugoszláviában. Urlich Kühn lipcsei professzor pedig a Nép és Nemzet, mint a teológia témája tar­tott vitaindító előadást. A reggeli áhitat után Dr. Juraj Bándy ószövetségi bibliamagyarázatait hallhattuk. A teológiai előadások mellett bepillantást kaptunk az észt evangélikus egyház éle­tébe; átérezhettük az erdélyi szászok közt élő cigányok helyzetét, megoldást keresve, vajon hová is tartozzanak ők; és hallhattunk a Pápua -Új Guineában folyó missziói munkáról. A különböző munkacsoportokban lehetőségünk volt arra, hogy az előadások egy- egy témáját szűkebb körben is megbeszélhessük, megvitassuk. A konferencián részt vettek Kelet- és Közép-Európa evangélikus egyházai. A Martin-Luther-Bund egyik célja volt ezen a gyűlésen, hogy keresse a lehetőségeket, hol tudná segíteni a kisebbségben lévő evangélikus egyházak helyzetét. Szomorú volt hallani arról a nehéz helyzetről, amely a Vajdaságban kialakult, ugyanakkor öröm volt látni a segítséget és tenni akarást. Magyar részről Lackner Pál, Weltler Rezső, lutta Hausmann és jómagam vettünk részt a gallneukircheni konferencián. Jó volt magyarnak lenni ott Ausztriában, mert az erdélyi magyar, felvidéki, vajda­sági, Burgenlandban és Svájcban élő testvér egyaránt jól megértette egymás nyelvét. Az első este közösen vehettük az úrvacsorát a helyi evangélikus templomban. Más­nap pedig egy ünnepélyes vacsorán vettünk részt, ahol megismerhettük a különböző országokban élő evangélikus egyházakat és azok gyülekezeteinek életét. Lehetőség nyílt új kapcsolatok, barátságok kialakítására és a régi ismeretségek felelevenítésére. Számomra újabb kitekintést jelentett a környező országokban élő evangélikusság megismerése. Jó volt hallani arról, hogy hétköznapjaikban hogyan szembesülnek val­lási életükkel és miként élik át a Krisztushoz való tartozás közösségét. Szarka Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents