Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-01-31 / 5. szám
4.oldal 1999. JANUÁR 31. Evangélikus Élet Kell-e nekünk a Credo? Meleg hangú, méltató sorok jelentek meg az Evangélikus Élet karácsonyi számában Varsányi Ferenc pécsi lelkésztestvérem tollából. A rejtett kincs? címmel. Ez a cikk nagyrészt a Credo című kiadványunkkal foglalkozik. Félévenként megjelenő periodikánkat egyik legszínvonalasabb evangélikus publikációnak nevezi. Majd háttéranyagot fest és rövid leírásban emlékeztet a lap elődjeire (Diakónia, Üzenet), a korábbi szerkesztőkre, és így summázza véleményét: A Diakónia megszűnte után született a döntés, hogy szükségünk van egy, a kor színvonalán álló széles látókörű, evangélikus identitásunkat tükröző értelmiségi lapra. Noha egyetértek megállapításával, szerkesztőként két mondatára válaszolnom kell. 1. Mennyi értékünk van, ami közkézen foroghatna, gazdag ihletésű, ehelyett csak kallódik... 2. A nagyszerű szellemi csemegét jelentő periodika nem hiányozhat az igényes evangélikus értelmiség asztaláról... Van-e visszhang? Az elmúlt őszön Tihanyban hallottam, hogy a tihanyi visszhanggal baj van. Úgy mondják, van tihanyi visszhangszobor, eszpresszó is, sőt utca is a visszhangról elnevezve, csak éppen a visszhang nincs meg. A Credoval kissé hasonló a helyzet. Egyházunk áldozatok árán jelenteti meg folyóiratunkat, szándékunk szerinti jó szolgálatához képest mégis kevesen ismerik és olvassák a Credot, Evangélikus Műhely című, évente csak kétszer megjelenő értelmiségi folyóiratunkat. Nyitott kérdés, kell-e nekünk egyáltalán a Credo? Tudom, hogy lapunk sorsa a magyar és evangélikus folyóiratok mai sorsa. A Francia Intézetben hallottam egy konferencia alkalmával, hogy 130 egynéhány magyar folyóiratból csupán 3-4 rentábilis, a többi csak megjelenik, puszta létéért küzd, hétről-hétre, vagy hónapról-hónapra. A Credoval ugyanez a helyzet. Ne csapjuk be magunkat. Ne kergessünk illúziókat! Nézzünk szembe becsületesen ezzel a kérdéssel: kell-e nekünk a Credo?- A szerkesztőség megjegyzései Folyóiratunkkal szándékunk megszólítani és megszólaltatni evangélikus értelmiségünket, sajátos értékeinket felkutatni, őrizni és közreadni, tanulni, gazdagítani írókat és olvasókat egyaránt és ezzel testvéregyházainkban is jó szolgálatot végezni. Az elmúlt év tavaszi és őszi számában egy-egy témára fókuszolva (tavasszal 1848-ra, ősszel a Reformációra) megpróbáltunk szerényen, a mai valóságot figyelembe véve, egyházi és társadalmi életünk ismeretében, európai kontextusban, de nem Európa-centrikusan lapot szerkeszteni. Tartalmilag valószínűleg mindez sikerült. Mégsem vagyok megelégedve a visszhanggal, pontosabban a visszhangtalansággal. A Credo sorsa egy szélesebb kérdést vet fel, az evangélikus értelmiség kérdését. Hadd szóljak néhány szót erről. Felfogásom szerint az értelmiség nem külön osztály a társadalomban, nehezen körülhatárolható, mert nem függ diplomától, iskolai végzettségtől, inkább lelkűiét, mentalitás, magatartás-forma, szellemilelki, kulturális életstílus. Semmiképpen sem jelent uralkodási pozíciót az emberek között. Az elmúlt november végén a Magyar Rádióban evangélikus félóránk keretében így határoztam meg az értelmiség szerepét: az értelmiségi, aki az értelmét aktívan használja, tanulni kész, jól tájékozott, nemcsak önmagára, de másokra is kíváncsi, valóban nyitott ember. Oklevele, érettségi bizonyítványa, doktorátusa, nyelvvizsgája nem tesz értelmiségivé automatikusan még senkit. Azelőtt büszke voltam a magyar értelmiségre, Európát és más földrészeket is járva, ma inkább az értelmiség felelősségét érzem hangsúlyosnak. Az evangélikus értelmiség a magyar értelmiségen belül játszik-e valamilyen szerepet? Egykori fasori diákként belém nevelték, hogy mi evangélikusok értelmiségi egyház vagyunk. Számarányunkon felül sok a tanult, értelmiségi ember a mi felekezeteinkben. Valóban így volt egykor, de ma már nem ez a helyzet. Őszintén szembe kell ezzel a valósággal néznünk. Feladatnak érzem, hogy felkutassuk, ki és hol található evangélikus vagy evangélikus hátterű értelmiségi polgár hazánkban. Nem azért, hogy elkülönüljünk, hanem azért, hogy értékeket mentsünk, őrizzünk és tovább gyarapítsunk. A valódi evangélikus öntudat több, mint történelmi értékeink emlegetése, muzeális kincsek mentése. A jelenben és a jövőben is érvényes gondolkodásmód és életvezetés. Mivel 35 évig olyan gyülekezetben szolgáltam, ahol zömmel ún. értelmiségi gyülekezeti tagjaink voltak (Budapest- Deák tér), állandóan foglalkoztatott ez a kérdés. Tolmács akartam lenni, aki megkísérli hitünk igazságait, mondanivalóját lefordítani (interpretálni) a mai értelmiség gondolkodási formájába és aktuális élethelyzetébe. Talán voltak is szerény eredményeim. Nyugdíjba kerülésem után kiváló munkatársakkal együtt megszerveztem a pesti oldalon az ún. Evangélikus Értelmiségi Műhelyt. Ebben 35- 120-as létszámmal havonta előadásokat hallgattunk mai égető kérdésekről, társadalmi és világjelenségekről, és megpróbáltunk mindent elhelyezni keresztyén koordináta-rendszerünkben. Igazán nyitott, ökumenikus jellegű, jó hangulatú közösség jött létre. Ez a munka, ha már nem is az én vezetésemmel, de ebben a munkaévben is folyik tovább. Magam is tartottam külföldön is, itthon is evangélikus és más felekezetű környezetben a keresztyén értelmiséggel foglalkozó előadásokat, vitabevezetőket. Szívügyem tehát a mai evangélikus értelmiség kérdése. Hol vannak olvasóink, tanáraink és diákjaink, betűt kedvelő lelkészek és gyülekezeti tagok? Ezért kérdezem a címben felvetett témámat: kell-e nekünk a Credo? Szívesen olvasnék véleményeket, ellenvéleményeket, kérdéseket mindezzel kapcsolatban hetilapunk hasábjain, hátha együtt tudnánk változtatni ezen a helyzeten és hangunkra újra jó visszhang támadna... Dr. Hafenscher Károly Gubacsok a Fény mögött Elmúltak az ünnepek, és a szürke hétköznapi rohanásban már nincs helye lakásunkban, mindennapjainkban a ragyogó karácsonyfának. Csillogó díszeiktől megfosztva, kerülnek a szemétre. Pedig még mindannyiunkban él a tömény fenyőillat, a kisebb, nagyobb fák közötti válogatás, latolgatás, hová is helyezzük el a nagy jelképet, a karácsonyfát. Nekem kivételes lehetőség adatott, erre a karácsonyra egy 200-250 darabos ültetvényből választhattam. A tulajdonos sajnálkozva mesélt, amíg a sorok között tapostuk a hatalmas havat, hogy ebben az évben elég sok a beteg fa. Nyáron egy darázsfajta szaporodott el, s annak a szúrása helyén gubacsosak lettek a szép formás kfs fák. Ezeket senki nem veszi meg. - Adok neked ajándékba egy ilyet! Legallyazod és a balkont díszíteni jó lesz - mondja nagylelkűen jóbarátunk. Elfogadtam. Szép, formás, több mint két méteres, de beteg fánk várta a sorsát erkélyünkön, s valamennyien sajnáltuk ágaitól megfosztani. így jött el ádvent 4. vasárnapja, amikor kiderült, a gyülekezetben a gyermekek karácsonyi ünnepére még nincs fenyő. Megállapodtunk a lelkészekkel, arra az egy órára „selejt” fács- kánk is megfelel. A díszek, boák, gyertyák elvonják a ragyogó kis szemek figyelmét az éktelenkedő gubacsokról. Itt véget is ért volna kedvenc fám története, ha az ajándékba ígért hatalmas fa megérkezik a templomba. Talán a nagy hó, talán valakinek a feledékenysége, ki tudja?! De 24-én délelőtt még nem volt templomi karácsonyfánk, s mint kiderült, már nem is lehet intézkedni. Mentő gondolatként szinte egyszerre mondtuk. Állítsuk asztalra a gyermekkarácsonyra feldíszített fát. Kisebb, szerényebb, mint az eddigiek, de szép formás és szorult helyzetünkből kiment. Már senki sem emlékezett a gubacsokra, arra, hogy ez betegnek, selejtesnek lett minősítve. Felkerültek rá az égők és a karácsonyi ünnepek alatt ragyogott templomunkban szerényen, nem vonva magára a figyelmet a lényegről. De ott volt és világított. A fény, az áhítat, a szeretet eltakarta sötétbarna kinövéseit, csúf gubacsait. Hogy hol történt mindez, nem fontos! Nem szeretném, hogy az a néhány száz ember, aki megcsodálta, elfogadta, vagy akár csak közömbösen tudomásul vette jelenlétét, most csalódást érezne. Hiszen a mi beteg kis fánkat érte az egész ültetvényből a legnagyobb tisztesség. Szemem sokszor simogatta, s gondolatban többször elmondtam neki. - Látod kicsi fa, utolsókból lesznek az elsők... Sokan elgondolkodhatunk a kis fenyő útján. Gubacsaink, fertőzéseink csúfítják életünket, s magunk erejéből aligha tudunk megszabadulni rútságunk, bűneink jeleitől! De van Valaki, aki tudna minket használni! Az Ő ragyogása, fénye eltakarná sötét foltjainkat, áldást, örömet osztana rajtunk keresztül, ha engedelmesen a helyünkön állnánk. Emberi lépték Zsúfolt templomban ünnepelték a szekszárdiak gyülekezetük kilencven éves önállóságát. Szólott a kürt, a harsona, Bach: Jesu, meine Freude című motettáját énekelte a városi nagyénekkar. Kötegszámra vitték a hívek a gyülekezet emberei által megírt emlékkönyvet, amiben a kezdettől máig vallott magáról a gyülekezet. Dr. Harmati Béla püspök is eljött a kis gyülekezet nagy ünnepére, hogy a hálaadásban is, az emlékezésben is együtt érezzen a régmúlt és a közelmúlt tanúival. Az evangéliumban idézett zakariási igékkel közelítette meg az ünneplő szívű gyülekezetei: „Örvendj nagyon Sión leánya, ujjongj Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád,... az igaz, a diadalmas és az alázatos...” Kilencven éve hallgatják a jó-hírt rendszeresen a helyi evangélikusok. A tanúk még minap itt voltak közöttünk. Tőlük is hallottuk a gimnáziumi tanteremben tartott első istentisztelet emlékeit. Többen vannak már, akik itt voltak hetven éve az új templom felszentelésén, amikor a Hajlék is megadatott nekik. Az évfordulók egyike sem kerek szám, mert általában ötven és száz éveket szoktunk ünnepelni, de most miért a kilencvenediket? - Azért, mert ez a szám emberi léptékű, - válaszolt a püspök a hangosan fel nem tett kérdésre. - Átölelhetik ezt az időt az egy családban élő nagyszülők, szülők és gyermekek életével. Emléket hordozók, emléket átadók örökítik át a közösség történetét. A század elején egyházunk térképén még fehér folt volt az egyházközség mai területe. Aztán jött a pásztormunka, a tanító szolgálat, a templomépítés hosszú hősi korszaka, ahol már az egy családdá összemelegedett közösség kapaszkodott a hirdetett igébe és egymásba. A nagyszülők még egy ideig együtt lehetnek az unokákkal, átadhatják a nehéz időkben megedződött egyházszeretetet, úgy, hogy az unoka még lélekben átélheti. Ezért jó három szűk emberöltő reális, ünnepi megemlékezése. Az ünnepi közgyűlésen meghallgatta a gyülekezet a kilencven esztendő rövid történetét. Elhangzott az áldás is a hatvan éve kántorkodó dr. Németh Pál és az ötven éve itt avatott Németh István ny. lelkész felett. És a hálaadás a kilencven évvel ezelőtt itt kezdő Németh Gyula szervező és templomépítő lelkészért, akinek bejárati kis domborművén valaki ma virágot helyezett el, talán a legújabb nemzedékből? Éreztük, hogy három nemzedék énekelt együtt szép templomunkban. A fentiek éneke egybeolvadt a mienkével, ismerős arcok sokasága, dolgos-eres, áldásra emelt kezek erdeje intett felénk a mába. Az övéké a zarándokok kórusa a célba érés közelében, a mi kezünk pedig hálára kulcsoltan áldotta Istent az előttünk járó, jó és hű szolgákért, akik még ennek a századnak a gyermekei voltak. Amit értünk tettek, azért tették, hogy mi is hozsannát énekeljünk, ha az Úr érkezik. H. Németh István „ Szívemnek kősziklája ” ~\ címmel 1999. január közepén a ReZeM kiadásában megjelenik Gárdonyi Zoltán negyvenöt egyházi kórusműve. Huszonhárom kórusmű szövegforrása a Biblia, huszonkét énekeskönyvi dallam feldolgozása pedig ezeknek versein alapul. A százhetven oldalas kiadvány az 1986-ban elhunyt világhírű zeneszerző egyházi kórusmüveinek első kötete, mely végre szélesebb körű betekintést nyújthat a 20. századi európai protestáns zeneirodalomnak ebbe a különlegesen gazdag részébe. A kiadvány négy műfajcsoportra tagolva közli a müveket: kánonok, egynemü- karok, vegyeskarok és hangszerkíséretes kórusművek. Az egyes csoportokon belül a nehézségi fok szerinti sorrend érvényesül, mely a legkönnyebb tételektől a nagyobb müvek felé vezető úton gyakorlati segítséget nyújt a kórusoknak,és a karvezetöknek a mindenkori lehetőségekhez szabott repertoár kialakításához és továbbfejlesztéséhez. A kötet ára 850 forint (vászonkötés). Gárdonyi Zoltán Németországban élő fia a kiadvány megjelenése kapcsán egy figyelemreméltó felajánlást tett: Gárdonyi Zsolt az első száz gyülekezetnek, iskolának vagy egyéb intézménynek, amelynek számára nehézséget jelentene a kórusa mindenkori taglétszámának megfelelő példányszám megvásárlása, visszatéríti a kifizetett vételárat. Az erre a célra rendszeresített és minden további részletet, illetve tájékoztatást tartalmazó nyomtatvány-űrlap a ReZeM címén igényelhető: Gárdonyi Zsolt nyilatkozatát idézve: „ezzel a felajánlással nemcsak édesapám közeledő 100. születési évfordulóját szeretném az addig előttünk álló néhány rövid év során a magam módján megünnepelni, hanem így készülök támogatni mind a magyarországi énekkarok munkáját, mind pedig a Református Egyházzenészek Munkaközösségének jövőbeni, egyéb kiadási terveit", További információ kérhető az alábbi címen: Református Egyházzenészek Munkaközössége, 1387. Budapest 62, Pf. 22. Az Ökumenikus Tanulmányi Központ ez évi rendes közgyűlését 1999. február 4-én tartja az Evangélikus Gimnázium dísztermében (Budapest, Városligeti fasor 17-21.) 13.30 órai kezdettel. A közgyűlés három részből áll. Az ügyintéző tárgyalás után dr. Paolo Ricca professzornak (Római Valdens [Protestáns] Teológiai Akadémia) az előadása hangzik el „Hogyan él egy protestáns ma Rómában?" címmel. Előadását megbeszélés követi. A közgyűlés testvéri fehérasztal melletti étkezéssel zárul. A tanácskozás nyílt, az Ökumenikus Tanulmányi Központ szeretettel hív és vár minden ökumenikus szellemű érdeklődőt. 20 éves a pécsi gyülekezet énekkara A pécsi gyülekezetnek mindig volt kisebb-na- gyobb létszámú énekkara. A megelőző énekkar Kismányoki Károly nagyszerű orgonista és karvezető irányítása alatt működött 1979-ig. Az énekkar az idősebb korosztályból tevődött ösz- sze. Az énekkar fiatalításra várt, ezt a feladatot Kismányoki Károly nem vállalta. Balikó Zoltán igazgató lelkész felkérte - (akkor még) - Szabóné Mátrai Mariann s. lelkészt, hogy kezdjen tagtoborzásba és szervezze újjá az énekkart! 1979. januárjában megtörtént az újjáalakulás. 26 énekkari tag kezdte meg a szolgálatra való felkészülést. Karvezető: Szabó Lajosné Mátrai Mariann. 20 év Ununk számításában pár másodperc, de a mi emberi életünkben aránylag hosszú idő. A 26 alapító tag közül a jelenlegi énekkarban 7-en énekelnek. Első szolgálat: 1979. feburár 18. Első mű, amit énekeltünk: Jacobi: Hitben élj. Énekkarunk, mint gyülekezeti énekkar Isten iránti szeretettel készült a szolgálatra. Imádságnak, igehirdetésnek tekintettük és tekintjük ma is az énekkari szolgálatot! Hogy mondja a zsoltáros? „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap. ” (Zsolt 96,2) Tiszta szívből válaszolunk: „Énekelek az Úrnak, amíg csak élek. ” (Zsolt 104,13) További minőségi változás történt 1981-ben, amikor a karvezetést Balázs Magdolna énektanár és karvezető vette át. Magas a mérce, a minőségi követelmény. Sokat kellett és kell dolgozni, hogy eleget tegyünk a karvezető elvárásának. A kemény munka meghozta gyümölcsét, a 35 főre szaporodott létszám első hangversenye 1981. november. Peregnek az események. 1982.08.13. Finnország - Lahti, Helsinki. Egy álom valóra vált! Énekeltünk templomokban, iskolákban, öregotthonokban, fogyatékosok intézetében, meg ahová hívtak. Örökké emlékezetes számunkra a helsinkii Sziklatemplomban való éneklés. A homokszemek peregtek és mi újabb és újabb szolgálatokra készültünk. Elsősorban gyülekezetünkben szolgáltunk nagy ünnepek alkalmával, ádventi vasárnapokon, egyházi esküvőkön és keresztelések alkalmával. Sajnos, sokszor koporsó mellett, vigasztalást adva a gyászoló testvéreknek. Az egyházmegyében 22 gyülekezetben szolgáltunk, egyházmegyén kívül 4 gyülekezet meghívásának tettünk eleget. Énekeltünk városunkban 4 katolikus, 2 református templomban és több esetben a baptista imaházban. Énekeltünk az egyetemes imahét, énekkari találkozók, Keresztyén Kórustalálkozók alkalmával, valamint szociális otthonok, városi rendezvények meghívásának tettünk eleget. 1986. 09. 20.: Balázs Magdolna és Lovász Péter esküvője. A férj Amerikában dolgozik. 1987- 93-ig Lovász Péterné, Balázs Magdolna Amerikában tartózkodik. Az énekkar vezetését Györffy István zenetanár veszi kézbe. 1993-ban Lovász Péterék hazatelepülnek. A továbbiakban ismét Lovászné Balázs Magdolna veszi át a karvezetést. Vezetése alatt kétszer jártunk Finnországban, kétszer Nünbergben, Fellbach-Öffingenben. Kiemelkedő szolgálatnak tekintjük: 1984.08.03. Lutheránus Világszövetség Nagygyűlése Budapest, 95. 09. 23.: 120 éves templomunk ünnepsége, 95. 12. 25.: Városi Tv felvétele, 96. 07. OL: M. R. felvételt készít az Istentiszteleten, ahol énekkarunk is szolgált. 97. 08. 18. Paks, Országos Evangélikus Találkozó. Repertoárunk: 218 mű. Közel száz szerző művét énekeltük. Repertoárunk gerincét a német protestáns szerzők művei alkotják, pl. J. S. Bach, Schütz, Praetorius, stb. - valamint a XX. századi magyar szerzők: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Halmos, Szokolay Sándor művei. Eddigiek során 20 magyar szerző műveit énekeltük. Öröm volt számunkra Trajtler Gábor és Zászkaliczky Tamás orgonamüvészekkel közösen szolgálni az Urat. Hitbéli erősítést kaptunk Túrmezei Erzsébet testvértől, további szolgálatunkra nagy hatással volt Szokolay Sándorral való személyes találkozás. A homokszemek peregnek és elkezdjük a 21. évben közös énekkari szolgálatunkat. „ A zene is csak úgy száll belénk, úgy él meg bennünk, ha munkával szántjuk fel lelkünket alája. ” (Kodály Zoltán). „Énekelek az Úrnak, amíg csak élek. ” (Zsolt 104,13) Isten áldását kérem további szolgálatunkra. A szolgálat jelentsen örömöt az éneklésben, szere- tetet egymás iránt, igaz imádságot Istenünk dicsőítésére. Weisz László
