Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-01-24 / 4. szám

4.oldal 1999. JANUAR 24. Evangélikus Élet M iután 1848 májusában a hét­falusi csángók is küldötteket me­nesztettek a kolozsvári nemzetgyűlésre, hogy az Unió mellett nyilatkozzanak, va­lamint mivel ott határozatban kimondat­ták az erdők, legelők, malom- és kocs­majogok visszaadását is, június 27-én Brassó városának vezetősége börtönbe zárta a csángó falvak küldötteit. A szász igától szabadulni vágyó hétfalusiakat ez sem rettentette el attól, hogy az október 16-i agyagfalvi nemzetgyűlésre is képvi­selőket - szám szerint 28-at - küldjenek, kinyilatkoztatva, „hogy mint magyar aj­kúak, a székely nemzet honvédelmi ren­delkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erő­vel támogatják" (Az agyagfalvi gyűlés jegyzőkönyvéből.) Ám Brassó városa nem nézte jó szem­mel ezt a szövetséget - főleg hogy 1848. szeptemberében nem a piros-fehér-zöld lobogót, hanem a fekete-sárga zászlót tűzte ki -, s a csángó nép megfenyítésére egy nemzetőr csapatot küldött, melyet két román tribün vezetett. „ Talán még a tatárok sem lepték úgy meg Hétfalut, mint a négyezer lándzsás oláh, mikor Brassóból kijőve, meglepték a türkösi halmot. Ez oláhság nagy része nem volt hétfalusi. Kedvezőnek találta az alkalmat e sok éhezett, puliszkával és fokhagymá­val élő felkelő sereg élelmiszerek elrab­lására. Akkor nem böjtöltek. A magyar szalonna zsírjától fénylett az arcuk, még az őket kísérő oláh asszonyoknak is jutott általvetőjük megtömésére. (...) Rémület kezdte elfogni a csángó férfiakat, mikor dobszóval hirdették ki, hogy minden ma­gyar férfi, pap, tanító, jegyzővel együtt jelenjenek meg a türkösi halomnál, hol illő fogadtatásban részesülnek az oláh lándzsások részéről. Kik nem jelennek meg, házuk fog lerontatni. És megjelent valami 600férfi. A pálcákat kiszedték ke­Véres karácsony szombatja Hétfaluban zükből. (...) a fenyegető, felfegyverzett oláh tömeg négysorban körülvette. (...) A magyarság hüledezését enyhítette rögtön azon nyilatkozata az egyik - valljuk meg, a magyarok életét kímélő - derék vezér­nek: nem kívánok egyebet a magyarok­tól, csak azt, tégyék le az esküt a császár hűségére, mert megsértették az agyagfal­vi képviselőik az ott elmondott esküjük­kel. E szavaira előáll két harcos vitéz, (?) felemelik a két kardot felfelé keresztbe té­ve s esküt téve tőlük, keresztül bújtatja a kardok alatt az egész magyarságot, pe­dig a magyarok mindig hűek voltak a ki­rályhoz s Agyagfalván sem volt szó ki­rály iránti hűtlenség és támadásról" (Borcsa Mihály lelkész naplójából.) Ezek után a küldötteket elfogták és börtönbe vetették, házainak födelét le­rombolták. A börtönből öt hónappal ké­sőbb szabadultak, mikor Bem tábornok bevette Brassót és megnyittatta a fegy- ház kapuját. December hónap folyamán mindkét ol­dalról folytatódtak a megtorlások. 8-án a Tömösnél felvonuló Kossuth-huszárok Hétfaluba érve, megfélemlítették és megsarcolták a falvak román lakosságát. Ezért a hétfalusi csángóságnak kellett meglakolnia: hat nappal később román népfelkelők és lovasok vonultak Négyfaluba. A román népfelkelők ugyanúgy fizettek vissza, felégették a falvakat, elhajtották az állatokat és meg­öltek több, mint 100 magyart... Ekkor esett áldozatul Szász György hosszú­falusi lelkész, akit a szájhagyomány sze­rint izzó vaskályhán addig perzseltek, míg ki nem lehelte lelkét. Az esemé­nyekről hírt szerezve, a Háromszéken ál­lomásozó Sárossy Ferenc csapatvezér, Kossuth-huszárjaival és Pürkecen tartóz­kodó társaival a hétfalusi magyarok se­gítségére sietett. „Pár románt, akire pa­nasz volt, felhúzatott, s ismét visszament oda, ahonnan jött. Bár ne tette volna, mert ez a végsőkig felbőszítette a román lakosságot, s emlegetni kezdték, hogy ír­magul sem hagynak egyetlen magyart sem." (Borcsa) Ilyen rettegésben készülődött Hétfalu népe 1848. karácsonyára. „Karácsony szombatján nagy sürgés és forgás volt a hétfalusi gazdasszonyok közt, mindenik kalácsot, réteseket s más csemegéket ké­szített, hogy az őket megvédett honvéde­ket a szent ünnepeken megvendégelhes­sék” (Orbán Balázs). A Kossuth-huszá- roknak azonban vissza kellett vonulniuk Háromszékre s az asszonyok sem fejez­hették be a sütést, mert Brassó-Deresztye felől hatalmas román sereg rontott az im­már védtelen csángókra, s kegyetlen mó­don legyilkoltak mindenkit, ki nem tu­dott előlük elmenekülni. December 23- án a román népfelkelők bosszút álltak a felső városrészen és Hétfalu magyar ré­szeiben a legszömyűbben tombolták ki magukat. A bácsfalusi magyar templom­nál garmadába rakták a legyilkoltakat s így tettek a többi községekben is. Tatran­gon csaknem az egész magyarságot ki­perzselték, még az Úr templomát sem kí­mélték meg: azt is feldúlták. „Bednere György akkori lelkész feljegyezte az 1848-as véres karácsonyt, amikor Tat­rangon december 23-án a karácsonyi ka­lácsot sütő kemencékből lapátokkal szét­szórt parázzsal több mint száz épületet gyújtottak fel, a szarvasmarhák tucatjait leölték vagy elhajtották. Személy szerint csak a lelkésznek 1849 forintra menő „Nagy idők kis tükre” Bár időben a négy Ordass-kötet, a „lila könyvek” sorozatban a válogatott írások jelentik az első (1982) és a negyedik (1998) kötetet, á logikus sorrendben a válogatott írásokat követik az önéletrajzi írások. Akkor is így van ez, ha a váloga­tott írások második kötete, illetve utó­szava a rendszerváltozást követő esemé­nyekre is kitér. Az önéletrajzi írások első kötete - Nagy idők kis tükre - születésétől (1901) 1956. októberének elejéig, - amikor az addig hihetetlen, a teljes rehabilitáció va­lósággá vált és megnyílt a püspök útja az egyházi szolgálatba visszatérésre - tar­talmazza Ordass Lajos önéletrajzát, míg az 1963 májusa és decembere között írt visszaemlékezések az 1956. októberét követő, 1958 nyaráig - tehát a püspök második eltávolításáig - tartó időszakkal foglalkoznak. Ezek egészülnek ki né­hány 1969-70-es - önálló értékelést igénylő - eseménnyel, valamint a szá­mos eredeti dokumentumot tartalmazó függelékkel. Nem illik, igazán nem is lehet egy szer­ző, ráadásul azonos szerkesztő által ösz- szeállított köteteit összehasonlítani, mégis adódik ez. A Válogatott írások ajánlott, az Önéletrajzi írások kötelező olvasmányt kell jelentsenek a Magyaror­szági Evangélikus Egyházban. Legalább is a lelkészek és a presbiterek számára. A válogatott írásokról, Ordass Lajos beszé­deiről és az Ordass-per anyagáról azt ír­tam, hogy ifjúsági vezetőként bizonyo­san foglalkoznék velük, az önéletrajzi írásoknak nézetem szerint az Evangéli­kus Hittudományi Egyetem egyháztörté­nelmi anyagában kötelezően kellene he­lyet kapniuk. Hallgatók tudományos munkássága tárgyául is szolgálhatnának a könyvekben szereplő különböző idő­szakok, a huszadik század, legújabb kori történelmünk és egyháztörténelmünk vi­haros korszakai. Ennél is lényegesebb, hogy az önélet­rajzi írásokból megismerhető az a lel­készegyéniség, aki a műfajban szokatlan őszinteséggel, tényszerűséggel jellemzi önmagát és írja le az eseményeket. Hi­szünk neki. A történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha...” kezdetű mondato­kat. Mégis érdekes eljátszani a gondolat­tal, mi lett volna, ha 1945-ben a koráb­ban esélyesebbnek vélt Kemény Lajost választják meg püspöknek. Hogyan ala­kult volna az egyháztörténelem, és ho­gyan Ordass Lajos személyes sorsa. Nincs ha, törvényszerű volt mindaz, ami történt. Nem lehetett másként. Azért tölt­hette be a püspök küldetését, mert eleve nem a szenvedés küldetéstudata vezérel­te, azért védhette 1948-ban és 1957-ben egyaránt az egyház függetlenségét, mert semmi köze nem volt az aktuálpoli- tikához, semmit nem tett a fennálló tár­sadalmi rendszer ellen. Nem volt képes vállalni a kétarcúságot, a diplomáciai helyzetbe bújtatott megal­kuvást, nem tudott a szó politikai értel­mében vezetővé válni, megmaradt pap­nak, püspöknek. Nem az egyházat akarta vezetni, netán megmenteni, Istennek akart engedelmeskedni. A „mi lett volna, ha...” világába tartozik az a kérdés is, hogyan alakult volna egy­házunk és benne a püspök sorsa, ha 1956. október 23-án még nem tör ki a forrada­lom. Ismeretes, hogy az egyházi szolgá­latba visszatérő Ordass Lajos október 24- én tartotta volna első előadását a Teológi­ai Akadémián, a következő év elejére ter­vezték püspöki szolgálatának helyreállí­tását. Szó volt már akkor is a háromkerü- letes modellről, illetve - szlovák mintára- egy országos püspöki székről. Nyilvánvaló, hogy a Rákosi, - majd a Kádár rendszerből következett Ordass Lajos kétszeri félreállítása, ami miatt, bár 1945-ben választották meg püspök­ké, a haláláig tartó harminchárom évből csak ötöt - 1945-48, 1956-58 -tölthetett valóságos püspöki szolgálatban. Mégis, a mi egyház számára is igazi izgalma az önéletrajzi írásoknak abban rejlik, ho­gyan váltak - a nagyon aktívból a csak­nem teljesen passzívig - egyházi embe­rek - lelkészek és világiak a diktatúra eszközeivé, akik nélkül az állami akarat nem érvényesülhetett volna. A késő ká­dári korban már alig volt közvetlen álla­mai beavatkozás, némi túlzással megfor­dultak a szerepek, az egyházban uralko­dó csoportnak volt szüksége befolyásra, hatalma egyértelmű fenntartásához az ál­lami háttérre, az ÁEH-ra hivatkozásra. Ezért is keservesebb a vártnál, a remélt­nél a kilencvenes évek egyháztörténelme,- ezt nehéz a nem lelkészeknek, a fiata­loknak különösen megérteni -, mert a lelkészek zsigereibe mélyen beivódtak az elmúlt évtizedek. Nehéz feldolgozni, megemészteni a múltat. Az ambivalenciá­kat legjobban talán az 1958 eleji helyzet felidézése mutatja meg. Ekkor a külön­böző gyűléseken a lelkészek túlnyomó többsége bizalmát fejezte ki Ordass La­jos iránt, de kérték, hogy „rendezze vi­szonyát az állammal.” kárt okoztak. Ő maga csak úgy menekül­hetett meg Szász György hosszúfalusi kollégájának a sorsától - akit legyilkol­tak - hogy a pürkereci lelkésszel, Türkösi Andrással, a szomszéd közsé­gen, Bodolán alul menekült, ahol a csá­szári katonák elfogták, Brassóba kísérték s miután ott ártatlanságukról megbizo­nyosodtak, szabadon bocsátották. Ugyanő feljegyezte annak a 6 tatrangi la­kosnak a nevét, akiket a garázdálkodók legyilkoltak”. (Mezei István, volt tatran­gi lelkész.) „Legtöbben ugye, onnan hal­tak meg, Bácsfaluból, mert ott jöttek le a Tömösi szoroson, csak ilyen muszkák voltak, de románság is volt, mert mikor elmentek, akkor hallották, hogy románul beszéltek. Aztán, ugye, követeltek ara­nyat, ékszert, verekedtek, de sokan nem voltak rá készülve és meghaltak... Ott a temetőnek a sarkán, ott volt egy kő, s ott azon a kőn többet lefejelték, lenyakaltak S aztán mire kijöttek Brassóból valami szász csapat, addig már elmentek a muszkák. ” (1997: Barta János, Hosszú­falu, 70 éves.) A bácsfalusiak és türkösiek a Nagykőhavas felé menekültek, s a Kőba tágas sziklaodúiban húzódtak meg. En­nek nyomai még ma is látszanak: „az oda felhúzódott csángók tűzétől elfüstö- lődött a barlang. Ezt láttam, de ennél többet nem beszéltek róla annak idején. ” (1997: Jakab Irén, Bácsfalu, 58 éves.) De nem voltak sokkal szerencsésebbek azok sem, akik a Kőbába menekültek. „ Tél lévén, a hó elárulta a menekülők út­ját, utána mentek, s ha nem is ölték meg, de mindenükből kifosztották őket, míg sokat az izgalom, a fagy és éhség tett életre nyomorékká. (...) Az áldozatokat 1948. december hó 25-én lelkész és taní­tó nélkül temették el, mert Bartha Már­ton papom a felső-tömösi vámra, én Bor­csa Mihály énekvezető az alsótömösi vámra menekültem. A legyilkoltaknak öz­vegyei, árván maradván, azokról senki sem gondoskodott, sőt még emlegetni sem merték az áldozatokat. Csak 1857. után merték a templomban az 1848-iki véres karácsonyt szóba hozni, a hátra­maradottakat nyilvánosan is vigasztalni s a vértanukról kegyelettel megemlékez­ni. ” (Borcsa) Azóta eltelt 150 év, de az emlékek ép­pen az elmúlt évek történelmi viharai él­tették. 1848 hőseire és áldozataira ma is kegyelettel és tisztelettel emlékszik a hétfalusi csángó nép. Veres Emese-Gyöngyvér * I 1986-ban, amikor a Testvéri szó elne­vezésű irat nyilvánosságot kapott, több 'lelkészbarátom, akikkel az ifjúságig visszanyúló őszinte barátság fűzött ösz- isze, négyszemközt aggodalmát fejezte ki. Igazatok van - mondták -, de lehet, hogy mozgalmatok árt az egyháznak, ront a helyzeten, állam és egyház rossz­nak nem mondható viszonyán, megszo­rításokhoz vezethet. - Nagy úr a félelem, rossz az egzisztenciális bizonytalanság, az vesse a másikra az első követ, akiben ez nincs meg. Ordass Lajos visszaemlékezései tárgy- szerűek, pontosak, nem ítélkezik, nem minősít, legfeljebb értékel, illetve sze­mélyes reflexióit írja le. A szerkesztő még tompít a munkán azzal, hogy szá­mos helyen kipontozza a neveket, az utó­kor történészei, ha a pontos kép miatt szükségük lesz minden részletre, az ere­deti dokumentumokban megtalálják azo­kat. Lehet, hogy ez a módszer humánus, de az igazság kimondása nem lehet ártal­mas, megtisztíthat. Persze lehet, hogy a nevek elterelhetnék a lényegről a figyel­met. Az egyháznak a túlélést célzó ve­szélyes szocializációjáról. A törvények viszonylagossá válásáról, a hatalom mindenhatóságáról, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartásáról és mindennek fejében a másik oldalon a szerény teljesítmények elviseléséről, hi­szen ha a lojalitás a prioritás, akkor nem követelhető meg az igazi munka. Nemcsak arról van szó, hogy az önélet­rajzi írások stílusa élvezetes, hanem ar­ról is, gondolva a közölt vitákra, párbe­szédekre, hogy szomorúan figyelemre­méltó kommunikációs kultúránk romlá­sa is az elmúlt évtizedekben. Akkoriban a nagy ellentétel ellenére színvonalas volt a fogalmazás, egyenes a beszéd. Ma mindez vagy sokkal rejtettebb, vagy oly­kor személyeskedőbben, sértőbben je­lentkezik. Az önéletrajzi írások, főleg a második kötet, 1956-58 egyházi eseményeinek a jobb megismerése, megértése, - az is, hogy végül is szinte kizárólag strukturá­lis és személyi kérdésekről volt szó - hozzásegíthet ahhoz is, hogy saját dolga­inkat 1999-2000-ben jobban elrendez­hessük. Félelem nélkül. Az Európai Protestáns Magyar Sza­badegyetem kiadása: Bern 1985, 1987. Mindkét kötetet válogatta, sajtó alá ren­dezte és az utószót írta: Szépfalusi Ist­ván. Frenkl Róbert Viszontlátogatás Mikkeliben Hírek a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumból Tavasszal arról tudósítottuk az Evan­gélikus Eletet, hogy a finnországi test­vériskola küldöttsége Békéscsabán járt, most viszont a mi diákjaink töltöt­tek egy hetet a távoli Mikkeliben. A meghívást még tavasszal kaptuk test­vériskolánk, a Mikkelin Yhteiskoulun Lukiv képviselőitől, Pentti Hangas- maa igazgatóhelyettestől és Sirkka- Liisa Huuhtanen karvezetőtől. 25 diákunk dr. Gurzóné Török Lilla és Csaba Ágnes tanárnők vezetésével november 9-én hajnalban indult Bé­késcsabáról, délben szállt fel velük a Ferihegyi repülőtéren h Finnair-gép, és alig 2 és fél óra múlva már meg is ér­keztek. Igazi tél, jó nagy hó fogadta őket, este pedig már a vendéglátó csa­ládokkal az északi fényben gyönyör­ködhettek. Másnap a városházán Jyrki Myllyvir- ta polgármester és Heikki Hirvonen, az oktatási iroda vezetője fogadta a ma­gyar csoportot. Az ott levetített video­film jól kiegészítette a buszos városné­zéseket. Látnivalóban amúgy sem volt hiány! A kézműves szakközépiskolában a mieink nem győzték csodálni a finn diá­kok kézügyességét demonstráló legkü­lönfélébb alkotásokat. Nagy élmény volt mindenki számára, amikor a mikkeli iskola diákjaival kö­zös drámajátékban vettek részt Liisa Hyvönen vezetésével. Jártak színházban, ahol megnézték a Turkkijoella című előadást, ellátogat­tak az anttolanhovi sportcentrumba, megnéztek egy csodálatos ásvány- és kőzetkiállítást. A városi könyvtárban meglepődve tapasztalták, hogy idegen^ vezetőjük magyar, kilenc éve él Mikkeliben. A vendéglátó családok jó­voltából még sok színes programnak lehettek résztvevői diákjaink (pl. szau­názás, korcsolyázás, lovaglás stb.) Egyik délután a magyar diákok bemu­tatkozására is sor került. Sok szép ének­kel, verssel, az iskoláról készítet video­filmmel - reméljük - elnyerték a ven­déglátók szimpátiáját. Hamar elrepült az egy hét. A sok-sok erdő, a közöttük megbúvó tavak; a mienknél sokkal nyugodtabb és természetközelibb élet­tempó igazi élményt jelentett minden diáknak. Útjukat a Mobilitás Ifjúsági Szolgálat támogatta. Somi Éva 101 i V •jvN I ű­PALYAZAT IGAZGATÓI ÁLLÁSOKRA A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma pályázatot hirdet főállású igazgatói állásokra 1999. augusztus 1-jével kezdődő 6 éves időszakra. Meghirdetett munkahelyek: Az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziuma és Kollégiuma. 2170 Aszód, Régész u. 34. Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium. 7150 Bonyhád, Kossuth L. u. 4. Deák téri Evangélikus Gimnázium. 1052. Bp. Sütő u. 1. Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium. 4400 Nyíregyháza, Szent István út 17-19. Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény. 5600 Békéscsaba Szeberényi tér 2. Olyan vezetői képességekkel rendelkező, egyetemi szintű pedagógus oklevéllel és legalább 10 éves pedagógusi vagy egyetemi oktatói gyakorlattal rendelkező evangélikus vallású, konfirmált tanár vagy legalább 10 éves hitoktatói gyakorlat­tal rendelkező lelkész pályázhat, aki vállalja, hogy az iskolát a Magyarországi Evangélikus Egyház erkölcsi értékrendjének szellemében, a vonatkozó egyházi és állami törvények szerint vezeti. Az igazgató a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény szerinti, végzettségé­nek és munkaviszonyának megfelelő pedagógusi illetményben és igazgatói pót­lékban részesül. A pályázatnak tartalmaznia kell: a. / a pályázó jelenlegi munkahelyét és beosztását, b. / a pályázó önéletrajzát és részletes szakmai életrajzát, c. l az intézmény vezetésére vonatkozó szakmai programot, d. / szakmai helyzetelemzésre épülő fejlesztési elképzeléseket. A pályázathoz mellékelni kell: a. / a pályázó legmagasabb iskolai végzettségét igazoló iratot vagy annak hiteles másolatát, b. / lelkészi ajánlást gyülekezeti lelkészétől. Amennyiben a pályázó jelenleg az intézmény tanára, úgy mellékletet nem kell csatolni. A pályázatot 1999. március 5-ig a Magyarországi Evangélikus Egyház Orszá­gos Elnökségének címezve az MEE Oktatási és Iskolai Osztályára (1085 Bu­dapest, Üllőit út 24.) lehet benyújtani. Ugyanitt további felvilágosítás is kapható, telefonon a 429-2035 számon Mihályi Zoltánnétól.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents