Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-08-15 / 33. szám

4. oldal 1999. AUGUSZTUS 15. Evangélikus Élet Magyar ökumenikus tájkép a KÖT ezévi konferenciáján A hazai ökumenikus mozgalom legré­gebben (1988-ban) bejegyzett és legna­gyobb (600 tag) ökumenikus szervezete, a KÖT (=Keresztény Ökumenikus Bará­ti Társaság) 1992 óta szervezi éves kon­ferenciáit. Ezek arra szolgálnak, hogy egy, vagy néhány témában a tagság meg­ismerhesse több keresztény felekezet megközelítési módját, életben tartsa a fe­lekezetek egymás iránti érdeklődését, megismertesse őket egymással és segítse a meglévő felekezeti tudat mellett egy KERESZTÉNY KÖZÖSSÉGI TUDAT kialakulását, ismertesse az egyházak közti hivatalos párbeszédek állását, az ökumenizmus haladását vagy megtorpa­nását. Létünkkel éreztetni szeretnénk egyházaink vezetőivel, hogy a felekeze­tek közötti vasfüggönyök lebomlása örö­münkre szolgál, és ennek a folyamatnak Jézus szerinti („...hogy egyek legyenek”...) folytatását reméljük. Az ezévi rendezvényen (Albert Schweitzer Otthon, Budapest, június 24- 26.) több témakör volt napirenden - me­lyek azonban mind a közelgő ezredfordu­lóhoz kapcsolódtak -, széles volt a fele­kezeti háttér és a magukat képviseltető mozgalmak, csoportok révén a magyar­ság ökumenikus tájképe is felrajzolódott. A konferencián az alábbi témakörök­ben a következő előadások illetve referá­tumok hangzottak el: Atyánk hazavárja tékozló gyermekeit (dr. Nemeshegyi Péter S.J. Bácskai Károly evangélikus lelkész, Riskó János református lelkész) Az Ökumené reményei a harmadik évezredre (dr. Békés Gellért bencés szerzetes, dr. Hafenscher Károly evangélikus lelkész, Karsay Eszter református lelkész) A keresztény ifjúság az Ökumené jövője (A HÁLÓ katolikus gyűjtőszervezettől Puchárd Zoltán, a KÖD ökumenikus egyetemi diákszervezettől Kiss István, a FOCOLARE mozgalomtól dr. Papp Gá­bor, a TIMÓTHEUS Társaságtól Jávor Ferenc, a SÁNDOR KÖR [=keresztény pedagógusok társasága] részéről Deme Tamás.) Testvéreink szolgálata- a börtönben (Miksó Sándor plébános)- a vakok között (Fehér Anna, vak gyermekek szeretet­otthona; Dauve Boulens, református vak- és sü­ket-misszió; dr. Marek Péter, kórházi ökumenikus csoport),- a mozgássérültek között (Hajnal György plébános),- a narkósok, iszákosok között (Kertész Tivadar katolikus pap)- romák között (Gergely Dezső, HID családsegítő szolgálat)- egyházközségek együttműködésében (Silacher Miklós, Szentendre) Társadalmunk mit vár az Ökumenében egységesebbé váló kereszténységtől- a családokért (dr. Benkő Ágota, Nagycsaládosok Or­szágos Egyesülete, Szarka Miklós, református családtera­peuta)- a jövő keresztény polgárainak nevelé­séért (Sümegh László, Szt. Margit Gimná­zium; Schulek Mátyás, Deák téri Evangélikus Gimnázium; dr. Barátossy Jenő, Károli Gáspár Református Egye­tem),- az európai és magyar egységért (dr. Szesztay András, Márton Áron Társaság; Czövek Olivér, Magyar Refor­mátus Gyülekezetek Tanácskozó Testü­leté; Sós Károly, teológus, Magyarok Vi­lágszövetsége). Az évről évre jelenlévő szlovákiai és erdélyi magyar barátaink saját ökumeni­kus tapasztalataikról számoltak be. A Nemzetközi Ökumenikus Baráti Társa­ság (IEF) német és cseh csoportja is kép­viseltette magát csakúgy, mint a JCÖT grazi csoportja. Néhány előadás a KÖT negyedéven­kénti kiadványában, az ÖKUMENÉ-ben is meg fog jelenni. Dr. Kolonits Pálné KÖT elnökségi tag Most szép lenni katonának... Mooost?!... Éppen túl vagyok az isko­lázáson, indulnék az Életnek, végre sza­bad vagyok, nagykorú, senki bele nem szólhat, mit csinálok, és különben is itt van a nagy Ő - éppen most kell itthagy­nom mindezt, és be kell vonulnom a ka­tonasághoz, ahol vár a bezártság, a ke­mény fegyelem, sőt gyakran el kell tűrni a durvaságot is?! Még, hogy szép lenni katonának? Hiába harsogják itt nekem a katonanótát, dehogy dőlök én be annak! Ez jár a bevonulás előtt álló fiatalok többségének fejében. Miért is lenne más gondolatuk a gyülekezetekben felnőtt fi­ataloknak? Aki rendszeres hitéletet él, annak természetesen adódó gondolata az a nagy kérdés is: vajon vállalkozhat-e ar­ra, hogy fegyvert fogjon, katonai szolgá­latot teljesítsen - és talán egykor majd parancsot teljesítve - arra kényszerüljön, hogy embert öljön? És hitben élő fiatal­nak arra is fordul a gondolata, hogyan tudja majd elviselni a durvaságokat, a mocskos beszédet... A különállás az összezártságban csak kihívás - de mit lehet csinálni, hogyan lehet kibírni? „Mindent szabad nekem, de nem min­den épít” - mondja Pál apostol. Ez lehet az iránytűje minden fiatalnak, aki elindul a nagybetűs Életben. Keresnünk kell: mi az, ami épít, mi az, ami rombol? A kettő gyakran egy időben, egy helyen adott. Ilyen a katonaság is. Aki megtanult mér­legelni és dönteni, az az igazán nagyko­rú állampolgár, és nem feltétlenül az, aki betöltötte a korhatárt. Mit kell mérlegelnie a bevonulás előtt álló hívő fiatalnak? Erről kérdeztem Magassy Sándor őrnagyot, a Protestáns Tábori Püspökségen szolgáló evangéli­kus tábori lelkészt­Elsősorban azt kell alapos, érett meg­fontolás alapján eldönteni, hogy vállalja-e valaki a fegyveres katonai szolgálatot, a kiképzést. Meggyőződésem, hogy amit az ember megtanulhat, az mindig hasz­nosítható az életünk valamelyik szaka­szában. Az edzettség, a katonai alapis­meretek elsajátítása ráfér minden fiatal-/ ra. Magam is végigcsináltam, még ejtő­ernyős ugrásokat is végrehajtottam. Leg­jobb lelkiismeretemmel mondhatom: ki­bírható. Sőt, valószínűleg nem is olyan rossz az, ha a férfiember egy időre kike­rül az anyai és nővéri kényeztető gon­doskodás alól! Akinek pedig felsőfokú végzettsége van, az jelentkezhet az alap- kiképzés után tartalékos tiszti tanfolyam­ra is. A nyelveket beszélők számára a NATO-csatlakozás óta különösen érde­kes feladatok adódhatnak. És mit csináljon az, aki semmiképpen nem akar fegyvert fogni, „hogy ne fegy­ver által vesszen el”? Ne feledje el senki, hogy egyházunk nem utasítja el a katonai szolgálatot, a fegyveres szolgálatot, tehát a hívő fiatal egyéni mérlegelése és meggyőződése alapján élhet a magyar törvények adta le­hetőséggel, ha akar. Aki kellő időben nyilatkozatot tesz arról, hogy nem kíván fegyveres katonai szolgálatot teljesíteni, vállalhatja a polgári szolgálatot. Az a legfontosabb, hogy ezt mindenki jó előre meggondolja, és a jogszabályban előírt időpontban nyilatkozatot tudjon tenni, ne elkésve, kapkodva döntsön. Felnőtt­ség kérdése ez is! Mit jelent a polgári szolgálat? Aki a polgári szolgálat mellett dönt, az nagyobb felelősséget vállal, mélyebb meggyőződés kell hozzá. A jelenlegi sza­bályozás ugyanis némiképp hátrányos: a polgári szolgálat ideje hosszabb, mint a fegyveres katonai szolgálaté. Polgári munkahelyen teljesíthető, katonai esküt nem kell tenni. Olyan feladatokat kell el­látni, amelyeket alázattal és szeretettel kell vállalni: a szolgálat sok tekintetben hasonlít a diakonisszáink munkájához. Egyházunkon belül is adódnak ilyen le­hetőségek, pl. a MEVISZ, a Mustármag (Győr-Sopron-Moson megye területe), az Országos Egyház irodái, vagy az öku­menikus alapon működő Bárka Alapít­vány révén. Mi vár a fegyveres szolgálatot vállaló, hívő bevonulókra? Hogyan gyakorol­hatják hitüket a katonai szolgálat ideje alatt? Arra kérem a hívő fiatalokat, hogy a bevonulás folyamán figyeljenek jól: a bevonulok, fogadásával foglalkozó kato­nák közt megtalálják azt a tisztet, akinek váll-lapján kereszt vagy kehely látható. Ők a tábori lelkészek. Szívesen fogadják azoknak a fiataloknak a jelentkezését, akik hitéletüket folytatni kívánják a szol­gálat ideje alatt is. A kiképzőközpontok­ban a protestánsok többnyire a váll-lap- jukon fekete mezőben ezüst kehely-ábrát hordó református kollégáimmal találkoz­nak. Velük közösen látjuk el a szolgála­tot: hiszen, mint köztudott, református testvéreinkkel úrvacsorái közösségben vagyunk. Azok, akik nyáron vonulnak be, valamivel nehezebben találják meg a tábori lelkészeket, mert a nyári egyenru­hán nincs fegyvernemi jelzés, de rá lehet kérdezni, vagy fel lehet ismerni őket a papi kolláréról, amit nyakkendő helyett hordanak. A tábori lelkészek segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a helyőrségi feladatokat el­látó evangélikus lelkésszel kapcsolatba kerülhessenek a katonák, lehetőséget kapjanak evangélikus istentisztelet láto­gatására, stb. A leginkább aggasztó probléma a hívő fiataloknak a durvaságok, a durva ug­ratások, a „szívatások” és a mocskos beszéd kérdése. Egyikük sem hipokrita, de azt is jó elkerülni, hogy a tömegpszi­chózis nyomására olyasmibe keveredje­nek fiataljaink, ami nem méltó a hívő emberhez. Mi a tábori lelkész tanácsa ilyen esetekre? Ma már távolról sem olyan rossz a helyzet, mint volt akár a 80-as, 90-es évek fordulóján. Az új honvédelmi tör­vény súlyosan szankcionálja a tiszti visz- szaéléseket, az emberi jogok megsérté­sét. A visszaéléseket kötelező jelenteni - persze, nehéz ezt teljesíteni, hiszen él a rossz értelemben vett „betyárbecsület”. A tábori lelkészek azonban nincsenek je­lentésre kötelezve! Hozzájuk bizalom­mal lehet fordulni, őket köti a papi titok­tartás - arra viszont van módjuk és lehe­tőségük, hogy tegyenek a visszásságok ellen anélkül, hogy a panaszost bosszú­nak szolgáltatnák ki. Feltehetően ennek is betudható, hogy ma már kevesebb a panasz. Ami a trágárságot, a mocskos beszédet illeti: az a fontos, hogy ne vegyük át azt a hangot. Az élet más területén is tapasz­talhatjuk, milyen könnyű belecsúszni, -jófotmán_észre sem vesszük.... A jó- pél­dát azonban minden közösségben észre­veszik. Gsesdeteert-is lehet hatni. Bárhogyan adódik, a felelősséggel meghozott döntést vállalni kell: férfihoz így illik. A nehézségekben pedig nem va­gyunk magunkra hagyottak soha. Van tá­maszunk. Erős Várunk! Szabó-Pap Gabriella SZERETET VAGY LÉZERKARDOK M ár többen mondták nekem, hogy a Jézussal való találkozás felett érzett örömük minden halálfélelmüket kioltotta. Azt mondják, így áll ez a Bibliában. Azért én mégis úgy gondolom, a dolog nem ilyen egyszerű. Amikor úgy 25 éve fontos lett számomra Jézus, én is, mint sokan mások, azzal kezdtem, hogy megpró­báljam megérteni, mit jelent és mit kell, hogy jelent­sen a Biblia nekem, keresztyénnek. Mint sok fiatal keresztyén a hatvanas években, el­kezdtem jó nagy darabonként nyeldesni az informá­ciókat, anélkül, hogy megrágtam és megemésztet­tem volna mindazt, amit akkor mondtak nekem. En­nek következtében zsenge 16 éves koromban han­gosan és pápai csalatkozhatatlansággal hirdettem, hogy a Biblia mentes minden tévedéstől és a legfel­sőbb autoritás, valamint, hogy mindazok, akik ve­lem nem értenek egyet, bizonyosan elvesznek, mi­vel mindenképpen nagy-nagy tévedés tartja foglyul őket. Amint múltak az évek, és lassanként megtanultam Istennel igazi apa-fiú kapcsolatban élni, rájöttem, hogy bizony évtizedekbe telhet, míg könyvből szer­zett ismeret a szívünkben valóban gyökeret verhet. Személyes zarándokutamon a megértés felé, elér­tem azt a pontot, ahol szívemben már tudom, hogy a Biblia Isten nekem címzett levele, és benne min­den betűnek megvan az értelme és jelentősége. Ezekkel a szavakkal kezdődik: „Kedves Adrian...”, és így fejeződik be: „Sok szeretettel: Isten” Hála le­gyen Neki ezért! Azokban a régi napokban hittem a bibliai igék „mágikus” erejében, ha ezt ma jól meggondolom, bizony babonának tűnik. Megint egy olyan igazság elhasználódott szemlélete, amelyet túlságosan egy­oldalúan tanítanak! Kifejlesztettem, örököltem vagy megfertőztem magam azzal az elképzeléssel, hogy gyakorlatilag minden nehéz helyzetben lehetséges és kivitelezhető dolog a Biblia egyes részeit úgy al­kalmazni, mint a lézerkardot a „Csillagok háborúja” című filmben. Természetesen, a legtöbb esetben mégsem működ­tek szent „ráolvasásaim”. Akkor arra kezdtem gya­nakodni, hogy egyrészt lehet, hogy valami módon „visszaestem”, de az is lehet, hogy rossz igét válasz­tottam, vagy (különösen is szomorú felsülések után) arra a következtetésre jutottam, hogy nincs is Isten. Még ma sem értem igazán ezeket a dolgokat, de a felfogásom ezen a területen egy kicsit mégis éret­tebbé vált. Ma az a benyomásom, hogy bizonyosan vannak olyan időszakok és alkalmak, amikor a Bibliát úgy használhatjuk, mint egy kardot, hogy a világi és ör­dögi alattomosság gordiuszi csomóit szétvághassuk vele. Ez azonban nem automatikusan valósul meg, és amikor mi, mint Jézus, azt tesszük, amit az Atyá­tól látunk, sohasem szabad abból önkényes és meg­gondolatlanul használt módszert teremtenünk, hogy megközelítsük a problémákat. Néha előfordul, hogy egy különleges igét kapunk ajándékba, de nem azért, hogy azzal valaki mást drámai mozdulatokkal orrba vágjunk, hanem, hogy mi magunk meglássuk, mit kell tennünk. Múlt év végén egy Péter nevű ismerősünk látoga­tott meg minket. Péter nyugdíjas lelkész, jó ember, állhatatos keresztyén. Kávézás közben elmesélte, hogy a felesége, Jean, két napja meghalt. Régóta be­teg volt már. Három éve, néhány hónappal Péter nyugdíjazása előtt ragaszkodott hozzá, hogy elen­gedjék őt a kórházból. Otthon akart meghalni. Jean gyógyíthatatlan beteg volt és nagyon félt. Az első éjjel, amikor visszajött a kórházból, Péter mel­lette feküdt a sötétben; önmagát és Istent kérdezte, hogy mit tegyen, hogyan tudná felesége szenvedé­seit enyhíteni, aki beletörődött közelgő halálába, és mégis egész teste reszketett, ha a halálra gondolt. Gyakran olyan könnyelműen beszélnek arról ke­resztyének, hogy „igét kaptak az Úrtól”. Ha ettől nem függ igazából semmi, egy ilyen kijelentés nem kerül túl sokba. Ezen az éjjelen Péter meg volt róla győződve, - és ez életének egyik olyan ritka alkal­ma volt, amikor erről meg volt győződve-, hogy ne­ki Isten valóban igét sugalmazott, és ez valahogyan összefüggött kétségbeesett imádságával. Melyik volt ez az ige? Nagyon jól ismert ige volt, egy olyan mondat, amelyet igehirdetői életútján sokszor olvasott, és prédikációi témájául is gyakran választott. János első levelében található, csak pár szó az egész: „A teljes szeretet kiűzi a félelmet.” Mit is jelentett ez Péter és Jean számára? Ismerek olyanokat, ( jószándékú emberek, nem fér ehhez kétség), akik felkapcsolták volna az éjjelilámpát, és boldogan felkiáltottak volna: „Örömhír! Az Úr raj­tam keresztül adott neked igét! A teljes szeretet ki­űzi a félelmet! Ugye, jobban érzed magad?” Péter azonban másképp látta mindezt. Neki szólt az ige, nem Jean-nek. Ő volt az, akinek cselekednie kellett. Amint megvirradt, már tudta is, hogy mit, és azt is tudta, milyen drága árat fizet érte - rengeteg érzelmet fektet be majd valakibe, akit végül is el fog veszíteni. Péter karjába vette Jeant, csókolgatta reggelizés közben, karjában tartotta miközben ebédeltek, va­csoránál is babusgatta, és gyengéden átölelte, ami­kor lefeküdni mentek. Három hónapon át három méternél messzebb nem nagyon távolodott felesé­gétől. Talán nem volt ez a teljes szeretet, de ez volt a legtöbb, amit adni tudott, és Isten segített neki eb­ben. A három hónap elmúltával ez a szeretet Jean- ből kiűzte a félelmet, és elkezdett újra az iránt ér­deklődni, hogy Péter nyugdíjazása után hol fognak majd élni. Péter fogta felesége kezét, amikor három évvel később, december végén meghalt, és tudta, hogy el­tűnt a félelem. Azt tudta mondani Istennek: „Meg­tettem, Uram. Megtettem, amit mondtál. Talán nem volt tökéletes szeretet, de igyekeztem a legjobbat adni, amit csak tudtam, és Te kipótoltad a hiányt. Igazad volt abban, amit akkor mondtál. Köszönöm Neked.” Péter tapasztalata egy olyan igazságot mutat meg nekünk, amelyről én hosszú éveken át szájjal tettem hitvallást, anélkül, hogy jelentőségét megértettem volna. Vagyis arról van szó, hogy Isten akarata sze­rint cselekszik, olyan okokból, amelyeket Ő a leges- legjobban ismer, és hogy az Ő munkálkodása gyak­ran nem fér bele személyes teológiám keretei közé, amelyet évek alatt összebarkácsoltam magamnak. Péter és felesége ezt a speciális igét egy meghatáro­zott időben kapták, és egy meghatározott módon al­kalmazniuk kellett, és Isten tudta ezt. Hasonló dolog történt egy barátommal, egy pün­kösdi közösség lelkészével. (Ez volt az egyetlen hi­bája!) Szívén viselte, hogy édesapja is megtérjen. Az ilyen helyzetekben szokásos energiával elkezdte idős elődjének magyarázni a Bibliát, pokollal fenye­gette, megígérte neki a menyországot, és szorongat­ta hibái miatt. Ez így ment egy darabig, aztán az idős ember igyekezett mindent elkövetni, hogy ne legyen otthon, ha feltűnik a fia. Megtérés egészen nyilvánvalóan nem szerepelt a naptárában. Csak miután a barátom felhagyott a beszéddel és elkezdett hallgatni, súghatta neki ezt Isten: „Mikor mondtad az apádnak utoljára, hogy szereted őt?” „Még soha”, gondolta a barátom. „Kellett volna már régóta, de eddig még nem tettem...” Másnap újra meglátogatta az apját, kezét a vállára tette, és nem vett tudomást az idős ember ellenszen­ves hátrálásáról, aki minden bizonnyal egy újabb evangélizáló támadástól tartott. Ehelyett kimondta azt a három szót, amit olyan nehezen mond ki az ember, ha nem olcsó aprópénzként szórja beszélge­tések során: „Nagyon szeretlek téged.” Nem sokkal ezután barátom apja is megismerte Jé­zust, és fia gyülekezetének tagja lett. Isten sokkal jobban tudja nálunk, hogy mi olvaszt meg egy kemény szívet, és ez mindenkor más és más. Ki nem állhatom azt a véleményt, hogy ked­venc szuper-receptem elhomályosítaná vagy késlel­tetné Isten Lelkének munkálkodását. Ehelyett in­kább azzal törődjünk, hogy (amint barátom, Joe Marriott fogalmazta) „kitaláljuk, mit tesz Isten és segítsünk neki.” Ő sokkal inkább, mint mi, azon fáradozik, hogy az emberek a mennybe kerüljenek, és Ő tudja is, ho­gyan éri ezt el. Adrian Plass: Ansichten aus Wölkenkuckucksheim Brendow 1994 Fordította: V. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents