Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-05-23 / 21. szám

4. oldal 1999. MÁJUS 23. Evangélikus Elet A Lélek a kántori szolgálatban Nagyon meglepődtem, amikor egyik este hazatérvén, az Evangélikus Elet szerkesztőségének levele várt, melyben e cikk megírására kértek fel. Nem értet­tem, miért engem választottak erre a fel­adatra. Annyi nálam sokkal tapasztal­tabb, „igazi” kántor van! Akkor miért éppen én? A felkérés persze nem alapta­lan, hiszen három éve kántorizálok majd' minden vasárnap reggel Rákosfalván, a zuglói gyülekezet egyik istentiszteleti helyén. Egyik oka az lehetett felkérésemnek, hogy más is megismerje egy „képesítés nélküli kántor” gondolatait szolgálatá­ról. A másik talán az, hogy szolgálato­mat nem pénzzel honorálják - bár a gyü­lekezet a nyári fóti kántorképző tanfo­lyam díjának oroszlánrészét állja -, ha­nem valami egészen mással. Ez pedig a rákosfalviak szeretete, amivel fogadnak minden reggel. Az emberek kedvessége és figyelmessége, mellyel meghálálják ottlétemet, számomra sokkal többet je­lent, mint ha pénzt kapnék érte. Nekem mindent megér az a családias, meghitt légkör, melyben ezek az istentiszteletek folynak, s amely minden alkalommal kö­rülvesz. Csak ritkán maradok távol - ilyenkor a Kántorképző Mandák Kóru­sával éneklünk valahol az országban de következő vasárnap mindig érzem, hogy hiányoztam a gyülekezetnek, és örülnek, hogy újra van kántoruk, én pe­dig, hogy ismét ott lehetek. Csodálatos ajándéka a Léleknek ez a kölcsönösség! Persze egy szolgálat sincs áldozathoza­tal rtélkül, s ez alól az enyém sem kivé­tel. Korán kell kelnem. Ez igen érzékeny pontom, mert szeretek és tudok is sokat aludni. így már rögtön a kezdeteknél szükségem van a Lélek erejére, Aki átse­gít a „csak még 5 perc” ellen vívott küz­delmemen. Amikor három évvel ezelőtt lelkészem, Tamásy Tamás megkérdezett, hogy nem vállalnám-e a kántorizálás szolgálatát Rákosfalván, először kicsit megijedtem. Hogy én kiüljek a gyülekezet elé? És mi lesz, ha elrontom? Ez az automatikus re­akció még zeneiskolás korom koncertek előtti izgalmának hagyatéka. Pici ko­romtól fogva zongorázom, amit később fuvolázással, majd a fóti kántorképzőbe kerülvén orgonálással egészítettem ki. Mindig áhítattal vegyes csodálattal fi­gyeltem gyülekezetünk orgonamüvész- kántorának, Finta Gergelynek játékát, s nem gondoltam volna, hogy egyszer én is kántori szerepet töltök be egy gyüleke­zetben! Mégis így lett, s most már ez is életem részévé, feladatommá vált. Egy kedves, idős bácsi minden isten- tisztelet után megköszöni szolgálatomat még akkor is, ha egy-két hang nem volt a neki rendelt helyén. Ez pedig olyan do­log, és ennek következtében olyan érzés, amit nem lehet mással pótolni. Ha pénzt kapnék érte, akkor ez egyszerű elisme­rés, köszönet vagy hála lenne, így vi­szont lelki megelégedéssé és „fizetség­gé” magasztosul. Érzem, hogy ezeknek az embereknek sokat jelent a hangszer megszólalása, s ez az, ami miatt követ­kező alkalommal ismét fölkelek, elme­gyünk és szolgálok. Teszem ezt azért, mert szívbéli boldog­sággal tölt el, hogy ily' módon is az Úr di­csőségére lehetek, s hogy a Lélek e néhány ember által teszi örömtelivé számomra e szolgálatot. Ez az, ami hétről hétre késztet, biztat, erőt ad, s amiből erőt merítve tölte- kezhetek a következő vasárnapig. Kapi Zsófia Mire való a presbiter a gyülekezetben? Provokatív kérdésnek szánta a szerve­zőbizottság és egyházmegyénk vezetése a fenti mondatot ezen a szép tavaszi szombaton Sopronban. Április 24-én ugyanis egy egyházmegyei presbiteri csendesnapra gyűltek össze az itteni gyülekezeti terembe egész Győr-Moson- Sopron megyéből, szinte minden egy­házközségből közel százan a testvérek, presbiterek. Összejövetelünk célja az volt, hogy közösen elcsendesedjünk Is­ten előtt, átgondoljuk és megbeszéljük gyülekezeteink gondjait, nehézségeit és örömeit, valamint hogy megvitassuk a világi gyülekezetvezetés szolgálatát, a presbiteri életből fakadó kötelességein­ket. Jánosa Attila győri lelkész és Jankovits Béla esperes nyitó és záró (úrvacsorás) igeszolgálata szép keretbe foglalta, fel­vezette és lecsengette a komoly kérdés megválaszolását, amelyről napközben oly sok ébresztő gondolatot hallhattunk, mind az előadásokon, mind pedig a fó­rumbeszélgetés közben. Melyek a jó presbiter legfőbb „eré­nyei”, szolgálatának kulcsmotívumai és sarkalatos pontjai? 1. Gülch Csaba enesei felügyelő min­denek előtt ott ragadta meg a kérdés megválaszolását, hogy igazán csak az al­kalmas a presbiteri szolgálatra, akit erős hite indít e feladatra, és aki példamutató keresztyén életet él. Valóban: nemcsak a parókiák fala van üvegből, hanem a gyü­lekezet aktív tagjainak házfala is, hiszen a személyes életmód, a Krisztus-követő életvitel mindent elárul a keresztyén em­berről. A felügyelő személyes bizony­ságtételével is erősítve az összegyűlte­ket, bíztatott arra, hogy belső meggyőző­dés, teljes odaszántság, hiteles élet és jól látható Isten-hit nélkül semmit sem ér a szolgálat. A Krisztusban megerősödött hit tehát minden gyülekezeti munka alapja. 2. Kebelei Ferenc soproni felügyelő kényes témát pendített meg, amikor a presbiterről úgy beszélt, mint a gyüleke­zet védelmezőjéről. Védi az egyházköz­séget az előkerülő külső és belső táma­dásoktól, hiszen a mai világban annyi kí­sértés és csapda fenyegeti a hívők közös­ségét. Védeni kell a szokásokat, a liturgi­át, a lelkészeket, a híveket, a gyülekeze­ti ingatlanokat, a műemlékeket és a fel­becsülhetetlen értékű évszázados értéke­ket, valamint teológiai odafigyeléssel kell őriznie a testvéreket az idegen beha­tásoktól, a szektás jelenségektől, a téves és az evangélikusságunkhoz méltatlan tanításoktól is. 3. Nagy Béla mosonmagyaróvári fel­ügyelő a harmadik fö feladatot abban lát­ta, hogy a jó világi vezető a lelkész mél­tó és egyenrangú társaként legyen a gyü­lekezet „motorja”. Igazi mozgatórugó, szervező, indítványozó, feladatokat vég­rehajtó emberek kellenek az egyházköz­ségek élére, akik - miképp a gépjármű­vek motorja - „erőt” fejtenek ki, „hajtják a többi részt, felelősek az erő „átvitelé­ért” minden tag felé, akik nélkül egy lé­pést sem tud tenni a „gyülekezet autója”. Jankovits Béla esperes és Szabó György egyházmegyei felügyelő beszá­moltak egyházmegyénk életéről is, a ta­valyi esztendőben megvalósított és el­maradt feladatokról, valamint a jövőről, idei évünk terveiről. Hiszem, hogy nemcsak a presbiterek tanulhattak e napon, de a jelen lévő lel­készek is meríthettek erőt szolgálatuk­hoz. Magam is meggyőződhettem arról, hogy egyházunk két lábon áll, hiszen a „klérus” mellett sok felelős gondolkodá­sú „laikus” segíti gyülekezeteinket az Is­ten felé történő járásban. Gabnai Sándor / Pitti Katalin operaénekesnő és Virágh András orgonaművész ad hangversenyt a magyarországi árvízkárosultak javára a fasori evangélikus templomban (VII. Városligeti fasor 17.) 1999. május 30-án, vasárnap du. 6 órai kezdettel. Belépődíj nincs, adományokat a nemes célra kérünk. Szeretettel hívunk „ és várunk minden érdeklődőt. A Líceum diákjai Pozsonyban Mihály kapu utcája. Fotó: Koltai Attiláné „Nyugodt erőben viruló királynő, Koronás város a bús végeken, Míg arany tallért hint a gyászpompás ősz, Én ligetednek árnyát keresem. ” (Juhász Gyula: Pozsony) 1999. április 11-én a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líce­um) diákjai az egykori magyar főváros­ban, Pozsonyban jártak. A nagy érdeklődés miatt négy autóbusz telt meg diákokkal, s így vették útjukat a határ felé. Rajkát elhagyva a határ túlol­dalán először magyar nyelvű istentiszte­leteken vettek részt - mindenki felekeze- te szerint. A jelenlegi szlovák főváros la­kosainak kb. 4 százaléka magyar (csak!), s az ő részükre hetente egy alkalommal magyar istentiszteleteket tartanak. A ma­gyar katolikusok és reformátusok gyüle­kezete aránylag nagy létszámú, de a ma­gyar evangélikusok az utóbbi időben megfogyatkoztak. Ezért ők különösen örültek a látogatásnak. Remélhetőleg bá­torítást és erőt adott a közös ima. Az istentisztelétek után csoportokra szétosztva indultak városnéző sétájukra a kirándulók. Magyar idegenvezetők áll­tak rendelkezésünkre, akik nagy hozzá­értéssel részletesen ismertették haj­danvolt fővárosunk történetét, s elkalau­zolták az anyaországból érkezett kedves vendégeket a magyar szempontból jelen­tős helyekre. A belvárosi séta után megtekintették lícistáink a történelmi nevezetességű épületeket, mint a Mi- hály-kaput, Pozsony szimbólumát; a ma­gyar országgyűlés épületét, ahol egykor Széchenyi, Kölcsey, Deák Ferenc és Kossuth beszédei hangzottak el. Látták a Mátyás király által megalapított Acade­mia Istropolitanát; az egykori evangélikus líceumot, ahová a kis Jókai is járt; a prímási palotát, ahol 1848 áp­rilisában megalakult az első felelős minisz­térium, stb. Pozsony nagyon szép fekvésű város. A Duna bal partján helyezkedik el, a Kis- Kárpátok déli nyúlványainak tövében. A Duna jobb partjánál, a ligetfalui sétá­nyok felől nagyon szép a rálátás a várra, a koronázási templomra, az ódon utcák­ra, épületekre, a templomtornyok meg­annyi hegyes csúcsára. Pozsonyban a magyar honfoglalás után fontos katonai erődítmény volt, amely az ország nyuga­ti kapuját védte. Az 1200-as évek elején német telepesek érkeztek a városba, s egészen a múlt század végéig uralkodó volt a német elem. Mátyás király 1465- ben itt alapította meg Közép-Európa egyik első egyetemét, az Academia Istropolitanát. Buda 1541. évi elfoglalá­sa után a magyar királyok koronázó­városa lett. 1563-tól 1830-ig 11 királyunkat és 8 királynénkat koro­náztak meg Pozsonyban. A Duna fölé magaslik ma is a koronázási temp­lom - pontos nevén Szent Márton dóm, tete­jén a három mázsa sú­lyú, arannyal bevont ma­gyar koronával, - ahol a koronázási szertartáso­kat végezték. Nem véletlen, hogy Rát Mátyás - aki egykor a soproni Evangélikus Líceum diákja volt, s akinek az emléktáblája immár a Líceum falán függ - éppen itt alapítot­ta meg a Magyar Hír­mondót, az első magyar nyelvű újságot. S ezzel, mint sok másban is, Po­zsony megelőzte az ak­kori Pest-Budát. 1848-ig számos magyar ország- gyűlés és kormányhiva­tal székhelye volt Pozsony. 1919 után mint új főváros, fokozatosan szlovák vá­rossá lett. Németül ma már csak az idős emberek beszélnek, magyarul pedig job­bára a környező magyar falvakból, váro­sokból ide költözött családok. A Duna utcában található a város egyetlen ma­gyar tanítási nyelvű általános iskolája és gimnáziuma. Sajnos, a két intézmény di­ákjainak létszáma fogy, a szülők sok esetben a lakhelyükhöz közelebb lévő szlovák iskolába íratják be gyermekei­ket. A hasznos belvárosi séta után a várat tekintette meg a diáksereg, amely való­sággal koronája Pozsonynak. Kővárrá való kiépítését az Árpádok kezdték meg. Csák Máté, majd Zsigmond király bőví­tette. A délnyugati kaputoronyban őriz­ték a magyar koronát és a koronázási ék­szereket. Utoljára Mária Terézia építtette át, s ma is ebben a formájában pompá­zik. A várat elhagyva, utunkat Dévény felé vettük, amelyről Ady verssorai jutottak eszünkbe. A Dévényi-kapu magas, szik­lás hegytömbje jelképpé vált számunkra a költő nyomán. A Duna és a Morva ösz- szefolyásánál található Dévény vára hosszú évszázadokon át Magyarország nyugati kapuja volt. Időközben a szlovák nemzeti mozgalom szimbólumává vált. Sajnos, ma már csak a romjait láthatjuk. Pozsony múltja egyértelműen magyar vonatkozású és nagyon gazdag. Sokáig lehetett volna még beszélni róla, de az idő elrohant, s a négy busz elindult haza­felé. Az egyik idegenvezetőnk, egy idős hölgy, aki mellesleg igazi pozsonyi, ti. három nyelven beszél, szomorúan meg­jegyezte: „Pozsonynak csak múltja van, jelene nincs.” Csak remélni tudjuk, hogy a koronás városnak fényes múltjához hasonló, az igazi értékeket és a többnyelvűséget megőrző, fővároshoz méltó jövője lesz. Koleszárné Vendcgh Ildikó Szent Mihály templom (koronázótemplom) Fotó: Koltai Attiláné Első lelkészükre emlékeztek a pestszentlőrinciek Különleges alkalomra gyűltek össze április 25-én délután a lőrinci temetőben az idős, 40-50-60 éve - vagy még régeb­ben - konfirmáltak, és velük együtt a mai gyülekezet több tagja. A ma már több gyülekezetben szétszóródott, de évente kétszer újra a pestszentlőrinci templomban találkozó „öregek” most mégsem a templomban kezdték együttlé- tüket, hanem a gyülekezet első lelkésze, az őket konfirmáló Sokoray Károly sírjá­nál. Ura és megváltója 1974-ben, 25 éve szólította őt haza. Reá, a gyülekezetben végzett áldott, hűséges szolgálatára em­lékeztünk a sírnál és adtunk hálát azért, amit Isten általa végzett el a gyülekezet­ben. Már a délelőtti istentisztelet is a meg­emlékezés alkalma volt. Horváth Miklós felügyelő a gyülekezet és a népes Sokoray-család (gyermekei, unokái, dédunokái) előtt ismertette a negyedszá­zada elhunyt, és a gyülekezetben 1929- től 1966-ig szolgáló lelkész életútját és adott hálát a mai gyülekezet nevében is azért az áldozatos munkáért - gyüleke­zetszervezés, templomépítés, az ifjúság hitre nevelése -, mely alapja volt a mai gyülekezetnek. Sokoray (Salfer) Károly 1900. október 18-án született Pozsonyban. Iskoláit Ko­máromban, Fehértemplomban és Kecs­keméten végezte. A teológiai fakultás el­végzése után 1924-ben szentelték lel­késszé, ezt követően segédlelkészként Kecskeméten szolgált. 1929-ben missziói lelkészként küldték ki Pestszentlőrincre, majd a megszervezés befejezése után a gyülekezet meghívta őt parókus lelké­szének. Nevéhez fűződik a templom fel­építése is (1932). Másfél évtized alatt létrejött egy erős gyülekezet. Sajnos, a háború szétszórta a tagokat, újra kellett szervezni a gyülekezetei és az ezt követő nehéz években is összetartani. Hogy ez mennyire sikerült, arra nemcsak a mai gyülekezeti élet a példa, hanem az a 40- 50, ma még élő „öreg” konfirmált, akik ennek a templomnak oltáránál térdeltek először úrvacsora-vételre, akiknek gyer­meki hitét ő ébresztette és ő volt az „atyus”, aki vigyázott a gyülekezet gyer­mekeire. így él emlékezetünkben. És bár már közülünk is sokan eltávoztak az élők so­rából - legutóbb Antal Aladártól, a gyü­lekezet volt kántorától és énekkar-veze­tőjétől búcsúztunk -, mégis vagy har­mincán álltuk körül a sírt, a családtagok­kal és a gyülekezet több tagjával kiegé­szülve közel százan. Győri Gábor, a gyülekezet mostani lel­késze így emlékezett: „Ne feledkezettek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették néktek! Figyeljetek életük végé­re, és kövessétek hitüket! ” (Zsid 13,7) Az elhunytra, de nem az elhunytért, hanem önmagunkért emlékezünk. Nem igaz a gyakori sírfelirat: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek” - csak ha Istenre vonatkoz­tatjuk. Aki az O emlékezetében él, az ha meghal is, él. Nem Sokoray Károlynak van szüksége arra, hogy megemlékez­zünk róla, hanem nekünk jelent áldást, ha örökségéből merítünk. Az igehirdető» re emlékezve az Igére figyelünk« Sokoray Károly templomot épített, ahol az Ige hangozhatott. Negyven éven át szórta az Ige magvát gyülekezetében. Gyermekeket és fiatalokat tanított, öre­geket, elesetteket gyámolított - Krisztus­ra figyelt és Róla tanúskodott. A célba érkezőre figyelünk, hogy hitét követhessük. Krisztus követeként Urát követte hűséggel mindhalálig - példája ezért követhető ma is - fejezte be ige­hirdetését a gyülekezet lelkésze. * A megemlékezés virágait elhelyezve á síron, utunk a templomba vezetett. Imád­ságban együtt adtunk hálát Károly bácsi, az „atyus” köztünk végzett szolgálatáért, majd utána ugyanannál az oltárnál, ahol annak idején először az Úr asztalának vendégei voltunk: a bűnbocsánat hirde­tése után úrvacsorát vettünk. A továbbiakban szokás szerint a gyüle­kezeti teremben gyűltünk össze, de most meghatódottan: az első úrvacsoravéte-r lünkre, az első minket konfirmáló lelké­szünkre emlékezve, megköszöntük a gyülekezet mostani fiatal lelkészének a szolgálatát, a lehetőséget az együttlétre. Ugyancsak köszönetét mondtak néhai Sokoray Károly gyermekei is - akik egyébként is minden együttlétünk alkal­mával közöttünk vannak. Az évtizedek alatt szétváló utak így ta­lálkoztak újból a pestszentlőrinci temp­lom oltáránál - amint Győri Gábor is fo­galmazott úrvacsorái igehirdetésében. Ősszel újból találkozunk - ugyanitt. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents