Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-02-08 / 6. szám

4.oldal 1998. FEBRUÁR 8. Evangélikus Élet Farsang S zerte a magyar nyelvterületen rendkívül változa­tosak voltak a farsangi szokások, melyek között nem nagyon lehet felekezetek szerint különbségeket tenni. A farsang időszaka vízkereszttel, január 6-án megkezdődött. A hossza pedig attól függ, hogy ép­pen mikorra esik húsvétvasámap. Ugyanis ettől a naptól kell vissza számítani negyven napot, kihagy­va a vasárnapokat, s akkor megkapjuk a nagyböjt kezdetét, mely egyúttal a farsang végét jelenti. Eb­ben az esztendőben április 12-e húsvétvasámap, ezért február 24-ére éppen Jégtörő Mátyás napjára esik húshagyókedd, és február 25-én lesz hamvazó­szerda. A farsangi szokások a farsangi időszak végére, az ún. farsangfarkára a három utolsó napra össz­pontosultak: farsangvasárnapra, farsanghétfőre és főként hús hagyó keddre. A farsang a tavaszvárás ősi örömünnepe, az evés-ivás, a lakodalmak, a disznó­torok, jelmezes-álarcos felvonulások, mindenféle féktelenségek ideje volt városon és falun egyaránt, melyek ellen az egyházak szüntelenül harcoltak. A mulatozások, tobzódások miatt az ördögök ünnepé­nek tartották. Telegdi Miklós XVI. századi prédiká­tor például így jellemezte: „Az pogányoktól reánk szállott test-hizlaló és lélek-öldöklő fassang.” A XVIII. században idősebb Tessedik Sámuel evangé­likus lelkész az 1745. évi Gyülekezeti Rendtartásá­ban pogány bolondos farsangot emleget, és a húsvé­ti locsolkodással együtt megtiltja a farsangi álarco­kat és jelmezeket is. A prédikációk, tilalmak azon­ban nem tudtak gátat szabni a mulatságoknak. A farsang nemzetközi ünnep, melynek természe­tesen mindenütt kialakultak a helyi hagyomá­nyai. Magyar elnevezése német jövevényszó (vaschang), mely eredetileg a böjt előtti napokat je­lölte, akárcsak az olasz eredetű, Európa-szerte is­mert karnevál szó. (Utóbbi jelentését úgy is magya­rázzák: „Carne vale!”, azaz „Hús ég veled!” aminek a magyar megfelelője a „húshagyó” elnevezés.) A magyar farsangi szokások a középkorban honosod­tak meg. A királyi udvarban olasz és francia hatás érvényesült, a polgárság körében pedig a német ere­detű szokások teijedtek el, de a farsangi hagyomá­nyokban fellelhetünk antik görög, római, szláv, ger­mán, pogány elemeket is. V ilágszerte jelmezes, álarcos felvonulásokat ren­deztek ilyenkor. Hazánkban a jelmezesek in­kább kisebb csoportokban jártak, esetleg egyedül vagy kettesével. A fonókban, tollfosztókban adták elő a jeleneteiket. A legények lónak, medvének vagy éppen gólyának maszkírozták magukat. Utánozták az állatok jellegzetes viselkedését, és ijesztgették a lányokat. Például a Vas megyei Bük községben a tollfosztóba mentek a maskurások. Volt, aki kecské­nek öltözött. Az ún. irtókapát vastagon betekerték fehér ruhával, az volt a kecske feje, a szarvai toll- söprűből készültek. A kecskét alakító legény lepedő alá bújt, a kezében fogta a kapából kialakított kecs­kefejet. így ugrált a tollfosztóban, ijesztgetve a lá­nyokat, asszonyokat. A farsangosok általában jellegzetes figurákat igyekeztek megeleveníteni, mint például a ko­rabeli, házról házra járó kereskedőket és iparosokat (tolikereskedőt, drótos tótot, köszörűst), vagy cig­ányasszonyt, stb. Ezek az alakok betanult, vagy rög­tönzött jelenetekkel szórakoztatták és bosszantották a nézőket. így például a tollkereskedő tollal szórta tele a fonóházat. Gyakran a férfiak nőnek, a nők fér­fiaknak öltöztek. Színlelt lakodalmat, temetést is előadtak, vagy kisebb színdarabokat is eljátszottak. Miután hagyományosan a farsang volt a lakodalmak ideje, ezért tréfás, olykor durva figyelmeztetésben részesítették azokat a lányokat, akik már elérték vagy túlhaladták a féijhezmenetelhez megfelelő életkort. Volt, ahol nagy zajjal keresték fel az ilyen lányok házát a legények, és bekiabálták az ablakon: „Húshagyó, itt maradt az eladó!” Az elmaradt lako­dalom helyett a Dunántúlon máig is rendeznek rönkhúzással egybekötött tréfás ál-lakodalmat. A farsang időszakához mindenkor hozzátartoz­nak a bálok, táncmulatságok, melyeknek nagy jelentősége volt az ismerkedésben, udvarlásban. Farsangkor azonban nemcsak a legények és a lá­nyok rendeztek táncmulatságokat, hanem a házas­emberek, a különféle céhek, az ipartestületek, egy­letek, az asszonyok, sőt a gyerekek is. A házasembe­rek batyusbálja, kosarasbálja nevében jelzi, hogy tánc mellett fontos szerepe van ilyenkor az evésnek és az ivásnak is. Sokfelé szokás volt, néhol még ma is, hogy az asszonyok külön mulatságot rendeznek farsangkor, ahová a férfiakat nem engedik be. A gyerekeknek rendezett bálok néha három napig is eltartottak és a szülők néhány krajcárért és élelemért dudást fogadtak zenésznek. V olt, ahol ilyenkor rendezték a legényavatást (dunántúli evangélikus falvakban is). A kocs­mában borral „bekeresztelték” (lelocsolták) a fiata­labb legényt az idősebb társai. Ettől kezdve számí­tott csak legénynek, aki már a kocsmába, táncmulat­ságba, lányokhoz járhat. Addig, ha odamerészke­dett, az idősebbek elkergették vagy jól elverték. Far­sang volt a legények virtuskodásának a kakassütés­nek is az egyik jeles alkalma. Bekötött szemmel, bottal kellett eltalálni az élő kakast. Ha sikerült, paprikást főztek belőle, és közösen fogyasztották el. Ezt a hagyományt evangélikus német eredetűnek tartja a kutatás. Különösen a Dunántúlon volt szo­kásban, hogy a fiúgyermekek hosszú, kihegyezett nyárssal mentek a házakhoz farsangot köszöntem. így kezdődött a jellegzetes köszöntőjük: Hipp, hopp, farsang, Itt ölték az ártányt, Nem adják a máját, Csak a szalonnáját! A nyárssal tréfásan fenyegetőztek: „Ha nem adnak szalonnát, kiszúrom a gerendát! ” A farsangi bőséges evésnek-ivásnak valamikor nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert úgy vélték, hogy ezzel a következő esztendő gazdagságát, szerencsé­jét biztosítják. M ár a farsangvasámapot megelőző héten elkez­dődött a sütés-főzés. Jellegzetes étel ma is a fánk különféle változataiban, farsangot köszönteni. Békéscsabán az evangélikus szlovákok azt a zsírt, amiben a fánkot sütötték, eltették, mert úgy vélték, hogy gyógyító ereje van. Mindenütt arra törekedtek, hogy az ételeket hamvazószerdáig elfogyasszák, ha nem sikerült, a következő napon, az ún. „csonkacsü­törtökön” ették meg a maradékot. Hamvazószerdá­val húsvétig hagyományosan nem lakodalmaztak, nem hálóztak, a hagyományőrző evangélikusok sem, hanem testileg, lelkileg készültek a feltámadás ünnepére. dr. Tátrai Zsuzsanna (Elhangzott a Magyar Rádió evangélikus félórájá­ban 1998. január 26-án) I-------------------------------------------------------------------------------------------1 ! Egy újabb „Missziói kör” | I A Vízkereszt három királyával megindult a pécsi evangélikusok felelős I ' csapata is. Balázs Béláné testvérünk híradásából megtudhattuk, hogy J • több vidéki gyülekezethez hasonlóan Pécsett is megalakult a „Missziói « | kör”, mely feladatának tekinti a kül- és gyülekezeti misszió sokirányú te- | I vékenységének elvállalását. Ezért kapcsolatot tart a Külmissziói Egyesü- I J lettel, a Lepramisszióval, a Vasárnapi Iskolai Szövetséggel. Köszönti a születésnapos gyermekeket, látogatja az időseket, terjeszti a ■ | keresztyén irodalmat, a Rádiómisszió kazettáit, keresi a gyülekezettől el- | I maradiakat, szolgál az énekkarban, ás ezek érdekében rendszeres asz- ■ ! szonykört és imaközösséget tart, anyagilag támogatja a fenti munkákat. . | Talán az a külmisszióról szóló szeretetvendégség indította őket erre, | I melyet karácsony után tartottak? I * Örömmel köszöntjük őket, remélve, hogy állhatatos munkával eredmé- J ! nyesen építik Isten országát a pécsiek között. Legyen példa ez a beszá- . | móló a már régebben működő Missziói Körök számára, hogy számolja- | I nak be, foglalják össze feladataikat, munkásságukat. Ezzel példát adhat- I J nak, bátoríthatnak másokat is hasonló csoportok kialakításához. „...Mely melengető napsugár e szürke, hideg, téli napokban” Gondoljunk lelkészözvegyeinkre! A Gusztáv Adolf Segélyszolgálat (GAS) több évtizedes magyarországi te­vékenységének egyik megható eleme a lelkészözvegyek megajándékozása kará­csony előtt. Mióta gyülekezetünk lelké­sze, Káposzta Lajos esperes a GAS or­szágos előadója lett, azóta mi, gyüleke­zeti tagok is jobban átérezzük e szolgálat súlyát, és alkalomadtán be is kapcsoló­dunk a munkába. A Szeretetszolgálat által rendelkezésre bocsátott pénzkeretnek megfelelően he­lyi kereskedő állítja össze a csomagokat, melyek a háztartás számára legszüksége­sebbeket tartalmazzák: szappan, mosó­szer, tartós élelmiszer és a közelgő ünne­pekre gondolva szaloncukor. A 150 név­re való megcímzésben idén a helyi 884- es számú Hunyadi János cserkészcsapat Párduc és Puma őrse volt a gyülekezet se­gítségére. Munkájuk értékét növeli, hogy itt 12-15 éves fiúkról van szó, akik most adtak fel először csomagot életükben. Jó alkalom volt ez a tanulásra. Kik is azok a magányos, jobb esetben gyermekeikkel élő asszonyok, akik évente e meglepetés­ben részesülnek? Férjeik mellett az 1940-es, 50-es és 60- as évek pártállami rendszerében - illetve azzal szemben - helytálló, jövőt, karriert és sok esetben egészséget áldozó felesé­gek, akik ma igen szűkös nyugdíjból él­nek, csendes gyülekezeti tagként. Közü­lük a legidősebb 97 éves. Idézzünk néhányuk köszönőleveléből; úgy hiszem, elég tanulságos sorok: „Ilyen meglepetésben még soha nem volt részem. Bevallom, hogy sírtam az örömtől.” „Hálásan köszönöm a gazdag karácso­nyi csomagot. (...) 86 évesen alig látok, s nehezen írok. Hálás vagyok a Jóisten­nek ezért a küldeményért.” „25 évig voltam kántor, és ezért na­gyon hálás vagyok a Jóistennek!” „Jólesik, hogy nem vagyok egyedül, s emlékeznek az öreg papnéra.” „Izületi betegségem miatt egy fürdővárosba köl­töztünk nyugdíjaztatás után 1979-ben. Itt is szolgálhattunk családi bibliaórákon. Sajnos már 5 éve, hogy férjemet Urunk hazahívta. Két bottal is nehezen mozog­va maradtam egyedül, a gondozói segít­ség minimális. Mindezek mellett is hálás vagyok, hogy Isten minden nap újólag is kiutalja az erőt és lakásomban maradhatok. Nagy áldás és öröm számomra a gyakori evan­gélikus istentisztelet a tv-ben.” „Nagynéném nevében is írom e levelet, akinek immár évek óta küldik e drága ajándékot. Öt éve élek vele, én gondo­zom, ő már sajnos nem lát, és eléggé na­gyot is hall. Templomba már nem tud el­járni, de otthon a rádióban - ha teljes hangerőn szól - még valamit megért a vasárnapi istentiszteletekből. Nagyon szépen köszönjük, hogy gondolnak ránk.” ifj. Káposzta Lajos Elgondolkoztató percek a magyar koronázási jelvények előtt... A Magyar Nemzeti Múzeum kupolatermében még láthatók a közelmúltban megnyílt kiállítás másfél­százados történelmi emlékei, amikor újabb emléke­zésre gyűlnek a meghívottak. Az 1848-49-es évek­ben kelt hazai levelek és dokumentumok, az 1947- től Bécsben élő magyar orvos magángyűjteményét bemutató falak előtt hangzik el az emlékezés egy húsz esztendő előtti napra, amely nemzetünk - és nemzedékünk - életében jelentős, legalább is re­ményt adó, hitet erősítővé vált. 1978. január 5-én éjjel a Parla­ment épületében az amerikai és a magyar szakértők és kül­ügyi dolgozók aláírták a koro­naékszerek átadásáról szóló hivatalos jegyzőkönyvet és 6- án délután megtörtént a hiva­talos átadás. Azóta a Szent Ko­rona, a jogar, az országalma, a kard és a palást a Magyar Nemzeti Múzeumban foglalta el méltó helyét, ahol rövid idő alatt százezrek tekintették meg. Ez év január 6-án a Ma­gyar Nemzeti Múzeumban rendezett ünnepségen er­ről a feledhetetlen eseményről emlékezett Tufo ame­rikai nagykövet, hangsúlyozta, hogy a visszaadás részükről nem a kommunista kormánynak szólt, ha­nem a magyar nemzet, a sokat szenvedett magyar nép iránti tisztelet jele volt, a magyar örökség, a magyar hagyomány tiszteletben tartása. Hogyan került Amerikába a magyar korona és a koronázási jelvények? Tájékoztatásul néhány mondat a fiata­labb nemzedéknek: 1945. márciusában az oroszok elől menekülő Szálasi Ferenc parancsára a korona­őrség utolsó parancsnoka német földre vitte a koro­naékszereket, majd különböző kalandok közepette a 7. amerikai hadsereg ügyeletes tisztjének adta át. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya 1947- ben úgy határozott, hogy nem adja vissza a magyar kormánynak és a legnagyobb titoktartás mellett 1953-ban az Egyesült Államokba szállíttatta. A ko­ronázási jelvény-együttes visszajuttatását az ameri­kai-magyar viszony alakulásától tet­te függővé. A különböző rendezet­len kérdések tárgyalására csak 1976-ban került sor, s így - 33 évi kalandos út után - 1977-78 forduló­ján került vissza Budapestre a Szent Korona, a jogar, az országalma, a kard és a palást. Az ünnepségen a magyar koronázási ékszereknél a koronaőrök álltak díszőrséget. Erre az alkalomra jelent meg Galant Ti­bor „A Szent Korona amerikai ka­landja 1945-1978” című tudomá­nyos könyve sok korabeli fénykép­pel. A debreceni Kossuth Lajos Tu­dományegyetem Észak-amerikai Tanszéke adjunk­tusának könyve történelmi értéke mellett valóságos kalandregény, nemzeti kincsünk több mint három évtizedes kalandos útja - a szerencsés hazaérkezé­sig. „A magyar koronázási jelvények,” Tóth Endre alapos, kitűnő történeti és történelmi ismertetése a színes fotókkal és rajzokkal jó segítség a kiállítás megértéséhez. A helyszínen kapható. Sebeiken Pálma Atamagocsik is feltámadnak?! „Védekezni a nemkívánatos információáradat ellen lassan szükségesebb, mint információt szerezni.” Eriksen antropológus bölcs figyelmeztetése jutott eszembe, amikor a televízió tudósítását láttam az el­ső magyarországi tamagocsi temetőről. A riport nem egy kabaréműsor részeként került a képernyőre, hanem mint olyan friss információ, melyről nézők millióinak kell értesülnie. Lám, már itt tartunk, szé­dítő ez a fejlődés! Felzárkóztunk a fejlett Nyugathoz... De tényleg itt tartunk?! Szinte már látom, hogy hamarosan egy „magas szintű” kerekasztal-beszélgetés során a meghívott „szakértők” arra keresnek majd választ a képernyőn, mi lesz a tamagocsikkal temetésük után. Feltámadnak? Reinkarnálódnak? A temetést végző „mikulás” ugyanis nem szólt erről a kérdésről... Félreértés ne essék: nem a Japánból ránk szabadult elektronikus „állatkák” ellen akarok szólni, hiába is tenném. Tudom, ez csak egy kisjáték, tudom, ez csak egy kis üzlet (talán nem is olyan kicsi...). Tu­dom, ez csak egy őrült divathullám, ami gyorsan jön, gyorsan tovatűnik. Kár is vele foglalkozni?! De úgy érzem, itt azért valami többről van szó. A tamagocsi több mint játék, több mint üzlet vagy őrült di­vathóbort. Beteg világunk hiánybetegségére mutat rá, sőt egyesek szerint azt próbálja orvosolni. Hi­szen a tamagocsihoz gyártott ideológia úgy véli: ez a kis szerkentyű segít megtanítani gyermekeinket, hogy mit jelent törődni valakivel, felelősen gondoskodni valakiről... Ezzel kapcsolatban lényegre törően fogalmazott Kulcsár Ildikó a „Nők Lapja” hasábjain: „A század­vég őrült állatkája egy végtelen fontos igazságra is rávezet: a szeretetlenségbe bele lehet halni... aki úgy érzi, hogy hívó szavára senki sem mozdul, annak elszárad a lelke... ” Mindez valóban nagy igaz­ság, sőt mi több, bibliai igazság is, ha a szeretethimnusz figyelmeztető soraira gondolunk: „ ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok... ” Csak egy „kis” baj van a tamagocsival és ez nem kevés: nem valaki, hanem valami! Nem élőlény, hanem egy halott szerkezet, bármily zseniálisan is próbálja utánozni az élő szervezet funkcióit, szükségleteit. Miért kell nekünk és főleg miért kell az utánunk jövő nemzedé­keknek elektronikus szerkezeteken „megtanulnia” a felelős, gondoskodó szeretet „leckéit”?! Talán ki­haltak már az „emberszabású" emberek? Nincs már kitől tanulni gondoskodó szeretetet?! Nincsenek már szülők és nagyszülők, óvónők és tanítónők, védőnők és ápolónők, emberek, akik a szívükkel is „lát­nak”?! Kivesztek volna Jézus tanítványai, akiket egymásra bízott a Mester és a szeretet nagy parancso­latával ajándékozott meg?! Szeretném hinni, hogy még nincs szükség a tamagocsik elektromos jeleire. Még észrevesszük, meglátjuk, meghalljuk, mennyi körülöttünk a gondoskodásra, szeretetre szomjazó élőlény: „elhajított” kóbor állatoktól kezdve, a legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb, leginkább szere- tetszomjas élőlényig, az emberig. Hány elhajított, kóbor hajléktalan vár jó szóra, falat kenyérre, meleg otthonra, egy csöpp szeretetre, mely életben tarthatja. Mert való igaz „ a szeretetlenségbe bele lehet hal­ni", és nem kevesen bele is halnak. Csak az ő temetésükről nem tudósít a televízió, hiszen ők „csak" emberek... Végül hadd válaszoljak a címben feltett őrült kérdésre: a tamagocsik nem támadnak fel, hiszen soha nem is éltek! Halott szerkezetek, melyek pityegése soha nem pótolhatja a valódi élőlények szívdobogá­sát, sírását, valódi életmegnyilvánulását. Mint ahogy soha nem pótolhatja a művirág az igaz latát, a legtökéletesebb digitális hangrögzítés az élő ének és zene varázsát, a computerek á „virtuális valóság” az élet igazi leheletét. S nem pótolhatja a bármilyen ördögi taktikával és val kieszelt „műistenség" az élő Isten szeretetének Jézusban megtapasztalható valóságát. Gáncs i virág il- ital kínált techniká­Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents