Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-02-08 / 6. szám

1998. FEBRUÁR 8. ö.oldal Evangélikus Élet msaeOL A filmeken mindig minden olyan egy­szerűnek tűnik. Tudod, ki áll a rossz, és ki a jó oldalon. A jók győznek, a rosszakat meg ielövöldözik. A végén mindenki boldog, mert „győzött a jó”. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Tudnak azután aludni a „jók”, akik lelövöldözték a „rossza­kat”? Nincs nekik sose lelkiismeret-fur- dalásuk? Nem gondolnak olykor a rosszak családjára? Nem lesznek közben maguk is rosszakká? Én azt hiszem, az élet mégsem olyan egyszerű, mint a filmeken... ,, Kedves gyerekek! Az Evangélikus Gyermekbi­zottság rajzpályázatot hirdet. Indulhatsz Te is, ha már el­múltál három éves, de még nem vagy tizennégy. A következő témákban raj­zolhatsz:- „Kedvenc bibliai történetem”- „Megyek a templomba”- „Ünnepeink: karácsony, vízkereszt, virágvasámap, húsvét, pünkösd, reformáció”- „A mi templomunk”- „Keresztelő a gyülekezetben”- „Hittanórán, vasárnapi iskolában”- „Konfirmáltam, evangélikus vagyok”- „Hittanos táborunk”- „Jézus a családtag”- „Az én témám” - szabadon választott A rajzok készülhetnek olaj- és vízfestékkel, színes ceruzával, vagy zsírkrétával. A rajz A4-es méretű le­gyen! A beérkezési határidő: 1998. április 20. Több rajzzal is indulhatsz a pályázaton, de mind­egyik rajz hátuljára írd rá a neved, az életkorod és a mű címét. A pályázatokat egy zsűri értékeli, minden pályamunkát jutalmazunk, az első három helyezett kü­lönleges meglepetésben részesül! A legjobbakból ké­peslapot készítünk és lehetőség szerint naptárt, pecsé­tet. A beérkező munkákat az or­szágban több helyen kiállítjuk. A cím, ahova a rajzokat beküld- heted: Gyermekbizottság 1085 Budapest, Üllői út 24. ISTENES MAGYAR NÉPMESÉK Szent Péter és a méhek Egyszer Jézus Krisztus a földön jártában-kelté- ben, ment-mendegélt. Amint haladnak, Péter megszólítja Jézust:- „Mégis szép dolog Istennek lenni!”- „Miért, Péter?”- kérdi tőle Krisztus.- „Segíteni az özvegyeken, árvákon, megjutal­mazni a jókat, megbüntetni a gonoszokat. Tu­dom én, ha én lehetnék az, nem lenne egy rossz ember se a földön.” Alighogy befejezte Péter a beszédet, Jézus kö­rültekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy raj méhet. Azt mondja Péternek:- „Eredj Péter! Fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal, hátha még hasznát vesz- szük.” Péter odamegy a kis fa alá, belesöpri a rajt a kalapjába, de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakódott. Vitte a kalapjában a rajt. Egy­szer csak egy méh beleeresztette a fullánkját a karjába. Péter keservesen feljajdult, s a földhöz vágta az egészet, és rátaposott.- „Mi lelt Péter?”- kérdi tőle az Úr Jézus.- „Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a csomó mé­het, de megcsípte egy méh a kezemszárát.”- „Miért nem választottad ki közülük azt, ame­lyik megcsípett?”- „Hiszen ha tudtam volna! - mondja Péter - de amikor mindegyik olyan, mint a lencse, meg a lencse.”- „Lásd Péter - mondja neki Jézus Krisztus - ha te Isten volnál, akkor is így cselekednél. Az em­berek között se tennél igazságot.” Hernád Tibor gyűjtéséből Hum©rzsák Egy misszionárius a dél-amerikai dzsun­gelben emberevők közé kerül. Egyszer csak a törzsfónök tökéletes angolsággal közli ve­le, hogy meg fogják enni vacsorára.- „Hol tanult meg ilyen szépen angolul?” - kér­di a misszionárius.- „Angol kollégiumban nevelkedtem.”- „De hát magára semmi hatással nem volt az európai civilizáció?”- „Már hogyne lett volna! Azelőtt csak úgy ne­kiestem volna az ételnek. Most kés és villa nél­kül hozzá sem tudnék kezdeni.”- „A vőlegényed roppant kedves fiú. Igazán ke­resztyénné válhatna. Ha sétáltok, mesélhetnél neki egyházunkról, a püspökökről, lelkészekről, a vértanúkról, a szép istentiszteletekről. Ez majd kedvet ébreszt benne hitünkhöz.” A lány megígéri, hogy megfogadja a tanácsot. Egy hét múlva könnyekkel küszködve állít be lelkészéhez.- „Mi történt? - kérdi a lelkipásztor. - Nem si­került? Nem akar keresztyénné lenni?”-,,Á, dehogy! Sokkal rosszabb! Elhatározta, hogy szerzetes lesz!” A jó keresztyén családból származó le­ánynak jóravaló vőlegénye van, akivel csak egy a baj, nem hívő. A leány elpanaszolja ezt lelkipásztorának, aki ezt tanácsolja neki: A gyermeksarok készítőinek címe: Cselovszky Ferenc, 1052 Budapest, Deák tér 4. FIATALOKNAK Magány „A szívem is elhagyott engem. Légy kegyelmes, Uram, és ments meg!” (40. Zsolt 13-14.vers) Talán az újév kezdetén, amikor is még ftém telt el sok idő karácsórty óta, für- csán hangozhat e cím. Hisz akár a kará­csony, akár a szilveszter olyan ünnep, amikor is az emberek társaságban töltik el az időt. Van, aki a családjával, van, aki a barátaival, de szerencsére nagyon ke­vesen vannak olyanok, akik egyedül vol­tak ezekben a napokban. Joggal kérdez­hetjük, hogy akkor miért kell a magány­ról és az egyedüllétről beszélnünk éppen most. Talán fel sem merült bennünk az, hogy az ember akkor is lehet egyedül, amikor családban van. Hogy lehetséges ez? - kérdezhetjük joggal. Nagyon sok olyan emberről tudok, aki nem érzi jól magát a családjában. Aki úgy érzi őt nem értik meg, pedig ő min­dent megtesz, hogy ez másképp legyen. Az ilyen fiatalok számára a család és az ünnepek nemhogy örömet szereznének, hanem pont, hogy az ellenkezőjét érzik. Számukra ezek a dolgok nagyon is terhe­sek tudnak lenni. Szeretnének a saját kis vackaikban megbújni, sebeiket nyalogat­ni. Egyedül maradni érzéseikkel, gondo­lataikkal, amit talán Tóth Árpád Meddő órán - című verse fejez ki a legjobban: „ Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Farigcsálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a fold kerekén. ’’ Amit nem szabad tennürík áít'áz, hogy erőszakosan megpróbáljuk kimozdítani az ilyen embereket. Amit megtehetünk, az mindössze annyi, hogy megpróbáljuk nagyon tapintatosan megtudni azt, mi is bántja ismerősünket, barátunkat. Próbál­junk vele beszélgetni úgy, hogy ő mond­hassa el mindazt, amit érez. Talán már mi is éreztünk úgy, mint a költő, ebben a versében. Hisz kerülhet­tünk olyan szituációba, amikor is azt éreztük mindenki elhagyott bennünket, hátat fordítottak a barátok, ismerősök. Vagy egy olyan változás történt az éle­tünkben, amit nem tudtunk elfogadni, feldolgozni. Gondolok itt egy hozzánk nagyon közeli ember elvesztésére, és az utána fennmaradó űrben úgy éreztük, egyedül vagyunk a teremtett világban. Ilyenkor nem látunk és nem akarunk sen­kit és semmit, hisz úgy gondoljuk, hogy a mi bánatunk a legnagyobb ezen a földön. De az is megtörténhet, hogy új helyre költöztünk, ahol senkit sem ismertünk. Ahol nem voltak ott az addig már meg­szokott barátaink, ismerősök. Úgy érez­tük, ránk senki sem kíváncsi, mi minden­ki szemében csak kölöncök, nemkívána­tos személyek vagyunk. Hisz meg voltak már a kialakult, jól bevált baráti körök, és éppen nem akarták ezt a kört bővíteni. Ilyenkor is előfordulhat, hogy a fiatal egyedül érzi magát, hisz a család nem je­lent számára megfelelő környezetet. Hisz a szülők és a testvérek nem tölthe­tik be egyszerre a család és a barát funk­cióját. Mit tehetünk ekkor? Keresnünk kell egy olyan embert, aki­ben megbízunk, akinek őszintén fel mer­jük tárni problémáinkat, érzéseinket. Akinek a tanácsaiban megbízunk. Min­denképpen szükségünk van külső segít­ségre, mert a magunk erejéből nem tud­juk megoldani gondjainkat. Ha csak nem vagyunk olyan ostobák és önteltek, mint Paul White meséjében Tuku a kismajom. Aki miután beleesett a mocsárba, úgy gondolta, ki tudja húzni magát a pofasza­kállánál fogva. Bár többször is nekive­selkedett, de nem sikerült és a kismajom belefulladt a mocsárba. A minket körülvevő problémák is olya­nok tudnak lenni, mint a mocsár, ha nem vesszük komolyan a benne rejlő veszélye­ket, akkor mi is elsüllyedhetünk. Remélem egy percre sem vagyunk olyan meggondolatlanok, akik azt gon­doljuk, nekünk minden probléma megol­dása megy minden külső segítség nélkül. Hagyjuk, hogy azok az emberek, akiket az Isten mellénk rendel, azok segítsenek nekünk. Ahhoz viszont, hogy szerencsésen át­vészeljünk egy ilyen lelki kátyút, ahhoz nem elég az, hogy valaki segíteni akar nekünk. Ahhoz nekünk is akarni kell. Jusson eszünkbe az énekeskönyv egyik énekének a szövege: „...Elhagynak em­berek, mit árt, ha Ő veled, Töröld le könnyedet: Jézus szeret!...” Jéckel Gábor Megdöbbenéssel és fájdalommal vettük hí­rül 1998. január 16-án, hogy a 150 évre vissza­tekintő magyar baptista misszió egyik legnagyobb ma élő alakja távozott el közülünk. Dr. Haraszti Sándor Atlantában élő orvos-misszionárius 1920-ban született Soltvadkerten. Tanulmányait egy tanyasi iskolában, a Bócsai Állami Elemi Népiskolában kezdte. Itt határozta el a kilencéves gyermek, hogy orvos-misszionárius lesz. Érettségi bizonyítványt szerzett. Ifjúkora óta példaképe Albert Schweitzer. így tizenhárom évi megszakítás nélküli egyetemi tanulmányai során is az ő nyomdokait követte. Előbb teológiai, majd bölcsész és orvos diplomát szerzett. Orvosdoktori oklevelét 1955-ben vette át Budapesten. 1944- ben sok zsidót bújtatott újpesti és soltvadkerti otthonában, így többen köszönhették neki, hogy elkerülték az 1944. júli­us 8.-i deportálást. Haraszti Sándor a magyar baptisták leg­nagyobb ma élő alakja volt. Egyike a legelsők­nek, akik felismerték a tanulás, művelődés fon­tosságát. Mint Eötvös-kollégista, bölcsész-doktor, lelkész és teológiai professzor igen sokat tett a magyar baptista teoló­giai oktatás színvonalának emeléséért. Az Amerikai Magya­rok Szövetségének egyik vezető személyisége, illetve az Amerikai Magyar Baptista Szövetség tiszteletbeli elnöke volt. Haraszti Sándornak a magyarságért tett áldozatos mun­kájáért, hazánk 1100 éves jubileuma alkalmából, a Magyar Köztársaság elnöke érdemes és eredményes munkássága el­ismeréseként a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta. Temetésére január 21-én Atlantá­ban került sor. A Magyar Televízió egyórás dokumentum portréfilmet ké­szít Haraszti doktor életéről, melyet májusban sugároz az MTV 1. Ferenczi Andrea Az út vége- Búcsú dr. Haraszti Sándortól ­Lesz újra pedagógus egyesületünk? A Budai Evangélikus Egyházmegye presbitériuma az idei ádventet megelőző szombaton a Deák téri Gimnázium dísz­termében immár negyedszer rendezte meg -elsősorban budapesti- evangélikus pedagógusok és evangélikus iskolák ta­nárai részére a pedagógus csendesnapot. Joggal felvetődhet a kérdés a csendes­napok rendezésével kapcsolatban, hogy miért van szükség ilyen réteg rendezvé­nyekre? A pedagógus társadalom sok embert foglal magába, sajátos gondokkal és problémákkal. Különösen érvényes ez a keresztyén oktatókra, és nevelőkre. Egyházunk történelme során mindig ki­emelkedő fontosságot tulajdonított az oktatásnak és természetesen így az okta­tók munkájának és hitéleti kérdéseinek is. Ezt szem előtt tartva került megrende­zésre ez a csendesnap. A nyitó áhítat szolgálatát Vári Kriszti­na lelkésznő, az egyházmegye kate- chetikai megbízottja, a záró áhítat szol­gálatát pedig Szirmai Zoltán, a Pesti Egyházmegye esperese látta el. A csen­desnap két előadását dr. Sineger Eleonó­ra pszichiáter, pszichoterapeuta Konflik­tuskezelés, problémamegoldás a gyakor­latban címmel és Zászkaliczky Péter lel­kész Közösségünk van egymással? (ÍJános 1,3-7) címmel tartotta. A hét­köznapok izgalmas gyakorlati problémá­it felvető és az azokra adható megoldá­sokat felkínáló mindkét előadást megbe­szélés követte sok hozzászólással. A pe­dagógus csendesnapok kedvelt, hasznos napirendi pontja a szünet, amikor is a kollégák kötetlen beszélgetés keretében adják tovább tapasztalataikat, vagy kere­sik a megoldást problémáikra. Ezen a csendesnapon a jövő szempontjából egy fontos javaslat vetődött fel: a különböző egyházi keretek között szervezett peda­gógus rendezvényeket koncentrálni kel­lene egy leendő pedagógus egyesület, vagy már funkcionáló egyházi egyesület szakosztályi működésének keretében. A megalakulás előkészítésének szervezé­sére Ferenczi Zoltánná tanárnő (Deák téri Gimnázium, Budapest) vezetésével egy négytagú munkacsoport kapott fel­kérést. Az előkészületek állásáról és a munkába való bekapcsolódás lehetősé­géről 1998. júniusában a győri pedagó­gus csendesnapok keretében fognak be­számolni a szervezők. Mihályi Zoltán egyházmegyei főjegyző I r Elet vagy számomra és nyereség... Óév este, amikor felolvastam a gyülekezet statisztikai adatait, végig néztem a padokban ülőkön. A személyes szomorúságok között, ott bujkált a gyülekezet szomorúsága is. 1997 augusztusában a gyülekezet felügyelője, Litauszki János 62 évesen, nagyon hirtelen eltávozott közülünk. Még szom­baton este, kedves családi körben ünnepeltek, vasárnap reggel mentő száguldott vele a kórházba. Majd négy napos harc után megpihent. Három évig volt a gyülekezet gondnoka és nyolc évig a felügyelője. Sokat fárado­zott gyenge fizikuma ellenére. Sokszor volt beteg, jól ismerte a kórházi életet is. Amikor tizenegy éve a gyülekezet bizalma feléje fordult, ez rit­musváltást is jelentett életükben, és változást hozott egészségében. A gyülekezetben töltött idő, segítette az újra és újra elfáradt testének regene­rálódását. így kevesebbet betegeskedett. Sokszor hallottam tőle: nekem nyereség, hogy szolgálhatok. Ami időt itt töltök, azt eddig a kórházban töltöt­tem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Szeptember 3.-án óriási gyülekezet kísérte a földi életből. Koporsója mel­lett kedves igéje alapján szólt a vigasztalás: „Ama nemes harcot meghar­coltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája. ” (II.Tim 4,7-8) A megüresedett tisztségre a gyülekezet Nikléczi Andrást kérte meg. Beiktatásán Mt 9,35-38 alapján szólt az igehirdetés: „...az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásá­ba. ” Nemcsak az a gyülekezet feladata, hogy addig imádkozzon, amíg meg­bíznak valakit a feladattal, hanem a szolgálathoz kérjen erőt, bölcsességet, bitet a munkásoknak. Akkor tudja majd sok-sok szolgálattevő elmondani: Elet vagy számomra és nyereség! Szabó Vilmos Kiskőrös

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents