Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-12-20 - 1998-12-27 / 51-52. szám

Evangélikus Elet 1998. DECEMBER 20-27. 9.oldal Karácsonyi szokások PARASZTKÖLTŐK NYOMÁN (1) 1960-ban a barcaújfalusi (Brassó mel­lett, Románia) Erdő György, az egyház- község felügyelője, önéletrajza mellett leírt néhány szokást, többek között a ka­rácsonyi éneklést is. O ugyan azt írta, hogy az éneklést a környéken csak Újfa­luban gyakorolták, ám az én gyűjtéseim erre rácáfoltak. Tény azon­ban, hogy ebben a faluban még ma is él a kántálás, az­az az éneklés hagyománya. Igaz, ezt ma gyerekek gya­korolják, ám annak idején karácsony első estéjén, mint ez a kéziratból kiderül, a fa­lu fiatalabb férfi lakói, de különösen a legények, 2-3 csoportba verődve, megéne­kelték a falu lakosságát és beköszöntötték a kará­csonyt. Akkoriban még dik- tálás után énekeltek: a cso­port egyik tagja könyvből előreénekelte a sorokat. Az éneklésnél senkit sem volt szabad kihagyni, minden ház előtt el kel­lett énekelni egy-két szakaszt, így a kán­tálás legtöbbször hajnalig tartott. Amikor már minden házat végigjártak, még egyet énekeltek a templomtoronyban s azután elcsendesedett a falu. Az éneklésért minden család lehetősé­ge szerint valamilyen ajándékot adott. Ha az éneklő férfiak pénzt is kaptak, azt eltették a karácsonyi tánc kiadásaira. Már karácsony előtt 8-10 nappal két idő­sebb és tekintélyesebb legény megfogad­ta a muzsikásokat, beszerezte a hatósági engedélyeket, szobát fogadott, ahol tán­colni lehessen. Az ünnep első napján már hat órakor megkezdődött a tánc, ami legfennebb éjfélig tarthatott. Ezen a na­pon választották meg az ifjúság elöljáró­it is. Azok a legények, akik a zenészeket fogadták, nagylegények lettek, további kettő leányosztó és ismét kettő szűrvonó. Minden megválasztott egy fél liter pálin­kát fizetett áldomás fejében, amit közö­sen fogyasztottak el. A tisztviselőknek természetesen kötelességeik voltak: a két nagylegény a táncok megszervezésével és a költségek elszámolásával foglalko­zott, a lányosztóknak a lányokat kellett elkéreztetniük a szülőktől. Ugyancsak a lányosztók feladata volt a zenészek élel­mezése. A szűrvonóknak a rendre kellett vigyázniuk. Kötelességük volt arra ügyelni, hogy minden legény csak leány­nyal táncoljon. Ha valamelyik legény fia­talasszonyt vagy gyóntalan, azaz meg- konfirmálatlan lányt vitt táncba, meg- szűrözték, azaz elvették a sapkáját és csak egy fél liter pálinka ellenében adták vissza. A legényeket azért is megszűröz- hették, ha a lányok álltak és nem vitték táncba őket. Ha viszont sok volt a tán­cos, a szürvonó ketté osztotta a társasá­got, hogy mindenki nyugodtan táncol­hasson. Azonban ha valamelyik legény mind a kétszer beállt táncolni, megszű- rözték. Ha valcert, azaz kerek táncot jár­tak, a szűrvonó irányította, hogy a tánco­sok egymás után, körbe táncoljanak. Ha valaki kiállt a körből, ugyancsak meg- szűrözték. A tisztségviselők között szerepelt egy botos is, aki a gyerekeket fegyelmezte. Ha a táncosházba begyűltek a gyerekek, valamelyik legény elkiáltotta magát, hogy botos! S az elég volt arra, hogy mindenki mulatságára a gyerekek mene­küljenek kifelé. Karácsony első napján, miután megvá­lasztották a tisztviselőket, a táncos legé­nyek két csoportra oszoltak, és amint az elején említettem, elmentek megénekel­ni a falut, hiszen ez a tánc ellenére sem maradhatott el. Amennyiben egy legény nem ment el énekelni, helyettest kellett állítania maga helyett. Sokan fogadtak pénzért fiatal embereket, esetleg rokono­kat, hogy amíg azok helyettük énekelnek, addig ők nyugodtan táncolhassanak éjfélig. Ezen az estén a lányoknak lánást, azaz virágcsokrot kellett tűzniük a szeretőjük sapkájára. Mindezt azonban még éjfél előtt el kellett végezniük. Másnap, karácsony másod­napján mindenkinek kötelessé­ge volt templomba menni. Ha valamelyik legény elszunnyadt a tánc vagy az éneklés fáradal­maitól, később megszürözték. Ez a ha­gyományos karácsonyi tánc, amely apró­szentek napjának éjjelén ért véget, az el­ső világháború kitörése után megszűnt, de az emléke még hosszú ideig élt a fa­luban. És ahogy Erdő Gyuri bácsi írta, volt benne valami, amiből a mai kor sok tanulságot vonhatna le, és díszére vál­nék, ha a régi szokásos példát követné. Hiszen az intézkedéseket nem törvény­hozó testület dolgozta ki, hanem apáról fiúra öröklődtek, s a lakosság apraja- nagyja alávetette magát, az intézkedése­ket tiszteletben tartotta és engedelmeske­dett az elöljáróknak. Meg kell említenem még, hogy minden sátoros ünnepen kötelessége volt a bíró­nak az ünnepet beköszönteni. Ez abból állt, hogy amikor a hívek kijöttek a templomból, a bíró üdvözölte őket és boldog ünnepet kívánt nekik. A társadal­mi átalakulásokkal megszűntek a bírói tisztségek s így a beköszöntés az egyhá­zi elöljárókra maradt. Egy alkalommal, A mai Bethlehem látképe EGYÜTT HIRDESSÜK JÉZUS KRISZTUST! Az Ökumenikus Tanulmányi Központ nyilatkozata az ökumenizmusról 1. A végéhez közeledő év és a küszö­bönálló esztendők kerek évfordulói kü­lönös és kiemelkedő időszerűséget köl­csönöznek az egyházak és a keresztyé­nek egységéről, az ökumenikus mozga­lomról szóló megnyilatkozásoknak és a velük kapcsolatos cselekedeteknek. Újra emlékeztetünk arra, hogy a hivatalossá vált modem ökumenikus mozgalom leg­fontosabb szervezete 50 évvel ezelőtt in­dult el útjára; az 1999-es esztendő Jézus Krisztus születése 2000. évfordulója elő­készítésének kiváltképpen való ideje lesz; az magyar vonatkozás is, hogy már most készülünk a magyar államiság megünneplésének 1000. évfordulójára. A most mindenkit érintő nagy kérdés így hangzik: hogyan lép át a keresztyénség a harmadik évezred küszöbén? Levonja-e az elmúlt évszázadok és évszázad keserű és romboló eseményeinek, s előremutató mozzanatainak a tanulságait, vagy „az embert istenné emelő” vakságban be­csukja szemét a kor valóságos követel­ményei előtt? 2. Megállapítható, hogy a bibliai üze­net Jézus Krisztus anyaszentegyházát minden fájdalmas szakadás, vélemény- különbség és feszültség ellenére is ösz- szetartozónak látja. Mindennél sürgő­sebb ebben az időszakban, hogy a hét­köznapokban beigazolódjék gondolata­ink, szavaink és tetteink által az apostol Szentírásban kifejezett imádsága: „egy Lélekben, egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért kell megállnunk. ” (Fii 1,27) 3. Úgy tűnik, hogy a keresztyének és keresztyén egyházak egységének kérdé­se a mi korunkban különös kihívást je­lent és sajátos formákat ölt most, amikor a világot egyrészt a robbanásszerűen megnőtt mobilitási képesség, másrészt az ugyancsak megnőtt kommunikációs valóság jellemzi. Néhány órán belül el lehet érni minden, az ember által lakott és nem lakott helyet a földgolyón; sőt már kilépett az ember a világűrbe és kí­váncsian kutatja, létezik-e élet más égi­testeken is? Elengedhetetlen követel­mény az emberek gyors érintkezése egy­mással és kapcsolatok létesítése. Ezek nélkül a keresztyének egysége megvaló­sításának ügye is kérdésessé válnék, ami a misszió számára jelentkező új kihívá­sokat gyengítené. 4. A kissé talán elnagyolt, de a megszo­kott felosztás szerint az „ökumenét”, „az egész földet” (Lk 2,1) három részre ta­goljuk ebben a Nyilatkozatunkban: a. ) A harmadik világban, a fejlődő or­szágokban, amelyek az előző évszáza­dokban kiváltképpen a keresztyén misz- szió területeinek számítottak, a nagy, nem-keresztyén vallások megújulásának vagyunk tanúi: muszlimok, buddhisták, hinduk, zsidók stb. túl akarnak lépni az emberi technológiát isteni szintre emelő akaraton: keresik és kutatják Istent, mert szükségük van rá! Ezek a vallások és mozgalmak a fejlődő világban különö­sen nagy kihívást öltenek. A nagy kérdés így hangzik: mi a keresztyének válasza mindezek ismeretében? Elkerülhetetlennek tűnik a nagy világ­vallások képviselőivel folytatott párbe­széd, sőt az egységes cselekvés is az egész emberiséget érintő morális kérdé­sekben. b. ) Az északi, fejlett ipari világban, a hagyományosan keresztyén népek köré­ben korunkban főleg két irányzat érvé­nyesül. Egyrészt a szekularizáció, az elvilágiasodás hódít tért: egyre nagyobb számban fordulnak el az emberek vallás­tól és egyháztól. Másrészt a mobilitás és a kommunikáció következtében megje­lentek a hagyományos keresztyén terüle­teken is a megújuló nem keresztyén val­lások és szekta jellegű mozgalmak kép­viselői. Főleg a fiatalok körében kiáb­rándultság és istenkeresés egyszerre ta­pasztalható. c. ) A megbukott kommunista rendszer országai „átmeneti társadalmakban” él­nek. Ezek mindenekelőtt fejlődni és mo­dernizálódni, illetve „felzárkózni” akar­nak. A vallás - a keresztyénség - itt bi­zonyos fokig újra divatba jött, s vele együtt felerősödött a felekezetieskedés is. Ez természetes. A keresztyén egyhá­zak megújulása csak az adott hitvallásos egyházak keretei között és alapján tör­ténhet. E két jelenség nem zárja ki egy­mást, egészen addig, amíg a másikat nyi­tott módon szemléli, azaz az eltérő for­májú keresztyénséget nem támadja és ta­gadja, hanem megérteni akarja és kész vele együttműködni. Az apostol intése szerint „az egész test... egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és mindenegyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik ön­maga növekedéséről, hogy épüljön sze- retetben” (Ef 4,16) A felekezetieskedés irányzatának végső korláta, sőt bizonyos legitimációja az, hogy a megújuló keresztyén egyházak­ban érvényesüljön a nyitottság és a szere­tet, képesek legyenek folyton emlékezni arra, hogy bennük nem az elzárkózás és a gyűlölködés kell, hogy éljen, hanem azt a felhívást kapták, hogy „ aki szereti Istent, szeresse a testvérét is” (ÍJn 4,21) 5. Ilyen körülmények között az egyhá­zak egységére, a közös missziói bizony­ságtételre hívó mozgalom korunk köve­telménye. Ezt ismerte fel a legnagyobb keresztyén egyház, a római katolikus is a II. Vatikáni Zsinatban és fokozottabban azután, amikor korábbi évszázadok ál­láspontjait felülvizsgálva, egyre erőseb­ben emeli fel szavát a keresztyénség és a keresztyén egyházak missziói egységé­ért, miután az egységtörekvést a protes­tánsok és az ortodoxok már hosszabb ideje zászlójukra írták. 6. A keresztyéneknek nem szabad le­mondania a valamennyiőjüket egyesítő Apostoli Hitvallásban oly gyakran meg­vallott hitükről: „hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat” és azok­ról a szentírási igazságokról, amelyekre ez a hitvallási tétel épül, nevezetesen az ígéretről: „Egy a test, egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok el­hívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a ke- resztség. Egy az Istene és Atyja minde­neknek; ő van mindenekfelett és minde­nek által és mindenekben" (Ef 4,4-6). 7. Napjainkban, a nagy évfordulókra emlékező korszakban különösen figyelni kell és engedelmesen fogadni az össze­fogásra szólító szavakat. Látnunk kell az „idők jeleit” (Mt 16,1-4) és meg kell ra­gadni a kairoszokban, a korszakokban jelentkező lehetőségeket:- Imádságban kell hordozni felekezeti különbség nélkül az egész keresztyén- ségnek az ökumenikus intézményeket;- Szeretettel kell gondolnia a saját fel­fogásától eltérő hitek megvallóira;- Segítenie kell a hivatalos, vagy a számszerűen növekvő nagyon sok nem hivatalos, a keresztyének egy egység- mozgalmát szolgáló intézményeket és kezdeményezéseket, mert ezt kívánja Jé­zus Krisztus örömüzenete korunknak megfelelő újszerű hirdetésének a világ­méretű igénye. midőn a gyülekezet felügyelője hiány­zott, az ünnepet Erdő György köszöntöt­te be. Néhányszor még helyettesítette a felügyelőt, míg később már a felügyelői tisztségre is őt választották meg. Amikor 1960-ban lejegyezte e hagyo­mányokat, Erdő Gyuri bácsi a követke­zőképpen zárta sorait: „Arra kérem tehát a következő minden­kori nemzedéket, hogy az említett hagyo­mányos régi szép szokásokat becsüljék meg, tartsák mindenkor tiszteletben, őrizzék meg ezáltal, hogy a lehetőség szerint gyakorolják és mint ősi örökséget hagyják az utódaikra. Kérem a jó Istent, hogy a következő nemzedékeknek adjon erőt és lehetőséget ezen ősi szép szoká­sok gyakorlására, öntsön a telkekbe ösz­tönt ezeknek a megvédésére és tisztelet­ben tartására és az 0 gondviselő szent kezével vezérelje az igaz úton az egész emberiséget. Az 0 vigasztaló szent ke­gyelme kísérje egész életünket." Veres Emese-Gyöngyvér Fedezzük fel A harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király (1611-32) Wallen­steinnel folytatott csatái közben egy ka­tonatisztje súlyos sebet kapott. Egy észak-német család fogadta be. Életre ápolták a csatából lemaradt svéd tisztet. Mikor sebeiből úgy-ahogy kigyógyult, őszt táján kiült a kertbe, és fadarabkák­ból késével kis állatokat és játékokat fa­rigcsált. Majd faggyút szerzett, s abból a pajtában gyertyákat öntött. Amikor elér­kezett december huszonnegyediké, a kö­zeli erdőből zsenge fenyőfácskával tért vissza. Estefelé odalépett a házigazdá­hoz, és azt mondta neki: „Hónapok óta ápoltok, etettek, itattok, emberségesen bántok velem. Ma én viszonzom ezt egy svéd szokással. Hadd mutassam meg, hogyan ünnepeljük mi karácsony szent­estéjét, Jézus születésének ünnepét!" Összehívta az egész családot, és beve­zette őket a belső szobába, amelynek a közepén már ott állt a fenyőfa, rajta az aprócska gyertyákkal. A fa alatt voltak a saját maga faragta játékok. Meggyújtotta a gyertyákat, s a körbe letelepedő család felé fordulva így szólt:- „Ez a fiatal fenyő ezentúl emlékeztes­sen benneteket is a fiatalon »kivágott«, megölt Jézus Krisztusra, aki értünk szü­letett meg ezen az éjszakán, és értünk halt meg egy másféle fából ácsolt keresz­ten. Ezek a kis lobogó lángok, gyertyák jelképezzék számotokra is azt a világos­ságot, amit O hozott erre a földre. ” Aztán egyenként szétosztotta az ámul­dozó családnak a maga faragta ajándéka­it. Amikor mindenki kezében szorongat­ta az egyszerű faragványokat, így foly­tatta:- „ Ezek a magam faragta egyszerű ajándékok nemcsak hálám jelei. Ha el­megyek, és talán kezetekbe veszitek eze­ket, arra emlékezzetek, hogy a legna­gyobb ajándék jelképei is, mert egyszer egy ilyen éjszakán ajándékozta Isten a világnak a legnagyobb ajándékot: Jézus Krisztust. " így kezdődött el Európa északi részé­ben a szenteste ünneplése fenyőfával, gyertyákkal, ajándékokkal. Mire hoz­zánk ért, a fenyőből már „karácsonyfa” lett, a gyertyákon kívül angyalhaj, csil­lagszóró, szaloncukor, üvegdísz és sok egyéb került mellé. Túl sok „egyéb”. A parányi fenyő óriási, „plafonig érő” ezüstfenyővé változott, s a szívvel, sze­retettel magunk készítette ajándékocs- kákból ajándékverseny lett.- Még ha egy hónapig paprikás krump­lin élek, akkor is megveszem Böbének azt a nyakláncot, amiért fél évig nyafo­gott. Ünnepek előtti vágyakozás December van, nagy ünnepek szép hónapja. Először is azt várjuk, hogy eljön-e az Isten Fia? Kis csizmánkba, cipellőnkbe,- lesz-e csoki, mogyoró? Eljön-e a nagyszakállú, a jó öreg Télapó? Megkapta-e szép levelem, amit írtam néki! Testvéremnek, - Pistikémnek - hozzon csúszós ródlit, Nekem pedig hajasbabát, ami tud beszélni, Kis hegedűt, szilofont is, hogy tudjunk min zenélni. Karácsonykor a fa alatt együtt énekeljünk: A kis Jézus megszületett, szívből örvendezzünk! Gerengay Vilma a Karácsonyt! Böbe pedig:- Tudom, mit akar venni, nem hagyom magam letromfolni, egy ezressel drá­gább lesz, amit tőlem kap. Valóban mindkettő „megkapta a magáét.” Ezután teleették és -itták magukat vendégeikkel együtt. Igaz, a mama sírva rohant el va­csora után, mert a veje túl fokhagymás­nak találta a kocsonyáját; Pisti két pofont kapott a levert karácsonyi dísz miatt, és amíg rájuk csapta a konyhaajtót, annak kitört az egyik üvegtáblája. Az ajtóból még rájuk lövöldözött ajándék játék­pisztolyából. Másnap macskajajjal ébredtek; Böbe első szavai ezek voltak: de legalább túl vagyunk a karácsonyi cécón. Mi lett veled, szép karácsony? Egyre gyakrabban hallani már jóval karácsony előtt, vagy a vásárlási láz és áruházi tolongás közepette valakitől:- Sietnünk kell, mert „nyakunkon a ka­rácsony”, csak baj nélkül essünk túl rajta. Ennek a feszült lelkiállapotnak már ne­vet is adtak a szakemberek: karácsonyi neurózis. * A svéd katona által hálából rendezett karácsonyi ünnep óta nem jártunk-e úgy a karácsonnyal, mint az a szudáni törzs, amelyet egyiptológusok és nyelvészek kerestek fel, és részt vettek a törzs éven­ként ismétlődő legfőbb ünnepén. Meg­döbbenve észlelték, hogy ezek a szudá- niak rendkívül régi, óegyiptomi nyelven mondott Ízisz-Ozirisz liturgiát ismétel­getnek, s fogalmuk sincs, mit mondanak és mit tesznek. De teszik, mert őseiktől és azok őseitől ez maradt rájuk. A szer­tartás után következett a hajnalig tartó dínom-dánom, a hasfájdító lakoma, do­bolás, mulatság, amit már mindenki ér­tett és élvezett. Itt-ott még hallani: a sze­retet ünnepe. Legyen is az, de jó volna közben arra gondolni, hogy elsőrendűen a SZERETET ünnepe. Aki azon a napon öltött testet és született meg egy betlehe­mi istállóban. Még azt is mondogatjuk: a család ünnepe. Legyen az! De arra már nem gondolunk, a legelső a szent csalá­dé volt, Máriáé, Józsefé, és az egynapos Jézusé, akik körül - hála Istennek - bar­mok eszegettek. Ha újra megtaláljuk karácsony gyöke­rét, szebbek lesznek az ágai és ágán a gyümölcsei: a család ünnepe lesz, meg a szereteté, amely nem egy napra korláto­zódik, hanem átlengi majd a feketebetűs hétköznapok dolgos óráit is. Fedezzük fel újra a karácsonyt. Az igazit, hogy szebb legyen az ünnepünk, ünneplésünk és körülöttünk emberibb az élet. Gyökössy Endre r Erdő György Karácsony Sok kis gyertyák fénye lobban, Csingi-lingi csengő szólal, Gyermekek ne aludjatok, Jő az angyal, vigyázzatok! Ici-pici fehér keze, Sok, sok ajándékkal tele. Kicsik, nagyok örüljetek, Isten nevét dicsérjétek. Amen A Ragyogás Ragyog a kis gyertyák fénye, Hálaima száll az égbe. Ünnepe a szeretetnek Ajándék az embereknek. Ma minden ember testvérünk, Gondtól, jövőtől nem félünk. A karácsony szent ünnepén Szívünkbe száll égi remény. Amen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents