Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-12-13 / 50. szám

4.oldal 1998. DECEMBER 13.

Evangélikus Élet

. .Mint honunk jó polgárai...”

Evangélikus Értelmiségi Műhely - Hívogató

Ember-csinálta ünnep, vagy ünnep-csinálta ember?

(Van karácsony Corvin nélkül is!)

Érdekes, izgalmas cím Hafenscher Károly előadásához. Vajon mit rejt, mit kínál nekünk?

Az Evangélikus Értelmiségi Műhely 1996. decemberi rendezvényén Andrásfalvy Bertalan néprajztudós beszélt nekünk arról, hogy az ünnepre való készülődés lelki tartalma, valódi öröme miben is rejlik. Felmenőink jól tudták, hogy az ünnep: nagy találkozás Valakivel, aki mindannyiunk lelkét a hétköznapok fölé emeli. Erre méltóképpen készülni kell: tudni, ki az, Akivel találkozunk, ráhangolódni és előre örülni neki. Ennek ősi, népi hagyományai különösen szívet melengetőek.

Az elmúlt évtizedek során a karácsony észrevétlenül a család ünnepévé, néha gü- gyögős gyermekünneppé alakult át a szekularizáció hatására (is).

Mit is ünnepelünk? Elfelejtődött, hogy Kit is ünnepelünk! Az ajándékok utáni rohangálás, az ünnepi rokonlátogatási hullám, a háziasszonyi feladatok tömege közepette elsikkad a lényeg: ünnep van, amikor Isten emberszeretetének legnagyobb jelére emlékezünk. Karácsonykor a Megváltó eljövetelére, húsvétkor Jézus kereszthalálára, a megváltás művére, pünkösdkor pedig az Egyház születésére.

Nemcsak a karácsony, hanem a többi egyházi ünnep minél gazdagabb lelki tartalommal való megtöltése izgalmas feladat lelkészeknek, gyülekezeti munkatársaknak, kántoroknak, de mindannyiunknak, „ mezei ” hívőknek, templomi és otthoni alkalmakkor egyaránt. Hogyan? Milyen liturgiái megoldások lehetségesek? Melyiknek mi a hatása az emberi lélekre? Hogyan segíthetjük egymást abban, hogy az ünnep valódi lényegére irányuljon a figyelem?

Erről szól az EÉM-ben december 16-án este 18 órai kezdettel Hafenscher Károly. Helyszín: A Deák téri Evangélikus Gimnázium díszterme. A záró áhítatot Sólyom Jenő mondja el majd. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.

Anyagyógyászat

Ezzel a kissé tréfás ízű címmel jelent meg a Kairosz és a Szent Gellért Kiadó jóvoltából Bodrog Miklós lélektani s egyben hitbeli szempontokat is érintő, 95 oldalas könyve (480.- Ft). Amit azonban - olvassuk a kis mű hátlapján - kényes tárgyáról ír a szerző, annak a fele se tréfa. Idézzük a továbbiakat:

Bátor vállalkozás ez a kis könyv. Gyógyhatású lehet, ha olvasója is bátor. Ne feledjük: saját emberi gyarlóságunk áshatja meg „suttyomban” a legtitkosabb vermeket, amelyekbe aztán beleeshetünk. Például: a mama „elfelejti” elvágni a lelki köldökzsinórt. (Az apák szerepe ebben másodlagos.) Elevenen megírt könyvecskénk célja: bevezetni az ágas-bogas problematikába, és világosság gyújtásával kivezetni a gödörből, bogozgatva a gubancot...

(Kapható a Sajtóosztály Könyvesboltjában)

A dialógus reményében

Az 1848-as forradalmat megelőző 300 évben 3 alapvető kérdése volt a társadalomnak:

(1) - a nemzeti függetlenség;

(2) - a vallásszabadság;

(3) - a jobbágyság és a feudalizmus kérdése.

A 48-as forradalmat is ezek a kérdések indukálták.

•k

Haubner Máté 1794. szeptember 19-én született Veszprémben, iparoscsalád harmadik gyermekeként. A kilencgyerme- kes családnak nagy megterhelést és áldozatvállalást jelentett a jóeszű, szorgalmas és csendes fiú taníttatása; először Veszprémben, majd Győrött és Sopronban tanult. A gimnáziumi és teológiai tanulmányok elvégzése után Jénába ment a fiatal lelkészjelölt, hogy tudását és műveltségét gyarapítsa. Hazatérése után több évig nevelőként működött. Fél évig pozsonyi tanár volt. 1821-ben a szalonaki egyház- község lelkésze lett. A tekintélyes és nagykiterjedésű gyülekezet gyorsan megszerette. Papjuk is szívébe zárta a rá- bízottakat. Rudolf fiuk születésekor az egész presbitériumot felkérte „kereszt- szülőnek”.

Példás szalonaki lelkészi szolgálatának híre messze eljutott. 1829-ben választották meg győri lelkésszé. Számos értekezés, tanulmány, cikk került ki a tolla alól. A dunántúli egyházkerületben 1846-ban szuperintendenssé (püspökké) választották. Egyházáért és hazájáért érzett felelőssége a szuperintendens Haubnert egyre előbbre vitte a szolgálatvállalás útján. Amikor elkövetkeztek azok a nagy események, amelyek hazánk függetlenségének kivívását, a jobbágyság felszabadítását, a vallásegyenlőség törvénybe iktatását, a közteherviselést jelentették, a szuA

z érdeklődésen túlmenően reményekkel telt szívvel olvastam Dóka Zoltán cikkét - „Szeretettel - az igazságot!” (Evangélikus Élet, 1998. november 22. 4. oldal) -, mert úgy vélem, hogy annak hatására nem csak jómagam, hanem az olvasók valamennyien (legyenek azok lelkészek vagy nem lelkészek) késztetést éreztek egy pozitív hangvételű válasz megfogalmazására, s amelynek a lényege valahogy így összegezhető: az üzengetések, a szótlanság, a vádaskodások vagy a meddő álviták korszaka után próbáljuk végre rendezni közös dolgainkat.

„Örök” témát, egyházunk közeli múltját s benne Ordass Lajos munkásságát, helytállását taglalja említett írásában Dóka Zoltán, úgy, hogy a történelmi távlatokban való gondolkodás igényét is felébreszti mindazokban, akik veszik maguknak azt a fáradságot, hogy eszmefuttatása felett elgondolkodjanak. Mindehhez az apropót Frenkl Róbert „Utak és tévutak” című, az Evangélikus Élet október 11-i számában megjelent cikke szolgáltatja, amelyben országos egyházi felügyelőnk Veöreös Imre koncepcióját elemzi az úgynevezett „harmadik” egyházi útról.

Mostani megszólalásomat két körülmény motiválta. Az(egyik a remény. Az említett cikkek hangvétele alapján látok esélyt arra, hogy a jelenlegi állapot helyett igényes párbeszéd fog kialakulni nemcsak egyházunk múltjáról, hanem jelenéről is, s ily módon talán a magyar társadalom számára is példát adhatunk egy emelkedettebb közéleti morál kialakítására.

A másik körülményt csupán tényként írom le: több ezer munkaórát (nem túlzás, több mint két évtizedes kutatómunka van mögöttem) fordítottam arra, hogy a Szépfalusi István által szerkesztett Ordass- kötetek több száz oldalt kitevő jegyzetanyaga is publikálásra kerülhessen, azért hogy az olvasó hiteles dokumentumok alapján formálhasson véleményt egyházunk második világháború utáni történelméről, így talán van némi hitelem mások előtt annak a véleménynek a hangoztatására, hogy ne vesszünk el a részletekben, hanem lehetőleg a nagyobb összefüggésekre összpontosítsunk, és szellemileg az eddigieknél igényesebben, magasabb szintre jutva törekedjünk szótértésre.

Az eddig elmondottakból következően és Dóka Zoltán cikkéhez visszatérve, nem tekintem perdöntőnek Frenkl Róbert fogalmazását (bár szerencsésebb szóhasználatot is el tudtam volna képzelni), amelyet Dóka Zoltán említett írásában kifogásol. íme az inkriminált rész: „Ordass Lajos járta az első utat, a meg nem alkuvás útját, de nem kívánta (kiemelés tőlem F.Á.) 1958-ban sem, hogy kövesse öt az egyház.” Ha a „kívánta ” igét valami mással helyettesítjük, - például „nem követelte meg”, „nem várta el”, stb. - akkor közelebb kerülünk a probléma

Haubner Máté és 150 éves körlevele

perintendens magas egyházi tisztségéből a nemzet ügye melletti állásfoglalás nagyszerű példáját nyújtotta az egyházi közvéleménynek. Ekkor bontakoztak ki teológiai dolgozataiban kifejtett, hitbeli állásfoglalásának gyakorlati következményei. Már március 19-én körlevelet adott ki, amelyben rámutatott a haladás lehetőségeire, és a józan felelősségre: „...a ránk bízott nyájnak hív őrizői, bölcs védői legyenek a lelkipásztorok... ” Óvatosságra is intett, mert több helyen spontán népi felkelés jelei mutatkoztak. Legnagyobb jelentőségű az 1848 ádvent

1. vasárnapjára, december 3-ára a gyülekezethez küldött körlevele, amelyben megerősítette a szabadságharc ügye melletti kiállást, és buzdította a lelkészeket, tanítókat, híveket az igazságos harcban keresztyén lelkiismerettel való részvételre.

Részletek e körlevélből:

„...Nagy Mesterünk kötelességünkké tette, hogy akár hitfeleink közt, mint Anyaszentegyházunk hívő lelkészei, akár honfitársaink közt, mint Honunk jó polgárai, az igazság szent ügyét az incselkedő ellenség maszlagja ellen éber őrködésünk által oltalmazni segítsük... ” „ ...Népünk, részint kedves Hazánkat érzékenyen fenyegetett viharok által fölriasztva, részint erélyes kormányunk egymást érő fölhívásai által ébresztgetve, nem aludt, sőt nemzetünk dühösen megtámadt legfőbb érdekeinek megőrzése körül vetélkedve, példásan őrködött. Nekünk tehát alig marad több tennivalónk, mint teljes kormányunkat célszerű intézkedéseiben támogatnunk s híveink lelke- sültségének kellő irányt adnunk... "

„ ...Részemről, főpásztori tisztemnél fogva, különösen kötelezettnek érzem magamat Titeket... jelen pásztori levevalódi megértéséhez. Ugyanis - szerintem - Ordass Lajos nem tekintette árulóknak azokat a lelkészeket, akik nem követték őt, holott pontosan tudta, hogy közöttük kik a zsarolhatók, az árulásra leginkább rávehe- tők. Ordass Lajossal folytatott beszélgetéseim alapján állítom: Ordass számára (az 1960-as, 70-es években) a lelkészek megítélésben a Rubicon ott húzódott, ahol meg lehetett állapítani: „Ki az, aki az egyházért, vagy az egyházból él? Ki az, aki építi az egyházat, vagy szégyent hoz reá? "

Ez a szempont pedig elvezet bennünket annak belátásához, hogy egy adott közösségben a szerepek nincsenek egyformán kiosztva, ily módon a terhek elviselése és a felelősség is különbözően oszlik meg. Az összképet az is tovább színezi, hogy ki-ki egyéni jelleme, vérmérséklete, hajlama alapján vállalja-e a nyílt ütközéseket vagy visszahúzódó természete miatt tartózkodik mindezektől. E vélekedés helytálló voltát könnyű belátni, ha meggondoljuk: Ordass 1948-as letartóztatásától, majd 1958-as fél- reállításától szinte függetlenül (például azt követően!) hány meg hány segédlelkészt (esetleg már teológus korában), de világi informátort is sikerült az állami szerveknek beszervezni. Azért, mert - Illyés Gyula szavaival - „oly korban éltünk, amelyre ma sincs ige”, és mert „ahol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban”.

Ha emberek felett igazságosan akarunk ítélkezni, akkor előbb az egész társadalmi rendszert kell először a vádlottak padjára ültetni, s csak azt követően lehet sorba venni az enyhítő körülményeket. Például azt is, hogy egy teológus azért vállalta a kolla- borációt (konkrét esetről tudok), hogy ártatlanul letartóztatott apját ki tudja hozatni a börtönből. („Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”)

Csodálkozom és sajnálom, hogy íróink eddig nem ásták be magukat Ordass Lajos egész életművébe, mert egy drámaíró számára az Ordass-oeuvre valósággal kimeríthetetlen kincsesbánya. Rajta keresztül jól illusztrálható, hogy a helytállás és a megmaradás konfliktusa ezernyi szállal szövi át az elmúlt ötven év egyházi és magyar történelmét, s amelynek következményei a rendszerváltozás után sem tűnhettek el egyik napról a másikra. Milyen tanulságokat lehet a közelmúltból a mára vonatkozólag is levonni? Itt érkeztem el írásom mondanivalójának talán a legfontosabb részéhez, az úgynevezett „harmadik út” taglalásához.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a „harmadik út”, mint metafora, nem teológiai, hanem politikai fogalom. Hazánkban először valószínűleg azok fogalmazták meg, akik a török és a német veszélyt látva, egyik uralom alatt sem kívántak élni. A harlem által igaz testvéri szeretettel egytőlegyig fölszólítani, ahogy

....... híveinket

Honunk minél lelkesebb polgáraivá, s nemzeti igazságos ügyünk minél hatalmasabb védőivé tegyük... ”

„ ...íme, 12 millió ember fölött folyik a fegyveres vita, ha tovább barmoknak tekintessenek-e, vagy szabadjon emberekké lenniök?... ”

*

A felülkerekedő, önkényuralmi rendszer ezért a körleveléért 6 évi várfogságra ítélte. A kufsteini várbörtön cellái sem tudták megtörni evangéliumi hitét és hazafias magatartását. Egyházi közbenjárásra 2 év után kiszabadult ugyan, de Győrből kitiltották, és Sopronba internálták. Onnan még kisebb leányának, Izabellának betegágyához, majd koporsójához sem engedték át Győrbe. Csak a megtorlás enyhülése után engedte meg neki az uralkodó, hogy az őt már két évvel korábban lelkészévé megválasztott nagygeresdi gyülekezet parókiáját elfoglalhassa.

1861-ben a győri lelkészi állást ismét elfoglalhatta, és visszakerülhetett fő-, pásztori tisztébe is. A szabadságharc áldozatát, a bátor helytállás emberét köszöntötte benne egyházunk és a hazafias közvélemény. A régebbi viszontagságok miatt egészségi állapota megrendült; 1865-ben püspöki tisztéről lemondva, Sopronban élt, 1880. szeptember 12-én bekövetkezett haláláig. Utóda, Karsay Sándor püspök búcsúztatta a soproni templomból. Nagygeresden már 1881 tavaszán emléktáblát helyeztek el tiszteletére, a parókia külső falán. A veszprémi torony oldalán szintén tábla emlékeztet a nagy püspökre. A jó példa: emlékeztet, figyelmeztet, és mutatja a helyes irányt!

B.B.

madik út kifejezés ismételt meghonosodása a második világháborút megelőző és az azt követő időszakra esik, amikor szellemi életünk nem egy jeles képviselője - főleg a népi írók - Magyarország politikai, gazdasági és szellemi függetlensége mellett tettek hitet. Amikor az volt a tét, hogy az ország ne váljon orosz vagy német érdekszférává, a kommunizmus vagy a nácizmus vadászterületévé, ugyanakkor sem a kollektivizmus, sem a szélsőséges individualizmus (liberalizmus) áldozatává. Ezt, a megítélésem szerint helyes és követhető álláspontot már eltorzítva „fejlesztette tovább” az a vélekedés, ’amely a „harmadik-utasságban” már csak egyfajta szellemi hibridet látott. Baloldali értelmiségiek a langymeleg, ugyanakkor zavaros gondolkodású, holdkóros embereket vádolták harmadik utas- sággal, s ez a pejoratív kritika mind a mai napig létezik. Például nem egy újságcikket olvastam nemrégiben magukat liberálisnak vagy szocialistának tekintő szerzőktől, akik a Fidesz programjának jelmondatából is - „Két pogány közt egy hazáért” - a harma- dik-utasságot, a politikai kétkulacsosságot vélték kiolvasni.

Nos, hogyan is állunk ma a „harmadik út” problematikájával? A választ számomra nagyban megkönnyítette dr. Berényi Dénes akadémikus egyik írása. Néhány hét múlva fog megjelenni egy több mint ezer oldalas, kétkötetes, általam szerkesztett tanulmány- gyűjtemény „Hivatás és hitvallás" címmel, amelyben több mint száz mérnök, orvos, természettudós osztja meg gondolatait az olvasóval a rendszerváltás óta eltelt időszakról, a „reálértelmiségiek” felelősségéről. E könyvben megjelenő írásában a jeles atomfizikus kitér a „harmadik út” vizsgálatára is. „Nem kisebbek a feladatok az »ordass eszmék« elleni harcban sem. Ilyenek vannak ma is bőven a nacionalizmustól kezdve az idegengyűlöleten keresztül a rabló kapitalizmusig. És ezzel itt vagyunk a »harmadik út« keresésének a problematikájánál. A kommunizmus a maga embertelenségével, de akár paternalizmusával, korlátoltságával képtelen volt megoldani az emberiség problémáit. Az egyéni kezdeményezés, a szabadság, sőt a magántulajdon joga azonban bármilyen fontos is, semmiképpen sem igazolja a kapitalizmust, amely a szolidaritást, együttműködést követelő mai technikai fejlettség mellett sokszor véres versenyhez vezet. Tudjuk, hogy tökéletes megoldás nincs, de azért vagyunk emberek - értelmiségiek hogy minden korban keressük az optimális megoldást, ha kell, nem a harmadik, de akár a tizedik utat. (Kiemelés tőlem. F. A.) És ebbe ne fáradjunk bele itthon Magyarországon se. Merjünk gondolkozni és másoktól tanulni,

de irtózzunk mások mechanikus másolásától, utánzásától.

Próbáljuk kidolgozni részleteiben és hirdessük a korunk számára, a mai ember számára ajánlható életstílust, amely nem a fogyasztás korlátlan növelésében, az élvezetek hajszolásában vagy a hatalom imádatában keresi élete értelmét, hanem a valóban emberi: az intellektuális, s spirituális és a transzcendens értékek irányába állítja be életét."

Valójában hány út is van előttünk? A népdal szerint is („Két út van előttem, melyiken induljak?”), és Dóka Zoltán szerint is kettő („egyházi út és állami út”).

Jézus arra tanít minket, hogy egyikünk sem szolgálhat két úrnak, ebben az értelemben tehát a keresztény ember számára csak egy út létezhet, Kempis Tamás könyveimét kölcsön véve: Krisztus követése. A követés módozatait tekintve viszont (gyarló emberi természetünkből fakadóan) számottevő eltérések mutatkoznak. A Biblia is eltérő magatartásformák egyidejű létezéséről ad ismereteket. Mária és/vagy Márta, Péter és/vagy Pál, és/vagy János stb. tanítványi viselkedésében olyan eltérések mutatkoznak, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nézőpont kérdése, hogy velük kapcsolatban melyik kötőszót használjuk: a „vagy ”-ot, esetleg az „és”-1? Azt, amelyik összeköt, vagy pedig amelyik szétválaszt?

Elfogadva (bár nem abszolutizálva) a kontrasztokban való gondolkodás helyénvalóságát megfelelő időben és helyzetben - például fény-sötétség, jó-rossz, élet-halál, szabadság-rabság, hűség-hűtlenség stb., (Nóta bene: a hűtlenség és az árulás nem ikerfogalmak, közöttük érdemi különbözőségek vannak!) - vigyáznunk kell arra, nehogy mindent csak a polaritás szempontjai szerint szemléljünk. A kétpólusú gondolkodásmódban az a veszélyes, (azért, mert torzít), hogy mindent katagorizálni igyekszik, vagy az egyik, vagy a másik, a negatív és a pozitív pólus köré. Ez a szemlélet nincs tekintettel az árnyalatokra, nem veszi figyelembe a „szivárvány-effektus” létét, amikor a színekhez hasonlóan a dolgok és jelenségek is szinte szétválaszthatat- lanul és kibogozhatatlanul egymásba folynak.

A mindent és mindenkit beskatulyázni akaró magatartás különösen az egyházi és társadalmi közélet területén eredményezhet torz viszonyokat. Tudomásul kell vennünk, hogy embertársaink, hittestvéreink jelentős része a Jámbor tudatlanság” állapotában él, egyszerűen azért, mert adott kérdésekről egyszerűen nincs véleményük, s azt sem tudják vagy érzékelik, hogy mások őket osztályozzák, csoportosítják, skatulyázzák. Mások pedig tudatosan, életszemléletükből

kifolyólag távol tartják magukat mindenféle „tűzharctól”. Lehet, hogy ők a „gyávák”, de nekik is helyük van a Nap alatt. Ebből a szempontból figyelemre méltónak tartom ifjú Bibó István itt következő, 1966 augusztusában papírra vetett eszmefuttatását:

„ Ma, amikor a magyar közéletben mindenki ellehetetlenül, aki egyik táborhoz sem akar vagy nem tud feltétel nélkül csatlakozni (vagy fenntartja azt, hogy csatlakozva is szóbaáll és együttműködik a másik táborból a nem elvadultakkal), ma, amikor a két lövészárok között szántani akaró parasztot előbb-utóbb, ekéstől-ökröstül bekergetik valamilyen lövészárokba (ha pedig ma- kacskodik, akkor őszinte vagy cinikus sajnálkozással lelövik), nagyon fontos az, hogy legyenek olyanok, akik hiteles szavakkal és tettekkel a szántásra, vetésre és aratásra figyelmeztetnek, és nem törődnek azzal, hogy naivnak, filosznak, jószándékúnak, harmadik-utasnak (kiemelés tőlem F. A.) stb. minősítik őket. (Főleg azok, akik a két lövészárokban élvezettel vezénylik az ökölrázást, ordítozást és lövöldözést: meg azok, akik egész kétségbeesett lelkűkkel meg vannak győződve arról, hogy itt muszáj háborúnak lenni, amíg az ő igazságukat a másik oldal nem ismeri el. És kit érdekel eközben, hogy szántás, vetés és aratás marad el, parasztok, ökrök és ekék mennek tönkre?) ” (Az /magyar/ értelmiség hivatása. Mundus Kiadó, Budapest. 1997. 178. oldal)

Az imént idézetteket természetesen csak mutatis mutandis lehet jelenlegi egyházi életünkre vonatkoztatni, annál is inkább, mert látásom szerint a lövészárkok korszaka helyett a józan mérlegelésnek az ideje jött el.

Dóka Zoltán írja, hogy „A múlt lezárása csak az igazsággal való őszinte szembenézés útján lehetséges, sehogy másképp!" Szerintem a múlt (a történelem) már csak olyan, hogy azt lezárni nem lehet, de vele békésen együtt élni igen. Az igazsággal való őszinte szembenézés segít minket abban, hogy közeli és távoli múltunkkal harmóniában tudjunk együtt élni. A múlt emlékei sokszor váratlanul, észrevétlenül vagy elementáris érővel, hol búvópatak, hol kitörő vulkán módjára, és akaratunktól függetlenül is a felszínre törnek. Hasznos, ha a múlt természetrajzát ismerjük, s aszerint készülünk fel mindennapok küzdelmeire, A felkészülést az igazság ismerete, az igazság iránti fogékonyság jelentősen megkönnyítheti. Ezért is azonosulok Dóka Zoltán azon szándékával, amikor felhívja a figyelrfiet az igazság és a szeretet egymást erősítő voltára. A kettő nem játszható ki egymás ellen. Szerény eszmefuttatásommal magam is ennek szellemében próbáltam e cikket megírni.

Szeretet és igazság! Jó lenne, ha e kettő jellemezné minden cselekedetünket!

Ifj. Fasang Árpád