Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-12-13 / 50. szám

Evangélikus Élet 1998. DECEMBER 13. 3.oldal Mindenben hálákat adjatok! Pest-Buda-Óbuda egyesítésének évé­ben, 1873. november 8-án Újpesten megalakul egy mustármagnyi evangéli­kus gyülekezet, amely az évek hosszú során át lombos fává terebélyesedik. Templomot, paplakot, egyházfilakást épít, majd ezeket több ízben felújítja, re­noválja, modernizálja. A 2. világháború pusztításai és a szaná­lások következtében a fa ágai egyre csak töredeztek. De Isten kegyelméből áll a törzs! És most, a létszámában egytizedé- re fogyatkozott gyülekezet szeretettel hí­vogatta az itt maradottakat és a távolba szakadt testvéreket, hogy együtt adjanak hálát Istennek a 125 esztendőért. Az ünnepi köntösbe öltözött, zsúfolá­sig megtöltött templomban D. dr. Har­mati Béla püspök, valamint Szirmai Zol­tán esperes a gyülekezet lelkészével vé­gezte a szolgálatot. A püspök az e vasárnapi textus példáza­ta (adós-szolga) alapján arra figyelmezte­tett, hogy egész életünkben valakinek számadással tartozunk. De minden - em­berek előtti - számadás eltörpül az isteni számonkérés mellett. Lehet erről elfeled­kezni, lehet Istentől függetlenül élni, de egyszer oda kell állni az ítélő bíró elé. Ezért nem árt, ha a gyülekezet olykor ön­vizsgálatot tart. Lelkész és presbitérium, idős és ifjú generáció egyaránt. Vajon a vett kegyelemhez méltóan sáráfkodtunk a ránk bízott tálentumokkal? Továbbad­tuk-e a megbocsátás, a krisztusi békesség és szeretet ajándékát? Egy bizonyosságunk azonban minden­képpen van: mielőtt a bíró ítélne, Krisz­tus eljött meghalni értünk. Ebből merítse ez a gyülekezet az erőt az előtte álló újabb esztendőkhöz. Az istentiszteletet követő közgyűlést Bártfay Barnabás felügyelő nyitotta meg. Köszöntötte a vendégeket, minde­nekelőtt a püspököt, aki feleségével együtt megtisztelte ünnepünket és elvál­lalta a szolgálatot. Az egyházmegye es­peresét, a kerület különböző felekezetei- nek képviselőit, valamint Manfred Späth frankfurti lelkészt és feleségét, aki évek óta barátként jön hozzánk. A gyülekezet lelkésze hálaadó visszapillantással a mö­göttünk lévő 125 évre, arról számolt be, hogy az evangélikus gyülekezet hogyan illeszkedett be a város vérkeringésébe. Milyen szellemi és erkölcsi értékekkel gazdagította Újpest fejlődését. A köszöntések sorát az egyházmegye esperese vezette be. Kiemelte az ősök nak a családnak, akik a művészi kivitele­zésű meghívót és emléklapot ajándék­ként készítették az ünnepre. A püspök zárszavában az egyházkerület nevében azt kívánta a gyülekezetnek, hogy a szép visszaemlékezés után azzal a bizakodás­sal tekintsen előre, hogy az Úr a kérést ezután is érdemünkön felül meghallgatja. Az Ő kezébe tegyük le további életünket. A közgyűlés után testvéri együttlétben még sokáig örvendeztek egymásnak a rég nem látott, hajdani gyülekezeti tagok. Lászik Mária Folytatás az első oldalról tója, Szalay Béla is a köszöntők sorába lépett. Skrabák Zoltán pedig azt az ifjú­sági közösséget képviselte, amely az el­múlt években kovácsolódott össze. A kö­szöntések sorában a legmeghatóbb még­is Szarka Éva édesanyjának szavai vol­tak. A lelkész-szülők sok-sok imádsága tükröződött a kimondott szavakban. Egy ilyen beszámolóban a terített asz­talokról is illik írni. A csemyei háziasz- szonyok mindent megtettek azért, hogy a vendégsereg a gyülekezeti teremben so­káig együtt maradjon. De - bár finomak voltak a falatok - bocsássák meg nekem azt, hogy az ott kialakult őszinte beszél­getésekre emlékezzek inkább. Mert jó falatokat az ember csak ott ehet, ahol szeretettel vannak iránta, ahol örömmel fogadják, ahol otthon van még akkor is, amikor már nincs ott az otthona. Késő este indultunk el. Az út minden kanyarja ismerős volt. Nem volt könnyű az elindulás. Nekünk szép emlékként vé­sődött a szívünkbe a csemyei kilenc év. Istvánnak és Évának legfeljebb még csak álom, terv. Ott kell most tenni, szolgálni, adni, jövőt építeni: Szolgálatuk minden mozzanatával épüljön ott tovább az, ami nem emberi mű: Az Isten Országa. Ifj. Bence Imre iránti tisztelet jeleként elkészített emlék­táblát az itt szolgált lelkészek névsorá­val. Majd a két református lelkész, Zsengellér József, és Csősz Lajos a test­vér hangján szólt a bennünket összefűző kötelékről. A baptista gyülekezet áldás­kívánását Marosi Nagy Lajos hozta el. Tarján Ferenc rk. plébános örömét fejez­te ki, hogy itt lehetett. Végül Manfred Späth meleg szavakkal kívánt további ál­dásos esztendőket, és alig várja, hogy hazatérve, képekkel illusztrálva beszá­molhasson saját gyülekezetének erről a felemelő ünnepségről. Ezek után a felügyelő felolvasta azok­nak a köszöntését, akik szolgálatuk miatt személyesen nem vehettek részt az ünne­pen. Megköszönte Szalóki Zoltán, trom­bitaszámait, és Gáncs Aladár orgonajá­tékát, valamint köszönetét mondott an­55 Hogy mindnyájan egyek legyenek... 55 Levél a Bossey-i Ökumenikus Intézetből (Svájc) „Hogy mindnyájan egyek legyenek... ”- ismerjük a kérést Jézus főpapi imádsá­gából (Jn 17,21). Ez a mondat olvasható az Egyházak Világtanácsa (EVT) genfi központjának üléstermében és Bossey-i Ökumenikus Intézetének a kápolnájá­ban, az egyik ikon fakeretén is. Mindnyájan egyek... Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, amikor szeptember 1-én több, mint negyvenen - különböző kon­tinensekről, kultúrákból, felekezetekből- megkezdtük az egyetemi félévet. Nem­csak a nyelvi kifejezés nehézsége miatt (hiszen még „egy nyelvet” beszélők kö­zött is milyen nehéz olykor a megértés!), itt pedig angolul vagy franciául kell kommunikálnunk a hivatalos alkalma­kon - nem is említve a német és orosz nyelv felfrissítésének a lehetőségét. Nemcsak a különböző ételekhez és ég­hajlathoz szokott test küzdelmei miatt (sokan a déli nyárból érkeztek az európai télbe). S nemcsak az otthon maradt, sze­retett személyek, gyülekezetek, megszo­kott munka hiánya miatt. Hanem szembe kellett néznünk az ökumenikus mozga­lom és közösségek mai életének nehéz­ségeivel is. A felekezeti nehézségekkel: a négy nagy felekezeti „család”: a keleti orto­dox, a római katolikus, a protestáns és a pünkösdi (karizmatikus) közösség kű­Mi újság a zsinaton? Ezzel a címmel rendezett fórumot no­vember 7-én a Budai Egyházmegye. Az összejövetel házigazdája a Budafoki Gyülekezet volt. A fórumot Szeverényi János esperes nyitotta meg, majd az Thurnay Béla. a Zsinat nem-lelkészi el­nökének, továbbá Hafenscher Károly, a Zsinat lelkészi alelnökének és dr. Győri József zsinati gazdának a tájékoztatójá­val kezdődött. Résztvett a fórumon dr. Reuss András is, a Zsinat lelkészi elnö­ke. Jelen volt továbbá - a szépszámú helybéli gyülekezeti tagon kívül több lel­kész is, közöttük Donáth László ország- gyűlési képviselő és Magassy Sándor őr­nagy tábori lelkész. Jellemző a megbe­szélés iránti érdeklődésre, hogy egy me­gyei felügyelő testvérünk az ország vé­géből, több száz kilométer távolságból érkezett, csakis és kifejezetten a részvé­tel céljából! A megnyitó ismertetések mindegyiké­ből kicsendült az aggodalom és kissé az érthetetlen elbizonytalanodás feletti ke­serűség is. A „ hogyan tovább? ” ugyanis rányomta és rányomja bélyegét a zsinati munkára, s erre a tájékoztatót adó veze­tők nemigen tudtak egzakt magyarázatot adni. Az ismertetést követő felszólalásokból nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházi köz­vélemény igenis érdeklődne a Zsinaton történtek iránt, s információhiányban szenved. Egyházunk közügyei iránt el­kötelezett hívek hiányolják az Egyházi Közlönyt, mert elsősorban ez lenne az az orgánum, amelyikből az új törvények hi­vatalos szövege megismerhető lenne. Érthetetlennek tartották a résztvevők, hogy a zsinati munkát még mindig első­sorban az un. struktúra-kérdés uralja. Is­mertetésre került ugyanis egy újabb ja­vaslat az egyházi területi beosztás kiala­kításáról. Az új javaslat - mely ismerte­tés szerint az illetékes szakbizottságban sem kapta meg a többséget - alapvetően más, minden eddigi megoldási javaslat­tól különbözik. Netán elfogadása jófor­mán valamennyi 1997. évi törvény igen nagymértékű átdolgozását igényelné! Ráadásul ajavaslat semmilyen tradícióra sem támaszkodik. Mindenki előtt nyil­vánvaló, hogy az Egyház küldetésének teljesítésében nem a struktúra a legfonto­sabb, de mégis, az átlagember számára érthetetlennek tűnik - így a felszólalások lényege, - Hogy érvényes, kihirdetett tör­vények miért nem tudnak hatályosulni, pont ebben a kérdésben. Elfogadhatat­lannak tartották a jelenlévők továbbá, hogy ismét felmerül az Egyházban a jó törvény - rossz törvény szindróma. Az ugyanis, hogy a jó törvények érdemesek a végrehajtásra, míg az ún. rossz törvé­nyek nem. E sorok írója megpróbálta egyik felszó­lalásában ismertetni, hogy demokratikus társadalmi viszonyok között ilyen osztá­lyozás nem lehetséges, mert a meghozott törvényeket mindenképpen végre kell hajtani; legalábbis addig, míg alkotmá­nyos módosításuk be nem következik, de a felszólalás sem tudta eloszlatni a zsina­ti törvénykezés megtorpanása feletti ér­tetlenséget. Sürgetően merült fel az 1997. évi törvé­nyek maradéktalan végrehajtására vo­natkozó igény. A törvények Egyházunk struktúrájának maradéktalan megújulá­sát 2001. január 1-i hatállyal írják elő. Ennek az a nyilvánvaló előfeltétele, hogy a 2000. év során az általános vá­lasztások minden szinten és mindenhol megtarthatók legyenek. A jelenlegi tör­vénykezési toporgás (sic!) azonban nem látszik garantálni ezt, hiszen maholnap beköszönt az 1999. esztendő, és nincs látható előrehaladás ez ügyben. A másik megvitatott kérdéskör az egy­házak anyagi helyzetének várható alaku­lása volt. E vonatkozásban Donáth Lász­ló, úgyis mint országgyűlési képviselő tett nagy ívű, spontán felszólalást. Nehe­zen volt elfogadható, hogy az állami tá­mogatás - nem az állami feladatok átvál­lalásának körében (oktatás, szeretetin- tézmények fenntartása, stb.) - a jövőben csökkenni fog. Ebből következik, hogy minden egyes egyháztagnak fokozottabb elkötelezettséget kell(lene) tanúsítania anyagi vonatkozásban is egyházunk iránt, valamint hogy az egyházi tényke­dések tervezésénél még inkább figye­lembe kell majd venni a realitásokat, mert a terveket nem lehet a vágyakhoz igazítani. A sorrend e tekintetben sokkal inkább fordított... A fórumon résztvevők Felhívást fogad­tak el, melyben kérik minden érdekelt segítségét az érvényes egyházi törvé­nyek végrehajtásához. (A felhívást ezen cikk után közöljük.) Jó volt hallani, érezni, hogy a jelenlé­vők aggodalma egyházunk jövője iránt féltő szeretetből fakad. Ez vezetett a Fel­hívás megszövegezéséhez és annak elfo­gadásához is. A jelenlévők kinyilvánították végül azt az igényüket is, hogy minél több hason­ló eseményre kerüljön sor, a kollektív to­vábbgondolás és a problémák közös megbeszélése érdekében. Konkretizáló­dott, hogy a legközelebbi ilyen fórumra a Zsinat következő ülésszaka után kerül sor, abban a reményben, hogy akkor ér­demi előrehaladásról lehet majd beszá­molni. A szünetben a gyülekezet szerény, de szeretetteljes tízóraira látta vendégül va­lamennyi megjelentet. Látszott, érződött, hogy a házigazda szerepét vállaló Soly­már Gábor parókus lelkész és kedves fe­lesége igen nagy súlyt helyezett arra, hogy mindenki otthon, testvérek között érezhesse magát. Ezúton is köszönjük kedves vendéglátásukat! A fórum közös imával ért véget. A je­lenlévők minden bizonnyal azzal az ér­zéssel távoztak a megbeszélésről, hogy a többórás együttlét nem volt hiábavaló. A megbeszélés bizonyára segített előbbre vinni Egyházunk ügyét. I)r. Galli István FELHÍVÁS A Budai Egyházmegye által szervezett fórum résztvevői aggoda­lommal szemlélik az 1997. évi zsina­ti törvények végrehajtásának kése­delmét és hiányát. Kérjük a törvé­nyek végrehajtására kötelezett veze­tőket és testületeket, hogy törvénye­inket tartsák és tartassák meg, és ezek hatályosulása iránt legjobb tudásuk szerint tegyék meg a szükséges intéz­kedéseket. Budapest-Budafok, 1998. november 7-én. (A felhívást 24-en írták alá.) lönbözőségével. (A római katolikus egy­ház nem tagja az EVT egészének, de ka­tolikus társaink is vannak Bossey-ban. A pünkösdi, karizmatikus irányzatot pedig gyakran foglalják bele a protestánsoké­ba.) Másként tekintünk az egyháztörté­netre, a Szentírásra, az istentiszteletre, az egyházi hivatalra (pl. a női lelkészség kérdésére), de az úrvacsorái közösség hi­ánya is fájdalmas tapasztalat. A valós sé­relmek megvitatása, a vélt sérelmekhez való ragaszkodás feladása sem könnyű. De „teher alatt nő a pálma” - ahogyan a latin mondás tanít -,sa viták után tisz­tábban is látunk: mind a valós nehézsé­geket, mind a magunk felekezeti önértel­mezését, gyökereit, identitását. Szembe kell néznünk a regionális kü­lönbözőségekkel is. Nemcsak a konti­nensek, de az eltérő környezet hatásait is tanulnunk kell. Magyarországról érkezve, sokat lehet tanulni a nyugat-európai egyházak érté­keiből és tévedéseiből, de a média, a gazdasági és politikai, valamint vallási érdekcsoportok által az egész világra ki­terjesztett globalizáció veszélyeiről is. Kelet és nyugat, észak és dél ellentéte nem söpörhető a szőnyeg alá. Mégsem elég az (egyéni vagy közösségi) emberi erőfeszítés, Isten igéjén kell lemérnünk Önmagunkat. Mit is lehet tenni három és fél hónap alatt ilyen nehézségék közepette? - kér­dezhetnénk szkeptikusan. Tanulni: kö­zösséget építeni, barátkozni, figyelni egymásra, szembenézni az elválasztó re­alitásokkal, hitelesebben evangélikusnak lenni, vitatkozni, s közben elfogadni, hogy nem minden vita oldható fel. Ke­resni mindazt, amiért együtt adhatunk hálát, megbecsülni minden apró alkal­mat, amikor együtt tehetünk valamint. Közben pedig formálódik a közösség: közös istentiszteleteken, bemutatkozó estéken, kirándulásokon - például a grandchampi protestáns zárdába, az Al­pok csúcsaira vagy éppen a Vatikánba. Más közösségek is segítenek: a Luthe­ránus Világszövetség genfi munkatársai; a svájci magyarok közösségei, amelyek istentiszteleti szolgálatra is örömmel hívják a magyar ösztöndíjasokat. Ilyen­kor előkerülnek a régi, magyarországi emlékek: gyerekkor, templomok, törté­nelem... egy másik elválasztó és össze­kötő realitás. „Hogy mindnyájan egyek legyenek... ” - imádkozott Jézus Krisztus. A Bossey-i Ökumenikus Intézet közösségének talán legfontosabb tapasztalata, hogy mennyi­re rászorulunk erre az imádságra. Korányi András A Kiadóhivatal közleménye: a Sajtótanács határozata értelmében lapunk ára a következő évre változatlan marad. Egyes szám ára: 48 Ft- , előfizetés egész évre: 2500Ft-, fél évre: 1250Ft-, negyedévre:625Ft-. Negyedévenként a lapban csekket küldünk, amit tetszés szerint lehet felhasználni. Örömmel közöljük ezt a hírt, és kérjük Olvasóinkat, maradjanak meg előfizetőink táborában. 45 év a mosonmagyaróvári szószéken Szentháromság ünnepe utáni utolsó va­sárnap az emlékezés és ünneplés vasár­napja volt a mosonmagyaróvári gyüleke­zetben. Éppen negyvenöt éve, 1953. no­vember 22-én, ami akkor is szenthárom­ság ünnepe utáni utolsó vasárnapra esett, lépett először Zámolyi Gyula a moson­magyaróvári templom szószékére, hogy elmondja a gyülekezet előtt első prédi­kációját. A most már 89. életévébe lépő nyugdí­jas lelkész a surdi gyülekezetből érkezett a patinás Lajta-parti városba, feleségével Nagy Etelkával együtt, aki haláláig a gyülekezet kántora lett. A negyvenöt éves szolgálatának talán legnehezebb évei az ötvenes évekre, illetve az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári véres sortűz időszakára esett. A véres esemé­nyek ártatlan áldozatait október 28-án, rendkívüli biztonsági intézkedések köze­pette egy tömegsírba temették. Ezen a temetésen az evangélikus gyülekezet ré­széről Zámolyi Gyula vett részt. Más tekintetben is nehéz volt ez az idő­szak. Kijárási tilalmat léptettek életbe. Délután négy óra után nem lehetett az ut­cára lépni. Az esti istentiszteletek elma­radtak. Emlékezetes volt egy éjszakai es­küvő, amikor a templomban nem mertek lámpát gyújtani, csak az oltárgyertyák égtek. A menyasszony pedig a pénztár­szobában öltözött fel. Később bővült a jubiláló Zámolyi Gyu­la szolgálata, mert egymás után társult Mosonmagyaróvárhoz a levéli, hegyes­halmi és a rajkai gyülekezet. Lelkészi szolgálatának időszakára esett a 200 éves hegyeshalmi és a 100 éves óvári templom renoválása, ami sok öröm for­rása volt. 1984. október elsején, harmincegy esz­tendei hűséges szolgálat után vonult nyugdíjba. Természetesen azóta is sok­szor szolgált és szolgál. Nemcsak Mo­sonmagyaróváron és társgyülekezetei­ben, hanem Lébényben, Bezi-Enesén, Csornán, Rábcakapin, Tárnokrétin. Szomorú tragédiaként élte meg szere­tett feleségének 1996. április 2-i halálát. Ám akkor is erőt merített abból a páli vallomásból, ami egész lelkészi szolgá­latának vezérfonala volt: „De én mind­ezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem pá­lyafutásomat és azt a szolgálatot, ame­lyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. ” (ApCsel 20,24) Zámolyi Gyula a jubileumi istentisztele­ten ugyanarról az igéről, Mk 13,24-27- ről prédikált, ami negyvenöt évvel ez­előtt is az igehirdetési alapige volt. Az emlékező és könnyekig meghatódott nyugdíjas lelkészt az utód, Kiss Miklós köszöntötte, majd a mosonmagyaróvári gyülekezet asszonyköre adott át virág­csokrot és ajándékot. Délben pedig a fe­hér asztal mellett látták vendégül a gyü­lekezet vezetői a beiktatásának 45. év­fordulóját ünneplő Zámolyi Gyulát. Kiss Miklós December 20-án, vasárnap 18 órakor a Deák téri templomban J. S. Bach: Karácsonyi oratórium I-III. rész. Közreműködnek: Kozma Rózsa - szoprán, Gémes Ka­talin - alt. Marosvári Péter - tenor, Berczelly István - basszus, Trajtler Gábor - orgona. Lutheránia énekkar, Magyar szimfonikus zenekar. Vezényel: Kamp Salamon. Igét hirdet: D. dr. Harmati Béla püspök. A belépés díjtalan.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents