Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-11-22 / 47. szám
4.oldal 1998. NOVEMBER 22. Evangélikus Elet Lelkésziktatás Mencshelyen Október 24-én, egy szép napsütéses őszi szombat délutánon iktatták be szolgálatába a Balaton-felvidék egyik erdősdombos hajlatában, Mencshelyen Mi bácsi Lajost, a Mencshely-Nagyvázsony- Szentantalfa-Zánkai Társult Evangélikus Egyházközség lelkészét. A 70-es években még négy önálló gyülekezet volt ezen a területen. A lakosságnak a városok felé húzódása miatt a községek népessége megritkult, így az egykori gyülekezetek elerőtlenedtek, s ma a négy gyülekezet öt templomában egy lelkész végzi az ige hirdetésének szolgálatát, mégpedig vasárnaponként négy helyen. Az öt istentiszteleti hely fenntartása és a területen élő hívek lelkigondozása is komoly feladatot jelent egy lelkésznek, még akkor is, ha mindegyeik társegyházközségben nagy felelősséggel működő presbitériumok, és értékes munkát végző tisztségviselők, felügyelők vannak. Erre a nem könnyű munkára talált az egyház- község Mihácsi Lajos személyében alkalmas embert. A beiktatás szolgálatát Pintér Mihály várpalotai lelkész, a Veszprémi Evangélikus Egyházmegye esperese végezte. Az igehirdetés Jn 6,58-71 alapján arról szólt, hogy azért nem könnyű az örök élet kenyerét kínáló lelkész szolgálata, mert sokan nem keresik és nem igénylik a Jézus által kínált kenyeret. Még a tanítványok közül is sokan elhagyják Jézust. Sokan fordulnak a keleti gyógyítókhoz, asztrológusok, horoszkópok iránymutatását keresik. A lelkésznek ahhoz a Jézushoz kell vezetni az embereket, aki nélkül nincs üdvösség, akinek örök életet adó beszéde tarthat meg bennünket ebben az életben az örök életre. A beiktatott lelkész Jn 3,16 alapján tartott igehirdetésében arról a szeretetről tett bizonyságot, ami Jézusban öltött testet itt a földön. Ez a szeretet átöleli a világot. Ugyanakkor ez a szeretet mélységesen érint mindenkit, s meghatározza a lelkész életét és szolgálatát is. Ilyen személyesen megtapasztalt szeretetről szólhatott az igehirdető is, aminek a továbbadására kapott megbízást. Mivel Isten szeretete senkit sem rekeszt ki, ezt kell továbbvinni mindenkihez. Ez a dióhéjba foglalt evangélium szólal meg Isten szavában: Isten engem is szeret. Én is e világban élek, Isten engem is elfogad. Nem a múltat, hanem a jövőt nézi, s ennek a jövőnek az építésére adja megbízását az ige hirdetésére, hogy az ne legyen hiábavaló, mint az útszélre hulló mag. Az O szeretete éltet, ad erőt, nyit meg távlatokat. Az O szeretete végtelen, minden emberi elképzelést felülmúl, az Ő Fiát adta nekünk. Nemcsak elküldte Isten az O Fiát, hanem nekünk adta, hogy ez a megtapasztalt szeretet vigyen minket a szolgálat útján. A templomot megtöltő hívek serege az istentiszteletet követő közgyűlésen is teljes számban vett részt. Az ünnepi közgyűlésen köszöntések sora hangzott el. Elsősorban ott voltak a köszöntők között a beiktatás szolgálatában résztvevő lelkészek, de meleg köszöntést hoztak a társgyülekezetek felügyelői is, akik arról beszéltek, hogy a most beiktatott lelkészt már helyettes lelkészi szolgálata idején megszerették, és abban reménykednek, hogy hosszú ideig maguk között láthatják majd, s részesei lehetnek hűséges szolgálatának. A beiktatás liturgiájában református és római katolikus lelkész is szolgált az ökumené jegyében, a köszöntők között megszólalt meleg hangon Nagyvázsony-Leányfalu polgármestere is. Az ünnepélyes alkalom a kultúrházban tartott szeretetvendégséggel zárult, ahol gazdagon terített asztal mellett folytatódott a testvéri együttlét, s a jókívánságok sora. Isten áldja meg a beiktatott új lelkész szolgálatát! Vető Béla A dolgok ékes rendje Rendnek - ugyebár - „muszáj” lenni. Viselkedni is tudni kell. Főleg, hajó benyomást akarunk kelteni másokban, egyben önértékelésünket is ápolva. Igényesebb körökben és helyzetekben úgyszólván ki kell fényeznünk magunkat, a cipőnktől a homlokunkig. Tündökölj hát, magyar! És a vallással, erénnyel mi lesz? Természetesen azzal is illik törődnünk. Adagoljuk. Perszer túlzástól óvakodva. Bár hallottunk olyat is, hogy Isten parancsolatait nem is lehet túlteljesíteni, sőt: a Biblia minden szavát betű szerint kellene komolyan vennünk. Dehát volt már erre példa? Volt! Ezrével akadtak, már úgy 2200 éve, úgynevezett farizeusok vagyis elkülönültek, és hasonló szellemű hittudósok, akik kínos pontossággal 613 - túlnyomóan tiltó - utasításban szabtak törvényt Mózesre hivatkozva. Ezt szigorúan igyekeztek betartani és betartatni. Ám ezek az elszánt kegyesek mintha egy tilalomfaerdő önkéntes csőszei lettek volna, akik már maguk sem tudnak igazán eligazodni a saját valláserkölcsi dzsungelükben. Buzgólkodásuk olyan volt, mintha hidat építenének Istenhez és emberhez, ám korlátot annak nem csak a két szélére ácsolnának, hanem bárhová is, valami korlátozási megszállottságban. Egyikük meg is kérdezte egyszer Jézustól, hogy melyik a legfőbb isteni rendelés. A válasz - tömörítve - így hangzott: Szeresd Istenedet mindenekfö- lött, embertársadat pedig, mint önmagadat! Ez a hatalmas iker-parancsolat az élet és erkölcs főútvonala, minden tételes norma ennek van alávetve. A törvény lett az emberért, és nem az ember a törvényért! Ha egyébként ezt betartjuk, magunknak teszünk óriási szívességet, s ezzel építjük a kisebb-na- gyobb emberi közösségeket is, a családtól a nemzetig. Ez bensőséges érzületet, megragadottságot jelent, hálás válaszul Isten minden emberi értelmet meghaladó, bűnbocsátó kegyelmére, és ebből fakadó tettkészséget is mások javára. Minél több áldást óhajtunk magunknak, annál üdvösebb ezzel összecsengő érzelmekre, lelkületre ránevelnünk: mintegy „iskoláznunk” magunkat. Ugyanis csak így élünk /-enr/eltetésszerű- en, s valósíthatjuk meg isteni küldetésünket, hogy azzá legyünk, akivé-amivé válni feladatunk. Erre vezet minket az a Jézus Krisztus, aki egyedül mondhatta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Dr. Bodrog Miklós Folytatódik a templomfelújítás Folytatódik a mosonmagyaróvári evangélikus templom külső felújítása. A tata- rozási munka második üteme, a tetőcsere befejezése után a gyülekezet vezetői úgy tervezték, hogy harmadik lépésben a torony és a templomkülső tatarozását végzik el, mégpedig az anyagiak függvényében valószínűleg csak tavasszal, így nyárra teljes szépségében fog mutatni Mosonmagyaróvár egyik ékessége, az evangélikus templom. A kedvezően alakuló pénzügyi helyzetnek köszönhetően azonban változott az ütemezés. Egy presbiteri döntés után ugyanis elkezdődött és november közepéig befejeződik a torony és a fő homlokzat renoválása. Elkészül a templom villámvédelmi rendszere a felfogó, levezető és a földelő egységekkel, amelyek ez idáig hiányoztak. A templomtorony négy darab zsaluleveles ikerablakát kibontják, majd a szükséges javítások után visszáépítik. A templom főhomlokzatának vakolata, az időjárás viszontagságainak és a bádogos, illetve tetőfedő hibáknak köszönhetően nagymértékben károsodott. Sérültek az úgynevezett kváderes vakolatfelületek, az ívsorok és a főpárkányok is. A főhomlokzati lépcsős attikafalakat és a főbejárat feletti választópárkányt új horganylemez- fedéssel látják el. A cementvakolatú lábazatok is gyatra állapotban vannak. Továbbá a templom ablakainak az üvegezése is több helyen pótlandó. A tervezett felújítás költsége meghaladja a másfél millió forintot. Ezzel együtt ez idáig a gyülekezet már több mint három millió forintot költött lelki otthonának megszépítésére. Ha a torony és főhomlokzat javítása befejeződik, akkor jövő tavasszal már csak a templomhajó külső tatarozása marad, ami az eddig elvégzett munkákhoz képest nagyságrenddel kisebb felújítást jelent. így az eredeti terv, hogy nyárra teljesen megújuljon a templomkülső, egyre nagyobb bizonyossággal vállalható. Kiss Miklós 3. KERESZTYÉN KÖNYVVÁSÁR 1998. november 27-28. Pénteken 10-18 és szombaton 9-15 óráig. A Református Teológia dísztermében (Budapest, IX. kér. Ráday u. 28.) Számos keresztyén kiadó bemutatót és vásárt tart kiadványaiból. Szeretettel várunk mindenkit! Szeretettel - az igazságot! A testvéri párbeszéd szándékával írom e sorokat válaszul Frenkl Róbertnek az Evangélikus Élet október 11-i számában megjelent „Utak és tévutak” című cikkére. A legfontosabbal kezdem, ami miatt egyáltalán írásra szántam magam. A cikkben ezt olvassuk: „Ordass Lajos járta az első utat, a meg nem alkuvás útját, de nem kívánta, 1958-ban sem, hogy kövesse őt az egyház.” A mondat első fele igaz. De a második nem! Sőt az mélyen sérti Ordass Lajos emlékét. Milyen pásztor lett volna ő, s egyáltalán egyházi út lett volna-e az övé, ha nem akarta volna, hogy egyháza vele egy úton járjon?! Önéletrajzában világosan mondja el erről a véleményét. 1948. augusztus 28-án, letartóztatása előtt másfél héttel, Túróczy püspökkel és más vezetőkkel arról a javaslatról tárgyalt, hogy tiltakozásul az állami beavatkozás ellen mindnyájan mondjanak le. Ordass helytelenítette a javaslatot. Ezt írja: „...meg voltam győződve..., hogy nekünk nincsen jogunk a helyünkről megfutamodnunk csak azért, mert ott maradásunk veszéllyel járhat. Istenre, de egyházunk népére tekintő szemmel is járhatatlannak tartottam ezt az utat. Azt most utólag - e sorok írása közben - kész vagyok megvallom, hogy élt bennem egy jókora adag álmodozó reménység arról, hogy egyházunk emberei nem engedik magukat egykönnyen térdre kényszeríteni. Úgy hittem, hogy nem lehet az evangélikus egyházat fölszámolni anélkül, hogy rengeteg evangélikus embert le ne tartóztassanak. Jól látom most, hogy ez a reménykedésem megalapozatlan volt. E tekintetben nagyon is rám cáfolt a valóság. De mindennek belátása mellett máig is változatlanul vallom, hogy nem volt lelkiismereti jogom lemondani. ” (Önéletrajzi írások, 320-321. lapok). Szeptember 6-án ajánlatot kapott: ha lemond, családostul külföldre távozhat. Elutasította az ajánlatot, s ezt így indokolta önéletrajzában: ....úgy láttam, hogy amennyiben ezt az ajánlatot elfogadom, semmivé teszem mindazt, amiért eddig küzdöttem. Az evangélikus egyház embereit - főként a lelkészeket - egyházhűségükben nemcsak a nyers erőszaktól való félelem ingatja majd meg, hanem mindenekfölött a példaadásra kötelezett emberek megfutamodó gyávasága ábrándítja ki őket. Nem akartam ilyen kiábrándulás okozója lenni, és ezt nem is mertem teherként rátenni a lelkiismeretemre. " (Önéletrajzi írások, 329. lap). Te hát nem igaz, hogy Ordass afféle magányos hős lett volna, akit csodálni lehet, de követni nem kell! Ez a jellemzés bántóan hamis kép Ordassról, aki példaadásra kötelezett embernek tudta magát egyháza élén. A példaadó ember pedig nyilván azt akarja, hogy kövessék. Ugyanez érvényes 1958-ra is. Mint Ordass utolsó káplánja, tanúsíthatom, hogy a példaadó szándék vezette őt ekkor is. Fontos volt számára, hogy harcában ott áll mögötte a lelkészek és a gyülekezetek bizalma. Remélte, hogy egyháza követni fogja őt az egyház szabadságát védelmező úton, és nem hagyja cserben másodszor is. Élete talán legnagyobb csalódása volt, hogy nem így történt. Ezzel a csalódással élt még 20 évet, s halt meg feloldás nélkül. •k Ennek ellenére igazságtalan és bántó a cikknek az a kategorizálása, amely szerint a meg nem alkuvás útját csak Ordass járta, és „mindenki más” a kollaboráció, a megalkuvás útján járt. E sablon hamissága azonnal kiderül, ha néhány közismerten üldözött testvérünkre gondolunk, s megkérdezzük: valóban kollaboráns volt Kendeh György, Kékén András, Scholz László, Wiczián Dezső, Sólyom Jenő, Karner Károly, Ferdinand István, Bottá István, Danhauser László, Csepregi Béla, lttzés Jánosi \ Róluk ne tudna a szerző?! És még folytathatnám a felsorolást! Az kétségtelen, hogy Ordass minkét félreállítása után szétesett az egyház ügyét védeni akarók tábora, s kinek- kinek egyéni úton kellett továbbmennie. De hogy közülük kinek az útja vezetett „a diktatúrát kiszolgálók”, a valódi kollaboránsok táborába, annak egyetlen objektív mértéke van: ki csinált közülük karriert a pártállam idején? Ugyanis a diktatúra a leggyengébb államforma: nem tud együttműködni szabad emberekkel, csak rabszolgákkal. Őket viszont gazdagon jutalmazza. Ezt a világos és egyetlen igazi különbséget akarja Frenkl Róbert cikke elködösíteni, elmosni azzal, hogy Ordasst mértéktelenül fel magasztalj a, nehogy követendő példa lehessen, viszont mindenki mást egy kategóriába zár és kollabo- ránsnak minősít. Célja világos: így akar megszabadulni Ordass vádoló emlékétől, és ugyanakkor elrejteni, felmenteni a valódi kollaboránso- kat. A cikkíró ellentmondásokba keveredik az ún. „harmadik út”-teóriá- val kapcsolatban is. Előbb „elvileg nem létező” útnak mondja, később mégis úgy beszél róla, mint amelyen Ordass kivételével mindenkijárt. Vagyis a „harmadik út”- teóriára ráerőlteti a saját kettős kategóriáját. Arra viszont nem ad választ, hogy hogyan lehet egy nem létező úton járni. Szerintem is csak két út volt: az egyházi út és az állami út. De nem a Frenkl-féle felosztás szerint: Ordass és „mindenki más”, hanem fordítva: sokan és egy államilag számontartott kis csoport. Az egyházi út sokszínű volt. Vitákkal, szembenállásokkal, sok gyengeséggel, bűnnel, félelmekkel teli út, mert a rajta járók a szabad döntés kínját, veszedelmeit, kétségeit és reményeit cipelték naponként a vállukon. Semmi sem volt biztos, vitathatatlan, csak az, hogy nem szabad eladni magunkat az államnak, s lemondanunk lelkünk és az egyház szabadságáról. Megrendítően írja le ezt a küzdelmes utat Ordass az önéletrajzában. Főként, amikor a Túróczy és Szabó püspökökkel történt vitáiról van szó. Néha nagyon mély ellentét támadt közöttük, s Ordass úgy gondolta, amit most Frenkl Róbert állít róluk, hogy ők is az állami út kollaboránsai voltak. Nem! Ők is az egyházi utat járták, csak nem olyan következetesen és bátran, mint Ordass! Éppen e vitákból, ellentétekből keletkezett utólag az elképzelés a „harmadik úf’-ról, amely szerintem sem létezett soha. Az állami út viszont lényegében problémamentes volt, mert az elkötelezettség vállalásának nagy döntése után már semmit sem kellett eldönteni. Nem is lehetett, mert az állam döntött el mindent. A kollaboránsnak csupán engedelmeskednie kellett az állami parancsnoknak. Na és a szabadság vágyát, meg a rossz lelkiismeretet kellett önmagában elaltatnia valahogyan. 1989-ben több ilyen testvérünk is meglátogatott. Megrendítő őszinteséggel mondták el, milyen megalázó kiszolgáltatottság volt számukra, minden előnye ellenére, ez az állami elkötelezettség. •k Igaza van a cikkírónak, amikor a felelős szeretet jelentőségét hangsúlyozza az egyház minden dolgában. Elemzéséből azonban - ahogy az egész cikkből is - hiányzik egy fontos bibliai fogalom: az igazság! Pedig Pál apostol szerint az igazi szeretet „örül az igazságnak” (lKor 13,6). Ugyanis csak az igazság óvhatja meg a szeretetet a képmutatástól (Rm 12,9), és tehet szabaddá bennünket (Jn 8,32) a valódi szeretetre. Igazság nélkül a szeretet emlegetése vagy üres, felelőtlen érzelgősség, vagy egyenesen cinkosság valamilyen érdek számára. A múlt lezárása csak az igazsággal való őszinte szembenézés útján lehetséges, sehogy másképp! Az „átmeneti időszak” elhúzódásának igazi oka szerintem éppen e szembenézés halogatása a status quo fenntartása érdekében. Meggyőződésem, hogy egyházunkból leginkább a radikálisan igazság-centrikus szeretet hiányzik, és ezért nem mondhatjuk el 10 év után sem a cikkíró frappáns megfogalmazásában, hogy „magunk mögött hagytuk az egyházkorlátozás, a kétarcúság, a hazugság évtizedeit”. Dóka Zoltán Felhívás A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat felhívása a magyarországi és kárpátaljai árvízkárosultak megsegítésére. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, csatlakozva a tiszamenti lakosság erőfeszítéseihez, a kormányzati szervekkel együttműködve segíteni kíván a civil lakosságnak, a kitelepített falvak lakóinak és a gátakon dolgozóknak. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat azonnali segítségként 1 millió forintértékben kíván hozzájárulni az élelmezésük biztosításához. A szétosztásban a Szeretetszolgálat igénybe veszi a közeli települések egyházközségeinek és önkénteseinek segítségét is. A Magyarországi Református Egyház felkéri a magyarországi református gyülekezeteket, hogy az árvízkárosultak részére gyűjtött adományaikat a magyarországi protestáns egyházak megbízásából a helyszínen dolgozó Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat részére juttassák el. Segítségkérés Kárpátaljáról A Kárpátaljai Magyar Református Egyház felkérte a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatot, hogy vegyen részt a kárpátaljai árvízkárosultak megsegítésében. A Szeretetszolgálat legfőképpen pénzadományokat vár, hogy mindig a legszükségesebb eszközökkel, élelmiszerekkel segíthessen a rászorulókon. Ezért a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat felhívással fordul mindenkihez, hogy támogassa segítő munkáját pénzadományával. Számlaszám: 10102093-30033003-00000000 További felvilágosítás: 320-8251; 320-8253 telefonszámokon kapható.
