Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-11-22 / 47. szám

2.oldal 1998. NOVEMBER 22. Evangélikus Élet r UJ NAP - UJ KEGYELEM „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.” (Lk 12, 35) VASÁRNAP ” Vétkeitek miatt rejtette el orcáját az ÚR előletek, és ezért nem hallgatott meg. " (Ézs 59, 2) Nincs semmilyen vétek, amelynek ne lenne valamilyen következménye. A mindenki előtt jól ismert, vagy csak magunkban hordozott, eltemetett bűnök is kapnak büntetést. Az egyik legszomorúbb büntetés Isten részéről, hogy orcáját elrejti a bűnös elől, s nem hallgatja meg a keserves gyötrődését. Meddig tart ez? Ameddig az ember nem lép az igazi bünbánat útjára. # /J*mf HÉTFŐ ^ézus Krisztus mondja: Amit fülbe súgva hallotok, azt a ház­tetőkről hirdessétek. ” (Mt 10, 27) A megváltott lélek, erős alap­ra épülő hit, tud csak így megnyilatkozni. Egyet azonban nem szabad elfe­lejteni, amire Jézus biztat, .Jegyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelí­dek, mint a galambok. ” (Mt 10, 16b) Isteni bölcsesség kell ahhoz, hogy amit fülbe súgva hallunk, azt hogyan hirdetjük a „háztetőkről”. De csak azt hirdethetjük, amit a mi fülünkben, és ezen keresztül a szívünkben, pendí­tett meg az Isten. V KEDD ”Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenün­ké. ” (Jel 19, 1) Ez csak ,.lbrtissimó"-ban. teljes hangerővel szó­lalhat meg. Handel: „Messiás”-ában is, a fényes és emelkedett hangzás tük­rözi hűen a halleluját és dicsőséget. Ez nem vitatható el az Élő Istentől. Ha pedig valljuk, 0 a mi Istenünk, akkor zengjünk együtt glóriát és hozsannát. Ez a dicsőség és hatalom királyáról szóljon teljes hálaadással. SZERDA Letekintett az ÚR a mennyből a földre, hogy meghallja a fog­lyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. ” (Zsolt 102, 20-21) A nyomorúság idején fakadó imádság nem marad megválaszo­latlan. A megrettent lelkiismeretű ember is csak Istenéhez tud sóhajtani. Hát még a bűnök és kísértések fogságában lévő ember. Mit remélhet a bű­nei miatt halálraítélt? Egyszer csak mégis visszafordítja orcáját az Isten. Letekint a vergődő emberre, hogy kimentse, és szabadulást hirdessen szá­CSÜTÖRTÖK ” szlvel adok nektek, és új lelket adok belétek. ” (Ez 36, 26) Két ígéret hangzik az egyházi esztendő végén. A megdermedt, az érzéketlen, mindig ítélkező szív helyett új szívet ad. Olyat, amelyet csak Jézus adhat; szerető, meleg és előítélettől mentest. Telve re­ménységgel és az új élet lehetőségével. A mindig nyugtalan és feszített lé­lek helyett, új lelket ad. Új akarattal, Istennek tetsző lelkülettel. De mind­ezt természetesen akkor adja, ha őszintén vágyakozunk utána és kérjük, ajándékozzon meg minket is vele. m PÉNTEK -Jézus Krisztus mondja: Békességet adok néktek, az én békes­ségemet adom nektek: de nem úgy adom nektek, ahogyan a vi­lág adja. Ne nyugtalankodjék cMi szívetek, ne is csüggedjen. ” (Jn 14, 27) Ha nyugtalanságot érez az ember, sokszor a világba veti magát. Ott keres­gél, kutat, hátha talál valamilyen balzsamot szívének nyugtalanságára. Sokszor keresztyénként, ismerve ezt az igét, mégis ellenkezünk és máshol kutatunk. Végül mégis csak a krisztusi békesség tudja igazán megnyugtat­ni a szívünket. Akkor hát, miért nem fogadjuk el az Ő békességét? Az Ő békességében nyugszik meg igazán a szív, és felejti el csüggedését. SZOMBAT áldott az ÚR. Izrael Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. ” (Lk 1, 68) Adventi időszakra ké­szülve, Zakariás Isten dicséretét olvashatjuk. Olyan Istenről énekel, aki el­fogadta népét, akár milyen ez a nép. Törődik vele, és nem hagyja végső el- veszettségében. Kegyelmesen közelít hozzá, úgy hogy meglátogatja népét. Az „erős üdvözítő” pedig, arra is képes, hogy váltságot szerezzen minden­kinek. így akar minket is elfogadni, törődni velünk, kegyelmesen közelíte­ni hozzánk, és váltságot szerezni nekünk. Szmolár Attila Szentháromság ünnepe utáni utolsó vasárnap HOGY EL NE KÉSS! - HOGY NE VÁRJ HIÁBA! Mt 24,37-51 Jaj Istenem, elkéstem! - Talán ismerős mindannyiunk számára ez a riadt sóhaj, ez a tehetetlenséggel bénító fájdalmas felismerés. Az élet legkülönfélébb hely­zeteiben átélhetjük az „Istenem, elkés­tem” pokolian szorongató élményét. A szeretetet és tiszteletet, amit eddig nem adtam meg valakinek, már nincs módom pótolni, ehelyett legfeljebb virágot vihe­tek egy friss sírhalomra. A békejobbot, amit nem nyújtottam társaim felé, már nem hajlandó tőlem elfogadni senki. Az alkalmakat, melyekben elszalasztottam, hogy jót tegyek, nincs, aki visszahozza. S a hibáimat nincs mód helyrehozni... Valaki azt mondta - és nagyon elgon­dolkodtatóak ezek a szavak -, a pokol valójában a későn felismert igazság. Senki sem kerülheti el az igazsággal va­ló találkozást, és akkor lesz „pokoli” ez az élmény, ha ott lebeg fölötte ez a való­ság: már késő. Nem lehet visszahozni, jóvátenni, elrendezni a történteket. Ha igaz ez a mindennapi tetteinkkel, mulasztásainkkal való szembenézés kap­csán, mennyivel inkább igaz kell legyen arra a napra nézve, amikor majd nyilván­valóvá válik minden eddig talán szé­gyellt, titkolt, be nem vallott dolgunk. Amikor már nem tükör által homályo­san, de színről-színre, nem töredékesen, de teljes összefüggéseiben válnak látha­tóvá a dolgok. Jézus valahányszor visz- szatéréséről, az utolsó ítéletről, a végső Isten elé állás tényéről beszél, mindig ott van szavaiban a sürgető, figyelmeztető de egyben aggódó szeretetről is tanúsko­dó felszólítás: Vigyázzatok! Vigyázza­tok, mert nem tudjátok, hogy melyik órá­ban jön el a ti Uratok! Legyetek mindig készen! Nehogy a ,jaj Istenem, elkés­tem” legyen életetek végső felismerése! Hasonlóan bénító lehet a „hiába vár­tam!” - kiábrándultsága is. Az első szá­zadok keresztyénéit különösen is fenye­gette a várakozásban való megfáradás veszélye. Hiszen ők Jézus egészen köze­li visszajövetelében reménykedtek, de az idő múlásával sokan elbizonytalanodtak. Minket, mai keresztyéneket már kevés­séjellemez ez a fajta türelmetlen várako­zás. A csalódás és megfáradás veszélye azonban miránk is leselkedik: De sok­szor próbára teszi türelmünket, hitünket, emberségünket annak látványa, hogy igyekezetünk hiábavaló. Gesztusaimat nem úgy fogadják, ahogy azt várnám. Én próbálok közeledni, de elutasítanak. Én próbálok szelíd lenni, de a többiek ki­használnak és elnyomnak. Én próbálok mindenkit jóindulattal kezelni, de nem érzem a hálát. Ugyanakkor azt látom, hogy akik csak magukkal törődve nyo­mulnak előre, azok sikeresek, azok bün­tetlenül lépdelnek keresztül másokon. A sok hiába való igyekezet és rossz tapasz­talat gyakran érleli meg a dacot, a kiáb­rándultságot. „Boldog az a szolga, akit ilyen munká­ban talál ura, mikor megjön!” - Jézus sza­vai mindazokat biztatják, akiket a megfá­radás, a környezet diktálta tempó asszimi­láló hatása fenyeget: Fáradozásod, har­cod, szolgálatod nem hiábavaló! Sem a jelenre, sem a jövőre nézve nem az! 10- Cselovszky Ferenc Gyermekszemmel és felnőtt ésszel 1956 őszén hétéves kislány voltam. Egy forgalmas belvárosi utcában laktunk, ötemeletes ház tetőterében volt a lakásunk. A forradalom napjaiban édesapám is, én is betegek voltunk, úgyhogy a család nehéz napokat élt meg. Még nehezebb lett szívünk-lelkünk, amikor ki­törtek az utcai harcok. Házunk lakóinak többsége a pin­cében keresett menedéket a becsapódó lövedékek elől: akkoriban sokan sérültek meg így otthonukban. Édes­apám a háborút megjárt katona szemével „felmérte a te­repet”, és elmagyarázta nekünk, hogy az ablakunk olyan magasan van, hogy csak légitámadás esetén érné lövés a lakásunkat. így hát szüleim nem tiltották, hogy az ablakból nézegessünk, hiszen csak a szemközti kör- folyosós ház tetőit láttuk. Egy novemberi délelőttön az ablakban állva észrevet­tem, hogy a szemközti ház tetején, az egymással szem­közti oldalon két civil ruhás ember tüzel egymásra a ké­mények mögül. Döbbenten állapítottam meg: ez a két ember egymás­ra vadászik - és a kimenetel nem kétséges. Nem tudom, kik voltak. Csak azt láttam, hogy az egyik elöcsúszik a kémény mögül (találat érte, vagy elvesztette az egyen­súlyát?) és gurul lefelé a tetőn. Még megpróbált megka­paszkodni, de közben is lőtt rá a másik, még az eresz- csatornába is kapaszkodott a kéz, aztán az is lecsú­szott... nem láttam többet. Nem tudom elfelejteni azóta sem ezt az emléket. Az évek során kikristályosodott bennem: igen nagy bűn az, ha egyazon nemzet tagjait egymás ellen fordítják, vala­milyen politikai elv alapján ellenségessé teszik. Amikor fegyvert fognak, az már csak indulat cselekvés: ami előtte van, az ellenségeskedés szítása, az a törekvés, hogy egyik ember a másikon uralkodjék, az a bűn! A napokban, a forradalom évfordulója kapcsán egykori harcosok, sokat szenvedett emberek többen harsogták a televízió képernyője előtt: magyar ember nem bocsájt meg! nincs bocsánat, amíg nem...! Kitör az ősi ösztön: szemet szemért, fogat fogért! Nincs bocsánat? Csak fel­tétellel? Keresztyén ember mit gondol erről, tudva, hogy bűnös ő is, és a bocsánatot Istenétől ingyen, irga­lomból kapja?! Hogy is van ez bennünk? Ami történe­lem, azt nem szabad elfelejteni. Nem felejthetőek a ki­végzések, a bebörtönzések, emberi életek lehetetlenné tétele, a szenvedések. Megtörténtek. A bünbocsánat fontos eleme azonban a felejtés. Mit szabad felejteni? Talán az lehetne a szál, amin elindulunk, hogy a saját, egyéni sérelmeinken megpróbálunk felülemelkedni? Ha a keserűséget, a haragot sokáig forgatjuk szívünk­ben, összecsomósodik a gyűlölködés egy sötét masszá­vá, és terheli a lelket, torzítja a személyiséget. Bocsána­tot adni és kapni egyaránt megkönnyebbülés a léleknek: Jó letenni a terhet, ám a megbocsájtásig eljutni nehéz, iszonytatóan nehéz! De ki mondta, hogy a Krisztus-kö­vetés könnyű?! •k'k'k Október 17-én a Duna Televízió is bemutatta az ítélet­lenül című 1991-ben készített magyar dokumentumfil- met. A film azokról a nőkről szólt, akiket az ötvenes évek elején bírói ítélet nélkül Kistarcsára internáltak. Egyet­len bűnük az volt, hogy prominens politikai foglyok női hozzátartozói voltak: feleségek, anyák, menyasszo­nyok. Elmondták, milyen testi-lelki szenvedéseken mentek keresztül, ártatlanul. A rendező meginterjúvolta az egykori fegyőrt is: a szegény, tanulatlan cselédlány­ból lett ávós fegyőr ma sem érzi, mit is tett akkor. Tu­datlan volt, tetszett neki az előmenetel, parancsot telje­sített, elhitették vele, hogy azt kell tennie, amit tett. Amikor az egykori cellában összetalálkozott az egy­kori rabokkal, még „bratyizni” is próbált, de aztán zu­hogtak rá az egykori rabok vádjai, panaszai, mint az os­torcsapások. Érthetetlenül állt előtte: hiszen ő olyan ,jó” volt hozzájuk!... A fogva tartottakból kitört a keserűség, de egy idő után elcsöndesedtek. Egyikük felállt, odament a fegyőr- höz, kezet adott neki és azt mondta: - Ami megtörtént, megtörtént, Én megbocsátok. És követték őt a többiek is. Maradtak néhányan, akik zokogástól rázkódva azt mondták: ők nem bírnak megbocsátani. Meg kellett ér­teni őket is: bennük olyan nagy a keserűség, hogy még nem érhetett meg bennük a megbocsátás. De szenved­nek a lelki tehertől. És remény van arra, hogy egy nap ők is le tudják majd tenni a terhet. Időt kell adni. Adj békét a mi időnkben, Úristen Téged kérünk, Hisz rajtad kívül más nincsen, ki síkra szállna értünk Egyedül te, örök Isten! Szabó-Pap Gabriella ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1998. november 22. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencze Imre de. 10. (német) Dietrich Tiggemann; de. 11. (úrv.) Benczéné Szabó Márta; du. 6. Bencze Imre; II., Mo- dori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pest- hidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél II. Takács József; Békásmegyer, III., Víziorgo­na u. 1. de. fél 9. Füry Eszter; Csillaghegy III., Mátyás kir. u. 31. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Lénárt Viktor; Újpest, IV., Leibstück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos, V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Pintér Károly; de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter; du. 6. Cselovszky Ferenc; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 6. dr. Muntag Andomé; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Ker­tész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc; VIII., Kará­csony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. Bolla Árpád; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Bolla Árpád; du. 4. (szeretet- vendégség) Gáncs Péter; X., Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Orosz Gábor Viktor; de. 11. (úrv.) Orosz Gábor Viktor, du. 6. Szeverényi János; XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Joób Máté; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv.) Bácskai Kár­oly; de. 11. (úrv.) Szeverényi János; du. fél 7. dr. Csonka Géza; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György; XIII. Fran- gepán u. 43. de. fél 9. ifj. Kendeh György; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. ; Rákospalota, XV., Régi Fóti út. 73. (Nagytemplom) de. 10. Szabó István; Rákosszentmihály XVI., Hősök te­re 11. de. 10. dr. Karner Ágoston; Cinkota, XVI. , Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér. de. 9. Szebik Károly; Rákos­csaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Marschalkó Gyula; Rákoskeresztúr, XVII. , Pesti út 111. de. fél 11. Szebik Károly; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Marschalkó Gyula; Pestszentlőrinc, XVIII. , Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gá­bor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. háromnegyed 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pest­erzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXI., Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 11. Solymár Gábor; Buda­örs, (ref. imaház) de. 9. Endrefly Géza; SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI UTOLSÓ (ÖRÖKÉLET) VASÁR­NAPON a liturgikus szín: zöld. A vasár­nap epistolai (levélbeli) igéje: 2Pt 3, 3-14; evangéliuma (igehirdetés) alapigéje: Mt 24, 37-51. HETI ÉNEKEK: 493, 454. EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELETET közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 1998. november 29-én, ádvent 1. vasárnapján 10.05 órakor Egerből, az evangélikus templomból. Igét hirdet: Aklan Béla lelkész. „Minden prédikáció idői vesz el mások életéből. Többé vissza nem fordítható. Csak akkor vállalható a prédikáció, mint intervenció, ha tudja, mit akar. kinek az érdekében és milyen keretben. " (Rolf Zerfass) Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Tanszéke és a Teológiai Irodalmi Egyesü­let 1998. november 26-án, csütörtökön, 14.30 órakor teológiai találkozót tart az Egyetem épüle­tében (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) Az igehirdetés az élet piacán címmel. Ez alkalommal mutatjuk be a Tükörkép című evangélikus igehirdetés-gyűjteményt, amely 75 lelkész igehirdetését tartalmazza az egyházi esztendő ünnepeire és kazuális alkalmakra. A felkért előadók szavai után lehetőség nyílik a beszélgetésre és a szerzőkkel való találkozásra. ( A bemutató napján a helyszínen a kötet kedvezményes áron megvásárolható.) Előadások: D. dr. Harmati Béla: Az igehirdetés az élet piacán Udvaros Béla: A megjelenítés művészete Lengyel Anna: A közvetítés művészete Fülöp Attila: A vox humana a művészetben Szabó Lajos: A könyv bemutatása Közreműködik az Evangélikus Hittudományi Egyetem énekkara Csorba István, illetve fúvósegyüttese Johann Gyula vezetésével. Erre a találkozóra szeretettel és tisztelettel meghívjuk! f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents