Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-10-25 / 43. szám
63. ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1998. OKTÓBER 25. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN HUSZADIK VASÁRNAP ÁRA: 48 FT A Biblia a jászolbölcső és a pólya amelyben a Krisztus fekszik. Jóllehet a pólya silány és szegényes, de drága kincs a Krisztus aki benne van. Luther i- A TARTALOMBÓL Egy gyülekezet a múltjával üzen a mának Megjelent a bibliakazetta Templom - alapkőletétel Újlengyelben Országos reformációi emlékünnepély 1998. október 31. este 6 óra Kálvin téri Református Templom. Igét hirdet: dr. Hegedűs Lóránt református püspök Előadást tart: D. dr. Harmati Béla evangélikus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnöke Az ünnepi istentisztelet liturgiájában a protestáns egyházak vezető lelkipásztorai vesznek részt. Közreműködik: A Pasaréti Palló Imre Énekkar Vezényel: Draskóczy László Protestáns Kulturális Est „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság ” 1998. november 1. este 6 óra Pesti Vigadó (Budapest, V. Vigadó tér 2.) ^ Program ^-4—^ Gyülekezeti ének: ., Tebenned bíztunk eleitől fogva ” 1. vers Megnyitó: dr. Bóna Zoltán Petőfi - Járdányi: Föltámadott a tenger Petőfi - Farkas: Alkony Előadja: A Baár-Madas Református Gimnázium Énekkara Vezényel: Arany János és dr. Madarászná Losonczy Katalin Petőfi Sándor: Nemzeti dal Előadja: Bubik István Eszterházy Pál: Magasztallak Téged Isten Ismeretlen Mester a XVIII. századból: Jöjj, mondjunk hálaszót! Joseph Haydn: Téged az üdv és hála megillet N. Jackel: Ha Hozzád kiáltok Felix Mendelssohn: E nagy világ mind áld és dícsér Előadja: A Miskolci Metodista Eszterházy Kórus Vezényel: Szuhánszky Tamás és Szuhánszkyné Ladócsy Erzsébet Ünnepi beszéd „...ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. ” Dr. Kiss Gy. Csaba Vas István: Az új Tamás Előadja: Sunyovszky Szilvia Würtenbergi dallam: Hozsánna a magasban > Telemann: Grazioso R. Korszakov: Slava Előadja: A Rákosszentmihályi Baptista Gyülekezet Harangkórusa Vezényel: Szilágyiné Mátyus Elvira Kölcsey Ferenc: Himnusz Előadja: Almási Balázs J.S. Bach: III. motetta, Jesu meine Freude Előadja: az Evangélikus Kántorképző Intézet Mandák Kórusa Vezényel: dr. Balás István Bibliaolvasás: 2Kor 3,1-17 Felolvassa: Bóna Zoltán Gyülekezeti ének: „Erős vár a mi Istenünk" 1-2. vers Himnusz ,. Egymás terhét hordozzátok, így teljesítitek ■ a Krisztus törvényét" (Gál 6,2) Jenvek előrendelésben elkeltek. Egyházunk és az Több, mint egy emberöltő telt el az 56-os forradalom óta. Akik felnőttként élték át, lassan elmennek a minden halandók útján. Akik fiatalon, azok hozzák még magukkal emlékeiket. De egyre többen vannak, akik azután születtek, akiknek alig van ismeretük az 56-os ifjúság hősies szabadságharcáról. Külön kérdés az, hogy mit tud a mai nemzedék, vagy akár azok, akik akkor éltek, egyházunk tevékenységéről, magatartásáról? Mi történt egyházunkban a forradalom napjaiban? Az Evangélikus Élet 1956- os évfolyamának elsárgult lapjait forgattam e napokban. A lap megjelenése önmagában is beszél azoknak a napoknak eseményeiről. Október 21,-i keltezéssel jelent meg az utolsó szám. Azután kimaradt az újság, majd november 4.-i keltezéssel - mindössze két oldalon - jelent meg egy szám, mely azonban sokat mond el arról, hogy miképpen viszonyult egyházunk az október 23-án kezdődött, és napokon át kiteljesedő forradalomhoz. Különös az, hogy éppen azzal a dátummal jelent meg ez a lap, amikor ránk zúdult a szovjet hadsereg és vérbe fojtotta a forradalmat. De azért ez a lap valóban sokat mond el. Vezércikket dr. Kékén András írt ezzel a címmel: „Együtt az ország népével!” Több tudósítás szól arról, hogy D. Ordass Lajos püspök átvette hivatalát a Déli Egyházkerületben és az Országos Egyház élén. Visszatért a Deák téri gyülekezetébe is és teljes terjedelemben közli a lap az október 31-én, a Deák téri templomban elhangzott igehirdetést. Az első oldalon áll egy nyilatkozat, melyet a budapesti lelkészek, teológiai tanárok és teológiai hallgatók adtak ki az eseményekkel kapcsolatban.. Szélesebb kör akkor nehezen szólalhatott volna meg, utazási nehézségek miatt. A nyilatkozat így szólt: Mi, budapesti evangélikus lelkészek, teológiai tanárok és teológiai hallgatók az evangélikus egyház tanításához és hagyományaihoz hűen teljes szívvel azonosítjuk magunkat a magyar nép hősies szabadságharcával, amelyet hazánk 56-os forradalom függetlenségért vív. Örömmel vesszük tudomásul, hogy népünk szabad választásokon dönthet életformája felől. Készek vagyunk részt venni a rend helyreállításában, a megbékélés előmozdításában és népünk jövendőjének építésében. Kegyelettel emlékezünk meg a szabadságharc áldozatairól. A fájdalmas sebeket a szeretet cselekedeteivel és Isten vigasztaló igéjének hirdetésével igyekszünk gyógyítani. Részt veszünk mindenfajta segítő tevékenységben, amely a gyászolók, sebesültek és kárvallottak szenvedéseit és gondjait enyhíti. Meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nemzet kivívott függetlenségével együtt a teljes vallásszabadságot is elnyeri és az egyháznak teljes szabadság biztosíttatik arra, hogy Istentől rendelt mindenfajta szolgálatát korlátozás nélkül végezhesse. Felhívjuk egyházunk minden tagját, hogy velünk együtt könyörögjenek a hazáért, a népért, annak boldog és békés jövőjéért Jézus Krisztus nevében, aki út. igazság és élet minden ember és minden nép számára. Budapesten, 1956. október 31. Ezt árulja el lapunknak ez a száma, mely után abban az évben nem jelenhetett meg több, csak 1957. március 24-én indult újra a lap szolgálata. Egyházunk hozzáállását tükrözi ez a nyilatkozat. „Teljes szívvel azonosítjuk magunkat”, ez a vallomás akkor ott visszhangzott lelkészeink, de evangélikus népünk ajkán és szívében. Meg is lettek a következméhyei... A szabad választásokra, a teljes vallásszabadságra, szolgálataink korlátlanul való végzésére még 35 évet kellett várni és csak a rendszerváltás és az új vallásügyi törvény hozta meg ez utóbbit számunkra. (1990. évi IV. törvény) A nyilatkozatnak két része azonban mai társadalmunkban is kötelez. Az egyik a rendre és a megbékélés előmozdítására vonatkozó, a másik a kegyelettel való emlékezésre, melyet legalább ezen az évfordulón, ma sem mulaszthatjuk el. Az imádságot és a könyörgést pedig szüntelenül gyakorolnunk kell hazánkért, népünkért, boldog és békés jövendőnkért! T. Az Üllői úti laktanya a forradalom napjaiban. Parancsnoka az evangélikus Maiéter Pál volt. Október 23. Délelőtt Amikor a déli órákban kissé langyosabbra váltott a reggeli hűvösség, levittem a gyereket sétáltatni a babakocsiban. Akkor láttam meg a tömeget. Diákok vonultak. Csendesen és fegyelmezetten. Szó nélkül, gyors léptekkel haladtak Zuglóból a város szíve felé. Né- hányuknál magyar zászlót lehetett látni. Felemelő érzés volt. A járókelők néma meghatottsággal álltak meg, amikor meglátták a fiatalokat. Én is megtorpantam. A gyerek békésen aludt a kocsiban. A felvonulók láttán furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam hinni a szememnek. A fiatal fiúk és lányok arcán eddig ismeretlen fény ragyogott. Öröm, eltökéltség, bátorság. Egyetemista koromban én is részt vettem a hivatalosan előírt felvonulásokon. De az más volt. Fiatalságunk elemi erővel tombolt bennünk. Élveztük, hogy belekerülhettünk az egyetem dísz-századába, ahová úgy válogatták ki a tagokat. A felvonulások előtt több napon át gyakoroltuk a díszlépést a Duna-parton, a Műegyetem előtt. Amikor pedig a mai Andrássy úton - akkor Sztálin út - végigmentünk, az út két oldalán a lakosság hangos tapssal jutalmazta fegyelmezett menetünket. Büszkeség fogott el bennünket, hogy ilyen pompás esemény részesei lehetünk és eszünkbe sem jutott, hogy ennek az egész cirkusznak megalázó jellege is lehet. Volt egy professzorom, aki szerint ez az egész felvonulás olyan, mint amikor a barbár uralkodók a legyőzött ellenségeiket végighurcoltatták maguk és népeik előtt, hogy a saját dicsőségüket mutogassák. Csak később értettem meg, amit mondott. Hogy a dísztribün előtt bizony a legyőzött, megalázott nép vonul. És köztük menetelek én, és azok a társaim is, akiknek a szüleit éppen most teszik tönkre. Azok, akiknek integetünk. *** Néztem a felvonulókat. Az itt-ott meglibbenő nemzeti színű lobogókat, és éreztem, tudtam, hogy valami történni fog. Valami csodálatos következik be az életünkben. Valami jó, valami felemelő. Csodára vágytam. Változásra. Felébredésre. Egy tisztább jövőt álmodtam magamnak és a gyermekemnek... *** Álltam a Baross-téren. Néztem a ragyogó arcú fiúkat és lányokat. Szerettem volna hozzájuk csatlakozni. Csak úgy, öntudatlanul. Előzmények nélkül felvenni velük a lélek kapcsolatát. Este Egyedül voltam a gyerekkel. A rádiót hallgattam, mely egyre zavarosabb és nyugtalanítóbb híreket sugárzott. Férjem éjszakai műszakban dolgozott. Éppen a kísérleti atomreaktor betonburkát készítették, fent Csillebércen, és azt folyamatosan kellett 1956 emlékezete Részlet egy készülő önéletrajzi regényből végezni, hogy a fedőréteg egybefüggő maradjon. Ne legyen benne törésvonal. Ezt a munkát irányította. így azon a csodálatos estén nem lehetett otthon. Azt mondják, szerencsés ember az, aki forradalmat élhet át. Azt mondják, jó, ha mindén századik évben van egy ilyen esemény. Ilyen tiszta, testet-lel- ket gyötrő, izgalmakkal, félelmekkel, s egyben valami kívülről érthetetlen és követhetetlen, katartikus boldogságot adó csoda. Azt hiszem, a forradalom olyan, mint a vulkán-kitörés. Amikor a hegy belsejében felgyűlik a magma. Felforrósodik és kilövell. A láva ellepi a hegy oldalát. Vehemens erővel folyik le a völgybe, izzó patakként elpusztítva mindent, ami útjában áll. Félelmetesen hömpölyög a vörös zuhatag, elborítva településeket. Embereket és állatokat. És néha őrtálló katonát. Azt hiszem, ilyen a forradalom. Csak akkor, amikor kirobban, az emberek szívében gyűlik össze a vörösen izzó fájdalom. Sok év gyötrődése kell hozzá. Sok börtön. Üldöztetés. Halál. S belül, a lelkek mélyén fortyog a magma, amíg eléri a forróság legmagasabb fokát. Akkor kitör. S mivel forró, összeolvasztja az emberek akaratát. Eggyé formálja az addig alaktalan tömeget. Ilyennek láttam azon az októberi estén a nép felkelését. *** Elláttam a gyereket. Lefektettem. Akkorra már mozgalmas volt a Baross-tér környéke. A Rotten- biller utcát egyre nagyobb tömeg lepte el. Teherautók sokasága járta az utakat. Rajtuk eufórikus hangulatban emberek álltak, egymásba kapaszkodva. Fiatalok és nem fiatalok. Nők és férfiak. Sok volt köztük a tizenéves. A kocsi platójáról integettek a járókelőknek. Kezükben magyar zászlót lengettek és hívták a többieket közéjük. „Aki magyar velünk tart! Ruszkik haza!” Ezt skandálták. Az egész környék visszhangzott ettől a spontán kórusmuzsikától. Az emberek elhagyták otthonaik meleg kényelmét és követték a hívók szavát. A teherkocsik percenként megálltak. Újabb és újabb utasok jelentkeztek. A fennállók húzták, vonszolták felfele a lent levőket. Hamarosan megteltek a járművek. Az egész város olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. Mámorban úszott az utca. A lakások ablakai tágra nyíltak az októberi hidegben. Senki nem fázott. Október 30 Egy késő esti adásból azt is megtudtuk, hogy a honvédség kiszabadította Mindszenty hercegprímást a házi őrizetéből. Akkor nagyon meghatódtam. Visszaemlékeztem az egyetemi éveimre. Az akkor nyiladozó polgári demokráciára, melyben úgy szerettem élni. Hamar eltaposták. Az egyházak élet-halál harcukat vívták az egyre erősödő kommunista hatalom vezetőivel. Mi pedig, egyetemisták - néhányan - igyekeztünk melléjük állni. így kerültem a Bazilikába, evangélikus létemre. Ott voltam Mindszenty közvetlen közelében a társaimmal, amikor utoljára szerepelt nyilvánosan a templom előtt. Hol lehetnek a régi társak? Október 31 Örömmel hallottam másnap, hogy az evangélikus egyháznál is változás történt. Visszajött a Deák-téri templomba az ugyancsak bebörtönzött Ordass püspök is. Az ő prédikációit is mindig meghallgattam annak idején. Csodálatos szónok volt. Amikor beszélt, átszellemült az arca. Magával ragadott és el- felejttette velem a jelent. Mely nekem akkor sivár volt és rossz. De őt néztem, a szavai betörtek a lel- kembe, és elnyomták a szomorúság csíráit bennem. Boldog voltam, amikor a rádióból értesültem róla, hogy az október 31.-Í reformáció ünnepén már ő tartotta az istentiszteletet. November 2. Halottak napja Nem tudom, mi történt velem akkor este. Nem tudom, miért nem emlékeztem azon a napon az én személyes halottaimra. Anyámra, a nagyanyámra. Az ősökre, akik temetők mélyén nyugszanak. Nem gondoltam rájuk. Nem őket sirattam akkor. Más halottakért szólt a harang 1956. november 2-án. Az egész város, az egész ország a hősökre, a nemzet szabadságharcának áldozataira emlékezett. Mintha valami földöntúli, vagy föld feletti erő szállt volna közénk, s irányította volna gyertyát gyújtó kezeinket. Ahogy besötétedett, megjelentek a pislákoló apró fények az ablakokban. Szinte egyszerre gyulladtak ki a gyenge, pici lángok a házak nyílásaiban. Mögöttük emberek sora nézett le az utcák néma köveire. Melyekre napokkal ezelőtt még vér hullott. Csend volt. Semmi nesz nem zavarta az áldozatok emlékére spontán beállt némaságot. Budapest újra lángolt! De most csendesen, az ablakokon át. Vibráltak a gyertyák égő kanócai, veszélytelen, erőtlen fényfolyót képezve a kilőtt kirakatok fölött. A megrongálódott ablakok oltárként ontották a kegyelet letisztult, varázsos világosságát. Olyan volt az egész, mintha az elesett hősök lelkei tértek volna vissza, s a város fölött, a házak között lebegve vigyáztak volna az újszülött szabadság érzékeny, sérülékeny életére. Lenhardtné Bertalan Emma t
