Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-09-20 / 38. szám

1998. SZEPTEMBER 20. 3.oldal Evangélikus Élet Kegyelem Istentől Interjú dr. Nagy Gyulával ny. püspökkel A zsoltáros azt mondja az ember életé­ről: „ életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő...” . A többet jelentő kort, a nyolcvan esztendőt elérni kegyelem Istentől és tisztesség az emberek között. Dr. Nagy Gyula, egyhá­zunk püspöke most érkezett el ehhez a határkőhöz. Dolgozószobájában ültünk le beszél­getni a megtett útról, a kegyelmi időről. Püspök úr életútján az egyház szolgá­latában szinte minden területen szolgált. Hogyan kezdődött, mivel találta magát szemben,^először? Természetesen, mint fiatal segédlel­kész, majd mint hitoktató az ifjúsággal találkoztam először. Előttem olyan pél­dák voltak, akik annak idején velem fog­lalkoztak diákkoromban. A Tahi-táborok neveltek, különös hatással volt reám Ittzés Mihály lelkipásztori munkája, neki köszönhetem, hogy kirajzolódott ben­nem a lelkészi hivatás tudata. A pécsi gyülekezetben vallástanárként, később egyetemi lelkészként is a munkám az if­júság felé fordított. Vasas-Marázán bá­nyász gyerekeket hitoktattam. Igen jó nevelési eszközt láttam a cserkészetben, ezért szorgalmaztam cserkészcsapatok szervezését, minél több fiatalt bevinni a mozgalomba, lelki és testi egészségük megőrzésére. Pécsről Győrbe vitte az útja, itt egy újabb szolgálati ággal bővült munkája, a diakóniával. Igen. Túróczy Zoltán püspök úr hívásá­ra mentem el Győrbe, hogy a Diakonisz- sza Anyaház igazgató-lelkészeként a dia­konisszák lelkigondozásával foglalkoz­zam. A szeretetszolgálat végzésére kel­lett felkészítenem őket abban a korban, amikor egyre szűkebb területre szorítot­ták vissza az egyház szolgálatát, majd fel is oszlatták a diakonissza egyesületeket. Ezért, sajnos csak rövid ideig tartott ez a munkám. Az idáig végzett munkája közben nem szűnt meg teológusnak lenni a szó teljes értelmében, vagyis teológiai felkészült­ségét állandóan erősítette, doktori foko­zatokat ért el filozófiából és teológiából, ezért léphetett a harmadik lépcsőfokra: fiatalon megválasztották az akkori Teo­lógiai Akadémia rendszeres teológiai tanszékének vezetőjének. Úgy tudom, ez a pályaszakasz nőtt legjobban a szívéhez. Valóban, a tanári pályát igen megsze­rettem. Fokozatosan dolgoztam bele ma­gamat a filozófiai és teológiai munkába, és 1950- tői 1982- ig végeztem a tanári szolgálatot. Ehhez kapcsolódott külföldi kiküldetésem is, mert Genfben előbb a LVSZ- ben majd az Európai Egyházak Konferenciájának központjában mint teo­lógiai igazgató működhettem. Ebben a minőségemben a világ számos teológiai képzéssel foglalkozó intézetét ismertem meg, magam is tanultam, de tanácsoltam is őket. Ez nagyon felpezsdítette bennem az ökumenikus érdeklődést, melyhez a lendületet 1956-ban a minneapolisi LVSZ nagygyűlésen kaptam. Ordass püspökkel együtt hatan vehettünk részt, én mint teológiai tanácsadó. A genfi évek alatt feladatomnak tartottam a magasabb szintű teológiai képzés szorgalmazását világviszonylatban. Ebben a tekintetben Európa mellett különösen hatottak mun­kámra azok a problémák, melyek főként az afrikai egyházak teológiai képzését érintették. A világgal való kontextus, a világöku- mené átlátása nyomán erősödött meg bennem a szociáletikai érdeklődés. A se­gítő szeretet vezetett oda, hogy rendsze­rezzem is szoeiáletikánkat. Ekkor jelent meg a könyvem is. Kilenc év genfi munka után érte Püs­pök urat az Északi Egyházkerület meghí­vása a püspöki tiszt vállalására. Ezek az évek a LVSZ budapesti nagy­gyűlésre való felkészülés és a gyűlés le­bonyolításának ideje voltak. A püspöki szolgálat tulajdonképpeni munkáját ezért foként a gyűlés lezajlása után végezhet­tem, de mindig fontos volt számomra a gyülekezetekkel való személyes kapcso­lat tartása. Eközben magam is sokat ta­nultam és erősödtem abban, hogy össze­tartó gyülekezetekre van szükség, ame­lyek a közös hitben, a közösségi össze­tartásban és a szeretet munkájában nem­csak magukra gondolnak, de beleépül­nek az egész Magyarországi Evangéli­kus Egyházba. Az egyházi szolgálat mellett a család életéről is szeretnénk hallani. Hála legyen Istennek, itthon is, külföld­ön is mindig velem lehetett feleségem és a családom. Három gyermekünk közül Gábor a legidősebb, aki tervező mérnök Miskolcon, Gyula bankigazgató Buda­pesten, Éva leányunk pedig Genfben tanít a spanyol tanszéken, férje révén Haitiban is élnek, aki mint agrármérnök működik Afrikában. Ha ritkán is, de nagy örömmel vagyunk együtt velük, azzal a hat unoká­val és két dédunokával, akikkel Isten csa­ládunkat megajándékozta. Püspök úr ezt az évfordulót az ezred­forduló közelében éli meg. Hogyan tekint előre a harmadik évezredre? Két fontos feladat^ van, véleményem szerint, az evangélikus egyháznak, - vi­lágszerte -, ezen a fordulón. Az egyik: reformátori identitásunk őr­zése és örökítése, továbbadása. A másik: Ökumenikus evangélikusság- ra van szükség. Tragédia lesz, ha nem lesz a keresztyénség ökumenikus a jövő századokban. Ebben pedig elől kell jár­nia az evangélikusságnak. Nekünk nyi­tottaknak kell lennünk a világ felé. Ez le­het hitből való életünk tanúságtétele. Megköszönve a beszélgetést és azt, hogy tanító munkájából még gazdagon részesülhetünk, kérjük Isten áldását, megtartó erejét életére, családjára, köz­tünk való szolgálatára. folytatás az első oldalról tépázta meg, az újjáépítések során több minden változott rajta, de az oltár és a szószék ma is az eredeti. A szlovák ere­detű gyülekezet templomépítő lelkésze Gegus Zakariás volt - akkor a gyüleke­zet lélekszáma mindössze 800 volt. Ma 2610 tagja van. Szólt még a 150 éves év­forduló kapcsán Juhász Ferenc lelkész­ről, aki a szabadságharc idején volt a gyülekezet pásztora és a császári pátens ellen bátran harcolt az autonómiáért. Az általános iskola épülete az 1948-ban el­vett iskola helyett épült. A már birtokba vett első épület után most fejeződött be a munka a második épület felépítésével. Négy tanterem 520 m2 alapterülettel, 15 millió forintos költséggel. Ennek az épü­letnek is március 15-én tették le alapkö­vét és a tanévkezdésre elkészült a teljes iskola. Tízmillió forintos kormánytámogatás­sal, öt milliós országos egyházi, 3 milli­ós külföldi hozzájárulással és a gyüleke­zet több, mint 2 milliós áldozatával épült fel határidőre, a tanévkezdésre. Vendégek nagy száma ünnepelt együtt az albertiekkel, és mondott köszöntést. Gyimóti Géza országgyűlési képviselő, a Parlament alelnöke, Dobos Krisztina ko­rábbi művelődésügyi államtitkár, aki ki­fejezte örömét, hogy míg^sok helyen is­kolákat zárnak be, itt új iskolát avatunk, hogy tovább éljen magyarságunk és kul­túránk. Bárdossy Tamás egyházmegyei felügyelő és Koczor Tamás esperes az egyházmegye odafigyeléséről, értük va­ló imádságról szóltak, dr. Szabó Lajos, egyetemünk rektora, mint a gyakorlati teológia tanára a gyermekekre gondolt, akiket oktatni és hitben nevelni fognak. Kendeh György a diakóniai osztály és a többi intézmény üdvözletét hozta, Bárdossy Tibor a község „másik gyüle­kezetének”, Irsának együttérzéséről szólt. Szép eredményekről tanúskodott a va­sárnapi esemény, a fáradhatatlan „nyug­díjas”, Roszik Mihály ismét bizonyságot tett a gyülekezetét, egyházat építő kész­ségéről. Sokan mondtak köszönetét, elis­meréssel rázták meg a kezét. Legyen so­kak imádsága mellette és kísérje tovább útján. T. Tóth- Szöllős Mihály Missziói nap Tállyán Gyökerek, friss hajtások, remények. Az új iskola a megnyitás előtt Dr. Bálint Zoltán missziói körútja 20. vasárnap - Szabadka, missziói nap: 10-4-ig 24. csütörtök - Nyírszőlős, 18.30 órakor 26. szombat - Miskolc, 17 órakor 27. vasárnap - Nyíregyháza, Szekeres bokor: 10 órakor Gyülekezeti terem: 18 órakor 28. hétfő - Kelenföld (záró missziói est), 17.30 órakor Az első 110 év Evangélikus missziótörténet Pápua Új-Guineán 5. rész A misszió fö célkitűzése a helyi keresztyének sürgős kiképzése, s küldése távoli fal­vakba. A német misszionáriusok minden erejükkel az evangélium hirdetéséért mun­kálkodnak ugyan, a legtöbb helyi törzs mégis betolakodónak tartja ezeket a félelme­tes bőrszínű, idegen hitű, életüket feldúló lényeket. Elsőként négy fiatal jelentkezett arra, hogy készek lennének evangélistaként szolgálni. Keysser így emlékezik vissza erre: „végighallgattam őket... majd feltettem nekik a kritikus kérdést: mennyi ideig terveztek az idegen törzsnél maradni? Csodálkozva néztek rám, majd egyikük így vá­laszolt: nem szándékozunk visszatérni saját törzsünkhöz! ... Vajon átgondolták ezek a fiatal emberek ezt a nagy horderejű döntést? ” Az egyik fiú apja, aki egy meg nem keresztelt törzsfőnök volt, így szólt: „Én már öregember vagyok. Az egyetlen fiamat odaadni olyan, mintha a jobb kezemet kellene feláldoznom. De mivel Anutu - Isten - hívja őt, nem fogom visszatartani. " A gyülekezet egyetértett vele s vállalta a lelki és anyagi felelősséget a szolgálatba indulókért. Miközben Keysser képezte a négy embert jövendő küldetésükre, néhány gyüleke­zeti tag megpróbálta megszerezni a Hube törzstől a letelepedési engedélyt a fiatalem­berek számára, miért ez az elővigyázatosság? Az ember saját országán belül akárhol letelepedhet, nem? Tudni kell, hogy Pápua Új-Guinea területén ma is több mint 700 törzs legtöbbje halálos ellenségnek tekintette a másikat. Semmiféle keveredés nem jöhetett szóba. 1908 szeptemberében a sattelbergi gyülekezet kibocsátotta négy tagját s elkísérte őket a Hube törzshöz. Keysser hangsúlyozta a négy fiatalembernek, hogy először építsenek házat, ültessenek kertet, de semmi esetre se kezdjenek idő előtt prédikálni. Az első években a négy férfi bátorsága, pártatlansága, az ellenségeskedésekben tanú­sított békeközvetítő szerepe volt az, ami a törzs figyelmét felkeltette. Csak később kezdtek beszélni arról, hogy Anutu (Isten) minden dolgok teremtője úgy szereti az embereket, hogy saját Fiát küldte el megmentésükre. Sok-sok idő telt el, míg az ősök szellemének imádása, az átkok ereje kezdett megtörni, s az Evangélium győzelme nyilvánvalóvá vált. Az első keresztelés 1907-ben történt. Keysser ragaszkodott ahhoz, hogy az egész sattelbergi gyülekezet legyen felelős a hűbe misszióért. Az első keresztelőre a gyülekezet megbízható vezetőjét hatalmazta fel. A hube-misszió mindörökre példaértékű marad: miközben az európai misszionári­us támogatja, tanácsolja a Sattelbergből indult evangélistákat, aközben a „Mid” fo­kozatosan szakad el a fehér embertől, veszíti el az európai kultúra sajátosságait, s ta­lál otthonra e szigetlakok szívében is. A következő részben arról számolunk be, hogyan fogadták el Isten szeretetét azon a vidéken, ahol mi most élünk. Bálintné Kis Beáta Egyházunk egyik legnagyobb szór­ványterülete a Borsod-Hevesi Egyház­megye. Több éves hagyomány már, hogy augusztus utolsó szombatján Tállyán találkozik a környék evangéli- kussága. Ebben az esztendőben ez a nap is integrálódott a regionális misz- sziói napok sorozatába, és így még szélesebb lett a vonzása. A szomszé­dos Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye gyülekezetei is megmozdultak, még a 160 kilométerre lévő kölesei gyüleke­zetből is érkezett küldöttség. így, hála Istennek, közel háromszázan zsúfolód­tunk a szépen felújított tállyai temp­lomba, melynek falán emléktábla hir­deti: itt keresztelték Kossuth Lajost... Igen fontos a múlt, fontosak a gyöke­rek is! A résztvevők közül többen is ebbe az irányba szóltak hozzá a plé- numban felvetett egyik legizgalma­sabb kérdéshez: vajon ma miért fogy­nak gyülekezeteink? Hogyan lehetne megállítani, sőt, megfordítani ezt a fo­lyamatot?! Volt, aki úgy vélte, nem va­lami görcsösen erőltetett újban, mo­demkedésben rejlik az egyház jövőjé­nek kulcsa, hanem sokkal inkább a klasszikus lutheri örökség megőrzésé­ben, ápolásában, elevenen tartásában. Volt, aki még mélyebbre ment, és min­den erőtlenségünk okát abban látta, hogy elszakadtunk a bibliai, krisztusi alapoktól: eltűnt életünkből a napon­kénti csendesség, Istenre figyelés. Többen adtak hangot annak, hogy mennyire hiányzik felpörgetett tempó­jú életünkből a megállás, a találkozás, az egymásra figyelés ajándéka, öröme családban és gyülekezetben egyaránt. Ezért is volt élmény ez a nap, mely so­rán újra tudtunk együtt, Istenre és egy­másra figyelni. Kicsiny szórványgyülekezetekből ér­kezőknek jó volt átélni: talán mégsem vagyunk olyan kevesen, talán mégsem vagyunk „utolsó mohikánok”, egy na­gyobb családhoz tartozunk... Jó volt látni a reményt keltő friss hajtásokat: a nyírszőlősi „Filadelfia” ten-sing cso­port fiataljainak lelkes, színes szolgá­latát. Lelkészük, Győrfy Mihály beszá­molt arról, hogy hányféle módon kere­sik az elveszetteket a telefonos szolgá­lattól a nemrég beindított kisvárdai missziói munkáig. Mindezekről már nemcsak a gyülekezet hírlevelén ke­resztül adnak rendszeres tájékoztatást, hanem az internetet is felhasználják! A hit leleményességével számtalan esz­köz állítható az evangélium terjeszté­sének, a missziónak szolgálatába. Nem igaz, hogy egyházunk, vagy egy-egy gyülekezete törvényszerűen fogyásra van ítélve. Isten megfordíthat folyamatokat, adhat növekedést ki­sebbségi, szórványhelyzetben élő nép­ének is, ha nem csupán saját gyenge­ségünkre, környezetünkre figyelünk, hanem felfedezzük, hogy olyan hatal­mas Urunk van, Akinél semmi sem le­hetetlen. Hiszem és remélem, hogy ebben a felismerésben, reménységben megerő­södve indultunk tovább Tállyáról. Ezt a megerősödést segítették a nap szol­gáló lelkészei: Balikó Zoltán, Bozorády Zoltán, Gáncs Péter és Veczán Pál, valamint a kicsiny helyi gyülekezet áldozatos vendégszeretete. G.P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents