Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-09-13 / 37. szám
4.oldal 1998. SZEPTEMBER 13. Evangélikus Elet Jézus Krisztus neve által tartatunk meg (Nyolcadik nyári kántorképzö tanfolyam Orosházán) A fenti címet adtuk az idei orosházi kántorképző tanfolyam igetémáihoz, mivel az Apostolok Cselekedetei bibliai könyvvel foglalkoztunk tüzetesebben, és ez volt a bibliaverseny témája is. A tanfolyam 1998. július 19 - augusztus 1-ig tartott. Idén is voltak nehézségeink, melyek csaknem lehetetlenné tették a megrendezést. Az egyik problémánk az volt, hogy ahol már két éve szervezzük a tanfolyamot, az Orosházi Evangélikus Általános Iskolában, ott most a tetőtér belső építése miatt nem lehettünk. Ahol most beszállásoltuk magunkat, ebben az épületben nincs zuhanyzó, ezért az evangélikus általános iskolába jártunk át tisztálkodni. Három nappal a kezdés előtt derült ki, hogy nem lesz karvezetőnk, így az előadók felváltva vezényelték a kórust. Ezekből és más gondokból eredően csak kisebb létszámmal tudtuk megszervezni a tanfolyamot. Szerencsére az idén kevesebb jelentkezőnk volt, így senkit sem kellett visszautasítanunk. Tizenkilenc résztvevővel és öt előadóval folyt a munka. A résztvevőknek idén több lehetősége volt zenehallgatásra. Egy alkalommal, Finta Gergely orgonaművész tartott előadást J. S. Bach Lipcsei koráljairól, másnap pedig hangversenyt adott az orosházi evangélikus templomban. A zenés áhítaton Medvecki Szilvia énekelt szoprán szólót és közreműködött a kántorképző énekkara. Egy este a hallgatók J.S. Bach O Gott du frommer Gott korálpartitáját ismerhették meg, másnap este pedig elénekeltük a koráit oly módon, ahogyan azt Bach idejében tehették: felváltva szólt az orgona és a kántorképző tagjaiból álló gyülekezet. Másik alkalommal pedig a Dór toccata meghallgatására volt lehetőségünk. Második alkalommal rendeztünk akadályversenyt. A játék mellett célunk egy kicsit Orosháza megismertetése a résztvevőkkel, hiszen az állomások Orosháza utcáin voltak találhatók. A versenyt az orosházi gyülekezet ifjúsága szervezte. Új dolgok is voltak az eddigiekhez képest. A napirendbe illesztettünk bibliakört. Négy fos csoportokra osztottuk a résztvevőket, és minden nap ezek a csoportok 3-3 fejezetet olvastak el az Apostolok Cselekedeteiből, majd az aznapi résszel kapcsolatban felvetődött kérdéseket beszélték meg. Újdonság volt az is, hogy festettünk egy nagy, falra erősíthető képet Pál apostol 2. missziói útjáról. Ezen a képen haladási mezők voltak, mint egy társasjátékban. A négy hangszeres csoport versenyzett egymással. Színes rögzítőtűk voltak a „bábuk”. Pontoztuk bizonyos szabályok alapján az aznapi munkát (hangszeres órára való felkészülés, órai munka, szolfézs), pontot lehetett szerezni vacsora után a feltett kérdésekre, valamint a takarodó betartására. (Bizonyos esetekben visszafelé is lehetett haladni a missziói úton.) A takarodót azért pontoztuk, mert az eredményes tanuláshoz és a szolgálatokhoz szükséges a pihenés, hiszen reggeltől estig kemény munka folyt. Minden évben van valami, amire azt mondhatjuk, hogy a legjobb volt. Tavaly előtt voltunk a legtöbben, (45-en), tavaly volt az addigiakhoz képest leggördülékenyebb, így legjobb a tanfolyam. Idén viszont az énekkar volt a legjobb. Kevesebben voltunk, de nagyon szépen szólt a kórus, aminek különösen is örülök, hiszen a kórust tartom a kántorképző tanfolyamok lelkének. Az énekismeret területén is javulás észlelhető. Még mindig sokan vannak, akik ötvennél kevesebb éneket ismernek, de már többen megtanulták énekeskönyvünk összes dallamát, és vannak, akik lassan 200 dallamot fognak ismerni énekeink közül. Nagy örömünk az, hogy az idei tanfolyamon is sokakat megszólított Isten Igéje, sokakban felébredt a vágy, hogy személyesen is találkozzanak Jézus Krisztussal, mint Megváltójukkal. Őértük imádkozunk. A reggeli és a vacsora lebonyolításában az orosházi asszonyok jó szívvel és érezhető szeretettel segédkeztek. A tanfolyam előkészítésében és a tanfolyam utáni hurcolkodásban pedig az ifjúság tagjai voltak a segítségemre. Isten áldását kérem mindazokra, akik bármilyen módon is segítettek minket. Bizonyára Istennél számon vannak tartva. Kérjük, hogy akit Isten eme indít, imádságban hordozza az orosházi kántorképző ügyét, aki pedig teheti, pénzbeli adománnyal legyen segítségünkre, mivel szeretnénk új harmóniumokat vásárolni, hiszen minden hangszerünknek van valami hibája (leszakadt pedál, szökik a levegő, leragadt hangok, kevés billentyű... stb.) . Azonkívül reményünk van arra is, hogy néhány éven belül saját épületbe költözhet a kántorképző, ahol viszont zuhanyzót, ebédlőt... stb. kell majd kialakítani. Zárásként álljon itt egy bibliai idézet, amely szólt a tanfolyamon előadóknak, segítőknek is, és ami a kántorképzés célja is: „Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok. " lSám 7,3. Sz.É. Vasmenyegző Vecsésen Kevés házaspár kapja meg azt a kegyelmet Istentől, hogy házasságkötésük 65. évfordulóján ismét megerősíthetik egymás iránti hűségüket az oltár előtt. Ludrovszky Emil és felesége Polgár Irén 1933. szeptember 2-án kérték Isten áldását közös életükre. 65 év után bár ugyanazon a helyen és időpontban álltak oltár elé, rajtuk kívül minden megváltozott. Az 1932-ben épült templom, melynek oltára előtt házasságot kötöttek, 1944-ben elpusztult. Annak a fundamentumára épített új templomot a gyülekezet 1971-ben, és most ennek a régi helyén álló újnak oltára előtt ünnepelt a gyülekezett több, mint két évtizeden át igen aktív felügyelője - aki ma is tiszteletbeli felügyelő - Ludrovszky Emil és felesége. Dr. Helle Ferenc helyén Marschalkó Gyula állt, és emlékezett a 65. Zsoltár alapján az elmúlt évtizedek közösen átélt dolgos hétköznapjaira, ünnepeire, és az ünneplő házaspár tragikus körülmények között előrement leányára, akit a feltámadás napján olyan fiatalon kapnak vissza az Úrtól - ahogyan elváltak egymástól. Rezessy Miklós, a gyülekezet lelkésze, Ézs 42,3 igéjével áldotta meg a jubilánsokat, és imádságban kérte Istent, hogy akiket egymásnak adott segítőtársul a múló időben, azok az, O, időt nem ismerő országában is együtt élhessenek szeretetében. Ezután a gyülekezet nevében Szabó Dénesné felügyelő köszöntötte az ünnepeiteket. Az urbanizációról Irány: A VÁROS! (I. rész) A z urbanizáció a századfordulón, de különösen jelen századunk első évtizedeiben már jelentős tényezője volt a hazai életnek. Az ipar, a kereskedelem és közlekedés fejlődése itt is előidézte a népvándorlást, a faluról városba sodródás jelenségeit, de sokkal kisebb mértékben, és részben más átalakulás kíséretében, mint a gyorsabban iparosodó országokban. Egyházi életünket azonban ezek a kisebb arányú népmozgások és átalakulások is érzékenyen érintették. Népegyházunkat főleg a tradíció erői tartották, és a változások, a népkeveredés, az új életformára való áttérés zökkenőit a tradíciók halványodása kísérte. Az új életkörülmények között, az új környezetben a régi tartókötelékek szakadoztak, újak létrehozásához pedig nem voltak meg a belső, lelki erők, de legtöbb helyen hiányzott az olyan egyházi légkör is, amely erőteljes, konstruktív, vonzó hatásokban jelentkezett volna, éppen akkor, amikor kialakult az új környezet, és hatni kezdett az új életformára. Egyházi életünkben már ekkor sem, és ezután sem volt meg a képesség és hajlandóság arra, hogy megfelelően nyomon kísérjük az urbanizációval érintett híveinket és családjaikat. A tradíció és a vérségi kapcsolatok konzerváló erejére épített egyházunk vezetősége, és lelkészi karunk sem általánosságban, sem pedig részleteiben nem vették eléggé komolyan ennek a folyamatnak az egyházi következményeit: egyházunk esetében a további szórványosodást, nagyobb gyülekezeteinknél a - talán csak átmeneti, de érzékelhető - létszámcsökkenést, a kisebbeknél a jelentős mértékű meggyengülést, az új centrumokban pedig a gyülekezeti élet megszervezésének a szükségességét. Tudatos, világos és az egész egyházra kiterjedő felmérésre, és az intézkedések összehangolására lett volna szükség, de ez elmaradt. Megemlítjük, hogy később, különösen Kapi és Raffay püspökök szolgálata idején történtek ilyen jellegű intézkedések, és több gyülekezetünk megszervezése az Ő püspöki szolgálati idejükre esett, azonban így sem merült ki maximálisan, minden cselekvési lehetőség. Másutt, pl. a nagy, alföldi gyülekezetekben a gyülekezetek felosztása lett volna égetően sürgős feladat. Egyes ipari centrumokban viszont jól sikerült a gyülekezetszervezés, és ezek a gyülekezet igyekeztek szolgálatukkal ellátni a kis- és szegényparasztból lett munkás lelki igényeit, és régi, otthoni gyülekezete helyett „lelki otthont” nyújtani számára, így pl. Hatvan, Eger, Miskolc, Diósgyőr-Vasgyár, Ózd, Salgótarján esetében. A városi fejlődést a hazai gazdasági erők hatása irányította. Az a város emelkedett ki a többi közül, amelynek a lakossága eredményesebben kapcsolódott be az új rendszerű gazdálkodásba. Ez viszont csak egyes városokban jelentette az erősebb iparosodást. A legtöbb magyar város kapitalista fejlődésére is az egyirányú agrárjelleg maradt a jellemző. Főleg így volt ez az alföldi városokban, ahol az ipar - mégha fejlett is volt - másodlagos szerepet játszott. A város szerkezet is kezdeti, agrárjellegű maradt, és erősen kivehető volt az elkülönülés a polgári és a paraszti városrész között. Dunántúlon a városiasabb városcentrum dominált. Az Alföldön ez a városmag aránylag kicsiny maradt. A századfordulóra a városfejlődés - Budapesttől eltekintve - elsősorban mégis az alföldi városokban figyelhető meg. A céhes ipar szétesése idején a kézműipar elsorvadása miatt, és a korszerű gyáripar fejlődésének hiányában a dunántúli városok inkább hanyatlottak; csak 1914 után kerülték el a fejlődésben az alföldi városokat. Az alföldi városok - ahol egyházunk néhány kivételtől eltekintve csak kisebb gyülekezetekkel volt képviselve - kezdeti lendületét a meglévő ipar sorvadása, a kezdődő gyáripar lassú fejlődése mellett is biztosította agrárjellegük; ugyanis Ausztria árnyékában a hazai kapitalista fejlődés is agrárjellegű volt. A születő ipar erősebb fejlődése főleg az élelmiszer- és malomipar területére korlátozódott, és ezért nagyobb népmozgást idézett elő. A századvégi agrárszocialista mozgalmak elemi erővel jelezték, hogy komoly gondok „feszítették” parasztságunkat! A termelés mellett a közlekedés fejlődése is befolyásolta a városiasodást. A vasút lépett az első helyre a viziutak és az országutak mellett, és a városiasodás energiáinak a hordozójává vált. Addig jelentéktelenebb városokat - mint pl. Mosonmagyaróvár, Nagykanizsa, Pécs, Szombathely - emelt ki. Ezeknek a városoknak gyülekezeti élete az „utánpótlást” már ekkor is a környező falvak gyülekezeteiből kapta! A népmozgás zöme mégis Budapest és peremvárosai felé irányult. Ezek népességnövekedése, a vidéki ipari és forgalmi központok növekedésével együtt kb. másfélmillióra tehető. Ugyanezen idő alatt az agrámépességű városok népességnövekedése együttvéve alig százezer. A vidéki városok igazi urbánus fejlődését még vontatottabbá tette Budapest erősen centralizáló szerepe. Ebben a - csak hazai arányokban nagy - népvándorlásban elvesztek az evangélikusok. A milliós létszámú Budapesten kb. 45.000 személy. A népmozgás következtében máshol is szaporodott az evangélikusok száma, és ahol megfelelő gondozásban részesültek, ott új gyülekezetek alakultak, így pl. Salgótarjánban, Keszthelyen, Dombóváron, Kaposváron, Szekszárdon. Ezek az adatok azért érdekesek, mert főleg a Dunántúlon jellemző az ellenreformáció kora óta kizárólag római katolikusok által lakott városok ipari, kereskedelmi, közlekedési, művelődési gócponttá válása következtében megindult népkeveredés. Először csak szórványosan jelentek meg az evangélikusok az ilyen helyeken. A jobb megélhetés keresése vitte őket. A legkülönbözőbb országrészek képviselői találkoztak és mérték ösz- sze életrevalóságukat. A régi környezetükből, anyagyülekezetükből való kiszakadásuk, a szélrózsa minden irányában történt szétszóródásuk az-ősi gyülekezet morzsolódását jelentette; ugyanakkor azonban kézzel fogható bizonyíték, hogy milyen életerőt, és gyülekezetformáló bázist képviselt néhány ember hite, buzgó- sága, és összefogása, az idegenben történt testvéri egymásra találás. Evangélikus híveink általában az iparban, a kereskedelemben, vasútnál, postán, ügyvédi gyakorlatban tudták lábukat legjobban megvetni. A korszak kívánalmának megfelelően, egyházunk a szervezkedésnél jó hasznát vette a jogászoknak. Az egyházkormányzásban is készségesen közreműködtek. Ez természetesen a .jogászias szemléletmód” megerősödését is jelentette az egyházban. A római katolikus területeken alakult új gyülekezetek kezdeti lendületét nem egyszer erőteljesen ihlette az ezeken a helyeken a reformáció korában virágzott, de a rekatolizáció által elpusztított eklézsiák gazdag története. Ezek a kicsiny gyülekezetek másfél- két évszázad után a reformáció egyházának letört zászlaját emelték fel újra. Mindennek a fordítottja is igaz: a szét- szóratás, az ősi gyülekezetek tradicionális közösségéből való kiszakadás az evangélikusság nagyarányú elvérzését is jelentette, hiszen közismert, hogy az ún. történelmi egyházak közül a nálunk legkisebb evangélikus: a szórványhelyzetet tekintve az első! Nemcsak a fejlődő városok szívó hatása sokszorozódott meg, és végezte a tömbevangélikusság porlasztását, hanem a többségben volt római katolikus népelem kohéziója is jobban érvényesült a tovább szórványosodó evangélikussággal szemben. Eddig evangélikus többségű helyeken a beköltözések és a szaporaságban megvolt nagy különbözőség folytán, lassan megfordult a számarány. A kisebbségi sors pedig egyik helyen elmélyülő, intenzív egyházi élethez, másutt pedig felszívódáshoz vezetett. A veszteglő vagy fogyó lélekszámú gyülekezetek kérdése más vidékekre is jellemző volt. Világi szerzők is felfigyeltek az egyes falvak lélekszámában az elköltözések folytán beállott csökkenésre. Különösen Fejér, Somogy és Veszprém, kisebb mértékben pl. Zala megyéből húzódtak sokan Budapestre: különböző gyártelepekre, üzemekbe, kereskedelembe, szolgáltatóiparba. Érdekes a fejlődő ipari központok népességének növekedése. Pl. Ózd teljes lakossága 390 %-kal, Diósgyőré 292 %- kai, Salgótarjáné pedig 270 %-kal nőtt az 1869-1910 közé eső időszakban. Az evangélikus lakosság növekedésének aránya szinte eltörpül a teljes lakosság növekedésének arányszáma mellett. Az új gyülekezet után vágyakozók beilleszkedését sok helyen nehezítette, az idegenkedést fokozta az a szomorú tény, hogy az érkezetteket, a betelepülteket nem egyházi módon, hanem adminisztratív intézkedésekkel, az egyházi és iskolai adóztatásnak a korszakra jellemző eszközeivel igyekezett beszervezni az egyház. így az egyházfenntartók helyett nagyon gyakran ellenségeket szerzett magának. A városba költözést jól érzékeltetik a városi lakosság növekedésének egyéb, százalékos mutatói is. Az ország összlakossága, 1869-1910 között 33 %-kal gyarapodott. Ugyanakkor a törvényhatósági jogú városoké 117 %-kal nőtt, az un. rendezett tanácsú városok népességgyarapodása pedig 59 % volt. Ezzel szemben a falvak lakosságának szaporodása 10 %-kal alatta maradt az országos átlagnak, mindössze 23 % volt. A város tehát vonzotta, a falu pedig taszította az embereket, már ekkor is. Ez a tény pedig a későbbiek folyamán még egyre nyilvánvalóbbá vált! A városok felszívó ereje mindenütt érezhető volt, legjobban azonban Budapesté, amelynek népszaporodási arányait ekkor Európában egyetlen város sem szárnyalta túl! (Folyt. Köv.) Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét! Hangzik a vasárnapi ige Útmutatónkból. Énekelünk itt a Hévízi Kórház Kultúrtermében, mely az istentisztelet megtartására vasárnaponként át van alakítva. Vasárnapról vasárnapra összegyűlünk az ige hallgatására, éneklésre. Öröm, hogy az ország, sőt Európa különböző helységeiből idejött, gyógyulást kereső emberek, lelkűkkel is törődnek. Olvassák hirdetéseinket, eljönnek istentiszteletünkre felekezeti különbség nélkül. Kell Hévízen a templom, amit az evangélikus és református testvérek közösen szeretnének. Kell, hogy az istentiszteletek megtartását a harang kongása hirdesse, és az ige hirdetésének méltó helye legyen. Milyen öröm lett volna számunkra, ha a Hévízen üdülő Trajtler Gábor orgonaművész, aki 16-án és 23-án eljött közénk, csodálatos szolgálatával már a templom orgonáját szólaltathatta volna meg, nem itt e kis hordozható villanyorgonán kellett volna az istentiszteletet emlékezetessé tennie. Hála és köszönet érte, hogy orgona kíséretével közösen énekelhettünk. Szeretnénk már karácsonykor a felépült templomban hálaadó istentiszteletre menni, és ott énekelni. Valóra váltásához még sok-sok adományra, anyagi segítségre volna szükségünk. E közösen építendő templomunk befejezéséért mindkét testvérgyülekezet igen nagy akarattal és szeretettel küzd, és tudjuk az Úr csodásán működik. Burgbardt Eta B.B.
