Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-08-30 / 35. szám

Evangélikus Élet 1998. AUGUSZTUS 30. 3.oldal Folytatás az első oldalról A püspök igehirdetését Jn 3,30 verse alapján mondta. Keresztelő János szava hangzott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. ” A Krisztusban való összetartozás munkásai lesztek. így is mondhatnánk: valakié lettetek! Mégis az ige szava ezt mondja: Krisztusnak kell növekednie, nektek pedig kisebbé lenni. Az a Keresztelő János, aki ezt mondta, azt hirdette: Térje­tek meg! - és hozzátette, a fejsze már a fák gyökerére vettetett. ítéletet hirdetett. Igazmondó volt, Heródes- nek is szemébe mondta a há­zasságtörés bűnét, fejét vet­ték érte. Próféta volt, de nem a Messiás. Jézus is a megté­rést hirdette - és ez ma is ak­tuális. De Jézus nem fenye­getett a fejszével. O simoga­tott, magához hívogatott. Kit kell hirdetnünk? János vagy Jézust? Bizony gyak­ran törvényt prédikálunk az evangélium helyett. Pedig bizonyos, hogy Jézusban van igazságunk, a gyüleke­zeti szolgálatban ezért kell evangélizál- nunk, Krisztust hirdetnünk, akaratát tel­jesítenünk és nem Jánost. Az igazság mellett a szeretet a nagyobb. Egymást is kell gazdagítanunk és velünk imádkozik a gyülekezet is, hogy az evangélium szolgálatában éljük életünket. ' A gyülekezetnek ez a melléjük állása nyilvánul meg a fiatal Somogyi Zoltán énekes köszöntésében és abban is, hogy több százan vállalták Jézus közösségét az úrvacsorában, hogy így legyenek a felavatottakkal is közösségben. Az ünne­pi alkalmat megragadva a gyülekezet kérte püspökét arra is, hogy a templom­Az úrvacsora közösségében mindnyájan egyek voltak... ban elhelyezett nemzeti zászló felett mondjon áldást. Az már megszokottá vált, hogy ilyen alkalmak után nem osz­lik szét azonnal a gyülekezet. Lelkészek, családok, gyülekezeti tagok, vendégek jókívánságaikkal körülveszik a fiatal in­dulókat. így volt ez a nyáron minden olyan helyen, ahol avatáson vettünk részt. Pestszentlőrincen és Budavárban, Tótkomlóson és Pápán vagy Celldömöl- kön. Mindenütt öröm volt látni, hogy meny­nyire érdeklődtek a gyülekezeti tagok. A püspöknek vagy a teológia küldötteinek még itt is akad feladat. Kérdeznek és tudni akarják, hogyan fo­lyik egyházunk élete az or­szágban, mennyien készül­nek az egyetemen a lelkészi pályára. Néha egy kis kon­ferenciával felérnek ezek a beszélgetések, tudósítások. Ezért írtam le írásom elején, hogy felkerekedik egy-egy vidék evangélikus népe és jól esik a találkozás, a hit­ben és főleg a közösségben való megerősödés. Mert ilyenkor látszik meg az, hogy lehetnek különböző gondolatok, nézetek az egy­házban, de mégis egy egy­ház, egy közösség vagyunk Krisztusban és drága ne­künk ez az örökség. Remé­nyünk lehet, hogy ezt a közösséget fog­ják ápolni azok a fiatal szolgatársaink is, akiket most bocsátunk ki, ordinálunk a szolgálatra. T. Egy magyar evangélikus Texasban A munkámmal kapcsolatban sokat uta­zom, Ázsiától Amerikáig, Finnországtól Mexikóig számos országban jártam már. Amikor az idő engedte, hivatalos mun­kám elvégzése után igyekeztem megis­merni az adott országot, az embereket és szokásaikat. Szívesen látogattam múzeu­mokat, nézegettem épületeket kívülről- belülről, próbáltam megfigyelni, hogyan élnek mások, miről beszélgetnek, mit esznek és isznak. A mindennapi élet ter­mészetes velejárója a vallásgyakorlás, ami az adott ország politikai rendszerétől függően nyíltan vagy titokban, négy fal között zajlik. Az Egyesült Államokban nagyon sok templom van, azonban sok az olyan kis gyülekezet, amelyiknek nincs temploma, és iskolában vagy más üres termekben tartanak istentiszteletet, majd később fel­építik imaházukat vagy templomukat. Ugyanakkor hatalmas, több ezer embert befogadó, stadionméretű termekből az egész országot behálózó televízióállo­mások sugároznak istentiszteleteket, s így kialakult egy különleges szolgálat, az úgynevezett tele-evangélizáció. Ez az igehirdetési forma hozzám soha nem tu­dott közel jutni, mert hiányzik a termé­szetes emberi kapcsolat, és néhány ige­hirdető - számomra riasztó módon - szí­nészi képességeit csillogtatva eltereli a figyelmet Jézus emberekhez szóló taní­tásáról. A texasi Houston egyik elővárosában, a 45000 lakosú Kingwoodban élünk. Ami­kor ideköltöztünk, felütöttem a telefon­könyvet, hogy gyülekezetei keressek magamnak és családomnak. 45 címet ta­láltam (2 lutheránus, 2 anglikán, 3 pres- biteriáüus, 5 metodista, 11 baptista, 1 ka­tolikus, valamint 21 olyan, amely feleke- zethez nem tartozik.) Felkerestem, s csa­ládommal együtt néhányszor elmentem a hozzánk közel lévő evangélikus temp­lomba, amely egészen más, mint a ná­lunk lévők; itt nincs torony, s a harang sem szól vasárnap reggel. A hívek részé­ről mindjárt az első alkalommal szokat­lanul meleg fogadtatásban részesültem, ugyanis az offertórium ideje alatt a lel­kész felkért mindenkit, hogy üdvözölje a körülötte lévőket, különösen az újonnan érkezetteket. Ez minden istentiszteletem megtörténik, ami feltétlenül közelebb hozza egymáshoz az embereket. Az is­tentisztelet befejezése után a lelkész megy ki először, és a bejáratnál kézfo­gással is üdvözli a híveket, néven szólít­va legtöbbjüket. Az offertóriumot szinte mindenki csekkel adja, így az első alka­lom után egy üdvözlő-köszönő levelet kaptam a lelkésztől, tekintettel arra, hogy a csekken minden adatom szere­pelt. Ezek után telefonon felhívtam és bemutatkoztam, megemlítve, hogy édes­apám evangélikus lelkész Magyarorszá­gon, és szeretném, ha gyermekeim be­kapcsolódhatnának a konfirmációs okta­tásba. Ettől kezdve mint vendég kezdtünk jár­ni a Christ the King nevű evangélikus templomba. Előkészítő leendő egyháztagoknak Ebben a gyülekezetben rendszeresen indítanak egy bibliaóraszerű sorozatot, ahová azokat hívják meg, akik valami­lyen módon jelét adták, hogy szívesen látogatják az istentiszteleteket, s minden valószínűség szerint egyháztagok szeret­nének lenni. Egy ilyen meghívót kap­tunk mi is, s elkezdtük a tíz hetes Visions and Values (Nézetek és értékek) elneve­zésű tanfolyamot, melyet egy olyan há­zaspár vezetett, amelyik már régóta tag­ja a gyülekezetnek. Az első alkalommal a gyülekezet egyik állandó tisztségvise­lője köszöntött bennünket. Mindenki ka­pott egy nevével ellátott kitűzőt, hogy egyszerűbb legyen az azonosítás. Min­den alkalommal előre megkaptuk az elő­adás témájának leírását, s egy Bibliát is adtak a második előadás alkalmával. A témák a következők: - Jézusban hinni; A mi üdvösségünk; A hallatlan kegyelem; Megigazulás és kegyelem; Reményünk a szellemi fejlődésben; Kapcsolatok építé­se a szeretet jegyében; Imádság; Urunk, taníts bennünket imádkozni; A gyüleke­zet támogatása a szellemi ajándékok megnyilvánulásában. Az összejöveteleken mindenki kérdez­hetett, a beszélgetések vezetői is érdek­lődtek a mi tapasztalatainkról, érzéseink­ről és véleményünkről. Lévén egyedül, aki Európából származtam, beszámol­tam a magyarországi szokásokról, az itt­honi emberi kapcsolatokról. Ezeket a vasárnapi tanfolyamokat a gyülekezet lelkészének két esti biblia­órája követte, ahol az addig elhangzottak mélyebb teológiai magyarázatát kaptuk. Itt is kötetlenül beszélgethettünk. Min­denki megkapta Luther Márton Kiskáté­ját, majd a lelkész egy kérdőíven kérte válaszainkat arra a kérdéskörre, melynek összefoglaló címe: Hitem Jézus Krisztus­ban. Ezenkívül egy pár soros nyilatkozat aláírását is kérte, amelyben kinyilvání­tottuk, hogy ha tagok leszünk, anyagilag és szellemileg segítjük a Christ the King gyülekezetét. (A gyülekezet anyagi hely­zete egyértelműen a hívek adakozásának függvénye.) Az anyagi hozzájárulás ösz- szege nincs meghatározva, mindenesetre a lelkész elmondta: „Eddig mindig volt a fejem felett fedél, nem éheztem sem én, sem a családom, és mindig fel tudtam öl­tözködni.” Ezután következett az ünnepélyes egy­háztaggá fogadás, a vasárnap délelőtti . istentiszteleten. Mindannyian kimentünk az oltár elé, ahol a lelkész megáldott bennünket, közösen imádkoztunk, majd egyenként, nevünkön szólítva bemuta­tott a gyülekezetnek. Mindenki megtap­solt bennünket (egyébként az itteni templomokban gyakrabban hangzik fel taps és nevetés, a kapcsolatok és a szoká­sok sokkal közvetlenebbek, szinte klub­hangulat érződik - néha az istentisztele­teken is.) Ettől kezdve hivatalosan is egyháztagja lettünk a gyülekezetnek. (folytatás a következő számban.) ifj. Mátis István Dr. Bálint Zoltán missziói kőrútjának terve (augusztus-szeptember) 30. vasárnap - Óbuda 31. hétfő - Nagytarcsa 1. kedd - Budavár 2. szerda - Vanyarc Az első 110 év 3. csütörtök - Lelkészi Csendesnap - Ev. Teológia este - Zugló 4. péntek - Deák téri Gimnázium, este - Cinkota 5. szombat - Pécel 6. vasárnap - Irsa Evangélikus missziótörténet Pápua Új-Guineán 2. rész Ha a most következő történeteket három szóban összefoglalnám, ez a három szó a Hit,, Bizalom. Kitartás lenne. Út a szigetekre 1890-re öt új német misszionárius érkezett, s a munkát kiterjesztették a Tami-szige- tekre is. A tamik hajózó, kereskedő népek voltak. A remények, melyek szerint a ke­reskedelmi utak láncszemein keresztül kezdődhet az evangélium terjesztése, úgy tűnt, valóra válnak. A tengerparton fekvő kis állomáson - Simbangon - azonban a tarthatatlanná vált egészségügyi helyzet arra kényszerítette Flierl-éket, hogy másik telephely után néz­zenek. Flierl hosszú távú terveiben egy hegyek között felállított telephely szerepelt, mely az első lépés lenne az ott élő Kote nép felé. Az első felfedező út során maga a törzsfonök volt Flierl vezetője, aki bíztatta, hogy minél előbb térjen vissza vasszer­számokkal, s akkor emberei megépítik számukra a házat a hegygerincen. Igaz, a tu­lajdonviszonyok még mindig teljes mértékben átláthatatlanok voltak, az építkezés meghívás alapján elkezdődött. 1892 végén Flierl és családja beköltözhetett a hegyen épült új állomásra. Immár 6 év telt el a missziói munka kezdete óta, de Pápua Uj-Guineán még egyet­len ember sem keresztelkedett meg. A bajor igazgatótanács nem volt igazán elége­dett, több látható eredményt sürgettek. „Nagy türelemre és hitre van mindannyiunk­nak szükségünk, különös tekintettel a viszonylag sikeres kezdeti időszakra ” - írták haza a bizakodó misszionáriusok, s töretlenül folytatták a missziós központok lánco­latának építését. Azok a fiatalemberek, akik velük éltek az állomásokon, vitték visz- sza falujukba az „új életmód”-ról tanultakat. A tevékenység bővülésével már nem­csak lelkészeket, evangélistákat, hanem egészségügyi és műszaki szakembereket is küldött a bajor egyház Pápua Új-Guineába. 1899-et írunk, s még mindig nem történt egyetlen keresztelés sem! Még nem sike­rült igazi kapcsolatot találni a bennszülöttekkel, világos bepillantást nyerni törzsi hi­tükbe. Nem ismerték még fel tradicionális vallási életük mélységeit, nem tudták át­látni a tabuk, átkok, rontások áthatolhatatlan szövevényét, a rettegés és megkötözött- ség gyökerét. Tizenhárom év - kézzel fogható eredmény nélkül. Érdemes ezt folytatni egyálta­lán? Igen: hit, bizalom, kitartás - mindhárom erős volt bennük. Merészen hitték, hogy Isten munkálkodik, s egy napon beérik a gyümölcs, melyért oly sokat fáradoz­tak, mégha talán nem is mindannyian örülhetnek már neki. Vajon eljön ez a nap? Erről szól majd missziótörténeti sorozatunk következő része. Bálintné Kis Beáta Tantestületi kirándulás Görögországba A négy évvel ezelőtt újra indított aszó­di evangélikus gimnáziumunkban idén került sor az első érettségire. A gimnázi­um tanári kara a sikeres vizsgák és tan­évzárást követően július első két hetében tanulmányi kirándulásra indult. Az útvo­nal: Erdély, Bulgária, Törökország és Görögország volt. A tanárok és házastár­saik mellett erdélyi egyetemisták és ta­nárok is részt vettek a gyönyörű tájakon, városokon és nevezetes emlékhelyeken át vezető, közel hatezer kilométeres úton. Nehéz lenne egy újságcikk keretében mindarról a sok élményről, látnivalóról beszámolni, amiben részünk lehetett, ezért csak a számomra legemlékezete­sebbeket idézem fel. Miután megtekin­tettük a bánffyhunyadi református temp­lomot, Kolozsvárott a Szent Mihály templomot és Mátyás király szülőházát, sétáltunk Brassó gyönyörű óvárosában. Egy rövid városnézés erejéig láthattuk Bukarest gigantomániáról tanúskodó be­tonrengetegét, majd Várnát és Neszebárt érintve végighaladtunk a Fekete-tenger nyugati partján. Ezután érkeztünk meg Isztambulba, ahol a rengeteg török ill. mohamedán ne­vezetesség mellett mindannyiunkat le­nyűgözött a keresztyénség közel ezer Az Akropolisz madártávlatból A Szentháromság kolostor esztendőn át leg­nagyobb és legim­pozánsabb temp­loma, az Aja Szó­fia. A keresztyén építészet eme re­mekét igaz, hogy a középkor alko­nyán átalakították mohamedán me­csetté, s ma már csak mint múze­um funkcionál, mégis felejthetet­lenek maradnak a bazilika még meglévő mozaik­jai, a boltívek és a hatalmas kupola. A rómaiak méltán nevezték Kons­tantinápolyi a Vá­rosok Királynőjé­nek. Az óváros mecseteinek és a szultán palotájá­nak sziluettjében gyönyörködhettünk ar­ról a sétahajóról, mellyel az Arany- szarv-öbölből indulva, a kontinensünket Ázsiával összekötő Európa függőhíd alatt elhajóztunk egészen a Boszporu­szig. Másnap megálltunk Rodostóban a száműzött II. Rákóczi Ferenc és írno­kának, Mikes Kelemennek szépen felújított emlékhá­zánál. Görögországban Pál apostol nyomába sze­gődve jártunk Philippiben, Thesszalonikiban, Korin- thoszban és Athénban. Vannak, akik esetleg egy- egy ókori város romkertjé­ben sétálva arra gondol­nak, ugyan mi látnivaló van az ott található köve­ken, fal- és templomma­radványokon, olykor de­rékba tört oszlopokon? Önmagában nézve való­ban nem sok, a hely szelle­me mégis megragadja a lá­togatót, hiszen a rekonst­rukciós vázlatok, térképek és ismertetők segítségével jól elképzelhető: hol és hogyan élhettek egykor az itt la­kók. Az ókori gö­rög kultúra egyéb szenthelyei és vá­rosai, mint például Mükéné, Delfi, Olimpia, a legna­gyobb és egyben máig legjobb álla­potban megmaradt epidauroszi szín­ház, Apollón for­rása, és az Akro­polisz hasonló im­pozáns és egye­dülálló látványt je­lentettek a csoport minden tagjának. Egész más tan­könyvekből képek és illusztrációk se­gítségével megta­nulni a mükénéi, dór és görög épí­tészet alapeleme­it, mint valóságban látni például az Oroszlános kaput, Apollón jósdáját, a Parthenont, az Erechtheiont a Kariati­dákkal, vagy sétálni az Areopágoszon. Ugyanígy lenyűgözött mindannyiunkat Thesszáliában a Kalambaka - medencé­ben található, a geológusok szerint 50 millió évvel ezelőtt képződött sziklák látványa, melyek tetejére a középkorban kolostor-együttes épült: a Meteorák. Amint azt az elnevezés is tükrözi („ta meteóra inonasztiria”, vagyis „kolosto­rok a levegőben”), a sziklacsúcsokra épí­tett kolostorok között sétálva az ember­nek valóban olyan érzése támad, hogy a föld és az ég közötti szférában jár. Túráztunk az Olümposzra, fürödtünk az Égéi - tenger türkizkék vizében, ki­próbáltuk a görög konyha ételkülönle­gességeit, és hazafelé megcsodáltuk a gyönyörű Rilai kolostort és Vajdahunyad várát... Befejezésül szeretnék köszönetét mon­dani dr. Roncz Béla igazgató úrnak, az út szervezőjének és irányítójának, valamint azoknak a szaktanároknak, akik történel­mi, földrajzi, művészettörténeti és teoló­giai kiselőadásaikkal tették még teljeseb­bé és élvezetesebbé a látottakat. Blázy Árpádné

Next

/
Thumbnails
Contents