Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-08-09 / 32. szám
1998. AUGUSZTUS 9. 3.oldal Evangélikus Élet Kiss János Az ébredés munkásaira emlékező sorozatunkban most Kiss János alakja áll előttünk. Ő volt a Fóti Mandák Otthon gondnoka, majd igazgatója. Neve összeforrt a Fóton kialakult belmissziói munkával a számtalan konferenciával, nem utolsó sorban a kántorképző szolgálattal. Fülembe cseng egy régebbi inteijúban elhangzott mondata: „Mint emberek igyekeztünk eltűnni...” Ezt akkor mondta, mikor felsorolta az általa végzett sokféle munkát, szolgálatot. Hadd idézzünk most egy régebbi inteijúból, amelyből röviden elénk tárul életútja. „Nyíregyházán születtem 1912-ben. Itt működtem mint egyházi tanító. - Orgo- náltam a vasárnap délutáni istentiszteleten... - Az ifjúsági és missziói munka keretében Nyíregyháza minden tanyájának minden házát meglátogattam!” Ez a pár vonás munkájának kezdetéről szól. Később Fótra került. Akkoriban hagyta Mandák Mária az épületet a belmissziói munka céljaira. Felkérték az Otthon gondnoki teendőinek az ellátására. A háború utáni években rengeteg konferencia volt itt. Csak ízelítőül any- nyit, hogy a vendégkönyvek szerint pl. 1947-ben a következő alkalmak voltak: Baráti Mozgalom, - Papné, - MELE, - Egyházmegyei Ifjúsági Napok, - Pedagógus, - Vasámapiiskolai Vezető, - Evangélizáció Csendesnapja, - Asszony, - Népfőiskolái előkészítő, - Férfiak, - Ifjúsági vezetők konferenciája. A gondnoki munka sok mindent foglalt magában. Erről így beszélt: „...festettem, mázoltam, tetőfedő munkát végeztem,... Dolgom volt az élelmezés, a napi rend összeállítása, kapcsolattartás a hallgatókkal: évi ezer levelet írok meg. Tartot- tamű reggeli és esti áhítatokat. — Ahogy telnek az évek egyre több a segítség is. Közeli gyülekezetekből a presbiterek eljönnek, betonoznak, lépcsőt készítenek. .Jellemző megnyilatkozása amit segítőtársainak mondott: „Csak azt ne várják, hogy megköszönjem a munkájukat. Ebben a házban nincs megköszönés. Istennek köszönjék meg, hogy az O munkájában segíthettek...” Mint említettük a fóti munka kiemelkedő része lett a kántorképzés. Érdemes idézni, hogy Kiss János hogyan írja le ennek beindulását. Ez a pár mondat jellemzi az ő aktivitását, lelkesedését és azt, ahogyan teljes odaszánással végezte szolgálatát. Mindennek háttere persze az a tény, hogy ő maga a lelki ébredés és az egyházi megújulás embere volt. A fóti munkában is elsősorban a rábízottak hitbeli fejlődését akarta segíteni, nem utolsó sorban az általa tartott reggeli és esti áhítatokban. Szavaiból látható, hogy a megváltozott körülmények között is megmutatta neki Isten, hogy lehet szolgálni szűkebb keretek között is Isten ügyének előrehaladását. - És most lássuk az idézetet: „Amikor az iskolák államosítása után a kán- torság személyi kérdései is felvetődtek, - sürgősen kellett cselekedni, hogy a megüresedett orgonapadokra embereket tudjunk odaültetni. Először gyorsított képzéssel igyekeztünk olyan egyházi munkásokat formálni, akik először csak egy szólamban, majd szorgalmas gyakorlás eredményeként több szólamban kísérték az egyházi éneket. - Kezdéskor egyetlen kölcsön harmóniumon indult az oktatás, aztán szétnéztünk gyülekezeteink padlásán, raktáraiban, - roncsharmó- niumokat gyűjtöttünk és saját kezünk munkájával összehoztunk 3 gyakor- lóharmóniumot...” Persze lehetne még folytatni és felvillantani a fóti munka megkapó pillanatait, például az év végi vizsgákat, ahol a gyerekek izgatottan, kipirult arccal ültek a hangszerek mellé, hogy számot adjanak tudásukról a szülőkkel zsúfolt nagyteremben. Az ott végzett kántorok nagy része ma is szolgál, és többen magasabb zenei képesítést szereztek azóta. A fóti munkának sokféle visszhangja van. Egyik az, hogy zenei táborok alakultak és alakulnak ma is. Végül meg kell említenünk, hogy a nehéz időkben, amikor sem hittan, sem egyházi iskolák, sem ifjúsági konferenciák nem voltak, akkor fiataljaink a zenetanulás „ürügyén” vissza-visszatértek Fótra, ahol megismerték Isten Igéjét, az egyházat és a keresztyén élet gyakorlati útmutatásait. Sokan kaptak itt indíttatást fiataljaink a lelkészi szolgálatra is. Csak pár vonást tudtunk felsorolni Kiss János lelki arcképéből és munkásságából. Ő is az evangélikus ébredés gyümölcse volt. Élete példázza azt, hogy Isten országában mennyit jelenthet egyetlen ember is, aki teljes odaszánással szolgálja az egyház ügyét. Példája sokaknak adott indíttatást, hite sokakat erősített. Hálát adunk érte Istennek! Gáncs Aladár r Pusztító szökőár Pápua Uj-Guineában Az év eddigi legnagyobb természeti katasztrófája a Pápua Uj-Guineában pusztított szökőár. Július derekán Nyugat-Sepik tartományban két súlyos tengeri földrengés váltotta ki. Erejük a Richter skálán elérte a 7-et és 1-10 méter magas hullámokat okozott. Az érintett terület katolikus püspöke szerint, valószínűleg 8000 ember életébe került- íija az MTI. Bill Skate miniszterelnök pedig, aki látogatást tett az elemi csapás színhelyén, úgy nyilatkozott, hogy még mindig 5000 eltűntről tudnak. A hírek után elmaradt a szokásos bejelentés: Az áldozatok között magyar állampolgár nincsen. A Pápua Új-Guineai Evangélikus Egyház két új vezetője. Az érzékeny területi egyensúly fenntartása céljából, ha a püspök a tengerparti területekről származik, helyettesét a hegyvidéki területről választják. (Beiktatásukról a 4. oldalon) Mit is keresne egy magyar Ausztráliától északra a világ 2. legnagyobb szigetén, melynek keleti része Pápua Új-Guinea? Négy millió lakosából már 800.000 az evangélikus gyülekezeti tag, 760 lelkésszel, 900 evangélistával. A népesség 20 évenként megduplázódik, a munkahelyek száma nem nő, a termőföld a jelenlegi művelődési mód mellett nem képes több élelmet termelni, utak gyakorlatilag nincsenek... Bálint Zoltán vízmémök testvérünk a Bajor Evangélikus Egyház és a Magyar- országi Evangélikus Egyház partnerkapcsolata keretében 1996 óta szolgál kint családjával. Vízellátási projecteket tervez, de célja elsősorban nem a projectek növelése, hanem a helyi kollégák képzése a konkrét munkákon keresztül. Örömmel vettük faxon küldött értesítésüket: jól vannak, Isten megőrizte őket. Zoltánt augusztus végén várjuk haza, amikoris négy héten át gyülekezeteket látogat és beszámol munkájáról. Június 8-án írt levelében visszatér arra a kérdésünkre: Mi az aminek a megvalósításában mi segíthetünk? így válaszolt: „Amikre, pontosabban akikre itt szükség van ,az Jézus Krisztusról életével és szavaival minden körülmény között bizonyságot tevő, feladatához értő, jól képzett szakember: orvos, mérnök, közgazdász, teológiai tanár.” Vele együtt i kérdezem: Mit tehet ezek után a magyar evangélikusság? Volna-e * hitünk a nagyobb elhívatásra is mint szakembert adni, kinti szolgálatának költségeit azonban már nem vállalni? Én nem tudom, hogy mikor lesz ehhez erőnk. Én csak azt tudom, hogy közel van az idő, amikor nemcsak magunkról kell gondoskodnunk, mert Isten országában ez a rend. Amikor arról olvasok, hogy Ausztrália és Új-Zéland elsőként segített a szökőár sújtottakon, arra gondolok, mi is megtehetnénk legalább a szegény asszony két fillére szerint. Aki kész erre, adományát az Evangélikus Külmissziói Egyesület 11711034- 20804538 számlaszámára befizetheti. Köszönjük. Bolla Árpád E világon sok fajta él ...... Mo zaikképek női szemmel, női szívvel, rövid amerikai utunkról Gyermekéveink kedves, színes imádsá- gos könyvéből sokszor elmondott imádság jutott eszembe, - talán még nem is tudtam felfogni - amikor 11 ezer méterrel az Óceán fölött, Kanada felé, útitársaimon végigtekintettem. „E világon sok fajta él: néger, sárga, vörös, fehér, Lelket mindbe Te leheltél. Tudom Atyám, hogy mind testvér” Sorok mögé rejteni 3 hét gazdag élményeit - bizony próbára teszi az utazóírót. Férjemmel egyszerű családlátogatásra indultunk. Fiunk ösztöndíjas évét családjával Montrealban töltötte. Végül több magyar református és evangélikus gyülekezetben szolgálhattunk. Talán a kaleidoszkóp színeihez hasonlíthatom a hazahozott élményeket: a „finnes” sziklás, tavas, fenyves kanadai tájat; vagy a bővizű folyók, az Ontario és Erie tó csendjét, titkát. Kisiskolás földrajz ismeretem - most nem az Atlaszon ujjamat végighúzva kísértem a tó partvonalát - élő valósággá vált. A Niagara (indián szó = mennydörgő víz) 50 méteres zuhanása, porzó esése, majd csendes megnyugvása lenyűgöző volt. Technikai érdekességekből is kaptunk ízelítőt. A torontói TV torony 550 méterrel a világ legmagasabb önhordó épülete. 140. emeletéről pompás látványt nyújtott a gyorsan fejlődő városról, 80 emeletes felhőkarcolóiról, taváról, nyüzsgő életéről. Az ottawai Civilizációs Múzeumban az indiánok ősi és mai életébe, valamint művészetükbe kaptunk betekintést. A clevelandi Tudományos Központban vetített 3 dimenziós, térhatású „Mont Everest” c. film lehetővé tette, hogy a 8848 méteres hegycsúcsra készülő expedícióban „személyesen” is részt vegyünk. A lavinák veszélye, a sziklamászás szépsége és gyötrelme, s az utolsó 100 méterek világa (amikor már gondolkodni sem tud az ember, s a magánynak az oxigénmaszkon keresztül hallható lihe- gés az egyetlen társa) - ezt látva átélni félelmetesen szép volt. A természeti és technikai látványokon kívül gyülekezeti, közösségi élményeinkről is szólnék. Montrealban a missziói vacsora 70-80 odavetődött hajléktalannak, szegénynek készült: missziói filmvetítéssel, fúvolaszóval, áhítattal, a lelkész előremondott hangos imádságával - nem könnyű feladat. Magyar templomokban afrikai, ázsiai, görög, angol protestánsok tartanak istentiszteletet. Templomokat eladnak, vesznek; a kisebb, családiasabb kiszolgáló- helyiségekkel, parkolóhelyekkel rendelkezők az előnyösebbek. Az amerikai istentiszteletekhez mindig hozzátartozik a vendéglátás öröme, hiszen sokszor messze távolságból érkeznek a résztvevők. Jó volt együtt lenni, s közösen szolgálni Szabó Dániel református egyházkerületi fögondnokkal, aki Miskolcról érkezett Montrealba egy jubileumi istentiszteletre. Ezen az alkalmon egy ghánai kórus néger spirituálét énekelt törzsi nyelvükön. Mozdulatokban gazdag, örvendező énekük alatt, mintha az egész templom átforrósodott volna. A 100 személyes ebéd páratlan lehetőséget adott a 2., 3. generációs magyarokkal való találkozásra, akik már inkább angolul beszélnek. Mély nyomokat hagyott a torontói református lelkészgyűlés magyar papjaival való találkozás, és a kicsi evangélikus gyülekezettel töltött esti beszélgetés. Végül Cleveland-Nyugat következett, ahol Tamásy Zoltán és Éva (csővári lelkészek) vendégei voltunk, kik 3 éves missziói szolgálatukat nagy hűséggel végzik a csökkenő létszámú evangélikus magyar gyülekezetben. A pünkösdi ünnep lehetőséget adott a köztük való szolgálatra, közös úrvacsoravételre. Férjem prédikált és beszámolót tartott hazai evangélikus egyházunk életéről. Egy estét Bernhardt Béla evangélikus föesperesnél töltöttünk, ahol a Chicagóban tanuló két magyarországi teológiai hallgató is jelen volt. Több kedves 56-os magyar családdal otthonaikban találkozhattunk. Életük, sorsuk alakulása prédikációs, meditációs témákul szolgálhatnak. Bizony nincs könnyű dolga a fogyó magyarok között szolgáló lelkészeknek. Montreal - Ottawa - Toronto - Niagara - Buffalo - Cleveland vonalon közlekedtünk. Ez az 1000 km-es útvonal találkozásokra adott lehetőséget olyanokkal, akik egykor Nyíregyházán, Miskolc- Vasgyárban, Budapesten, Lébényben élhettek. Több gyülekezetben szolgáltam szép énekünkkel, amely értük imádságunk is lehet: „Bármerre járunk, ó Urunk, legyen otthonunk szent házad! Töltse meg mindig templomunk dicséret, hála, imádat! S ha szívünk itt már nem dobog, táruljon égi templomod, Hol néped örökké áldhat.” (288. ének 5. vers) Ezúton is köszönjük a montreali, torontói, clevelandi evangélikus és református lelkészek és a magyar családok törődését, vendégszeretetét. Kedves élményekkel hazatérten egy levél várt íróasztalomon: Kárpátaljáról egy nyomorúságban, betegségben élő, segítséget kérő magyar asszony sorai. A cikkem elején lévő imádság így válhat zárásul: „E világon sok magyar él: gazdag - lelki, testi szegény. Lelket mindbe Te leheltél. Tudom, Atyám, hogy mind testvér.” Tudjunk imádságban gondolni a távollévőkre, és segíteni a közellevőkön! Szebik Imréné Gimnazista voltam, amikor édesapám gyülekezetében egy vakáció idején mintegy tizenöt teológus Deák János professzorral együtt teológusnapot tartott. A fiatal fiúk között egyikkel különösen közeli kapcsolatba kerültem, mert ő nagyon érdeklődött arról, nem készülök-e a teológiára? Beszélgetésből és magatartásából kisugárzott, hogy nemcsak az a fontos számára, hogy ő teológus lett, lelkésznek készül, de szeret másokat is hívogatni, az érdeklődést és a vágyat másokban is felkelteni. Ez a teológus Tóth Sándor volt, akivel az elmúlt napokban dunántúli barangolásaim közben Pápán találkoztam és otthonuk csendjében beszélgettünk. Nyolcvanhatodik életévét járja, friss, ruganyos járású, lelkiekben erős, szellemiekben sok kollégáját megelőzi. Kiegyensúlyozott életet él, hatalmas élettapasztalatával és biblikus hitével, bizakodó reménységgel nézi a napi eseményeket és tekinti a jövőt, s közben tovább is szolgál nyugdíjasként fél Dunántúl területén, ha helyettesítésre, igehirdetésre kérik. O is azt vallja, hogy egy lelkész az ige hirdetésében soha nem lesz nyugdíjas. Amikor fiatalkori találkozásunkra emlékeztetem ott a rákosszentmihályi parókián, rögtön megelevenedik előtte az az út, a társak, a régi professzorok. Először mégis élete indulásáról, családjáról érdeklődöm. Az akkor Sopron megyei - ma Vas megyei - Sajtoskálon születtem. Édesapám uradalmi vezető gazda volt. Szüleim Szakonyból származó evangélikusok voltak mindketten, 7 illetve 8 gyermekes családból származtak. Házasságukból 3 fiú született, közülük én vagyok a legkisebb. Evangélikus iskola csak 5 km-re volt a mi falunktól, ezért hat éven át minden nap ennyit tettem meg gyalogosan. A nyarakat mezőgazdasági munkában töltöttem, hogy az iskolai költségeket megszerezzem. Szórványban éltünk (12 család) és vasárnaponként a 7 km-re fekvő Nagygeresdre jártunk (sokszor gyalog) a templomba. Hogyan teltek a fiatalkor évei? A soproni líceum után a teológiai fakultás következett, majd 1937-től a seFél Dunántúl papja gédlelkészi évek. Tanulmányaim idején ekkor sokféle lehetőség adódott. Mint érdekesebbet említem, hogy voltam ebédkihordó a népkonyhán és ezért kaptam én is ebédet. Teológus koromban Podmaniczky professzorom ajánlására analfabéta kiskatonákat tanítottam a laktanyában és ezért kaptam napi háromszori étkezést. A sopronkőhidai fegyház- ba jártam a fegyház lelkészével, kánto- rizáltam az istentiszteleteken, itt vasárnaponként megebédeltettek bennünket. A harmincas-negyvenes években a végzett teológusok nem kaphattak azonnal állást, munkalehetőséget. Hogyan indult akkor a lelkész szolgálata? Avatásom után 8 hónapig „száraz káplán” voltam. Nagygeresdre jártam át délelőttönként. Délután otthon készültem, mert a vasárnapi prédikációmat minden csütörtökön írásban kellett bemutatnom! 1937 őszén lapterjesztő voltam Nógrád és Pest megyében. A Harangszót terjesztettem Erdőkürttől Bajáig. Közben parókiákon befogadtak, sok lelkésszel ismerkedtem meg. Nagygeresd, Malomsok, Gecse, Csurgó, Porrogszentkirály után Mezőlakon missziói feladatot kaptam: a Marcaltól a Bakony aljáig terjedő területen 11 községben kerestem az evangélikusokat, hogy gyülekezetté formálódjanak. 465 család ajtaján kopogtattam be és 1941- ben 1100 lélekkel alakult meg az önálló missziói gyülekezet, Mezőlak központtal. (íme a családlátogatás és személyes lelkigondozás eredménye! Szerk.) A gyaloglástól a Trabantig mindenféle közlekedési eszközt használtam munkám során. Volt időm valamennyit kihasználni 1941-től 1992-ig. Ekkor mentem nyugdíjba. Mi volt ennek a hosszú szolgálatnak a súlypontja, mi volt a leghangsúlyozot- tabb benne? Feladatomnak elsősorban a családlátogatást tartottam. E nélkül nem született volna meg és nem maradhatott fenn a gyülekezetem. Ezen kívül igyekeztem jól felkészülni igehirdető szolgálatomra, de feladatomnak tartottam a pontosságot és a rendet is. A hittel való szolgálatra akkor erősödött meg életem, amikor megismertem feleségemet, megházasodtam. 1942 óta együtt járhattuk útjainkat. Odaadó hűséggel, fáradhatatlan szolgálattal vállalta velem a munkát, otthont teremtve, mindenről gondoskodva, hogy szolgálatomat végezhessem. Segítőm, tanácsadóm, ha kellett, bírálóm volt, de mindig szere- tetben támaszom. Istenünk drága ajándéka volt két leánygyermekünk. A nagyobbik korán hazament, másik lányunk által vigasztalt Isten bennünket. Három unokánk mellett két dédunokával is dicsérhetjük Urunkat. A lelkészi szolgálat az evangélium hirdetése mellett kiterjed a „lehetőségek előteremtésére ’’ is. Vagyis sokat kell építeni, felújítani, új utakat megtalálni. Mi minden adódott e téren a hosszú szolgálat alatt? Nagyacsádon ifjúsági ház épült, melyből később templom lett toronnyal és harangokkal. 1942-ben új iskola és tanítólakás kellett. A nép tanítását mindig elsőrendű fontosnak tartottam. 1945-ben lelkészlakás, Mihályházán gyülekezeti ház és 52 éven át mindenütt sok tatarozás, felújítás. Mindez úgy, hogy „ meg-megújult minden reggel, nagy az O irgalma Az erőt Ő adta, az utat Krisztus mutatta, a szere- tetet a Lélek sugallta. Nyugdíjasként is örömmel munkálkodom, megyek, ha hívnak. Hála, dicséret és dicsőség ezért életünk Urának! Tóth-Szöllős Mihály
