Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1998-08-02 / 31. szám

Evangélikus Élet 1998. AUGUSZTUS 2. 3.oldal Kiss István - gyülekezetről gyülekezetre A celldömölki gyülekezet egyházfiát nem tudta varrógéphez kötni férfiszabó mestersége, még az egyházközségben vállalt nagyon sok ágú feladata sem, ha­nem - bátyja módjára - vállára csatolt felszereléssel ő is járni kezdte a falvakat, s „Szitát javítsanak!” hangos ajánlkozás- sal feladatot keresett. Ahol megnyíltak az ajtók, előkerültek a megjavítandó konyhai eszközök, hamar letelepedett, s kiterítette gyógyító eszközeit. Nemcsak a keze mozgott fürgén, hanem ízes szó­lásmódján hamarosan családi helyzetre, egyéni dolgokra is szót kerített. Értette a módját annak, hogyan kell a szívek zára­it is megnyitni. Ha lelkiekben adódott hi­ba, azok orvoslására is megvolt a mód­szere és szíves készsége is nemcsak fol­tozásra, hanem az egész életet megújító gyógyuláshoz juttatásra: Jézus ismereté­re, a Benne, mint személyes Megváltó­ban való hitre vezetésre. Megyeszerte is­mert, várt és mindig szívesen fogadott vendég lett. De Vas megyében és a Kisalföldön nemcsak „szitásként” ismerték, hanem ha szükséges volt, bizonyságtételei és lelkészt helyettesítő szolgálatai alapján is. 1986-ban Gyenesdiási diakóniai csendeshéten voltam vele együtt. Jövete­lekor Trabantja tele volt cserepes és vá­gott virágokkal, melyeket a szeretetott­hon részére hozott; szíve pedig barátság­gal, szeretettel azok felé, akikkel együtt voltunk. - Mindenhol segített - anyagi­lag is, - ahol ennek szükségét látta. Egyházunkban a Rákosi és Kádár ateis­ta rendszer miatt sok evangélikus gyüle­kezet lelkész nélkül maradt. Ismert, hogy- pláne megtérés nélkül - a lelkészi élet­hivatásra kevesen vállalkoztak a fiatalok közül. Szükségessé vált ennek pótlása a lehetőségek szerint. 1980-ban „levelező teológiaként” kezdetét vette a diakónus lelkész-képzés. Pistánk az elsők között jelentkezett erre. Lehel Ferenc szombat- helyi lelkész és Nagy István teológiai ta­nár is biztatta erre. Végezte ezt szeretet­tel, szíve szerinti szorgalommal és aláza­tos lelkülettel, vele együtt tanuló társai előtt is példamutatóan. 1983-tól volt dia­kónus lelkész, és hirdette egyházmegye- szerte a megtérés és a Krisztus-követés drága evangéliumát. Mindenütt szeretet­tel várták és fogadták, és kérésére csak „Pista bácsi”-nak szólították. Szívügye volt az ifjúsággal való foglalkozás. (Ifjú­korában ő is KJE tag volt, ahol a fiatalo­kat Jézus Krisztus követésére hívogat­ták.) 1991-ben az Őrimagyarósdi evan­gélikus gyülekezet lelkészéül hívta meg. (Szombathelytől délre kb. 50 km) Ott 1991-ben Szebik Imre püspök úr szentel­te diakónus lelkésszé. Attól kezdve Lu- ther-kabátban végezhette szolgálatát. Nagy erőssége volt élő hite mellett a bé­kés családi háttér, a hű második feleség. Pénteken ment el hazulról, amikor meg­tartotta a hittanórákat, szombaton az ifjú­sággal foglalkozott és elment egy gyer­mekért is vidéki helyekre; vasárnap az igehirdetési szolgálatokat végezte, és es­te tért haza családjához. 3 évig tehette ezt. 1994-ben gyógyíthatatlan súlyos be­tegen készült haza Urához, Akit mindvé­gig hűségesen szolgált. Tudta, hogy „ha­za” megy Urához és Megváltójához, Aki részére is helyet készített a mennyei ott­honban. (Jn 14,2-3). Ez 1994-ben fejező­dött be. Életén, szolgálatán Urunk áldása nyu­godott. Kiss István - sokak „Pista bá­csi”-ja, Krisztus szolgája, alacsony, kis ember volt, akire nagyon sokan „felnéz­tek”. Élete, és lélekmentő szolgálata pél­da értékű mind a lelkészek, mind pedig az élő hitre jutott „laikusok” előtt. Családjában Ige hatása érintette mind­egyik gyermekét. Péter fia vele egyidő- ben végezte el a teológia nappali tagoza­tát, Károly pedig később, aki most az is­kolai hitoktatásban és a vasárnapi-iskolai foglalkozásban szolgálja az Egyház Urát. Vajha égetné szívünket - mint Pis­ta testvérünkét is: - „Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Isten hatal­ma ez minden hívőnek üdvösségére. ” Rm 1,16. „Örökségképpen” fiának, Péternek meghagyta, hogy szívükön viseljék az őrimagyarósdi gyülekezet ügyét, és foly­tassák főleg az ifjúság lélekmentő szol­gálatát. Tudomásom szerint ez az örök­ség élő ma is. Ismeretem és hitem szerint Pista testvérünk betöltötte a páli mérté­ket: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartot­tam. " 2Tim 4,7. 1994-ben csak szolgála­ti helyet cserélt: színről-színre szolgálja Urát a megváltottak nagy seregében. Jel 5,11-14. Számunkra pedig legyen tanítás: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket" Zsid 13,7. Ács Gyula „Kegyes kezeinkkel eltakarunk téged?” II. Feladatunk: egész keresztyénné kere­kedni, hogy egész emberré váljunk, s ugyanakkor egészen embernek lenni avégett, hogy valóban keresztyénnek bi­zonyulhassunk. Komoly bajok támadnak ott, ahol egyiket a másik ellen kijátsszák - talán mert egyiket sem értik vagy akar­ják igazán. Hit és élet, test és lélek, anyag és szellem, ég és fold, ész és érze­lem, munka és pihenés stb. lehetnek egy­mással egészséges, mondhatni életes fe­szültségben, mint a hegedűhúr, csak egy­másnak essenek, mert - lélektanilag szólván - bizonyos alapvető ellentétpá­rok egymáson csiszolódnak, egyedül vi­szont „fölborulnak”. (Megfeszítetlenül a húr is csak madzagnak jó.) Alszent egyoldalúságok sokszor vezet­nek úgynevezett ekléziogén neurózishoz, amelyben a személyiség nagymérvű, konfliktusos egyensúlyhiánya elsősor­ban egyházi hibázásra vezethető vissza. (Ilyen esetekkel korábbi írásainkban is foglalkoztunk, de inkább Sülé Ferenc „Valláspatológia” című könyvére uta­lunk, valamint Gyökössy Endre művei­re). Ezt a Schaetzing által 1955-ben be­vezetett elnevezést joggal bírálja a teoló­gus-pszichológus H.Hark: „Ehhez a neu­rózisformához nem csupán az olyan egy­házi kötődés vezethet, amely a lelki éle­tet túlkorlátozza, hanem valami álsze­mérmes és a nemiséget eleve lenéző - gyanúsító vallási nevelés, 'megragadt' kegyesség és fantasztikus vallásosság is, amely a természetes életet s annak dol­gait átélő lelki és kedély világot csírájá­ban fojtja meg.” Szektogén vagy szektoid neurózisról akkor volna talán indokolt beszélni, va­lahányszor olyan torzulás, fantasztikum, feltűnő arányvesztés, lelki rabszolgasze­dés és gyarmatosítás, totalitárius „fejva­dászat” stb. tapasztalható, amelyet egyet­len egyház sem vállal, még ha a mozga­tók formailag a tagjai is, ám ez nekik in­kább csak fedezés, álruha, vagy toborzá­si kellék. A lényeg a szektás szellem, s a leigázó, romboló következmények. Ha tehát találkozunk egy vadonatúj „üdvkö- zösséggel”, s arról, mondjuk, az arany­ketrec szó jut eszünkbe, jól nézzük meg, hogy mennyi belőle az arany, és mennyi a ketrec. Úgy is mondhatnánk: Istenhez vannak-e közelebb, vagy valamilyen személyiségzavarhoz, illetve a kórlélek­tanhoz. Utóbbi ugyanis bogáncsként vagy kullancsként „társulhat” előbbihez. (Valláspatológiai észrevételeket a Bibliá­ban is találunk: Lk 6,11; Tim 6,5; Tit 1,15). Jó néhány szektoform karrier mö­gött áll önismereti katasztrófa: pusztító kisebbrendűségi érzés szerencsétlen el­lensúlyozásaként uralkodási mánia, sze­relmi kisemmizettség miatti antiszex görcsösség, parentogén (szülői okú) le­fojtott, ellentmondásos indulatok akarat­lan „áttétele” a gyülekezetre, illetve má­sokra, beteges túlérzékenységek stb., melyek mind fertőzőén hatnak, és pedig orvul, mert szent szövegekbe bújnak. Minél merevebben rögzült önmagába egy vallási tömörülés, annál hevesebb el­utasítással viseltethet éppen a mélylélek­tannal szemben - akárcsak a kisgyerek, amikor mosdatni akarják. Pszichofóbia is van a világon, amelynek „hátoldalán” ez volna olvasható: Jaj, csak magamba ne lássak, s belém/belénk ne lássanak! Nagyon idevág Babits „Psychoanalysis Christiana” című verse. S hogy milyen egy „egészséges”, mondhatni kerek ke­resztyén személyiség? „Bruder Klaus von Flüe" (1417-1487) remeteként az épp hogy csak független­né vált Svájc megmentőjének bizonyult, amidőn honfitársai annyira belejöttek a hadakozásba, hogy már-már egymást ir­tották volna ki, s neki akkora volt a te­kintélye, hogy őt kérték fel békebírónak 1481-ben. És lön béke. Külföldi uralko­dók is fordultak hozzá tanácsért. Koráb­bi évtizedeiben jelentős tisztségeket töl­tött be, különben sokgyermekes család­apa volt. Élete záró szakaszában megrá­zó bölcsességet sugárzott. A keresztyén- ség legnagyobb misztikusai közt tartják számon - C. G. Jung is foglalkozott ve­le. Másolni persze épp a legnagyobbakat nem lehet, nem is kell. Annál ajánlato­sabb viszont felismerni: életünk célado­mány az Élet Urától, s nem magántulaj­donunk kényünkre-kedvünkre. Hasonló­képpen látja ezt az Auschwitzot is meg­járt V.E. Franki professzor: „Meg kell ta­nulnunk és megtanítanunk a kétség- beesett embereket arra, hogy voltakép­pen soha, de soha nem az a leglényege­sebb, amit mi várhatunk még az élettől, hanem inkább és csupán az, amit az Élet vár el tőlünk; ... hogy aztán már ne egy­szerűen az érdekeljen, mi az élet értelme, hanem arra ébredjünk rá: mi vagyunk a kérdezettek.” Ha tetszik, ha nem, rettenetesen „kér- dezős” korban élünk. Úgy másfél-száz éve Alfred de Musset szomorúság köze­pette is („Tristesse”) úgy érezte: „Isten szól, s választ követel.” Az életstílusunk pedig akarva-akaratlan felel. Hetykén? Felelősen? A kétkedő, kesernyés-ironikus szavú G.B. Shaw talán legszemélyesebb vá­gyakozását fűzi Szent Johannája végsza­vaiba: Mikor fogadja be a világ a te szentjei­det, Uram? Mikor? (C.G. Jung: Lélekgyógyászat. Bodrog Miklós Vallás és pszichoterápia című kí­sérő tanulmányának záró oldalai kisebb módosításokkal. Európa Kiadó, 1998) Dr. Bodrog Miklós A tudomány szolgálatában- Ünnepi beszélgetések a Teológián ­Elhivatottak. Isten szolgálatára, az evangélium hirdetésére, a teológia tudo­mányának művelésére, a lelkészi pályát választó fiatalok oktatására, nevelésére. Egyházunk Hittudományi Egyetemének két professzorát - dr. Muntag Andort és dr. Reuss Andrást - kerek évfordulós szü­letésnapja alkalmából köszöntjük. Éle­tükre, szolgálatukra - lapunk munkatár­sai nevében is - Isten gazdag áldását kérjük! Dr. Reuss András 60 éves Reuss professzor a Rendszeres teológi­ai tanszék vezetője. Mind az öt évfo­lyamnak tart előadást a teológiai encik­lopédia, egyházunk hitvallási iratai, az etika és dogmatika tárgykörében. Az el­múlt hat évben pedig rektorként vezette a lelkészképző intézményt. Rektor úr, honnan érkezett a Teológiá­ra? A Bottá István vezette kelenföldi ifjú­ság tagja voltam, innen felvételiztem 1956-ban. Családomban, ismerőseim körében nagy meglepetést okozott a pá­lyaválasztásom. Már teológusként éltem meg október 23-át és az 56-ot követő, egyházpolitikai szempontból is nehéz éveket. Az egyetemen Nagy Gyula volt a rendszeres,Prőhle Károly a gyakorlati és újszövetségi pofesszorom, de tanított Kamer Károly, Sólyom Jenő és Wiczián Dezső is. Teológus éveim alatt mindvé­gig jó hátteret adott a kelenföldi ifjúság közössége és Kendeh György lelkész. Segédlelkészi szolgálatomat Sopronban, Ózdon, Rudabányán végeztem, négy évig szolgáltam Csöglén és Kelenföldön, egy évig pedig a Budavárban. Ezután ösztöndíjjal Svájcba mentem, Zürichben tanultam Schweizer újszövetséges pro­fesszornál és Arthur Rich-nél etikát és dogmatikát. Hazatérve kezdtem el a dok- torálás kérdésével foglalkozni, de nem rendszeres, hanem újszövetségi disszer­tációban gondolkodtam. Milyen témát választott? „Az anyagiakhoz való viszony Pálnál.” Azt szerettem volna megvizsgálni, hogy Pál etikáját hogyan helyezik el Pál teoló­giájának egészében: zsidó-e, hellenista- e, stb. Ez hallatlanul nagy, átfogó téma! Ezzel már mint külügyi titkár szembe­sültem. Káldy püspök mellett végeztem ezt a szolgálatot 1973-84 között. Tíz éves előkészítő munka után végül 1984- ben, éppen az LVSZ világgyűlés előtt doktoráltam Prőhle professzornál „Pál etikája a modem újszövetségi kutatás­ban” címmel. Külügyi titkárként komoly szerepe volt a Budapesten rendezett nagygyűlés szer­vező, lebonyolító munkájában. Hogy em­lékszik vissza erre az időre? Lázas munka folyt, ami már 83-ban megkezdődött. Maga a gyűlés felejthe­tetlen élményt jelentett: az egyház átélé­sének, megélésének különleges érzését, ajándékát adta. Mégis áthelyezését kérte a gyűlés befe­jezése után. Gyülekezeti szolgálatba már korábban, háromszor is hívtak, pl. Sopronba is. így végül Angyalföldre kerültem. Óriási át­állás volt 11 év után újra gyülekezetben lenni! Angyalföldön egy falusi gyüleke­zet melegségét és egy városi gyülekezet nyitottságát találtam. Nehéz szívvel jöt­tünk el onnan 89-ben, de azóta is presbi­ter vagyok. Óriási kihívást jelentett a te­ológiai tanári állás elfogadása. 88-tól már adtam elő az első-második évfo­lyamnak, még gyülekezeti lelkészként, majd egy 3 hónapos erlangeni felkészü­lés után teljes állásba kerültem a rend­szeres tanszéken. Hat éven át töltött be rektori tisztet, a Teológia életében sorsdöntő változások idején. A felsőoktatási törvény, majd annak módosítása új feladatok, szabályozni va­lók egész sorát hozta az előző hat eszten­dőben. Akadémiánk államilag elismert egyetemi rangot kapott, nőtt a hallgatói létszám, intézményünk akkreditációja is folyamatban van. Ezév őszétől beindul az ösztöndíjas doktori program, melynek keretében há­rom fiatal lelkész tanulhat tovább. Mivel „kinőttük” az épületet, tetőtérbeépítésbe fogtunk, átalakítottuk a könyvtárat, vala­mint a gazdasági ügyintézést is ki kellett alakítani. Nagy munka volt, sok időt vett igénybe. Rektori záróbeszédében említette: a ve­zetőülésről a jobb oldalra ül át. Milyen tervekkel indul az új tanévnek? Elsőként „adósságaimat” szeretném törleszteni: az előadott tantárgyak anya­gát szeretném tankönyv formájában megjelentetni. Igen fontos lenne a ma­gyar nyelvű teológiai irodalmat bővíteni fordításokkal, és bekapcsolódni a nem­zetközi teológiai életbe. Az utánpótlás nevelése mellett prorektorként dolgo­zom tovább, és zsinati feladataim is van­nak: a zsinat újraválasztott lelkészi elnö­keként a törvényhozás zsinati módsze­rekkel való megteremtésén, a szabályza­tok átfésülésén, a végrehajtás módján munkálkodunk. Sok sikert kívánok Rektor Úrnak! Kőháti Dorottya ISTENEM!!! Amikor összeverten magamhoz tértem a padlón, ez volt az első szó, ami kihullott belőlem: Istenem! Amikor északi for­radalmunk utolsó napján kihajtottak bennünket a tundrára és felrémlett bennünk a megtizedelés szörnyű gondolata, már nem is sóhajtás, csak búcsúi gondolat volt: Istenem! Amikor aztán a megmaradtság álma zuhant rám az idegi átélés után a visszakapott deszka-ágyamon, az álomvilágba-szállás szé- dültségében még hangosan tagoltam: Istenem! Amikor életemben először léptem be a Zuglói Evangélikus Templomunkba, és odatessékeltek az első padba, és , mint B. betűst az első helyre, ez a hajdani szó villámlott bele agyam­ba: Istenem! Ami ezután történt, azt csak így tudom néven ne­vezni: Szent Révület! Ezt rajtam kívül talán csak páran élhet­ték át kor- és sorstársaim közül, de biztosan érzem, hogy mégis én voltam, lehettem ott a templomi gyülekezetben a legboldogabb ember. Mint a toronyból aláeső ember, aki éle­te sávját látja, vagy érzi átvillanni, úgy kéretőztek belém 85 esztendő kirívó pillanatai. Anyám kérő jajszava: „Apjok, ne Sándort írassál be nevének, mert ez is meghal, mint az első”. De Apám makacs volt és ragaszkodott neve folytatásához... Ha az iskolában előfordult ez a szó: pap az olvasmányok­ban, akkor a tanító mindig velem olvastatta azt a részt. „E fi­úból pap lesz, akárki meglássa”. Ez egyezett Jókai: Melyiket a 9 közül című, csodálatosan megható elbeszélésével: „Ez a Sándorka, ebből pap lesz, nem adhatom oda.” Mennyi-meny­nyi felsorolás következhetne, melyek mind Istenre utalnak ebben a leszáguldó sávban. A rámsütött pisztoly, amely „csü­törtököt” mondott és ugyanaz a golyó megölt egyet a társaim közül... Jött az előttem és mögöttem leszakadt mennyezet a föld mélyében 600 méter mélységben, azután szabadulásom után a kezemre tett remegő, meleg kéz, amely leintett: „Ne szólj, mert visznek vissza, és nem látsz többé napvilágot...” A kivégzésre mondott hatunk forradalmi úton történő szaba­dulása és még több kötetnyit sorolhatnék... Aztán vissza­zuhantam a valóságba. „Változva, megőrizni”... rakétáz­tak belém a szavak. Igen, de csak fizikailag változni, hitünk­nek mindig és minden körülmények között változtathatatlan- nak kell maradni. Istenem, hát itt vagyok? Itt lehetek, mi min­den történik bennem és körülöttem! Isten átölelt, mert szere­tett, megsajnált és megmentett, megkoronázta életemet... Az­tán megint csak vissza az irracionális világba. A halál előtti percek a fal mellett: őrségváltás... még él? kérdi az őr az éj­szakástól, meddig bírja még az a nyápic ember? ...Igen, én vagyok itt, akit Isten kivett az oroszlán szájából és felélesztett... Ereklyeként őrzöm Páromhoz írt német sorstárs levelét: „Tisztelt Böröczné, az Ön férje, aki velem dolgozott a Vorkutai szénaknában, halott”. Megérkeztek a professzorok, püspök, országos felügyelő, megtelt a templom és én ott, mintha csak magam lennék, ál­modom tovább, küszködöm befelé hulló könnyeimmel, Isten ennyire szereti jelentéktelen kis ember teremtményét? A Vi­lág, az ész számára végleg eltűnt kis lényt mindenki számára láthatóvá, hitelt érdemlővé tette, életre ítélte! A Rektor Úr szavai visszatérítenek a fizikai világba: „Böröcz Sándor gyé­mánt-diploma”, a gyülekezet megfeledkezve arról, hogy templomban van, tapssal köszönt, kezem magától szívemre teszem, meghajlok a köszöntő gyülekezet előtt, itthon va­gyok, megvagyok, élek, aki halott voltam. Odakint mondta egy más felekezethez tartozó lelkésztársam: „Bármennyire hihetetlennek hangzik is, elvett szószékünk helyett világszó­széket kapunk”... Isten kitelj esztette hatósugarunkat az egész világra. Mi vagy ki mondatta ezt vele? Ki tudta és ki tudja ezt Rajta kívül megcselekedni? „Tanúim lesztek mind e széles földön”! Kis egyházam! Tudtam, hogy egyszer eljön a „visszafoga­dás ” ideje, kebledre öleled hű fiadat. Ez történt ott a Zuglói templomban. Menjünk együtt békével, így könnyebb lesz az út és boldogabb lesz a megérkezés... Ugye így lesz ISTE­NEM? Böröcz Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents