Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-07-12 / 28. szám
4.oldal 1998. JÚLIUS 12. Evangélikus Élet Géptestben gépiélek Igazságot - szeretettel! A rabszolga című versében Szabó Lőrinc a technikahitű ember kétségbeesett csalódását írta meg (1935-ben), aki úgy érzi: én vagyok az ő keze, lába, velem nyúl a világon át, velem rakatja emeletekké, gépgyártó gépekké magát - ugyanis bármiféle bálványt talál ki magának az ember, az fejére nő (vagy rogy). így gépiesedhet el az élet, hiszen ha az ember kikapcsolja magát Gazdája vonzásköréből, akkor letér rendeltetése útjáról, s egy igen csalárd, de megejtően maszkírozott rabszolgatoborzó kezében lesz például „géplékeny”: átgyúrható - lelkileg is. Akkor hát kapcsoljunk vissza valami dicsőnek tekinthető múltba, mint például az USA-beli mennoniták, főleg pedig „amishok” zárt közösségei? Ők elzárkóznak a technikai civilizáció termékeitől, és külsőségekben is 150-200 évvel ezelőtti hívő őseik életmódját, társadalmi modelljét tartják kizárólagosan helyesnek. (Szigorúan előírva a hajviseletet és a ruházkodás formáját, sőt színét is stb.) Próbáljunk meg valami történelmi, illetve egyházformálási hátraszaltót végrehajtani? Mekkorát? Vagy gondolkozzunk „gép-ésszel”? Természetesen semminemű képtelenségre” nem vállalkozhatunk, annál is kevésbé, mivel „semmi sem tisztátalan önmagában” (Róm 14,14), az a/opveszély különben sem a gépben van, hanem az emberben, aki azt mintegy királyává koronázza - aztán pedig nyöghet annak zsarnoki hatalma alatt, főként egy technokrata (gépuralmi gondolkozású) társadalomban. Mindez az elanyagiasodás jegyében történik, a család és általában az emberszeretet rovására. Persze semmiképp nem akarjuk lebecsülni az anyagi javak szükségességét, s a hasznos készülékek- gépek jó szolgálatait is nagy balgaság volna „lehúzni”. Ám ha ezek fontossága szinte elborítja az eget, akkor egyben mind jobban elnyomja s kiszorítja az alapvető belső értékeket? Az önzetlenséget, az emberies érzületet, a felelős és jóakaratú lelkiismeretet, a közösségi szellemet, és még Istenről is csak annyira óhajt tudni - őspogány módon -, amennyire Őt afféle általános élet- és szavatossági biztosításfélére „leszerződtetheti” némi vallásosság árán. Ebből azonban óriási értékvesztés lesz, hiszen akkor az ember szellemisége is eltorzul, mert ahogy a Lélek kialszik, mindinkább mohó és önző indulatok jutnak előtérbe, kis- és nagyközösségi tekintetben is, és kialakulhat valami „posztmodem” mindenki harca mindenki ellen. Csakhogy ma már nem kőbaltát lóbál az önérvényesítő programja ember, hiszen világviszonylatban a nukleáris fegyverek többszörösen elegendők az egész emberiség kiirtására. Nagyon meg kell hát becsülnünk minden emberséges igyekezetei, elsőrenden pedig a jócselekedetekkel ékeskedő hitet. Hallatlanul fontosak személyes kapcsolataink olyanokkal, akikkel segíthetünk egymásnak mindjobban megtalálni helyünket a világban, s jól dolgozni fel a minket érő különböző hatásokat. Olyanokról se feledkezzünk meg, akik egyoldalúan szorulnak rá valamilyen támogatásunkra - magunk is lehettünk már hasonló helyzetben. Mindezekhez természetesen ép lélek is szükséges. Többnyire sportpályákon olvasható az 1900 évvel ezelőtt élt Iuvenalis .jelszava” e témához: „Ép testben ép lélek”, csak éppen kissé „áthangszerelve”: elhagyva az idézetet megelőző szócskát, azt, hogy „legyen”: „Sit mens sana in corpore sano” = Ép testben legyen ép a lélek! (A „mens” egyébként szellemiséget és lelkületet is jelent.) Tehát: nem elég a test épsége, bár kincs ez is; meghatározóbb, sorsdöntő a belső világunk minősége, töltése. Az, hogy ott mi, sőt: Ki lakik. Mivel „a lélek az, aki életre kelt" (Jn 6,63) - s nem csupán pünkösd ünnepén... Dr. Bodrog Miklós A kézfogás ősi emberi gesztus. Akkor érezzük örömnek, ha két, egymást szerető vagy tisztelő személy között jön létre. Haragosok ritkán gyakorolják. A kézfogásra nyúló kart a központi idegrendszer vezérli. Az agy. És a szív, melynek dobogása ritmusában mozdul a kéz. Ez a mozdulat két alkalommal jöhet létre. Találkozáskor és a búcsúzás pillanatában. Az elsőt többnyire az öröm motiválja, az utóbbit egy kis szomorúság. De mindenképpen a szeretet áll mögötte. Ilyen kézfogások sora zajlott le Kőszegen. Egykori iskolám mai utódjának, a Kőszegi Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolának a tanárai és a Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete ott megjelent tagjai között, május 28-án és 29-én. Hívásra mentem Kőszegre. A Chemel Kálmán Városi Könyvtár igazgatója, Simon Gizella hívott meg egy író-olvasó találkozóra. Az évtizedek sodrásában” című könyvem volt beszélgetésünk tárgya. Érdekesnek tűnt ez a találkozó. A könyvtárvezető két részletet olvasott fel a regényből, az utódiskola diákjaival. Két fiatal, szép kislány előadásában hallani a rég átélt gyermekkori élményeket, megható volt. Nem tartottam véletlennek, hogy a kiválasztott részek szomorú emlékeket idéztek. A kitaszítottság fájdalmát elevenítették fel bennem és idézték fel a hallgatóság soraiban. Akik szép Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az Evangélikus Élet utóbbi számaiban közölt írások a figyelmes, de még a közömbös olvasóban is inkább ellenérzéseket kelthetnek egyházunk új zsinatával és annak munkájával kapcsolatban. „T.” (Tóth-Szöllős Mihály szerkesztő, III. 29.) „kemény vitákról”, „hibázó zsinat”-ról tudósít. Dr. Sólyom Jenő déli kerületi felügyelő „különvéleménye” szerint (IV. 5.) mások törvényértelmezése „önkényes”, a szavazás , jogilag és erkölcsileg megkérdőjelezhető” volt. Krähling Dániel tolna-baranyai esperes írása (VI. 14.) is azt sugallja, hogy egyeseket tudatosan kihagytak a törvény-előkészítés munkájából, javaslataikat „eldugták”, az „üléseket tendenciózusan vezették”. Több zsinati taggal együtt szükségesnek tartjuk, hogy reagáljunk a fenti írásokra. Sajnos szokatlannak mondható, hogy egyházunk egy közéleti konfliktusáról egyáltalán hírt ad a lap. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy épp erről. És elszomorító, hogy csak az egyik fél kapott szót. Valóban több alkalommal nehezítette szervezési hiba, tapasztalatlanság az új zsinat munkáját. Ha azonban e mögött tudatos manipulációt tételezünk fel, súlyosan megkérdőjelezzük - ráadásul széles nyilvánosság előtt számban összejöttek. Régi és új kőszegiek. Egykori társaim és az új nemzedék. A kor, amelyben élünk, izgalmakat takar. Fájdalmakat és harcokat. Megpróbáltatásokat. Néha kitaszítottságot. Kell, hogy tanúi legyünk régi bánatoknak, hogy általuk szülessenek bennünk új remények. Új hitek. Hogy lám, a régi szomorúságokból fakadnak az új sikerek. Régi hántásokból, bántódásokból új kézfogások. Új összefonódások. Minden emberi kapcsolat rugója a szeretet. Mely kipattan minden találkozásból. így ebből a Városi Könyvtárban lezajlott találkozóból is. Köszönet érte a kőszegi könyvtárosoknak! Kérésemre elkísértek társaim. Az egyesületem vezetősége és tagjai közül is sokan. Hiszen ez a találkozó nemcsak a könyvtárban zajlott, hanem a régi iskolámban is. Az élet folytonosságát sugallták az ősi falak. A több évtizede elrabolt, megszüntetett evangélikus gimnáziumunk egykori épülete. Nem a mi bűnünk, hogy elvették tőlünk. Nem is azo- ké, akik most benne tanítanak. Vagy tanulnak. Jó volt találkozni velük. Velük, akik szeretettel fogadtak bennünket. A régi szellem érintett meg, amikor egymás kezét szorongattuk. Rokonszenv áradt belőlük felénk. Az első találkozásunk a díszteremben zajlott le, ahol a tanárok fogadtak bennünket. (A zsinatról más szemmel)- mások egyházépítő jószándékát, tisztességét. Testvéreinknek a lap hasábjain megszokottól elütő hangnemét nehéz nem összefüggésbe hozni azzal, hogy épp ők maradtak a kifogásolt szavazások során kisebbségben. írásaik ennek megfelelően tartalmaznak pontatlanságokat, illetve nem említenek egyéb fontos tényeket. A teljesség igénye nélkül: nem szavaztunk a „hibák kijavításáról” és a „zsinat legitimizálásáról”. Ezek a kifejezések csak a vitában hangzottak el. Jelentős többséggel (49 igen, 9 tartózkodás) fogadtuk el viszont az országos ügyész törvényértelmezését, egyértelműen rendezve dr. Sólyom Jenő mandátumának kérdését. Krähling Dániel nem említi, hogy ezt megelőzően küldött-társaival együtt az Országos Egyházi Bíróságot is megkeresték a korábbi döntés megsemmisítése érdekében. Beadványukkal azonban illetékesség híján nem foglalkoztak. Május 23-án pedig az általános vitában nem Krähling Dánielék álláspontját, hanem csak azt fogadta el a zsinat, hogy a kiküldött előterjesztéstől eltérően kívánja meghatározni a gazdasági bizottság feladatkörét. Esperes testvérem nem kárhoztatja küldött-társa nyilvánvalóvá vált felkészületlenségét, a nem tárgyszerű, Horváth Antal igazgató úr megható szavakkal emlékezett meg a régi gimnáziumról. Annak tanárairól. Arató igazgató úrról. Akiket már nem ismerhetett. De szellemiségüket átvette, őrzi és őrizteti a megváltozott viszonyok között is. Boldogság töltött el, amikor könyvemről beszélt. Éreztem, hogy örömmel fogadta a régi iskolai történeteket. Szívesen olvasott a régi intemátusi szokásokról, melyeket sikerült megörökítenem a regényemben. Ilyen, korlátok közé behatárolt írásban leírhatatlan az az élménycsokor, melynek részesei, átélői lehettünk. A tanárok szeretete, mely elárasztott, amíg a regényt dedikáltam, felemel. Eltérített mindennapi gondjaimtól. Úgy éreztem, szinte álom az egész. A társaimra is átragadt ez a meghatottság. Elnökünk, dr. Fabiny Tiborné válaszával, melyet a lélek és az értelem segítségével rögtönzött - úgy éreztem - valahogy egy láthatatlan, szimbolikus kézfogásban megszületett a régi evangélikus, és a mostani „világi” szellemi bölcső folytonossága. - „Nem iskolátlanok többé — mondta az igazgató - ez az önök iskolája is.” Ezt éreztük minden megnyilvánulásukban. Hogy újra van iskolánk! És jövőre együtt ünnepeljük fennállásának századik évfordulóját. És keresztyén hitünkkel azt szeretnénk, ha újra evangélikus oktatási intézmény lehetne. A mostani tanárokkal, a mostani diákokkal. Hogy teljesül- het-e valaha ez az álmunk? Isten útjai kiszámíthatatlanok. És gátat nem ismerők! Végigjártuk a termeket. Amelyek már nem olyanok, mint a mi időnkben voltak. Mások a berendezések. Korszerűek. Mégis, otthon éreztük magunkat. A terített asztal, a vendégség. A házi sütemények, melyeket ők sütöttek. A kávé, tea - mind megannyi ősi jele a szeretetnek, az elfogadásnak. Ezt a Városi Könyvtárban is megkaptuk, a könyvtárosok és a régi, Kőszegen lakó társaink kedvességéből. Az utolsó, de számomra legmeghatóbb élmény az a találkozó volt, amelyben a diákokkal ismerkedhettünk meg. A fiatalság mindig lenyűgöz. Bármilyenek legyenek is a mai gyerekek. Nevelésük a mi bűnünk vagy a mi erényünk. Azok a gyerekek, akik összejöttek a magyar teremben, hogy velünk .találkozzanak, visszaadták a jövőbe vetett hitemet. Ezek a fiatalok érdeklődők. Éreznek, és tudnak szeretni. Van felelősségérzésük a jövő iránt. Úgy éreztem, a régi iskola hagyományát és a hazaszeretet tüzét ápolják. Ha egy ilyen, tizenévesekből álló csoportból egy kislány megkérdezi tőlem, hogy milyen érzés volt a regényemsokszor inkább napi egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozó hozzászólásokat, az ügyrendi felszólalás jogvitával való sorozatos visszaélést. Ezek miatt is vált az egynapos ülés vége olyan feszítetté, hogy javaslatuk véletlenül az I. bizottság elnökénél maradt, bár megtárgyalni már nem is tudtuk volna. Dr. Jerkovits Sándor ezért ott bocsánatot is kért - de úgy látszik nem kapott... További részletezés helyett le kell szögeznünk, hogy a jelentősen megfiatalodott zsinat jogszerűen megalakította tisztikarát, és végzi munkáját. Előkészítést követően meghozta az első sürgős törvényeket is, bizonyítva, hogy valóban szükség van folyamatos működésre. A közeljövőben a legégetőbb feladat az új egyházkerületi beosztásra való áttérés, valamint egyházunk háztartásának részletes szabályozása lesz, amelynek bizottsági előkészítése már folyamatban van. Sokféle vélemény feszül egymásnak zsinaton belül és kívül. Törekedjünk arra, hogy a különböző nézetek ne indulatos, tekintélyromboló kritikában, hanem konstruktív, konkrét javaslatokban öltse- nek testet, segítve a törvényhozó testület munkáját, ezzel is előmozdítva egyházunk megújulását! Dr. Cserháti Péter ben felidézett „Trianon sokkja”, akkor ezek a gyerekek fogékonyak a haza sorsa iránt. És van remény arra, hogy jó kezekben lesz náluk a nemzet jövője. Távozóban a gyerekek egy szál virágot adtak nekünk. Ahogy ezek a szép fiatalok közeledtek hozzánk, kezükben a múlt évi iskolai évkönyvükkel és egy szál rózsával, és felénk nyújtották, úgy éreztük, az ötven évvel ezelőtti múlt elevenedett meg hirtelen! Mintha mi sétálnánk, üdén és fiatalon a magyar terem egykori, most felújított freskói alatt. Az ajándékba kapott évkönyvet felnyitottam. Egy kis könyvjelzőt találtam benne, a következő felirattal: „A fontos vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak, és akik nem, hanem azok közt, akik szeretnek és akik nem. ” (Anthony de Mello) Én is így hiszem. Meglátogattuk még a várost. Megnéztük az új református templomot, ahová a magyar tanár, Garisa Józsefié vezetett el bennünket. A csodálatos fatemplom nyitott kupolája úgy hatott rám, mint egykor a római Pantheon. Felülről sugároz a fény, Istentől. És lefele árad szét ránk, emberekre. És énekeltünk benne együtt, evangélikus énekeket. Ahogy elhaladtunk az egykori zárda épülete előtt, a kísérőnk bevezetett annak kápolnájába. Feszty Masa csodálatos, ember nagyságú Szent Margit-festmé- nyét mutatta meg. Gyönyörű kép! A volt zárda egy részét már visszakapta a katolikus egyház. Úgy tudom, egyelőre általános iskola működik benne a Domonkos-rend irányítása alatt. Ahogy kifelé indultunk az épületből, fehér köpenyes, mosolygós hölgy lépett elénk. Véletlenül jött ki az irodájából. Vagy felsőbb sugallat irányította felénk? Az igazgatónő volt. Amikor kísérőnktől megtudta, hogy én vagyok az Évtizedek sodrásában c. könyv írója, megragadta a kezemet. Sokáig tartott a kézfogásunk. Tisztaság és melegség áradt belém az igazgatónő kezéből. Sokáig köszönte, őszinte szavakkal, hogy megírtam ezt a könyvet. Melynek tartalmát, mondanivalóját vallja maga is. És szeretné megismertetni a diákjaival. Még hosszan szorítottuk egymás kezét. Ez a kézfogás olyan volt, mint egy pecsét. Mely hitelessé teszi a szeretet íratlan szerződését. Mely arról szól, hogy továbbadjuk az ifjúságnak a múltunk emlékeit. Ezt az „ökumenikus” kézfogást érzem a kétnapos, csodálatos kőszegi találkozások koronájának. Hála legyen érte közös Istenünknek! Leahardtoé Bertalan Emma Szépül a mosonmagyaróvári templom A mosonmagyaróvári gyülekezet tavaly kezdte el templomának külső felújítását. Az anyagi lehetőségek függvényében úgy tervezték, hogy három lépcsőben valósítják meg templomrenoválási tervüket. A munka első fázisaként tavaly a templom hátsó, íves részének tetőcseréjére került sor. Ennek a munkának a költségei mintegy félmillió forintot tettek ki. A második ütem munkálatai idén májusban kezdődtek, mégpedig a templomhajó mindkét oldalának tetőcseréjével. A régi palafedés teljesen tönkrement, így az egész tetőfelületen le kellett csupaszítani a templomot. Az időjárás engedte a folyamatos munkát, így a tetőfedő három hét alatt sikeresen befejezte feladatát. A palacsere mellett az esőcsatorna is lecserélésre került. A templomfelújítás második ütemében a gyülekezet másfél millió forintot fizetett ki. Hátravan még az utolsó szakasz, amit a jövő esztendőre ütemeztek a gyülekezet vezetői. Ennek keretében a templomtorony és templomkülső vakolása, javítása történik meg. Az előzetes költségvetés szerint ez a munka is milliós nagyságrendű kiadást fog jelenteni a gyülekezet számára. Ennek ellenére is jó reménységgel mondható, hogy a jövő esztendőben teljes szépségében fog pompázni a kívülről is rendbe hozott mosonmagyaróvári evangélikus templom. Kiss Miklós Kőszegi kézfogások
