Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-06-21 / 25. szám
4.oldal 1998. JÚNIUS 21. Evangélikus Élet Pünkösdi népszokások Minden ünnepkörnek megvolt a maga szép szokása, kis falunkban Pencen is így tartották 1944-ig. A szokásos ünnep előtti nagytakarítás mellett, nagy izgalomban tevékenykedett a legénysereg, de a lányok is, - talán egy fokkal még jobban. Pünkösd előtti napokban, - legtöbbször már Áldozócsütörtökön a délelőtti istentisztelet után kis tanácskozásra ültek egybe a soron következő legények. Miért éppen ezen a napon? - Mert ekkor volt együtt teljes létszámban a legénység. Az összejövetel fő témája a pünkösdi májusfa-állítás volt. A fákat pünkösd előtti szombat délután kellett felállítani a templom előtti kerítésen kívül, a két bejárat mellett. Ezen az összejövetelen beszélték meg a tennivalókat és osztották ki az egyéni feladatokat. 1. Májusfa kivágási engedély beszerzése a helybeli jegyzőségen. 2. Szállítás megoldásához szükséges eszközök biztosítása: szekér, lófogat, (néha kettő is). 3. Szerszámok: létrák, kötelek, ásók, balta stb. beszerzése, helybeszállítása. 4. Minden reszortba 3-3 legény beosztva. Kisebb munkákhoz már a tizenévesek is kaptak feladatot pl. gödörásás, hantolás, söprés, stb. a kis legénykék igen nagy örömmel és büszkeséggel dolgoztak. Figyelték a munka menetét, - pár év múlva ti lesztek a főszereplők - mondták! A soron következő év legényei mindig azon igyekeztek, hogy minél szebb és magasabb fákkal jeleskedjenek, - különösen a lányok előtt, akik meg is jegyzik ilyenkor: - „Ezek a legények csakugyan kitettek magukért!” Ezért a jelszóért meg kellett izzadniok. Elérkezett a várt szombat. Nagy volt a mozgolódás, nem kis feladat volt a 15-20 m magas fákat felálA 100 éves Mekis néni hálaéneke! „Mivel fizessek az Úrnak hozzám való jótéteményeiért?” (Zsolt 116,2) Bensőséges, felemelően szép születésnapi ünneplésben volt része a békéscsabai Evangélikus Szeretetotthon lakóinak és a résztvevő megjelenteknek május 6-án. Özv. Mekis Mihályné, az otthon lakója ekkor töltötte be 100. életévét! Hálaadó isten- tisztelet keretében emlékeztünk meg e jeles évfordulóról, melyet Kutyej Pál lelkész, az otthon igazgatója vezetett. Sze- retetvendégséggel zárult a nem mindennapi ünnepség. Elsőnek Táborszky László esperes köszöntötte az ünnepeltet, kiemelve az egyházhoz való hűségét. Az alpolgármester felolvasta és átadta a köztársasági elnök üdvözlő levelét és az önkormányzat jókívánságát. Hálaének! Óh, hála néked jó Atyám, örök jóságodért; Hogy engem egy évszázadon, Hűen megőriztél. A hosszú úton engemet, Vezetett Szent kezed; Életem sok-sok évein Mindig védelmezett. Mily fenséges a kegyelem, Mit Tőled nyertem én, Jézusban élve mondhatom: Az üdvösség enyém. Most száll az énekem; Jó Istenem Feléd, És egykor zengem mennyben fenn: A Bárány énekét. Egri Mihály lítani. A szállítást erdőből a templomig lovasszekérrel oldották meg úgy, hogy a szekeret szétszedték, megnyújtották, nem volt könnyű feladat a föl- és leemelés, de a legnehezebb munka mégis a fa felállítása volt. A fák törzsét kötéllel átkötötték, így vezetve a kötelet a toronyba, annak ablakából irányítva nagy hozzáértéssel és sikerrel ment a munka. A siker láttán nagy üdvrivalgás hangzott: - „sikerült, megvan, hála Istennek!” Ezzel még nem ért véget az ünnepi hangulat. A templom belsejében az oltárt körülvevő keret két oldalára is állítottak 3 m-es májusfát (így mondták abban az időben). A templomfa méreteit illetően kisebb volt, de színesebb, a lombozat világoskék és fehér brokát, selyemkendőkkel díszítették. (Ezt lányok végezték). Ezzel meg is történt a májusfa-állítás! Vasárnap délelőtt a templomba igyekvő evangélikus hívek örömmel nyugtázták a szép eseményt, a fiatalság munkáját illetően. A fák magasságuknál fogva minden körülötte lévő fától büszkén kiviláglottak, - mintha tudnák, hogy most minden erre igyekvő ember szeme rájuk téved. így is volt! Belépve a templomba, kellemes, hűs illat, szemet vidító látvány fogadott, - mintegy fokozva az ünnepi hangulatot. így a két ünnep alatt a penci evangélikus templomjárók serege duplán ünnepelt.- Kedden délután már a fák megtették feladatukat! A legénysereg a fákat eltávolította és ajándékba adta a szekértulajdonosnak. Ez a szép szokás a tavasz ébredését és megújulását, a lélek megtisztulását szimbolizálta. Ünnepkor így illik és szokás még ma is, ünneplő külsővel megjelenni a templomban, - de a belső, lelki megújulást az első Szentlélek kitöltésének emléke, - az első Pünkösd - idézi fel a szívet betöltő és befogadó hívő lelkek számára. Jöjj Szentlélek Úristen Szállj közénk és áldj meg minket Most és mindenkoron! Amen Nagyon kár, hogy e szép, szívet-lelket felvidító hagyomány már elmaradt kis falunkban. Sajnos mindez csak emlék marad, - ha marad - az utókor számára! Gerengay Vilma Az első érettségi Nyíregyházán Száztíz évvel ezelőtt - 1888 júniusában - zajlott le az első érettségi vizsgálat Nyíregyházán az Evangélikus Gimnáziumban. A gimnáziumi oktatás 1861-ben indult meg és évente egy osztály lépett be az oktatásba. 1864-re kialakult az alsó négy osztályos gimnázium. Az V. osztályt 1872-ben, a VI. osztályt 1875-ben indították. Akik eddig jártak az iskolába és érettségizni akartak, akkor nekik el kellett menni más városba. Dr. Vietorisz József és Moravszky Ferenc a gimnázium egykori két tanulója Budapestre, illetve Iglóra ment tanulni és érettségizni. Utána a budapesti egyetemen szereztek tanári oklevelet és lettek gimnáziumunk tanárai és igazgatói. 1886-ban indult meg a VII. osztály és végül 1887-ben a VIII. Ekkorra készült el a gimnázium új épülete, amely az iskola mai nyugati szárnyát képezi. Az első érettségi vizsgálatra 1888 júniusában került sor. Az érettségi elnöke Farbaky József nyíregyházi evangélikus lelkész volt. Az állam részéről Békési Gyula tankerületi főigazgató jelent meg. Az érettségiztető tanárok a következők voltak: Martinyi József igazgató magyarból és történelemből, Leffler Sámuel latinból, Chotvács Ágoston németből és görögből, Mészáros Ferenc mennyiségtanból és természettanból. Az érettségiző diákok száma 18 volt. Közülük néhány név ismerős és egyiküket személyesen is ismertem, ő Gömöry János volt, aki Nyíregyházán 1869-ben született. Az itteni érettségi után Eperjesen tanult tovább. Tanári oklevelet szerzett és Eperjesen is tanított. O volt az eperjesi evangélikus kollégium utolsó magyar igazgatója. Megírta az eperjesi vésztörvényszék történetét is. Eperjes Nyíregyháza testvérvárosa. A múlt év őszén ünnepelte alapításának 750. évfordulóját. A reformáció hamar elérte a várost. 1550-ben már latin nyelvű gimnáziuma, 1667-ben főiskolája, kollégiuma lett, melynek növendéke volt Thököly Imre fejedelem és Kossuth Lajos kormányzó-elnök is. 1687-ben Carajfa Antal császári tábornok a maga vezetése alatt különleges 12 tagú bíróságot hozott létre. Több száz vezető protestáns embert vádolt meg hazaárulással, Thököly-pártisággal. 24 embert kivégeztetett, kiknek földi maradványai az eperjesi evangélikus templomban nyugszanak. Gömöry János gyermekkori és ifjúkori nyíregyházi élményeit is megírta. Én vele személyesen 1940-ben találkoztam a Kürt utca 7. szám alatti ifjúsági házban. Csaknem 100 éves pátriárka korban - 1968-ban - halt meg Budapesten. A másik ismerős név Prok Gyuláé, aki egy kétkezi nyíregyházi iparos gyermeke volt. Érettségi után jogot végzett, és ügyvéd lett. Részt vett a város kulturális életében, a közéletben. A múlt század végén még lapot is szerkesztett Nyíregyháza cím alatt. Volt a Bessenyei Társaság főtitkára is. Az 1917-ben létesült Evangélikus Leánygimnázium felügyelője, sőt a nyíregyházi evangélikus gyülekezet felügyelője is volt. Őt magát nem, de fiát és lányait ismertem. Magda lánya férje Orbán Bertalan MÁV főfelügyelő az Evangélikus Geduly Henrik Leánygimnázium igazgatótanácsának tagja volt. Júlia lányának férje Szohor Pál polgármester a Kossuth Gimnázium és a Geduly Leány- gimnázium felügyelője volt. A Prok unokák, az Orbán és Szohor gyermekek iskolatársaink voltak a Kossuth Gimnáziumban és a Geduly Leánygimnáziumban. Már 110 éve folynak az érettségi vizsgálatok gimnáziumunkban. Azóta nem 18, hanem több száz maturandus hagyta el az iskolát. Az újra evangélikus gimnáziumnak kívánom, hogy növendékei kövessék elődeik példáját. Szolgálják életükkel evangélikus egyházunkat. Dr. Reményi Mihály A lig vetettem le a tábori lelkészi egyenruhát, máris utolért a háború. Pedig azt hittem, hogy a Kárpátokon nem tudnak olyan gyorsan áttömi. Közelségüket az jelezte, hogy megindult a menekültek áradata. E megriadt áradatban mindenféle ember volt. Lelkészek is jöttek, kik lakóhelyeik kiürítéséről meséltek. Rémülten szorongatták, amit megmentettek. F alunkban az oroszok közelségét az jelezte, hogy egy lövedék a toronyba csapódott. Az egyik harang tompán megkondult, majd csend lett, félelmekkel teli, feszült csend. Családommal a pincébe húzódtunk, rettegve az elkövetkezendőktől. A ztán rohanó járművek robaja törte meg a csendet, majd hallottuk, amint kivágódik a kapu két szárnya, és megtelik az udvar számunkra idegen nyelven kiabáló emberekkel. Szorongva figyeltük, hogy kemény léptek dobognak végig a lakáson, edények csörömpölnek, üvegek törnek. Hogy mennyi időt töltöttünk a pincében, ma sem tudnám megmondani. Amikor végre felmerészkedtünk a lakásba, nyitott szekrényajtókat, feldúlt berendezést találtunk. Feleségem szinte egykedvűen vette számba a dúlás nyomait, a tárgyak hiányát, majd megszólalt: Istennek legyen hála, hogy egyéb bajunk nem esett. A z udvaron egy idegen szekér állt. Ilyent nem használtak felénk. A konyhaajtóból sűrű illatfelhő áradt, mint hajnali üres bálteremből. A tűzhely mellett, az asztalon poharak és egy félliteres kölnisüveg - üresen. Ha nem lett volna bennem annyi óvatosságra intő félsz, felnevetek: ráismertem arra a kölnivizes palackra, amelyet húsvétra ajándékoztam a feleségemnek. A felszabadító vitézek elsőrendű kölnivízzel koccintottak a győzelemre. Ezzel a derűvel már bátrabban osontam az utcaajtóhoz. Az előttünk lévő tér is üres volt, csak egy szép világos pejló sántikált a papsajt lepte téren. Harapni szeretett volna a fűből, de nem sikerült neki. Sajnáltam a gyönyörű állatot. Amint visszafordultam az udvarra, ismét megakadt a szemem az idegen formájú kocsin. Hirtelen a jövőre gondoltam, és az ötlött az eszembe, hogy talán ilyen lesz a jövőnk? Idegen kocsiban, sánta lóval. Tudjuk: ilyen lett. A lig helyezkedtünk el az egyik sebtében elrendezett szobában, leselkedő arc bukkant föl az ablak keretéből, Utolsó óráim a felsőszeli gyülekezetben majd pillanatok múlva eltűnt. A gyülekezet felügyelője volt az, mert - mint utólag megmondta -, azt hallotta, hogy mi is elmenekültünk. A ztán látszólag lecsendesedett minden, és csak azt vettük észre, hogy a községházán szlovákok vették át a falu igazgatását. Őket hamarosan a hírhedt fehér plakátok követték, melyekben a hatóságok szigorúan megparancsolták, hogy akik 1938 után telepedtek le ide, az újra berendezkedett Csehszlovák állam területére, azonnal hagyják el a jelenlegi lakóhelyüket - tehát kiutasítottak bennünket. Én pedig úgy gondoltam, mivel nem vagyok állami alkalmazott, és a gyülekezet engem egyhangúlag lelkészének hívott, nekem a gyülekezetben a helyem. Ennek a 2000 magyar léleknek az ősei a honfoglalás óta itt éltek ezen a földön. Egyébként is: a magyar törvények szerint az egyháznak autonómiája van (volt), és az állam nem rendelkezhet fölötte semmiféle egyházi ügyben. E zért hát a fehér plakát megjelenése után is maradtam. Szorgalmasan harangoztattam, és hirdettem az Úr tiszta és igaz evangéliumát az egybegyűlteknek. Jöttek is szépen. Nem is lettek volna igaz felsőszeliek, ha nem jöttek volna, mert minden vasárnap délelőtt, délután, ádvent és böjt idején minden este, az ősi szokás szerint, beharangoztunk. Ebben a csendes egyszerűségben vártuk, hogy mi következik. Én szorgalmasan bejártam Galántára, a járási komisszáriushoz. Ő biztatott, hogy csak várjak türelemmel, majd ő egyengeti az utamat. Testvérnek szólított, mivel valamikor ő is evangélikus lelkész volt, Madách szülőfalujában, Alsósztergován. Hit- és szolgatestvéri szeretettel közeledtünk egymáshoz. Utolsó találkozásunkkor, amikor hivatalában felkerestem és beléptem a szobájába, ahogy meglátott, fölkelt az íróasztalától, és a valamikori bank hatalmas ablaka elé állt, háttal nekem. A köszönésemet sem fogadta, hanem szinte sírásba csukló hangon megszólalt: „Kedves testvérem, menjen innen az anyaországba! Én már nem tudok segíteni. Itt minden (Ötven éves történet) felfordult.” Megköszöntem jóakaratát és Isten áldásával búcsúztam. Ő nem szólt semmit, csak a válla rándult meg. Csendesen kiléptem a teremből. A galántai faluvégen előszedtem egy bokorból az odarejtett olaj fűzről metszett botomat, és csendesen ballagtam a pomvágli (lóvasút) töltésén. N éhány nap múlva csendőrök jelentek meg nálunk. Tudomásomra hozták, hogy bekísérnek Galántára. Feleségem némán, kíváncsi tekintettel nézett rám, kislányaim a karomba csimpaszkodtak. Előállt a községi fuvaros, a két csendőrrel felültünk a szekérre és elindultunk. A szembejövők meglepett, riadt tekintettel nézték, ahogy papjukat két csendőr kíséri. Sokan még köszönni is alig mertek. G alántán a komiszári hivatal előtt álltunk meg. A csendőrök a folyosóra kísértek, ahol szembejött velünk a komiszár. Akkor már mellettem állt a foglár, és csak annyit kérdezett tőle: „Politilicki?” Kurta válasza csak annyi volt: „Da!” A csendőrök és a foglár átkísértek az utca másik oldalára, és kinyitották előttem a járásbíróság fogdáját. Iszonyúan zsúfolt cellába „tessékeltek” be. A fal mellett, egy üres helyet mutattak, az ott sorban gubbasztó többi fogoly között. Két vaságy is volt a helyiségben, melyen már régebben ott tartózkodó foglyok kártyáztak, vígan lármáztak, a kártya műszavait rikkantva kiabáltak. A cigarettafüstöt vágni lehetett volna, a levegőt a tömeg izzadtságszaga tette még vastagabbá. Aztán a rossz álomnak vélt helyzet mindjobban valósággá vált, és én is lekuporodtam a fal mellett kínált üres helyre. Fásult zsibbadtságot éreztem, lehunytam a szemem, úgy éreztem magam, mint aki eltévedt, valami ismeretlen helyre, ahol lárma és bűz veszi körül. A foglár szólított, és a markomba nyomott egy kis csomagot. Csak annyit mondott, hogy egy asz- szony küldi. Élelem volt benne, meg egy kis cédula, ezzel a pár szóval: „Legyen türelemmel, utána járunk a dolognak. Matuláné.” Nemsokára az asztalosunk idősebbik fia lépett hozzám. A fülembe súgta: „Én is itt vagyok. Négyen alszunk a két ágyban. Az enyém az egyik szélső hely. Ott aludjon!” Mielőtt szólhattam volna, eltűnt. Az ágyra néztem, ahonnan egy kerek arc mosolygott felém, végigmutatott az ágy szélén, aztán magára bökött és mutatta, ő meg az ágyszomszédom, és intett, hogy üljek le. Többet nem beszéltünk, mert ő szlovák volt. A harmadik nap nevemen szólított a foglár, és közölte, hogy hazamehetek. A fogdaudvar kerítésén kívül a feleségem várt néhány asszony kíséretében. Az arcukon semmi öröm sem látszott, és mint egy halotti levelet nyújtották felém a kiutasító végzést. Huszonnégy órát kaptam, hogy a republika területét elhagyjam. Vigasztaltak, hogy már minden rendben van, mert a hatóságok megengedték, hogy egy vagonra való holmival mehetünk, és a vagon már be is van pakolva. Megnyugtatásomra elmesélték, hogy eredetileg fejenként csak 40 kg poggyásszal mehettünk volna, de az „ajándékba” adott pálinka hatására (melyet a magam ültette sárgabarackfáim terméséből főzettem) egy vagonnyi holmit engedélyeztek. A kiutasítási végzés dísze viszont az volt, hogy ráírták: a pozsonyi evangélikus püspöki hivatal kívánságára dobnak át a határon. Mikor ezt olvastam, óhatatlanul is Káin jutott eszembe. Ezután már nem tudom, mit beszéltek az asszonyok. Csak annyit jegyeztem meg, hogy amikor még csak 40 kg poggyászról volt szó, híveim, hogy mentsék, minden értékes holminkat széthordták a faluba, de amikor a vagont engedélyezték, éppen olyan gyorsan minden a helyére került. M ikor megérkeztem, a lakás már teljesen üres volt. A rideg, nedves falú szobákban visszhangzottak a lépéseim, és belül, ahol az érzelmek születnek, valami nagyon keservesen sírt, mert a nedves falak között is boldog otthonom volt az évszázados épület. A mögöttem lépkedő csendőr egykedvűen hagyta, hogy búcsúzzam. Családom már elhelyezkedett a községi fuvaros kocsiján, és csak rám vártak, hogy indulhasson ki a faluból. Kilépve a konyhából, a bolthajtásos folyosón indultam az utca felé. A templomajtóval szemben megálltam, és azt kértem a csendőrtől, hogy egyedül bemehessek a templomba. Csak bólintott, és megállt a templom ajtajával szemben. A z üres templomban elindultam az oltár felé, lépéseim visszhangzottak, minden dobbanásuk mintha súlyos ütés lett volna rajtam. Rövid időre letérdeltem. Nem imádkoztam, csak a feltörni akaró sírással küszködtem. Úgy éreztem, remegnek az ajkaim, aztán kinyílt a szám, de csak annyit tudtam suttogni: „Legyen meg a Te akaratod!” Utána felpattantam a térdeplésből, és míg sietősen lépkedtem, igyekeztem szárazra törölni az arcom, és talán mosolyogva léptem fel a kocsira, hogy a helyemet elfoglaljam. A csendőr is felkászálódott a kocsis mellé, és indulást parancsolt. V elünk szemben a visszaülésen két kislányom ült babáikkal. Amint a kocsi elindult, Katinkánk felemelte a fejét, és azt mondta: „Ugye, édesapa, a Csandal Erzsiké nem jöhet velünk, mert mindig piszkálja az orrát!” F eleségem nehéz könnycseppet törölt le, én meg mereven előre néztem, mintha az utat figyelném, ami a kocsink alá futott. Mátis István
