Evangélikus Élet, 1998 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1998-05-10 / 19. szám
4,oldal 1998. MÁJUS 10. Evangélikus Élet A gonoszság tette után, eredeti szépségben Másfél évvel ezelőtt az esztelen, elvetemült színesfém gyűjtés áldozata lett az ózdi evangélikus templomból ellopott négy nagy értékű gyertyatartó és egyéb fémtárgy, amelyeket nagykalapáccsal szét is vertek. A rendőrség jóvoltából azonban a tárgyak hamarosan visszakerültek a jogos tulajdonosához az evangélikus egyházközséghez. A gyertyatartók restaurálását a megkeresett intézmény nem vállalta el, de ha ezt meg is tette volna, több mint félmillió forintba került volna. Végül Varsányi Pali bácsi (85) az Ózdi Kohászati Üzemek egykori aranykezű műszerésze, presbiter, egy esztendei munkával újjá varázsolta a kegytárgyakat. Pali bácsi érdeklődésünkre egyebek mellett elmondta, hogy számára azért is kedvesek ezek a gyertyatartók, mert ezek fényénél keresztelte meg őt Thuróczi Pál esperes lelkipásztor. Egyébként a gyertyatartókat az ózdi nőegylet adományozta a templom részére 1902-ben. Az elkészült kegytárgyakat Tóth Melinda lelkipásztor áldotta meg, Isten áldását kérve mindazokra, akik jóvoltából ismét eredeti helyükre kerülhettek. Kerékgyártó Mihály „Aki mer, az Pár esztendeje, annak a németajkú kis településnek gyülekezetében, amelyben csaknem egy évtizedig szolgáltam, ezt a közhelyszerű szólásmondást fűzte hozzá a múló ünnephez csatlakozó evangéliumok csodálatos sorozatához egy idős testvérem. Életének egy évtizedére nyomta rá bélyegét az orosz fogság, majd kiegészítette hazaérkezése után a „fogadó rendszer” pár esztendővel a tiszai gátakon. „Mertem remélni...” - ismételte sok beszélgetésünk alkalmával, amelyek között mindig elismételte: „Tisztelendő úr, én megfogadtam, ha még egyszer hazaérkezek a szülőfalumba, minden este bejárom a dombokat, elsétálok a temetőbe, eljárok a templomba...” „Hittem, hogy kegyelmes az Isten...” Majd gyakori beszélgetéseinkben csaknem mindig hozzátette: „Nem merészség, hanem engedelmesség...!" Jó emlékeznem ezekre a beszélgetésekre itt, Dunakeszi városában végzett szolgálatom napjai, - lassan inkább évei - során. A mögöttünk lévő ünnep napjai sok-sok örömmel ajándékoztak'meg bennünket. Nem csupán azokat, akik az említett és Isten segítségével ötvenedik bibliaóra Várvölgyön bibliaórán 12-14-en is összejövünk, aki Az Idősek otthonába egy éve költöztünk be. Ez a 14 lakásból álló épület Keszthelytől 16 km-re a keszthelyi hegység csodás környezetében épült. Magán alapítvány, sajnos nem egyházi kezekben van, én mégis az Evangélikus Életben közzétett hirdetés alapján szereztem róla tudomást, 1995-ben. Eljöttem megnézni, de még csak a leendő épület helyét láttam, mégis úgy döntöttem, az ország másik részéből ide jelentkezem. Hévizén egy szállodában biztosítottak helyet, ellátást amíg az épület a bemutatott tervek alapján elkészül. Második jelentkező voltam, az alapkövet két hónap múlva az evangélikus és református lelkészek megáldásával raktuk le. 1997. április 12-én költöztünk be 6 lakásba, saját bútorainkkal a megvásárolt apartmanokba. Két hét múlva egy belső hang sugallatára lelkésznőnkkel megbeszélve, az otthon vezetőjétől engedélyt kértem az első bibliaóra megtartására, ami április 28-án hétfőn délután volt. Ez alkalommal hatan voltunk: 1 református, 1 katolikus és 3 evangélikus idős testvér. Kérték, hogy minden hétfőn délután 2 órától tartsunk bibliaórát Rózsika lakásán, aki mozgáskorlátozott, közösségi helységünk pedig még nincs. így kezdődött, és ez év április 6-án volt az 50. alkalom, hogy ünnepelhessük együttléteinket. Az Útmutató és az Evangélikus Életben kijelölt Ige alapján olvasom a Szentírást, Isten segítségét kérve tartom a bibliaórát. Evangélikus, református énekeket énekelünk, tanulunk meg közösen. Közben új lakótársak is jöttek, ők is örömmel vesznek részt alkalmainkon. Óra végén felköszöntjük azokat, kik név-, vagy születésnapjukat ünnepük az elkövetkező héten. Egy-egy csak nem fekvőbeteg, velünk van. Az 50. bibliaóra igen csodálatos együttlétet nyújtott számunkra. Eljött közénk Nagyné Szeker Éva keszthelyi lelkésznőnk. Ő tartotta a bibliaórát. 12-en gyűltünk össze és hallgattuk a Nagyhét első napjainak lelkűnkhöz szóló üzenetét. Jézus elindult Jeruzsálem felé, elindult a Kereszt felé. Kövessük Őt, tudjuk befogadni Őt, lélekben elkísérni. E hét minden napján közelebb jut a Kereszthez, szenvedéshez, közelebb jut megváltásunkhoz. Húsvét a Feltámadás ünnepe. Lelkűnknek tiszta örömöt kell, hogy adjon, a megváltás örömét. Hinnünk kell, hogy Jézus értem, értünk halt meg a kereszten és támadott fel harmadnapon. Idősek otthonában vagyunk, néztem társaim könnytől csillogó szemét, láttam mindenki arcán, felidézték a családi körben eltöltött Húsvétokat, emlékeztek, emlékezünk. A lelkésznő köszönetét mondott, hogy így minden hétfőn az Ige mellett összejövünk, hogy közös imádsággal, énekléssel a szeretetben is közelebb kerüljünk egymáshoz, lelki életünk, hitünk erősítésére. E sorok írója köszönetét mondok először Istennek, hogy ide vezérelt és még őszülő fejjel is e szolgálatra elindított. Köszönet a lelkésznőnek, aki segített, bátorított, tanácsot, szeretetet adott. A bibliaóra szeretetvendégséggel, kötetlen beszélgetésekkel tette emlékezetessé az együttlétet Szeretnénk megérni, hogy még egy év múlva a 100. bibliaórán is így közösségben adjunk hálát a jó Istennek. Burghardt Eta nver ^ egyedülálló evangélium - Krisztus feltámadt! - hallgatása vagy meghallása által igyekeztek a szeretet jegyében megkeresni szülőt, és gyermeket, testvért és barátot, ismerőst, de ismeretlent is, hanem azokat is, akik tradíciókat, hagyományokat követve tudtak fogadni érkezőt és felismerni elveszettet is... De igaz az is, hogy az előbbiekhez hasonló találkozások nem köthetők csupán egy-egy ünnep - most éppen a Húsvét - eseményeihez, hanem betöltik egész életünket is. Amennyiben ez így van, akkor a fenti hír is, amelyet a keresztyén egyházak hirdettek és hirdetnek, naponként szólít meg! Remélem, egyetlen Kedves Olvasóm sem kívánja tőlem, hogy különleges érvek sorozatával erősítsem meg előbbi következtetéseimet... Viszont a rövid címhez kapcsolódóan szeretnék néhány kiegészítő gondolatot fűzni. Az ember életét - felfogásával ellentétben! - a legkevésbé jellemzi merészsége, szerencséje, ha tetszik úgy: kockára tett jövendője... Inkább jellemzi - sajátos elrejtettségé- vel —, örökös keresése, amelyek között önmagában igyekszik megfogalmazni válaszát az értelmével elfogadhatatlan- nal - a „hihetetlennel” - szemben, felsorakoztatni érveit a jelen lehetőségeinek kimeríthetetlennek tűnő lehetőségeiben. Majd örömében és bánatában, gazdagságában és szegénységében egyaránt megdöbbenéssel kell életével igazolódottan tudomásul vennie: Nem az nyer, aki mer... Van, ami több a merészségnél... Van, ami több a naponként adódó lehetőségeknél... Van, ami többet foglalkoztat valamennyiünket, mint gondolnánk... Ez pedig nem más, mint a reménység, amelyet az említett csoda bekövetkezése: Krisztus feltámadása - által nyertünk. Hogy életünk tartalmát nem csupán egy kőbe vésett gondolatjel fogja két évszám között kifejezni, hanem az az engedelmesség is, amelynek jutalma lehet számunkra is, ami Krisztus által bekövetkezett. Kívánom, hogy ennek jegyében és reménységében gazdagodjon valamennyiünk élete! Mónus László „ADTÁL FÖLDMŰVEST A TENGERNEK ...”-A két világháború közötti kivándorlásról A kivándorlók. Fiume, 1903 Kétségtelen, hogy a két világháború közötti korszak hazánkban az anyagi okokból történő kivándorlás korszaka: a jobb megélhetés, az anyagi boldogulás reménye volt e mozgás mágnese. A tömeges kivándorlást elég nagyméretű belső népmozgás előzte meg, szeizmográfként jelezve a közelgő katasztrófát. A zsellérség, pl. mindenhova elment, ahol csak valamilyen életlehetőség kínálkozott. A földmunkás tömegek keresték a helyet, ahol némi keresethez juthattak. A kézműipar helyébe lépő gyáripar is addig nem látott lakosságcserét idézett elő az ország minden részét érintve. Ipari, kereskedelmi és közlekedési centrumok alakultak ki a fővároson kívül, és vonzották a falvak és az eljelentéktelenedő mezővárosok népét (pl.: Salgótarján, Hatvan, Celldömölk). A kivándorlásnál nincs megbízható statisztikai adat vallásfelekezeti szempontból sem, de megállapítható, hogy egyházunkat az országos számarány felett sújtotta ez a fájdalmas vérveszteség. A kivándorlók nagy tengerjáró hajók számukra elkülönített részeiben utaztak, sokszor saját honfitársaik irányítása mellett, akik a kivándorlókból éltek. így keltek át az óceánon százezrek, a „puszták menekültjei”, a „nyomor karavánjai”. A kiutazás szörnyű tortúrája már magában is nagyon embertelen és megalázó volt. Az együtt utazó csoportok alkalmanként több ezer emberből álltak. Elhelyezésük a legelemibb követelményeknek sem feleltek meg. A tengerentúli kivándorlás statisztikája - ez is annak szomorú történetéhez tartozik - pontosan nem áll rendelkezésünkre, csak a kikötők vezettek pontos feljegyzéseket a hajók utasainak létszámáról és származási országáról. A nép áradását azonban itthon egyszerűen nem lehetett számon tartani. Sokan mentek útlevél nélkül. A hazai hatóságok egyébként is szépíteni akarták a megindult menekülés számadatait. Arra nézve, hogy a kivándorolt tömegben mekkora lehetett az evangélikusok arányszáma, csak következtetni tudunk. Tekintve, hogy a kivándorlók jelentős része a Viharsarokból, a Bakony egyes részeiről, Somogy- ból, és kisebb számban Nógrád megyéből kerültek ki, a kivándorlók között az evangélikusok arányát 8-10 %-ra tehetjük. Ha azt is hozzávesszük, hogy a fiatal, munkabíró, családalapításra alkalmas réteg távozott el, képet alkothatunk a veszteségről, amely az urbanizáció által amúgyis súlyosan érintett gyülekezeteinket érte. Ahány kimutatás, annyi eredmény. Nem járunk messze az igazságtól, ha a jelzett időszakban a kivándorlási átlagot évi 70-80 ezer főre becsüljük. A kivándoroltak - különösen az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában - saját, önálló, magyar anyanyelvű gyülekezeteket alapítottak, vagy az angol-, esetleg másnyelvű lutheránus gyülekezetekhez csatlakoztak, esetleg más protestáns gyülekezetekben igyekeztek lelki otthonra találni. Ezen a területen nagyon jelentős Brachna Gábor szervező munkássága, előtte pedig Kapi Béla 1928- ban, a New-Yorki Kossuth-szobor leleplezésével kapcsolatosan, egyházunk képviseletében látogatást tett az amerikai magyar gyülekezetekben. Tapasztalatairól beszámolt Radvánszky Albert egyetemes felügyelőnek. A kivándorlás okait vizsgálva, minden kutató arra a megállapításra jut, hogy ezt a nagyarányú kivándorlást főleg gazdasági okok motiválták. Idehaza a keresethiány, a nehéz megélhetési viszonyok, a rossz termések, a filoxérapusztítás, a földhiány, az uzsora, a súlyos adók, a rossz közigazgatás, a gyáripar és a foglalkoztatottság hiánya voltak a legtöbbet emlegetett okok. Ezekhez járult a szervezett ügynöki csábítgatások rohama, az emberekben a nehéz viszonyok nélkül is meglévő pénzszerzési hajlam, és a meggazdagodási, kisebb mértékben pedig a kalandvágy. Külföldi kiváltó okai között első helyen az amerikai nagytőke érdeke állt, hogy vállalkozásai részére minél olcsóbb munkaerőt toborozzon. Pennsyl- vániában felvirágoztak a petróleumipar üzemei és a kőszénbányák, mindenfelé nagy lendületet vett az építőipar. A nagy építkezésekhez cementgyárakra volt szükség. Jelentős volt az amerikai vegyipar is. Mindezek a kapitalista fejlődést jellemző vállalkozások lehetőséget nyújtottak annak a néptömegnek ,az elhelyezésére, amely a hasonló fejlődést nélkülöző dunai országokból - ezek között különösen Magyarországról - áramlott az Újvilágba. Mint említettük, a kivándorlás kitűnő üzletnek bizonyult a szállító vállalatok részére is. Angol és német cégek versenyeztek a kivándorlók ezreinek a tengeren túlra juttatásában, és a vissza- vándorlók dollárjainak megvámolásá- ban. Aki itthon nem kapott igazságot, akinek bőrére ment a nagybirtok érinthe- tetlensége, és kizsákmányoló szerepe, a kormányzat nemtörődömsége, akit egzisztenciájában tettek lehetetlenné a korszak itthoni bűnei, az idegenben, elsősorban Amerikában keresett boldogulást. Az USA konjunktúrája mágnesként vonzotta a kivándorlókat, köztük a magyar földről érkezett százezreket is. Magán viselte az egész kivándorlási kampány a múlttá vált rabszolga-kereskedés vonásait. A cél mindkét esetben azonos volt: olcsó munkaerőt Amerikának! A szervezett amerikai munkásság ellenszenve nem is maradt el az olcsó, idegen munkásokkal szemben, akik lenyomták a munkabéreket. Túlnépesedésről Magyarországon nem lehetett beszélni. Sok év természetes szaporulatát mégis elvitte a kivándorlás. A 20-40 év közötti, életerős, munkaképes fiatalok, elsősorban férfiak távoztak, és hagyták itthon szüleik, rokonságuk mellett a férjhezmenő korban lévő leányokat is, ezért utánuk lassan megindult a női kivándorlás is. Ezután, később, olyan év is volt, amikor a nők arányszáma elérte az összes kivándoroltak 45-52 %-át. Itthon sokan természetesnek tartották a kivándorlást. A népfelesleg jótékony lecsapódását látták benne, és mivel a kivándorlás nemzetiségi vidékeket is erősen érintett, a magyar népesség számarányának javulását várták tőle az akkori Magyarország rossz nemzetiségi politikát folytató, egyes képviselői. Rendészeti intézkedések nem fojthatták le a feszültséget, amely robbanásig fokozódott azokban a megyékben, ahol a legnagyobb volt a nagybirtok részesedési aránya, így a legkevesebb reménye lehetett a szegény népnek a „földbegyökere- zésre”. Az ilyen megyék között evangélikus szempontból Veszprém megye volt az első, mellette pedig Békés. Várpalota, a Bakony alja, ahol a köves, terméketlen dűlők között „koldus-telek” sem jutott a szegénységnek, ahol a bomló életű mezőváros kézműipara semmivé vált, volt olyan család, amelyből hét testvér közül öt megfordult Amerikában. Tésen, Várpalota szomszéd falujában pedig több család minden fiúgyermeke útra kelt. A falu egyik, hosszú utcáját - ahonnan a legtöbb fiatal hiányzott, és ahova legjobban várták a kirajzottak szerencséjének hírét -, „Dollár- utcának” nevezték, sőt: az idősebbek így nevezik még ma is. A Téstől nem távoli Bakonycsernyén, és még több, környékbeli faluban, szintén ez volt a helyzet. Sok család tragédiáját lehetne megemlíteni, felsorolni! A kivándoroltaknak kb. 80 %-a került ki az agrárlakosságból. A földnélküli, vagy csak néhány holddal rendelkező családokból a férfiak - amijük volt, itt hagyták a család nőtagjaira, ők is bírtak vele - elindultak dollárt szerezni, abban a reménységben, hogy szert tehetnek valamire, vagy, ha volt is néhány holdjuk, visszatérve, még gyarapíthatják valamennyivel. (folytatása következik) B. B.- Pályázati felhívás A Dél-Pest Megyei Egyházmegye pályázatot hirdet az Alberti Egyházközség lel- készi állására. Az egyházközség ősi evangélikus hagyományokkal rendelkező 2610 lelkes nagy gyülekezet, sok feladatot ró a leendő lelkészre. Az illetmény 50 000 forint anyagyülekezeti járadék, hitoktatási óradíj, stóla. A lakás négy és fél szobás, jó elrendezésű, a ház kertes. A pályázat a vendégszolgálaton kívül írásbeli bemutatkozásra is igényt tart, amiben a pályázó életrajzának, gyülekezetépítési szándékainak kell szerepelnie, amit a közgyűlés tagjainak nyilvánosságra hozunk. A pályázó a díjlevelet az esperesi hivatalban megtekintheti. A pályázatokat a Dél-Pest Megyei Egyházmegye Esperesi Hivatalába kell küldeni, 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Határidő: 1998. május 24.
