Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-04-06 / 14. szám
Evangélikus Elet 62. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 1997. ÁPRILIS 6. HÚSVÉT UTÁNI ELSŐ QUASI MODO GENITI VASÁRNAP OBSZAGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 40 FT Nagy dolog hitben élő keresztyénnek: _________az örök élet örökösének lenni. Eg yszer - így mondja az írás, tehát igaz - a föld elomlik, csillagok lehullanak, csak az marad meg örökké, aki Istentől született. Mi, akik a hit írtján hazafelé tartunk már, nagy próbatételeken át. Ordass Lajos ~~ A TARTALOMBÓL “ ISTENTISZTELETI ÉLETÜNK ÉS AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSA RENDBURJÁNZÁS - AVAGY AZ ELHANYAGOLT LÉNYEG HÍRADÁS EGY MÁR ELFELEJTETT ISKOLAI LAPRÓL Hamisítatlan tej... A Biblia Isten dolgait nem elvont, filozófiai „magasságokban” tárja elénk, hanem inkább képeket használ, amelyek a hétköznapi, gyakorlati életből valók. így azt is, hogy mi az „ige”, különböző képekkel világítja meg számunkra. Olykor élő víznek, olykor élet kenyerének, magnak, vagy mostani igénkben (lPt 2-3) tejnek nevezi. Természetesen nem a boltban vett tejre kell gondolnunk, hanem az „ige tejére”. Másik ezzel összefüggő kép: a csecsemő képe. A hitrejutott ember, mint „most született csecsemő” vágyakozik a hamisítatlan tejre. Legfontosabb a csecsemőnél is és a hívő embernél is a növekedés. Növekedni bensőleg csak tiszta és hamisítatlan tejen lehet. Ez a hamisítatlan tej az ige. Ezt a tejet tisztának nevezi. Itt főleg arra kell gondolni, hogy soha ne keverjük emberi gondolatainkat az igébe. Ha Bibliát olvasok, ne olvassam bele a magam elképzeléseit, vágyait, felmentésemet mulasztásaim, hitetlenségem, bűneim alól. Ne magyarázzuk bele a ma divatos gondolkozást, amely szinte minden bűnt „elnéz”... A tiszta ige ne legyen felhígítva, ne legyen „vizezett tej”! Sajnos, a legtöbb ember korunkban teljesen elvesztette érzékét, hogy felismerje a tiszta igét. A hasonlatnál maradva: ma a városi ember zacskós, „kezelt” tejet iszik. Megszokja ezt az ízt. Ha aztán egyszer falun egy csésze frissen fejt tejet kap - talán nem is ízlik neki. Igénk azzal indokolja felszólítását: kívánjátok a hamisítatlan tejet, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. Előbb tehát meg kell ízlelni, kóstolni Isten tiszta igéjét, és akkor majd az után fogunk vágyakozni. Az igét ismerő ember már tapasztalta Isten szavának erejét, vigasztalását. Ettől kezdve életét legjobban az ige utáni vágy jellemzi. Mit jelent ez gyakorlatilag? Ha reggel kinyitom a bibliai Útmutatómat, nem kötelességből, szokásból, babonából teszem azt. Nem külső szokásból ülök minden vasárnap a szószék alatt, hanem tudatosan szomjazva az igét. Örömmel várom, mit üzen nekem Isten a lelkész szavain keresztül. lPt 2,2-3 a mai vasárnap bevezető „introitus” igéje: „mint újszülött csecsemők, a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek... ” Ez az ige kérdéseket vet fel. Nem általában, nem elvontan, hanem személyesen. Isten igéje nem „tanítás”, szép „szónoklat” vagy elvont „elmélkedés” - hanem az én nevemre címzett levele Istennek Ez a személyes üzenet ma ilyen kérdéseket vet föl: valóban akarok-e a hitben növekedni, vágyom-e az ige tiszta és hamisítatlan tejére? Öröm-e számomra a templomban hallgatni, vagy odahaza olvasni az igét? Nem mellékes, hogy húsvét után egy héttel vagyunk, amikor Isten jóságát, irgalmát láttuk a golgotái keresztnél, majd a húsvéti üres sírnál. Ezekben a napokban különös erővel szólnak ezek a kérdések. Az egyházi esztendő Húsvét utáni szakaszát a „húsvéti öröm idejének” nevezzük. De hol van a mai gyülekezet ettől? Meijük-e magunkat örvendező gyülekezetnek nevezni? Nem illik-e jobban ez a meghatározás: „panaszkodó gyülekezet”. Gondok, bajok és panaszkodás reggeltől estig. Pál egy helyen azt mondja: a keresztyének ne gyászoljanak úgy, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük Éppígy vonatkozik ez a panaszkodásra is. Gondok, bajok közepette is szabad arra gondolnunk, hogy nekünk Húsvét óta élő Megváltónk, élő reménységünk van! Jézus azt várja tőlünk, hogy beszédünk, éneklésünk, imádságunk, egész életünk sugározza a húsvéti örömöt. Ezzel szolgálunk és segítünk a legtöbbet a körülöttünk élőknek is. Gáncs Aladár UJ VILÁGOT KELL ÉPÍTENÜNK! (D. Ordass Lajos püspök egyik első igehirdetéséből vett részlet. 1924-ben Hartán mondotta el, amikor odahelyezték segédlelkészi szolgálatra. Alapigéje: Ef 4,1-6. Ma is figyelemre méltó mondanivalója.) Ez hitvallás! A keresztyén ember büszke hitvallása. Az a vallomás ez, amely minden alkalommal, valahányszor a világ, a népek és az egyesek élete elvesztette egyensúlyát, rendelkezett annyi erővel, hogy a félrebillent mérleget ismét helyreállítsa. Volt annyi ereje, mert a lélek egységének ez az egyetlen, biztos alapja. Mondjon valaki, ha tud, még egy alapot, amelyre a lélek egységét úgy föl lehetne építeni, mint a keresztyénségre. Mondjon valaki, ha tud, még egy alapot, amelyre minden egyes ember úgy odaépíthetné a maga lelkének épületét, mint a keresztyénségre. Van-e csak egyetlenegy olyan komoly, erkölcsi irányba mutató hivatás is, amelynek ne a keresztyénség adhatná meg a legszentebb avatást? A történelem nem vállalkozott arra, kétezer esztendő óta, hogy erre a kérdésre azt a feleletet adja, hogy: van! - Dolgozzál, törekedjél, vágyakozzál bármilyen irányban - munkád, törekvésed, vágyad mindig a keresztre, a keresztyénség jelképére mutat rá. A keresztyén hitvallás, a mi boldogító hitünk lesz az egyetlen alapja a mi zilált, civakodó, felborult lelki egységünk újraépítésének. A keresztyén hitvallásnak ott kell élnie a lélekben s erre az alapra kell építeni. De tényleg építeni kell ám! Nemrégiben olvastam: tyA madrasi Keresztyén Ifjúsági Egyesület nagy épületének építését hónapokon át nem lehetett megkezdeni - miután már kiválasztották a helyét, elkészítették a terveit, és előteremtették a költségeit -, azért, mert két viskó tulajdonosa ragaszkodott apró ingatlanához a nagy telek közepén. ” Mi a te telkedben az a viskó, amely föltartóztat, hogy a lélek egységének az épületét fölépítsed benne? Gőg, vad szenvedély, harag, gyűlölködés? „Kérlek titeket én, aki fogoly vagyok az Urban, hogy vett hivatásotokhoz méltóan járjatok teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel. Viseljétek el egymást szeretettel!” Mi nagyra hívattattunk! A lelkünkre vigyázzunk! Nekünk egy új világot kell építenünk. A gyűlölködés és szeretetlenség oltárai helyébe nekünk Istennek szentek templomokat kell építenünk. Alvó efézusiak ébredjenek föl a csodára: a diadalmas keresztyénség örvendetes meglátására. Régen történt. Jézus azzal a hivatással jött az emberek közé, hogy mindenkit, aki szemét a föld poránál magosabbra emeli, akiben a nemes vágyakozásnak csupán egy kicsiny cseppje lakozik is, elhívjon az ő Atyjához, az Istenhez, ki egyedül érdemes arra, hogy az ember feléje tekintsen vágyakozó nézéssel. Hívó szavát eljuttatta ma hozzánk Pál. Templomlátogató, vasárnapot ünneplő testvérek! Amikor távozásra nyílik a templom ajtaja, hogy kibo- csásson megint az élet küzdelmébe, halljátok és ne fe ledjétek soha: „Kérlek titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy vett hivatástokhoz méltóan járjatok teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel. Viseljétek el egymást szeretettel Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében. Mert egy test és egy lélek legyetek mint ahogyan elhívatástok egy reménységére vagytok elhíva. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség Egy az Isten, mindeneknek Atyja, aki minden fölött, mindenben és mindenkiben van. ” Menjünk el gyors léptekkel a lélek egységének szent épületét fölépíteni, menjünk el, míg kedvez még az időjárás, míg tart a napsugár melege, hogy mire eljő a tél sikoltó, fagyasztó szele - védő épületünk, meleg otthonunk lehessen. Menjünk el mindnyájan! Húsvét után Az első tanítványok riadalma érthető volt. Húsvét után voltak, de Pünkösd előtt. Tele kétséggel és reménnyel. Nekünk, akik megéltünk már jó néhány egyházi esztendőt, benne a pünkösdi ünnepeket, nincs mentségünk. Hiszel-e a feltámadásban? Húsvét, az ünnep, az ünnepi hangulat elmúltával hétköznapivá egyszerűsödik a kérdés. Nem arról van szó, hogy vállalod-e az egyházhoz tartozást, részt veszel-e alkalmakon, adakozol-e tehetséged szerint...? Hiszel-e a feltámadásban? Ez a vízválasztó. Minden korban menekültek a kérdés, illetve a válasz elől. Keresték a kiegyezés, a megegyezés lehetőségét. Kereszténység feltámadáshit nélkül. Olykor az egyházon belül is, túlhangsúlyozva például az intézmények szerepét, de különösen csapda volt mindig a világgal való összekacsintás. Ezt jelentette a szocializmus időszakában a diakóniai teológia, amely a hit gyümölcsét, a szeretetszolgálatot úgy jelenítette meg önálló értékként, hogy elszakította gyökerétől, feladva ezzel az egyház identitását jelentő missziót. Ma a szekularizáció, az elvilágiasodás jelenti a kihívást. A közöny, a lelki értékek evidens elutasítása. A pénz uralma, amely rombolóbb hatású, mint az évtizedes, a hatalom által támogatott materialista, ateista ideológia volt. Ne keressük újra a kiegyezést. Kihasználva, hogy a demokráciában tág tere nyílik az egyházi aktivitásnak, úgymond az egyház társadalmi szolgálatának. Veszélyes, hogy vissza lehet térni - immár minden kényszer nélkül - a diakónia teológia gyakorlatához. Tehát már teológiai magyarázat sincs, nem szükséges alapvetően szembenálló ideológiákat egyeztetni, a társadalmi életben mosódnak össze a dolgok. Vannak, akik úgy vélik, hogy az egyházpolitikai igazságtétel elmaradása erőtlenítette el az egyházat, ítélkezni kellett volna halottak és élők felett. Nem hiszem. A kereszténység a golgotái kereszttől és a húsvéti üres sírtól indult el, és minden megújulás ismét és ismét itt kezdődik. A lelkekben, azoknak az egymás- ratalálásában, akik hisznek a feltámadott Urban. Akik azután, ennek a hitnek a talaján, már nemcsak a diakóniában, hanem kultúrában, politikában, az élet minden területén értékeket hoznak létre. Az értékteremtés nem sajátítható ki a kereszténység számára, de Krisztus követői mindig arról ismerhetők fel, hogy értékeket hoznak létre, illetve közvetítenek másoknak. A feltámadáshit adja ehhez az erőt. A tudat, hogy Őhozzá tartozom, aki egyedül győzött a halál felett. Nem tudom, nem értem hogyan, de hiszem. Visszatérő élményem, amikor különböző társadalmi - olykor az egyháztól távoli -, közegekben valaki megszólít és elmondja, hogy ő is evangélikus, ő is ebben a hitben él. Van, aki hozzáteszi, hogy az ő Ura, élete meghatározója Jézus Krisztus. Egok öröme, könnyebbsége ez, a más szempontból sokszor nem napfényes hivatalos egyházi szolgálatnak. Átélhetem az első keresztények örömét, amikor a homokba halat rajzolva közölték egymással, hogy ugyanazt a Megváltót szolgálják. És az egymásratalálás, a közös hit vállalása erőt jelent mindenki számára. Ma nincs veszélye a hit vállalásának, legalábbis a szó politikai értelmében. Az alkotmány, a vallásszabadság, illetve a vallástalanság szabadsága nem engedi meg, hogy az állam firtassa polgárai vallási meggyőződését, hovatartozását. De a polgároknak teljes . szabadságuk van hitük megváltására, missziói küldetésük teljesítésére. Ha hiszel a feltámadásban, ha valóban Hozzá tartozol, akkor valódi értékké válik az egyházi aktivitás, a részvétel, az adakozás. Mert akkor vállalni fogod Őt a társadalomban is, akkor halat fogsz rajzolni a homokba, akkor fontos lesz számodra a másik ember élete. Hol vagytok máskor nagypénteki keresztények? - kérdezte négy évtizeddel ezelőtt a zsúfolt Deák téri templomban a szószékről Kékén András. Ma is feltehetné a kérdést. Nagypénteken és Húsvétkor is. Magas százalékban vallják magukat vallásosnak a magyarok, meg is töltik a nagy ünnepeken a templomokat, mégsem látszik a társadalmon, hogy ilyen jelentős lenne a Krisztust követők tábora. Azoké, akiknek fontosabb a másik élete, sorsa, boldogulása, mint a saját érvényesülésük. Illetve, akik talentumaikat a közösség javára igyekeznek kamatoztatni. Húsvét után megváltozhat az életünk. Lehetünk valóban Krisztuskövetők, lehetünk hitvalló keresztények. Frenkl Róbert Imanap után Hadd kezdjem ezt a beszámolót egy nagyon személyes vallomással. Amikor kézbe vettem a koreai asszonyoktól érkezett istentiszteleti anyagot és a sok háttérinformációt az országról, az asszonyokról, vallásról, politikáról, az első reagálásom negatív volt. Távoliak a problémák, az egész túl politikus, túl harcos! Teológiai fenntartásaim is voltak az ige értelmezésével kapcsolatban. Mit tudunk mi magyar asszonyok kezdeni mindezzel? Azután beleástam magamat az anyagba. Egyre többet olvastam Koreáról, felfigyeltem minden friss hírre az újságban, a Tv-ben. Lassan nagyon közel került hozzám ez a távoli nép. Szenvedéssel teli múltjuk: a nagyhatalmak becsvágyának, politikai törekvéseinek kiszolgáltatva élni évszázadokon keresztül! Ez gyakran tette kétségessé nemzetük, nyelvük, kultúrájuk megmaradását. Vajon nem jellemző ez a sors bárhol a világon élő kis nemzetekre?(!) És megértettem az ősi, konfuciánus tradíciók megkötöttségei között vergődő asszonyokat, akiknek olyan jogokért kell nap mint nap céltudatosan küzdeni, melyek számunkra régen nem jelentenek nehézségeket. Végül ökumenikus nyitottsággal próbáltam meg másságukat tiszteletben tartva keresni velük a testvéri közösséget. Azután eljött az Imanap (az imanapok, hiszen március 1-je körül sokan, sokfelé más időpontban találkoztak, ami számukra jobban megfelelt), és aggodalmam, félelmem szertefoszlott. Eddig még csak a legszorosabb munkatársi gárdával tudtuk kiértékelni a 97-es imanapot, mégis úgy érzem, országos helyzetképnek lehetek birtokában. Munkatársaim Szegedről és Nyíregyházáról, Budapestről, Miskolcról és Keszthelyről számoltak be élményeikről, én magam Sopronban, Kőszegen és Vas megyében gyűjtöttem tapasztalataimat. Annyi mondanivalója volt mindenkinek, hogy időnként nehéz volt mederbe terelni beszélgetésünket. Néhányról ezek közül szeretnék beszámolni az olvasóknak: A mag kikelt és növekszik! - így lehetne az imanap témáját alkalmazni a hazai munkára. Sok-sok évvel ezelőtt egy missziói lelkületű református lelkipásztor kezdte el itthon ezt a munkát. Néhányan a nyolcvanas évek közepén bekapcsolódtunk a mozgalomba, németországi segítséggel. Kőszegen idén már tizedik alkalommal ünnepelték az imanapot. S ahogy múltak az évek, s a munka szervezetté vált, egyre több megyéből, új meg új gyülekezetből jelentkeztek asszonyok imanapi anyagért, és vállalták a szervezés, rendezés munkáját. Küldjük az anyagot határainkon túlra is: erdélyi, szlovákiai, szerbiai magyar gyülekezeteknek, de távolabbra is (Németország, Ausztrália, Anglia). S az elvetett mag - hisszük - nem marad termés nélkül. Az ablaknyitás, a hiteles információk távoli testvéreinkről, a felelős imádságra szólítás évről évre visszhangra talál szívekben, gyülekezetekben, kisebb és nagyobb közösségekben. Az ökumenikus részvétel örvendetes módon növekedett az idén is. Sok helyen kezdettől fogva már egyenlő arányban vettek részt a helyi gyülekezet asszonyai a szervezésben és a szolgálatban is (Kőszeg). De mennyire jó volt hallani arról a katolikus asszonyról, aki a hatalmas keszthelyi gyülekezetből többedmagá- val elment a parányi kis evangélikus templomba és így sóhajtott fel: boldog vagyok, hogy „eljöhettem” ide(!). Rákospalotán, ahol hét felekezet asszonyai voltak együtt, két beöltözött apáca is a szolgálók között volt. Nyíregyházán ugyancsak hét felekezetből jöttek össze háromszázan és ünnepeltek a metodista gyülekezetben. És lehetne sorolni tovább is, hogyan mozdulnak meg egymás felé a különböző egyházi hagyományokból érkező testvéreink, és lesznek eggyé az imádkozás szolgálatában. Azért kaptam más híreket is! Néhány munkatársam jelezte: az evangélikus gyülekezet nálunk távol maradt! Vajon miért? Gazdag fantáziáról tanúskodtak a szervezők. Szinte sehol sem ragaszkodtak szolgaian a leírt szöveghez. Odaillő versekkel, zeneszámokkal gazdagították a műsort. Szólt a koreai zene is. Hallottam tanárnőről, aki saját koreai útjáról számolt be diaképek segítségével. Másutt zöldsapkás, bamaköpenyes gyerekek játszották el a mag életét, ahogyan kibújik a földből, növekedésnek indul, végül fává terebélyesedik. Sok helyen az alkalmat meghitt szeretetvendégség követte, ahonnan „senki sem akart hazamenni”, mesélte nevetve Deák téri asszonytestvérem. A Budapest-Fasori gyülekezet imanapi alkalmán részt vett a százhúsz tagú koreai református gyülekezet vezetője (300 koreai él hazánkban), szólóénekkel, beszámolóval, vetítéssel szolgált, és átadta gyülekezetének köszöntését. Az egység alkalmai voltak az imanapi istentiszteletek. „Tégy eggyé Urunk!” hangzott az imádság, csendült fel mindig újra az imanap éneke, melyet mindenki megtanult gyorsan, és rögtön a szívébe is zárt. Nagy-nagy szeretettel és együttérzéssel kértük Istentől a sokat szenvedett, szétszakított országban élő koreai testvéreink számára a politikai egységet, az egymástól távol élő családok egymásra találását, a sokféle feszültség oldódását. De imáinkban helyet kapott a magunk közösségeiért való felelősség, a közöttünk lévő falak, feszültségek megszűnéséért való könyörgés is. így fordultunk az imanapi istentisztelet végén egymás felé, szorítottuk meg egymás kezét melegebben, és kívántuk őszintén egymásnak koreai köszöntéssel: An Nyung - Béke legyen veled! Keveháziné Czégényi Klára
