Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-12-28 / 52. szám

Sötét van, amikor ezeket a so­rokat írom, olvasom a várva várt levelet. Nem a körülöttem lévő sötétség, a bennem lévő sötétség az, ami nyomaszt. Ez a sötétség mélyebb, ez a sötétség fájó. Eb­ben a sötétségben ugyanis ku­darcaim, erőtlenségeim, nyomo­rúságaim, hitetlenségem tornyo­sulnak. Félek, mert reményem elfogyott. Bár az emberek körü­löttem így beszélnek: „Reméljük, hogy...”; )yA legjobbakat remél­jük. .. ” De ezekből felém csakis a teljes bizonytalanság tehetetlen­ség árad, s elveszett ügyem. Vá­rom a sötétség szűnését, várom a hajnalt, hogy fénysugarak tör­jék meg borzasztó és mély sötét­ségemet. Öriilök, hogy várod a hajnalt! „Hajnalodik” Látod? Hajnalodik! Új remény­ségnek hajnalfénye költözhet be kiégett, reményvesztett életed­be! Ez a reménység árad. Lassan, ahogyan a fény kezdi a sötétet kiszorítani, egyre jobban árad a remény, és elűz minden félel­met, minden csüggedést. Nem hókuszpókuszos mindez. Ami történik, Isten nagy ajándéka: a remény a jászolbölcsőből árad. Is­ten elküldte szent Fiát, aki ma megáll szíved ajtaja előtt, megáll, s ha megnyitod, új reménység haj­nalfénye árad be szívedbe. Betölti életedet a remény, s többé már nincs kétség: akár élek, akár ha­lok, az Úré vagyok (Róm 14,8), mert O formált, 0 vezet jó pász­torként, s Ő készít helyet az Atya „Mélységes mély a múltnak kútja...” Az emlékezet vize is fo­gyóban, csak a mélyben csillan meg, nagy-nagy távolságban. Egy baba, egy iskolai ünnepség, egy táncisko­lái felkérés, egy régi bál, egy sok éve tovatűnt vasárnap délután - kar- nyújtásra van. A tegnap, a tegnap­előtt, a tíz-húsz éve történtek pedig egybemosódnak, már egyáltalán nem számítanak. Ismerőseink nevét összekeverhetjük, évszámainkat el­felejthetjük, de a gyermekkorban tanult imádságot soha. Kiszely Jánosné Melis Zsuzsan­na is frissen, mosolygósán idézi fel a gyermekverseket, imákat, ahogy tanulta Szarvason: szlovákul. Ami­kor élete száz évéről kérdezem, szívesen mesél első három évtize­déről, a későbbieknél már ki-kise- gíti a család a visszaemlékezést. A régi szarvasi család, a gazdálkodó édesapa, a kéthetes kisbabát árván hagyó édesanya, majd az édes mostoha, a szeretett, jóságos nagy­bácsi, a féltestvérek, a tisztelendő bácsi, a tanító bácsi, á lánypájta- sok, a rokonok,.,szomszédod, _az akadozó emlékezetben még ma is eleven alakok - hol vannak ma már? S rég halott - immár hetven éve - az a magas, erős, széparcú fiatalember, aki először felkérte a tánciskolában, akivel kipirulva for­gott lakodalmukban, aki oly bol­doggá tette kedves és vidám ter­mészetével. Száz év élet... Végre befejeződött a háború, túl voltak a nehéz éveken, örvend­tek három szép gyermeküknek, jó­módot és nyugodt családi életet ígért a belátható jövő. Kint a ta­nyán gazdálkodtak, csak vasárnap mentek be városi házukba. Azon a tavaszi napon, idézi fel Zsuzsa né- m, Janos árpát vetett, ment a gép után, és mint mindig, jókedvűen fütyörészett. Egyszer csak elhall­gatott, megállt, jajgatni kezdett, majd elájult. Hazavitték, orvost hívtak, de az nem ismerte fel az igazi betegséget. Mindenfélével kezelgették, de még nagyon sokat szenvedett, mire decemberben az­tán meghalt. így ment el alig 31 évesen a jókedvű fiatalember és vele asszonyának boldogsága is örökre. Zsuzsanna soha nem ment többé férjhez, pedig tehette volna, de nem akart mostohát gyerme­keinek, meg aztán többé nem is ta­lált olyan embert, aki pótolhatta volna Kiszely Jánost. Az élet' már soha többé nem volt olyan szép, de élni kellett. A fiatal- asszony .mindig is helytállt. A csa­lád emelt fővel vészelte át a gazda­sági válságot, a háborút, a kisajátí­tást, a kifosztást. Az ifjabbik Zsu­zsa vette magához édesanyját, ép­pen ötven éve, azóta vele él. Segí­tett felnevelni a két gyereket, mi­közben veje egy orosz azbesztbá­nyában sínylődött három évig, lá­nya pedig a férje helyére állt a fog­\ házában (Jer 1,5; Jn 14,1-3). Testvér! Nyisd meg szívedet Előtte, és ne feledd: a remény a já­szolbölcsőből árad! Nagy Gáspár Jegyezvén szalmaszállal ...mindig és mindig: bűnökben édesült, iramúit napok habjaiban fuldokló emberek: egy szalmaszállal, tudjátok-e? talán a menthetetlent mentitek. ...kívül és belül: poklosan örvényült, háborúit világ, de a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ. Tamásy Tamásné technikai laboratóriumukban, hi­szen enni, fűteni kellett... Fiatal vejének fogorvosi álmait elsodorta a történelem, de mindkét lánya - Zsuzsa néni unokái - egyetemre mehetett, egyikük fogorvos lett, másikuk aneszteziológus orvos. A harmadik unoka is az egészségügy­ben dolgozik. A család nem nagy: a negyedik generációt már csak egyszem fiatalasszony képviseli férjével. Megható pillanat volt, amikor Zsuzsa néni születésnapján egész családjával együtt úrvacsorát vett a fasori templomban. A gyülekezet­nek több mint három évtizede hű­séges tagja, egészen két évvel ezelőttig részt vett az istentisztele­teken, bibliaórákon. Ma már csak ilyen nagy alkalom tudja kimozdí­tani a lakásból. De azért egyálta­lán nem hagyja eLmagát, magam is tanúsíthatom: jó őt látni, ápolt, csinos, kellemes modorban társa­log. Napközben üldögél, szende­reg, de szívesen elbeszélget a csa­láddal is, főleg persze a régi dol­gokról, napjaink történései már nem érintik. Zsuzsa néni munkás élete vége felé már csak pihenget, apró kis napi örömökkel telik az idő, lehet várni az ebédet, a süte­ményt, a kávét hat cukorral. A me­leg, óvó családi körben szép las­san, nyugodtan fogynak az évek, a napok, az órák... Újlaki Agnes Hiedelemvilág Pápua Új-Guineában Ősi hitek útvesztőjében 3. A melanéziai - ezen belül a pápua új-guineai - ősi vallások közös, meghatározó jellemzőit elemezve rá kell döbbennünk, hogy a mi európai kultúrával át­szőtt keresztyén hitünk milyen hallatlan mértékben különbözik az ősi népek tradicionális vallásától. A mindennapjait itt töltő misszionáriusnak feltétlenül tudatában kell lennie ezeknek az egész életét megha­tározó különbségeknek. Most egy újabb alapvető sajá­tosságot veszünk nagyító alá, s hasonlítunk össze. Az élet legfőbb célja: „Gutpela sindaun” - gondtalan élet Az új-guineai ember számára a legfontosabb dolog az ELET fenntartása, védelme, ünneplése, folytonos­ságának biztosítása. Az Universum középpontjában az ember áll együtt az őt körülvevő teremtményekkel, a növényekkel, állatokkal, sziklákkal, folyókkal, az ősök szellemeivel - mindezek telve vannak lüktető energiával. Ez - a „biokozmikus vallásnak” - nevezett hit alap­vetően eltér a mi istenhitünktől. Míg a keresztyén hit legfőbb célja az örök élet elérése, addig a melanéziai hitvilág leglényegesebb eleme az e földi élet véglete­kig való élvezhetővé tétele. Olyan fogalmak, mint élet és halál, szent és világi, eleven és holt, az itteni embe­rek gondolkodásmódjában nem különíthetők el egy­mástól. Ezek európai fogalmak. Míg mi igen-nem, vagy-vagy kategóriákban gondolkodunk, Új-Guineában is-is a válasz. (Ez sajnos szavaik igazságtartalmára is vonatkozik.) Például egy szerintünk élettelen szikla számukra eleven, csak egy időre ebbe a merev pozí­cióba tért - valószínűleg pihenni. Hasonlóképpen a halál sem jelenti a földi élet befejezését a lélek számá­ra. A közelmúltban egyik ismerősünk férje meghalt. A törzsi hit szerint a férj szelleme 24 óra múlva vissza­tér, és belép a felesége testébe. Az özvegyen 24 óra el­teltével tomboló, hisztérikus roham vett erőt, s min­denki biztos volt benne, hogy a várt esemény rendben megtörtént. A pidgin nyelven „gutpela sindaun”-nak, vagyis a gondtalan életnek a biztosítása két területen szüksé­ges: 1. Jó kapcsolattartás a törzs többi tagjával és a szel­lemekkel - a kívülállók ellenségnek számítanak. 2. Az elérhető anyagi dolgok - disznók, kagylók, élelem - minél nagyobb mértékű begyűjtése és felhal­mozása, a törzs létszámának növelése sok-sok gyer­mekkel. A hit és annak szertartásai, a rituálék, csakis az Elet maximális élvezhetőségének biztosítását céloz­zák. Tehát a törzsi vallások mindig is nyitottak voltak minden változás felé, melyek ezt a célt látszottak szol­gálni. Képzeljük el, amikor az európai ember megjelent soha nem látott, „hallatlan” gazdagságával - vasszer­számokkal, hullámlemez tetőfedővel, ággyal és ruhá­val meg konzervélelemmel - a bennszülöttek tradi­cionális logikája szerint ez mind a szintén magukkal hozott, idegen hitüknek - a kereszténységnek - az eredménye lehetett. Tfehát a fehér ember vallásának felvételét az anyagi jóléthez vezető kapunak tekintet­ték. Ez kétségtelenül megkönnyítette a kereszténység terjedését, de nagy veszélye volt, hogy a hitet mellék- vágányra tereli. Ez a gondolkodásmód - napjainkig - száz év elteltével is alig változott. Mivel a régi rituálék a jólét elérését igyekeztek szolgálni - meglehetősen alacsony hatékonysággal -, az emberek nagyon is készek voltak egy új - sokkal többet ígérő - vallás elfogadására. Ez teljesen megcá­folja azon felületes véleményeket, amelyek kizárólag a missziót vádolják az ősi kultúra megváltoztatásával. A mai új-guineai hitvilág a tradicionális kultúra és vallás, valamint a keresztény hit elemeinek bonyolult ke­veréke... S bár a fent leírtak alapján könnyű lenne felüle­tes, emberi következtetéseket levonni, ítéletet hozni, hisszük, hogy a misszionáriusok 110 éve tartó önfeláldo­zó munkájukkal elvetették a magot, s Isten ígérete sze­rint megadja a növekedést. S ismételten hangsúlyozzuk, hogy nem szabad önma­gunkat megcsalni azzal a gondolattal, hogy csak Pápua Új-Guineában felületes a kereszténység. Európa elmúlt év­századai és jelene azt bizonyítják, hogy a kereszténynek ne­vezett kultúrákban az egyéni és állami döntések legna­gyobb része nem a Biblia tanításának szellemében születik Bálintné Kis Beáta Mennyből jövök most hozzátok (150. ének) E gy karácsonyi prédikációjá­ban Luther azt mondja: „Ha Krisztust igazán akarod leírni és fel­ismerni, akkor figyeld meg, hogy az Angyalok azt mondják róla, hogy Ó nagy öröm. ” Énekünk ilyen határ­talan örömből fakadt, és az apát gyermekei körében ismét gyer­mekké teszi. Luther tíz évvel há­zasságkötése után írta legkisebb gyermeke bölcsőjénél, miközben saját számtalan dolgát félretéve a gyermekek gondját feleségétől át­vette. Az ének a középkori temp­lomi karácsonyi játékok egyes mozzanataira emlékeztet. A leg­korábbi vallásos játékok az isten­tiszteleten nem Karácsonyra vo­natkoztak, hanem Húsvétra, mert a feltámadást tekintették az igazi keresztyén ünnepnek. Az első két évszázadban Jézus születésnapjá­nak megünneplését .a keresztyén egyház, mint pogány dolgot egye­nesen elvetette. Origenes azt véli, hogy csak az istentelenek, mint Faraó (1 Mózes 40,20) és Heródes (Máté 14,6) ünnepük a születés­napot mint örömnapot. A szen­teknél és a mártíroknál azok halá­la napját tartja igaz születésnap­nak. A vallásos játékok eredete a kó­ruséneklésben van. Amikor a kó­rust két részre osztották, és válta­kozó éneklés kezdődött a papság és a gyülekezet között, a gyüleke­zetnek, főleg az ünnepeken drá­mai élményben volt része. A 10. században kolostori testvérek rá­tértek arra, hogy a húsvéti isten- tisztelet kibővített énekeit felöltöz­ve is ábrázolják: az Angyalt a sír­nál, Jézust a diadalzászlóval és Mária-Magdolnát, Jánost és Pé­tert, akik a sírhoz sietnek. A kará­csonyi játék kb. száz évvel később keletkezett. Két diakónus bő, fe­hér lepelbe burkolva az oltár háta mögött állott, és így szólt: „Kit ke­restek ti pásztorok a bölcsőben, mondjátok.” Felelet gyanánt két énekes azt énekelte: „Krisztust, az Urat, a Megváltót, a jászolban fekvő kisdedet.” Ebből az egyszerű kez­detből fejlődött ki a tulajdonkép­peni „bölcsőjáték”. Pásztorok és királyok mentek az oltárhoz, és ott egy pap fogadta őket. Később be.- levonták a cselekménybe Heró- dest, mint a gonosz megtestesítő­jét. - Luther éneke a karácsonyi já­tékok egyes mozzanatait juttatja eszünkbe. De mindennél fonto­sabb, hogy Karácsony ünnepén alapvető evangéliumi gondolato­kat szólaltat meg: „Ez Krisztus, Isten szent Fia, Ki mennyből jött a földre ma. Ő üdvözít, Ő törli el Világ bűnét szent vérivel. ” Gáncs Aladár Járosí Andor utolsó napjai Nem lehetünk elég hálásak Weöreös Imrének - a Lelkipásztor egykori szerkesztőjének -, hogy az utol­só pillanatban: 1949 decemberében a folyóirat mel­lékleteként Járosi emlékszámot jelentetett meg. Ma már dokumentumértékű az az 54 oldal, amin még kor­társak írtak hangfogóval Reményik Sándor „drága kicsi papjáról”. A sorok között is olvasni tudók kimondat­lanul is megértették, hogy magyar evangélikusságunk egy mártírjáról van ott szó. Névtelen tömegsírban pi­hennek földi maradványai az uráfi Magnyiitogorszk- ban 1944. december 29. óta. Sok-sok emberen segí­tett, s érte már senki sem tehetett semmit. Az Igéből ihletett humanizmusából becsülettel állt ki az üldö­zöttekért, hogy a végén ártatlanul, elvakultak áldoza­tának essen áldozatul. Amikor még sejtelmünk sem volt, mi is esett meg vele - 1945 februárjában -, egy volt pártfogójától - aki akkor élvonalbeü ember lett - kérdeztem: nem lehetne-e valamit érdekében kezde­ményezni? Az illető mindössze annyit jegyzett meg: „sajnáljuk Andort, de a háború számlájára kell írni ezt a veszteséget”. A szomorú, megdöbbentő valóságról szóljon egykori fogolytársa, Küne Oszkár szds.-nak a kolozsvári Evangélikus Egyházközségben heverő le­vele (részleteit adjuk közre): „...Tisztelettel közlöm, hogy Járosi Andor esperes urat 1944. október 28-án ismertem meg a Focsani mel­lett levő orosz legénység, táborban négyszáz más Kolozs­várról elhurcolt civil férfival, kik között még öt róm. kai. rendi lelkész és egy fiatal ref. lelkész, kinek neve Petri Jó­zsef volt. Ők akkor már pár napja ott voltak összezsú­folva egy barakkban minden tisztálkodási, pihenési le­hetőség nélkül, és a csekély élelem miatt természetesen panaszkodtak. Kérték is, hogy a tiszti barakkba oszta­nák be őket, de ezt az orosz parancsnokság nem engedé­lyezte. így szegény esperes úron és a többi intelligencián nem tudtam segíteni, mert én magam is mint hadifogoly csak igen kevés szabad mozgással rendelkeztem. Ugyan­ez év november 2-án azután kaptuk a parancsot, útra el­készülni, és úgy ahogy voltunk, vagyis ahogy az esperes urat elvitték Kolozsvárról, egy melegebb ruhadarab adá­sa nélkül, beraktak bennünket egy vasúti szerelvénybe (40 fő egy kis kocsiban), és harmadikén vitt a vonat Bacau-Cemovitz-Kijev-Moszkva-Kujbisev és Ufán ke­resztül az Urál folyó mellett levő Magnyiitogorszkba, ahova 23-án érkeztünk meg már -35 fokos hidegben. Az egész úton háromszor kaptunk meleg levest (vizet ke­mény borsószemekkel), különben pedig az első öt napra puha kenyeret, a többi napokra pedig kiszárított kenye­ret. így agyonfázva és éhezve kiszálltunk a vonatból, és négy km gyaloglás után elértük a tábort, ahol már meleg volt, és jobb levest kaptunk káposztával, utána pedig el­helyeztek bennünket. Szegény esperes úr ismét csak a le­génységi barakkba került, de ahol már legalább három- emeletes priccsek voltak elhelyezve, és így fekvőhelye biz­tosítva volt. Én december 5-én a kórházból kikerülve ta­lálkoztam az esperes úrral ismét, mert du. 5.30-kor a tiszti barakkban tarthatott istentiszteletet, és akkor pa­naszkodott már gyengeségéről és hasmenéséről, ami azonban abban az időben majdnem mindenkinél meg­volt az átmeneti idő miatt. 13-án du. 4 órakor ismét tart­hatott istentiszteletet az esperes úr, mely alkalommal Pál apostolnak a Filemonhoz írt levele alapján tartott igen értékes prédikációt a szerétéiről, de ekkor már igen gyen­ge, összeesett volt, úgyhogy másnap a legénységi kórház­ba is került... December 24-én a német evangélikus lelkész tartott ott istentiszteletet, amelyre én mint tolmács, elkísérhet­tem, és ekkor láttam esperes urat utoljára. Amikor hoz­zá szóltam, már nem szólt egy szót sem, csak fejével bó- lintgatott, és a német,le(kész úrnak,# csa(c „dqn/ce”,s^ó^ val köszönte meg szolgálatát... Az esperes úr december 27-én,fiufty,t,elyérha$bpn. «. „a, A holttestek egy erre a célra készített bunkerba kerül­tek, és huszonötösével vitték ki teherautón a közös sírba, mely a tábortól kb. 500 méterre van. így került a megbol­dogult esperes úr 29-én a magnyiitogorszki tábori közös sírba, mely már akkor közös sír volt. Budapest, 1947. szeptember 9-én. Tiszteletteljes üdvözlettel: Küne Oszkár szds. s.k.” Objektív, túlzásoktól mentes, mégis hátborzongató még ma is az az eltökélt embertelenség, amivel a Vö­rös Hadsereg kezelte azokat, akikre egyszer rátette a kezét. Ma már tudjuk, hogy Járosi Andor elhurcolása nem véletlen szeszély műve volt. Nem egyszerűen az utcáról szedték fel. Házkutatás után egy szál ruhában lakásáról vitték el. Az NKVD tudta, ki volt ő, de ilyen emberre, akárcsak Wallenbergre - nem volt szükségük az értékrendjükben. A mi szívünkben azonban emléke áldott, s valahányszor énekeljük nagy gonddal összeállí­tott magyar evangélikus istentiszteleti rendjét, hisszük, hogy munkája nem volt hiábavaló az Úrban! Deák Ödön BETLEHEM A Jeruzsálem­hez közeli Betle­hemet a keresz­tény hagyomány Jézus szülőhelye­ként tartja szá­mon. Ennek a ki­csiny település­nek sohasem volt nagy jelentősége Izrael történeté­ben. Mikeás pró­féta könyvében is így szerepel: „Te pedig, efrátai Bet­lehem, bár a legki­sebb vagy Júda nemzetségei kö­zött...”. Ám hoz­zátesz még valamit, ami új távla­tot nyit Betlehem előtt, ami meg­változtatja megítélését: „...mégis belőled származik az, aki uralkod­ni fog Izraelen”. Az a valaki pedig nem más, mint a Messiás. Betlehem először a Kr. e. 14. századból származó egyiptomi ál­lami levéltár agyagtábláinak szö­vegében jelenik meg, mint a Jeru­zsálem városállamhoz tartozó helység. A neve bit ilu lachama, vagyis Lachama istennő háza. Ez az istennő egy kánaáni termé­kenység-istennő. A név az idők folyamán végbement hangzóala­kulások során nyerte el a bírák korában a Betlehem formát, amely héberül azt jelenti: kenyér háza. Mózes első könyve mint Ráhel sírjának helyét említi. Betlehem­ben élt Dávid anyai őse, Rút, és itt született Dávid is. Ide érkezik Sá­muel, hogy Dávidot királlyá kenje. És itt született a Dávid házából való Jézus is. Szü­letésének helyén ma egy hatalmas templom áll, és azt a pontot, ahol a hagyomány szerint megszületett Jé­zus, egy ezüstcsil­lag jelzi. A hely ér­dekessége, hogy amikor Omár kali­fa meghódította a Szentföldet, Jeru­zsálem és Betle­hem keresztény templomait meg­kímélte. A Szüle­tés templomának déli, Mekka felé néző apszisában végezte imádsá­gait. Azóta a muzulmánoknak jo­guk van ahhoz, hogy azon a helyen imádkozzanak. Betlehem ma arab település, néhány éve pedig pa­lesztin fennhatóság alá tartozik. De Karácsony ünnepén a keresz­tények óriási tömege tódul most is Betlehembe, hogy megünnepelje Jézus születésnapját. Az arabok pedig örülnek ennek, hiszen ők az idegenforgalomból élnek... Sánta Anikó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents