Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-11-02 / 44. szám
Evangélikus Élet 1997. november 2. Porból porrá? Felgyorsított enyészet: hamvasztás, igen vagy nem? Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megszaporodtak a hamvasztás utáni temetések, noha a falvakban még ritkábbak, a városokban azonban már egyre gyakrabban, sőt a koporsós temetésnél is nagyobb számban fordulnak elő. Van abban valami megrendítő, hogy - ránézve az urnára - ’csak’ ennyi marad az emberből...? Többen is feltették már a nyugtalanító és aggódó kérdést, helyesnek tarthatjuk-e egyházi szempontból a hamvasztás drasztikus hatású tényét, vagy valamiképpen szót kellene-e ellene emelni? Az általános hazai gyakorlat szerint úgy látszik, a történelmi egyházak elfogadni látszanak a hamvasztás utáni, azaz uraás temetés gyakorlatát és tényét, ezért a megfelelő, odaillő liturgiáját is kialakították. Ennek az elfogadásnak lehet az is oka, hogy teológiai szempontból nézve az enyészet lassúsága (koporsóban) vagy gyorsasága (tűzben, rövid alatt) nem lényeges, hanem indif- ferens (közömbös) kérdés, mert ez a lassúság vagy gyorsaság az elment személy felől nézve nem változtat semmit a visszafordíthatatlan tényeken. Az igazi téma nem az enyészet lassúsága vagy gyorsasága, hanem az, hogy mindannyiónknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt a nagy és végső zárszámadásra (2Kor 5, lkk.), s ott hogyan dől el az örök sorsunk. Az itt maradóknak kell tudniuk, hogy mit és hogyan „bírnak” el, mit és hogyan képesek feldolgozni. Tehát végül is a gyászra való képesség a kérdés megoldása. Kétségtelen, van valami brutális, erőszakos a hamvasztásban, de az elsősorban a gyászolót érinti. Vagyis ennek a kérdésnek elsősorban lélektani, lelkigondozói szempontjai vannak, és erről az oldalról kell megközelíteni. Az eltávozottra vonatkoztatva a témát, nyugodtan levehetjük a napirendről, mert ez a földi, testi valóság mindenképpen a múlandóságnak és az enyészetnek rendeltetett alá, és az is kézenfekvő, hogy a feltámadásban nem a test identitása, azonossága a döntő, különösen is nem az atomisztikus azonosság, hanem Isten újjáteremtő szeretete hoz minket elő majd az üdvösségbe azzal a másik, egyelőre pontosan nem leírható testtel, amire Pál apostol is utal pl. az lKor 15-ben. De azt a nagyon egyszerű fizikai elvet is figyelembe kell venni, hogy megsemmisülés, mint olyan, nincs, hiszen közismert az, hogy semmi sem vész el nyomtalanul, csak átalakul. S ezen a fizikai tételen az sem változtat, hogy ez percek leforgása alatt, vagy évtizedekig történik, tűzben semmisül meg, vagy csendesen elporlad a sír mélyén. Az eltávozottat lélekben átadhatjuk Istennek testestől, lelkestől, mindenestől; amikor a hamvasztás témáját tárgyaljuk, akkor csak a gyászolókra szükséges tekintettel lennünk. A gyászoló számára pedig - veszteségélménye következtében - nem könnyű szembenézni a konkréttá váló múlandósággal, sem a saját, sem a szerettei múlandóságával. A krematóriumokban nagyon gyorsan és az ijesztő félelmet keltő tűz ereje által történik a porrá válás (látszólag a megsemmisülés), az emberi lélek nem minden esetben képes ezt a sebességet követni, hogy feldolgozza a gyászt, és nem mindig képes azt az elemi erőt elhordozni, amit a pusztító tűz jelképez a számára. A gyász feldolgozása időigényes, nem véletlen, hogy általában betartják a gyászesztendőt, vagy legalábbis egy bizonyos gyászidőt. Rohanó korunk kapkodó korában is ragaszkodunk - normális esetben - egy bizonyos gyászidőhöz, aminek oka a négy fázis: 1. sokk fázis (a végzetes hír információjának ideje), 2. kontroll fázis (a temetés ideje alatt, amikor viselkedni kell), 3. a regressziós fázis, ami a veszteség feldolgozásának az ideje, hetekig, hónapokig tartó eseménysor, 4. adaptációs fázis, vagyis az élet újra kezdése alkalmazkodva az új viszonyokhoz. Tehát elsősorban lélektani, lelkigondozói szempontokat kell figyelembe venni, és akinek súlyos krízist jelentene a hamvasztás, annak tanácsoljuk, hogy maradjon a hagyományos temetés mellett. Felvetődik a hamvasztás utáni, úgynevezett uraás temetés esetében, hogy vallható-e a testi feltámadás: tekintettel arra, hogy az üdvö- zült test és a földi test között atomisztikus identitás, azonosság nincsen, minden nehézség nélkül mondható, vallható. Ebben az összefüggésben is érvényes a Názáreti Jézusnak közvetlenül halála előtt mondott, tehát végrendelet-értékű kijelentése, hogy ne nyugtalankodjék a szívünk, bízzuk magunkat nyugodtan Istenre és Rá, mert életünk minden vonatkozását - bűnünket és halálunkat - a Megváltó Úr Jézus kezébe tehetjük le. (Jn 14,lkk) Ribár János Halottak napja Minden halottunk emlékére ,Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (lMóz 3,19) Ezzel az átokkal sújtotta Isten az embert, a paradicsomból való kiűzetésekor. Azóta az ember szó alatt azt értjük: halandó. Babits Mihály az „Ősz és tavasz között” című gyönyörű versében erről, a halállal szembeni tehetetlen- bégünkről ír. A^veissorok végén'ismétlődő felkiáltás- > sál fejezi ki az elmúlás fájdalmát: „Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni. ” Pilinszky János halál-elfogadása a mélyen vallásos ember hitének erejéből fakad: „így éltem. Hogy halok meg? Milyen lesz pusztulásom? A föld elárul. Magához ölel. A többi kegyelem. ” (Pilinszky János: A többi kegyelem) Halottak napja van. A minden halottakra való emlékezés ideje. A kegyelet lerovásának alkalma. A mécses mindenkiért ég. Minden eltávozottért. Időben és térben változó, az utolsó perceket más-másképpen átélők emlékére egyformán. A gyász, amit értük érzünk, mindenkinek szól. Minden halottnak. Ágyban meghaltak- nak és ismeretlen helyen elföldelteknek. Harcban elesetteknek és erőszakos halállal meggyilkoltaknak. Fiatalon elmenteknek és öregen eltávozottaknak egyaránt. De a fájdalom mértéke különböző. Élesen vág a szívünkbe a nemrég távozók utáni űr. Akiknek arca, mosolya, járása még elevenen él bennünk. Eltávozott édesanyák és édesapák, nagyszülők, házastársak, gyermekek és testvérek, régi barátok és ismerősök után sírunk az éjszaka némaságában. Üres az ágyuk, terítetten az asztaluk. Hiábavaló kiáltással hívnánk őket vissza. Őket, akik már átlépték azt a félelmes határt, ahonnan nincs visszatérés. Ahova majd mi is eljutunk egyszer. S ha átlépjük, mi sem tudunk majd hírt adni róla. Vannak régi halottaink. Az ő arcukat éppúgy befonta már az idő fátyla, mint ahogyan a megsárgult régi fényképeken elhomályosodtak a róluk készült felvételek. Csak a szívünkben él a kegyelet és a rájuk való emlékezés. Arcvonásaikat őrzik a gyermekeik, az unokáik. Meg-megújuló, egymást váltó nemzedékek tagjaiban visszatér egy-egy mozdulatuk. Génjeiket továbbhordozzák az utódok. Ha el tudunk menni a sírjaikhoz, akkor letehetjük rájuk szívünk melegének jelképeit, a virágot és a mécsest. S amikor megérintjük a hideg sírkövet, úgy érezzük, mintha őket simogatnánk az idő sűrű ködén át. Ha nem tudunk elmenni a nyughelyeikhez, akkor otthon, „ajtónkat bezárva”, a kegyelet és az emlékezés gyertyafényénél mondunk értük imát. A keresztyén ember hitével, vigaszával, mely Istenhitből fakad. Melyet Pál apostol fogalmazott meg egyik levelében, amelyet mi is vallunk: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. ” (Róm 14,7-8) Lenhardtné Bertalan Emma „Fenn a mennyei, angyali karban...” A kereszttel jelölt leány Páli Katika Az egyik országos gyermektáborunkban ismét átélhettem azt, hogy a gyermekek nagyon nyitottak, fogékonyak Isten dolgai iránt. Mi felnőttek néha megszégyenülhetünk azon, hogy az Úr csodásán működik már gyermekkorban. Sok áldást, örömöt, vidámságot, feltöltekezést kaptunk Istentől ajándékként ezen a héten felnőttek, gyerekek egyaránt. A Szentlélek munkáját kérve minden gyermek otthoni, családi körben végzett missziói feladatára! Egy Uyen hétről hazaérkezve az itthoni események között fogadott a megdöbbentő hú: Páli Katiim meghalt. Isten úgalmában, kegyelmében bízva, hiszem ő már ott kezdhette meg az új tanévet, ahol nincs irigység és veszekedés, viszály és harag! Ott, ahol elmúlt a régi, kezdhette az újat! Ott, ahol az égi karban, angyal nyelven zeng már felé a glória! Ott, ahol öröm, béke, örökélet vár bennünket. Reménységünk szerint találkozhatunk és együtt lehetünk Isten színe előtt szemtől szemben. Ott, fenn a mennyei angyali karban nevét végtelen áldhatja. Hiszem: Isten a földi életünket azért adta: készülhessünk a vele való örök kapcsolatra. Katika erre 12 évet kapott: A Kemenesalja egyik kis falujának kedves, mosolygós, szőke, egészséges tanulója volt ez év augusztus elejéig. Azon a délelőttön vásárolta meg éppen a következő tanév könyveit. Mit sem sejtve, hogy ő már nem lesz ott az első hittanórán, nem ismerheti meg az új tanár néniket, tanár bácsikat... Délután a kedves, kis falu fő utcáján nagyanyjától hazakerékpározva érte a váratlan tragédia. Katikához hiába szóltak, nem válaszolt... Baleset következtében a földi vándorlása azonnal végétért... Hiányozni fog a családi otthonon kívül az iskolából, hittanórákról, kúándulásainkról, szerepléseinkről és nyári táborozásainkról. Istennek hálát adva gondolok vissza az 1. és 2. osztályban együtt eltöltött hittanórákra, amikor még írni sem tudott, de a tanult bibliai történeteket örömmel rajzolta le, ez később is kedvenc időtöltése maradt. Gyülekezetünk filiája az a falu, ahol Katika élt 12 évig. A körzeti iskola egy másik faluba vezette, de ott is szorgalmas résztvevője volt a hittanóráknak. Az ottani lelkésznő fülében is örökké megmaradnak Katika nagyon szeretett és sokat énekelt énekei: Velem vándorol utamon Jézus..., Kúályi zászló jár elöl..., Szent örök Isten..., Harsány szó kiált az égre. Azok a rajzok, melyeket boldogan vitt haza testvéreinek. Isten vigasztaló erejét kívánjuk és kérjük a család minden tagjára! Ezen a váratlan és érthetetlen eseményen keresztül is Isten kegyelmét, irányítását ismerhessék meg! Még akkor is, h’a nem érthetjük, miért is kellett ez a fekete szál? Kedves lelkész és hitoktató társaim! Azon az estén, mikor értesültem a hűről, tollat kellett kezembe venni. Most az új tanév kezdetén vegyük még sokkal komolyabban a gyerekek közötti hittanórákat, alkalmakat! Hiszen nagy felelősséget bízott ránk a mi Urunk! Katika aranyos hittanosunk volt 5 éven keresztül. Vajon mindent elmond- tunk-e neki, amit Isten rajtunk keresztül szeretett volna számára üzenni! Nem akadályoztuk-e meg Isten tervét, munkáját, hogy mindent meghallhatott-e Katika? Isten titkai között marad! Minden hittanóra olyan legyen, mintha az utolsó választási lehetőségünk lenne, az utolsó alkalom a kegyelmi időből! Nem tudjuk, kinek, meddig engedi Isten itt a földi életet, hogy Krisztust megismerve új életben járjon. Kiss Judit Luther kedves igéi A Római levél mellett Luther különösen is szerette, sokra becsülte Pál apostolnak a galatákhoz írt levelét. Professzori munkássága alatt háromszor is magyarázta. Az 1522-ben úott magyarázatának előszavában így vall arról, hogy miért olyan kedves számára ez a levél: „Ebből megérthetjük, hogy érdemeink nélkül, cselekedeteink nélkül, egyedül Krisztusért igazul meg minden ember. Ez a levél az én levelem, akivel eljegyeztem magam, ez az én Bóra Katalinom. ” A reformáció „solus Christus” hitvallásának igei megalapozását látta Luther megerősítve ebben a levélben. Kézenfekvő volt a párhuzam is, hiszen a Luther-korabeli római egyház éppen úgy a törvény cselekedeteinek betartására helyezte a hangsúlyt, mint ahogyan azt a galá- ciabeli gyülekezet tanítói is tették. Az Isten előtti egyedül kegyelemből történő megigazulás annyira ellentmond az emberi gondolkodásmódnak, hogy újra és újra megpróbáljuk azt módosítani. Például az olyan, ma is gyakran hallható Kegyelemre szorulunk Gál 3,22-24 érvekkel, hogy „nekem is kell tennem valamit azért, hogy Isten sze- retetét kiérdemeljem”, vagy „Isten legalább a jó szándékomat figyelembe fogja venni”. Mindezt pedig azért mondjuk, mert nem tudjuk elfogadni, sérti az önérzetünket, hogy emberi természetünk annyira megromlott a bűn következtében, hogy azon már nem lehet segíteni, és csak a Jézus Krisztustól kapott kegyelemre vagyunk ráutalva. A reformáció üzenete, kérdése ma is ez: képesek vagyunk-e az evangéliumnak ezt a minket meg- és elítélő^ üzenetét meghallani és elfogadni? Különösen is fontos ez a kérdés számunkra, kegyes, egyházi körökben élők számára, akik oly könnyen tudjuk a magunk javára írni és érdemként számontartani „vallásos teljesítményeinket”. Pál apostol szavaiból kiderül, hogy ha a törvényt, a cselekedeteket, a teljesítményt tekintjük mércéül, akkor az csak ítéletet mond felettünk. A bűn rabságában élünk és a szent Isten előtt minden jószándékunk, erőfeszítésünk ellenére sem lehetünk tökéletesek. Ezért szorulunk rá a kegyelemre, Jézus Krisztus kereszthalálának váltságára, és ez alól senki sem kivétel. De Isten kész arra, szeretete olyan nagy, hogy ajándékba adja kegyelmét mindenkinek, aki hisz Jézus Krisztusban. Mindannyian a bűn rabságában, Isten ítélete alatt vagyunk. De mindannyian lehetünk Jézus Krisztus rabságában is, Isten kegyelme alatt! A döntés joga, hogy hol akarunk lenni, pedig a miénk. Ez a döntés nem a vallásos, erkölcsi teljesítményünkön, hanem hitünkön, az Isten irgalmas szeretetébe vetett bizalmunkon múlik. Ennek felismerése volt Luther Márton nagy élménye, ezzel szabadult fel lelkiismerete a törvény követelésének kényszere alól, ezzel talált utat és célt az élete és ezzel kezdődött el a reformáció is. Luther kedves igéje legyen a mi számunkra is megújulásunk, az Isten szeretetére rátalálá- sunk, életünk utal találásának forrása. Balicza Iván KÓRUSTALÁLKOZÓ Szép vasárnap reggelre ébredtünk október 5-én. Az érdi evangélikusok gyülekezete ezen a napon két eseménnyel gazdagodott. Az egyik, hogy gyülekezetünket három újszülöttel ajándékozta meg a Mindenható. A másik az oroszlányi kórustalálkozó. Az istentisztelet végén a gyülekezeti teremben egy rövid előkészület és éneklés után buszra szálltunk, hogy részt vehessünk a találkozón. Utunk folyamán a nap is mellénk szegődött, és sugaraival beragyogta az ősz sokszínű, szemet gyönyörködtető tarka látképét. Megérkezvén, találkozónkat áhítat nyitotta meg, majd ezt követte a kórusok bemutatkozása. A bakonycsemyei gyülekezet kórusát hallgatva eszünkbe jutott a tiszta forrásból való táplálkozás. Valamint az, hogy napi fáradságos munkájuk mellett nem feledkeznek meg szolgálni a Teremtőt, akinek áldását munkájuk során naponta megtapasztalják. A komáromi kamarakórus tagjai finom hangvételű énekükkel és előadásmódjukkal elcsendesedésre késztették a hallgatóságot. Az oroszlányi nagy múltú és jó felkészültségű kórust szívesen hallgattuk. Az érdi evangélikusok Isten dicsőségére a 42. zsoltárt hozták el erre a találkozóra. A legnagyobb élményt valamennyiünk számára a négy kórus együtténeklése nyújtotta. Kitörő lelkesedéssel énekeltünk, „Magasztallak Téged, Isten, jóságodat dicsérem...” énekünket a templom falai megsokszorozták, lelkünk a magasba szárnyalt. A kórustalálkozót Isten iránti szent tisztelet zárta. Ezután következett egy kitűnően szervezett szeretet- vendégség, amely alkalmat adott a tapasztalatok cseréjére is. Kodály ajánlásáról is szó esett, mely szerint az ének (az éneklés) a legjobb a lélek formálására. Mosdatlan világunkban az egyre sokasodó fejlemények arra figyelmeztetnek, hogy sokat kell énekelnünk! Énekeljünk tehát; s legyen folytatása ennek a kórustalálkozónak! Huszti László Magyar Istenes versek - szavalóverseny A Budafoki Evangélikus Egyházközség szavalóversenyt rendez magyar istenes versekből, a budafoki, albertfalvai és kelenvölgyi iskolák tanulói között A döntő november 14-én, pénteken du. fél 5 órakor lesz. A zsűri elnöke: Bánffy György színművész. Helyszín: a budafoki evangélikus templom (XXH., Játék u. 16.) (a 47-es villamos végállomásánál). Szeretettel várják az érdeklődőket! Szeretetszolgálati munka a XXIII. kerületi veszélyeztetett gyermekek körében A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Családsegítő Szolgálata júliusban gyermektábort szervezett 10 veszélyeztetett helyzetben élő soroksári gyermek számára. A családlátogatások során merült fel az ötlet a Szeretetszolgálat munkatársai körében - látva a rendkívül rossz életkörülmények között élő gyermekeket -, hogy kiemelve őket nyomasztó környezetükből, közös foglalkozásokkal töltsék ki vakációjuk egy részét. A résztvevők mindegyike egy- szülős családban, rossz szociális körülmények között él. A nehéz életkörülmények érthetően nagyon megviselik a gyerekeket mind lelkileg, mind szellemileg. A családlátogatások tapasztalatai alapján döntött úgy a Szeretetszolgálat, hogy szükség van egy közös táborozásra, hogy ha időlegesen is, de csökkenjenek a gyerekeket érintő rossz környezeti hatások. A programok kialakításánál a munkatársak arra törekedtek, hogy játékos foglalkozásokon keresztül - közös zenélés, mesehallgatás, sportfoglalkozás... - oldják a gyerekekben felgyülemlett feszültséget. A táborozás során alkalom adódott arra is, hogy a pedagógusok személyesen elbeszélgessenek a gyerekekkel. Ezeken a beszélgetéseken feltárultak azok a súlyos problémák, gondok, amelyek ezeket a kis embereket nyomasztják, életükre kihatnak. A tábor hangulata igen oldott volt. Az első nap érthetően idegenkedtek egymástól, de a megismerkedés után vidám „festőkörré” változott át a gyereksereg. Egész héten át festettek, rajzoltak, só-liszt gyurmából különféle mulatságos alakokat, figurákat alkottak. A foglalkozások során lehetőség adódott felmérni tudásukat a testrészekről, érzékszervekről, az irányokról, égtájakról, állatokról, emberekről. Sajnos a „képzőművészeti alkotások” elárulták, hogy korukhoz képest mennyire keveset tudnak ezekről a dolgokról. Ezért ennek ismeretében át kellett alakítani a következő napok programjait, hogy ezeket az alapvető ismereteket elsajátíthassák./! másik, amire fel lehetett figyelni, az az volt, hogy az alkotások tükörképei lelkiviláguknak, vágyaiknak. (Például az egyik kislány, aki korán elvesztette édesanyját, állandóan csak fekete rajzokat készített. A másik pedig csak olyan madarakat, amelyek elrepülnek.) Délutánonként a közös programok kerültek sorra. Ezek közül az ebédkészítés volt a legfontosabb. Saját maguk ajánlották fel segítségüket az étel elkészítésénél. Érdekes volt, hogy néhányuk számára teljesen ismeretlen étel volt például a virsli, sonka, mustár. Ebéd után egymást kisegítve rendet raktak, takarítottak, mosogattak. Az ilyen közös eseményeken kerültek felszínre azok a dolgok, amelyek pontosan tükrözték nehéz sorsukat. Az egyik kislány például ragaszkodott hozzá, hogy mindig ő szedjen utoljára, ugyanis édesanyja sajnálatosan korai halála óta ő vezeti a háztartást, mos, főz, takarít, gondoskodik testvéreiről. így teljesen természetes volt számára, hogy csak akkor eszik, ha marad. A foglalkozásokról, játékokról folyamatosan készültek fényképek, amit a táborozás vége felé megtekintettek a gyerekek. Sajnos volt köztük olyan is, aki még életében nem látott fényképet, így ' saját magát sem ismerte fel. A tábor végén nagyon nehéz volt a búcsúzás, mind a gyerekek, mind a pedagógusok részéről. Mindannyian megígérték egymásnak, hogy jövőre is újra találkoznak és újabb barátokat fogadnak maguk közé. A táborozás sikeréről szóló hírek eljutottak a Polgármesteri Hivatalhoz is. Ennek köszönhetően az önkormányzat felajánlotta, hogy a következő évtől táborozás céljára a Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátja a saját kezelésében lévő üdülőjét. Ez a tábor csak az első állomása volt annak a hosszú távú elképzelésnek, amelynek célja az, hogy megelőzze, illetve csökkentse a veszélyeztetettséget okozó problémákat a kerületi gyermekek körében. Ennek elősegítése érdekében hozta létre a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat gyermekjóléti szolgálatát is, amely a helyi iskolákkal, gyülekezetekkel, önkormányzattal együttműködve végzi tevékenységét a veszélyeztetett gyermekek körében.
