Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-11-02 / 44. szám
Evangélikus Elet 63. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 1997. NOVEMBER 2. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI HUSZONHARMADIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 40 FT Ez az ünnep arra szolgál, hogy ráirányítsa tekintetünket legfőbb kincsünkre, a reformáció középpontjára, az üdvösségünkről szóló evangéliumra. Ez az evangélium él. Életben maradásáról Isten egészen döntő módon éppen a reformáció szolgálata által gondoskodott. Ordass Lajos A TARTALOMBÓL REFORMÁCIÓI ELMÉLKEDÉS BÚCSÚ PETER SCHELLENBERGTŐL LUTHER KEDVES IGÉI (SOROZAT) HALOTTAK NAPJA NÉMET-SZLOVÁK OLDAL T X öbb mint emléknap „Gedenktag der Reformation” (a reformáció emléknapja) - olvasom október 31-nél a német lelkésznaptárban. Szeretném hinni, hogy számunkra több ez az ünnep puszta emlékezésnél. A keresztyén ember életében az emlékezés nem csupán a hálás visszamerengés Isten egykori nagy tetteire és embereire, mint amilyenek reformátoraink is voltak. A keresztyénség jövőre orientált vallás, hiszen Jézus Krisztusban A JÖVŐ, Isten Országa közelgett el egykor, és közeledik ma is. Talán emlékszünk a budapesti LVSZ-nagygyűlést megelőző ifjúsági találkozó mellbevágó mottójára: „Krisztusban most van a jövő” (In Christ the future is now). Reformáció ünnepe nemcsak egyházunk gazdag múltjára, t drága örökségére emlékeztet, hanem szembesíteni akar egyházunk ellentmondásos jelenével és remélt jövőjével is. I A Lélek forradalma A reformáció a Lélek kiáradásának az ünnepe. Ő az, Aki egyedül képes valóban megújítani az Életet, és annak egyik hordozóját és továbbadóját, az Egyházat. Nem véletlen, hogy ezen az ünnepen piros az oltárterítő, hiszen, ami a reformációval Reformáció - reevangélizáció „A teljes evangéliumot a teljes embernek az egész világon!” elindult, újraindult, az az első pünkösd folytatása; ébredés bűnbánatra, megtérésre, új életre. Ebből született Az Egyház, az első gyülekezet Jeruzsálemben, és ebből született újjá az egyház 480 évvel ezelőtt Wittenbergben. Ma sokan álmodoznak egyházunk megújulásáról. Reménység szerint vannak, akik imádkoznak érte, és nem kevesen fáradoznak is egyházunk megújulásán: új intézmények, eszközök, munkaágak és munkatársak lépnek szolgálatba. De tudnunk kell, hogy mindezeket csak Isten Lelke teheti élővé és másokat is megelevenítővé. A „csontok” csak a Lélek ébresztő viharára mozdulnak meg. Gondoljunk a hátborzongató, de ugyanakkor a szó legszorosabb értelmében „lelkesítő” ezékieli látomásra az elevenedő csontmezőről (Ezékiel 37). Nem véletlen, hogy ezt a pünkösdi reménységét szólaltatja meg Luther Márton is evangélikus himnuszunk utolsó versszakában: „Az Ige kőszálként megáll... Velünk az Úr táborba száll, Szentlelkét ránk bocsátja... ” Igéhez kötött Lélek Nemcsak a reformátor énekében kapcsolódik össze az Ige és Lélek ajándéka. Igazán Isten Lelke teszi élővé és hatóvá, mai divatos szóval, „mobillá” a kőszál igét. De ugyanakkor Isten igéjének „súlya” óv meg attól, hogy „elszánjunk” valamiféle hamis lelkesedés, rajongás szárnyain. Egyházunk megújulásának startköve, hogy újra erővel, Isten Lelkének erejével szólaljon meg a teljes embert kereső, megszólító és megszabadító teljes evangélium. Mi ez a „teljes” evangélium? Nem valamiféle rajongó, szektás, „lelki szuperkínálat”. Ellenkezőleg: a „teljes evangélium” a testté lett, inkamálódott Evangélium, a teljes Jézus Krisztus. Ő az, Aki a mai embert is teljes testi, lelki, szellemi valóságában és nyomorúságában keresi, teljes, „bővölködő életet” kínálva. S mivel a világnak erre a teljes Krisztusra van szüksége, csak annak az egyháznak van helye és jövője a világban, amelyik ezt a teljes Jézust tudja hitelesen megszólaltatni, meghirdetni és megélni az „erő, szeretet és józanság” Leikétől vezettetve. Az evangélizáció „reformációja” Új, de lassan már közismert kifejezés egyházi körökben a „reevangélizáció”. A megfáradt európai keresztyénség „újjáélesztésére” irányuló törekvéseket jelzi ez a „műszó”. Tény, hogy sokunkban már csak pislákol annak a bizonyos „első szeretetnek” a lángja. A langyos, enervált, kiégett, ízetlen keresztyénség valóban „kiköpni való”, ahogy ezt kissé drasztikusan maga Jézus fogalmazza a Jelenések könyve szerint. Mire jó a langyos víz, az ízetlen só?! De kaphatunk új ízt, belső töltést, fényt, meleget éppen attól, Aki nem akarja kioltani még a füstölgő mécsest sem. Hozzá segíthet el, segíthet vissza az igazi evangélizáció, ha úgy tetszik, legyen „reévangélizá- ció”, vagy akár „reformált” evangélizáció: a teljes evangélium továbbadása a teljes embernek az egész világon. Az evangélizációnak ezt a térbeli, világtávlatú kiterjesztését fogalmazza meg a címben idézett mottó, amit a Bajor Misszió kiadványain is olvashatunk: „Mission: das ganze Evangelium für den ganzen Menschen in der ganzen Welt. ” A misszió tehát nem más, mint a teljes evangélium, a teljes emberszámára az egész világon. Itt fedezhetjük fel, hogy egyházunk missziói törvénye milyen korszerűen, tehát biblikusán gondolkozik, amikor szervesen összekapcsolja az evangélizáció és misszió ügyét, olyannyira, hogy ezeket a sorokat már „országos evangélizációs és missziói lelkészként” írhatom. S ebben a címben az „és” szócskának is súlya, jelentősége van. A reformáció egy szerzetes belső lelki vívódásából, a Szentíráshoz, Jézushoz téréséből indul, de később „közügy” lesz, igazi lelki forradalom, mely átjárja egész Európát. Az evangélizáció is látszólag „csak” az egyén megtérését, újjászületését célozza. De az új életnek, a jézusi, kicsorduló, bővölködő életnek új, egyre táguló élettér kell. S ez már a mások testi-lelki üdvösségéért élő és égő, felelős missziói lelkidet kiáradása. Tény, hogy a reformáció XVI. századi, európai „bel- ügynek” tűnhet, de amit újra felfedezett: a teljes Szentírás, a teljes Evangélium, a teljes Ember - egész világot átfogó, megújító kincs. Sokaknak tartozunk még ezzel a kinccsel szűkebb hazánkban éppúgy, mint a nagyvilágban. Ne legyünk „fizetésképtelen, adós szolgák!” Nekünk is szól, rólunk is szól, s jó lenne, ha általunk is megszólalna őszinte imádságként Scholz László énekverse: „Megváltottál, Jézus, önnön véreden, Könyörülj most fáradt, gyarló népeden! Legyünk végre azzá, mi benned vagyunk: Vonzó látvány, íz, fény - úgy lesz holnapunk!” Gáncs Péter REFORMÁCIÓ ÉS ÖKUMENIZMUS- Gondolatok és reménységek 1997 Reformáció-ünnepén Aki távolabbra lát szűk egyházi határainknál, annak már régebben észre kellett vennie a 1 lassú, de gyökeres változásokat az egyházak egymáshoz való viszonyában. Nem csak itthon, hanem Európában és a nagyvilágban is. Mi, a legidő- I sebb nemzedék, még jól emlékezünk azokra az időkre a két világháború között, amikor a sokak számára „eretnekek”, „másvallásúak” vagy az „el- f szakadt testvérek” voltunk. Alig-alig beszéltünk egymással. Alig ismertük egymást itthon, és még kevésbé a távolab- ' bi egyházakban. 1. Tekintsünk vissza még messzebbre a keresztyénség kétezer éves történetében! Az első keresztyén évezred nehéz külső és belső küzdelmei után a második évezred a keresztyénsé- gen belül a nagy szakadások, az eretneküldözések és a véres vallásháborúk tragikus időszaka volt, szégyent hozva Krisztus egyházára a világ előtt. A keleti és a nyugati egyház hatalmi harcai, majd kettészakadása (1054) után a történelmi reformáció megkísérelte ugyan az egyház bibliai gyökereihez való visszatérést s ezzel a belső megújulást. De mint tudjuk, ez a 16. század közepén, a tridenti zsinaton a reformáció követőinek kiközösítésére s ezzel újabb súlyos szakadáshoz vezetett. És a keresztyénség további, tragikus megoszlása folytatódott az úi- , kor következő évszázadaiban is az újprotestáns egyházak, majd az ókatolikus egyház kiválásával és a szektái sokaságának megjelenésével. Ma a keresztyénség - több mint másfél milliárd Hívőjével - messzemenően a legnagyobb vallási közösség az öt világrészben, de sok különálló részre szakadozva, nagy megosztottságban. Krisztus követői között azonban a tragikus szakadások ellenére tovább élt az egység vágya és keresése. S ezen a területen valami egészen új fordulat történt századunk elején. Kétségtelenül szerepe volt ebben annak is, hogy „az emberi haladás évszázada” két nagyvilágháború és két embertelen diktatúra tízmilliókat kegyetlenül elpusztító és a legvéresebb keresztyénüldözéseket, mártírok százezreinek szenvedéseit és halálát hozó évszázad volt. De mindezen túl, a „mélyben” Isten Szendéikének a megmagyarázhatatlan csodája a keresztyénség ökumenikus egységmozgalmának a megszületése ebben a véres évszázadban, a keresztyénség csaknem ezeréves szétszakadása és egymással való szembenállása után. 2. Ennek a mélyreható, nagy változásnak a fő állomásai voltak századunkban: az egyházak első világméretű, missziói-ökumenikus tanácskozása (Edinburgh, 1910); az egyházak ökumenikus világszervezetének, az Egyházak Világtanácsának a végleges megalakulása 1948- ban, a II. világháború romjain; majd a hatvanas években XXIII. János, az „ökumenikus pápa” megválasztása és a II. Vatikáni Zsinat; valamint az ortodox egyházak csatlakozása az ökumenikus mozgalomhoz. A nagy változásnak újabb jelei II. János Pál pápa találkozásai fárasztó világ körüli útjain a többi egyház képviselőivel, új ökumenikus enciklikája (Ut unum sint - Hogy egyek legyenek) és bocsánatkérése az egyháztörténeti múlt egymás elleni bűneiért. Mindezek mellett gondoljunk csak arra, mi is történt ezen a nyáron a világ egyházaiban? Európa minden egyházának vezetői, több mint tízezer gyülekezeti tag és hívő fiatal tett vallást a keresztyén egység mellett Grazban. Hongkongban az evangélikus világcsalad hivatalos képviselői találkoztak, és egyik fő témájuk a reformáció bibliai örökségéhez való hűséggel együtt az ökume- nizmus, a keresztyén egység iránti mély elkötelezettség volt. Ugyanez jellemezte a világ református egyházainak nagy találkozását is Debrecenben: erős elkötelezettség a reformáció egyházainak szorosabb összefogása és az egyetemes keresztyén világzsinat közeli összehívása mellett, több mint ezer esztendő szétválása után. Folytatódott és a jövő nyárra várható a teológiai megegyezés világméretű elfogadása az evangélikus egyházak és a római katolikus egyház között, mégpedig a reformáció alapvető biblikus tanítása, a kegyelemből, hit által való megigazu- lás kérdésében, együtt a -kölcsönös elítélések és kiközösítések visszavonásával! A nyár végén ülésezett az Amerikai Evangélikus Egyház (ELCA) országos zsmata, amely óriási többséggel fogadta el ezt a teológiai megegyezést. Majd a zsinat tagjai fölállva, Istent dicsőítő himnuszt énekelve ünnepelték az egyháztörténelmi eseményt, amely „alapjaiban változtathatja meg a római katolikusok és evangélikusok viszonyát ebben az országban és világszerte” (D. Martensen). A zsinat egyik 70 éves tagja (Franklin Fry lelkész) pedig kijelentette: „Ha valaki néhány évtizeddel ezelőtt ezt mondta volna nekem, egy szavát sem hittem volna el. De ez most megtörtént, és a Szentlélek elállítja a lélegzetemet.” Mindehhez tegyük még hozzá ennek az évnek a híreit az „egyházközösség” (szószék- és úrvacsorái, valamint a lelkészi szolgálatokban való közösség) ki- nyilvánításáról evangélikus, református, metodista és anglikán országos egyházak hosszú sora között Eszak-Európában és Amerikában. Igen, a Szentlélek munkálkodása néha „elállítja a lélegzetünket ma a vüágban”! 3. Kikerülhetetlen a kérdés: milyen az a keresztyén egység amelyre - Krisztus Urunk akaratát követve (Jn 17,21) az ökumenikus világmozgalom törekszik? Semmi esetre sem az a „régi modell”, hogy az „elszakadt egyházak” térjenek vissza a legnagyobb egyház közösségébe. De nem is olyan uniformizált egység, amelyben az egyházaknak le kellene mondaniuk sajátos lényegükről, hitbeli és történeti örökségük értékeiről egy új, hatalmas „szuper-egyház” kedvéért. Nem, ennek a kétfajta „egységnek” az ideje lejárt és ezek ma már elfogadhatatlanok a történeti egyházak számára! Az „egység, amelyet keresünk”, a mai ökumenikus világmozgalomban az egymást az egy Anyaszentegyház földi részeiként elismerő és elfogadó egyházak „egysége az egymás iránt kien- gesztelődött különbözésében”. Olyan széles körű közösségben, amelyben az igazán döntő a már most is meglévő, alapvető egységük az egy Úr és Megváltó iránti hitben, a Szentírás igéjében, a keresztség és úrvacsora szentségeiben és közös hitvallásaikban. Ez egységük végső alapja! Maradnak olyan különbségeik, amelyek az eltérő történelmi fejlődiés, kulturális és etnikai fejlődésük következményei. Ezek a más-más értékek nem lehetnek akadályai igazi egységüknek, hanem inkább hitét és életét gazdagíthatják. Az „egység, amelyet keresünk” másfelől azt is jelenti, hogy az egymást az Anyaszentegyház tagjaiként elfogadó földi egyházak csaknem másfélezer éves szétválás után új, egyetemes keresztyén világzsinatra gyűlnek össze, hogy (1) ünnepélyesen kinyilvánítsák egységüket Krisztus Anyaszentegyházában; (2) hogy ennek az egymással összekötő egységnek az alapján közösséget vállaljanak egymással a keresztségben és az Űr asztalánál; (3) hogy elkötelezzék magukat az egyre szélesebb, közös szolgálatra az istentisztelet közösségében, az igehirdetésben és evangélizá- cióban, a misszióban és a krisztusi szeretet közös szolgálatában a szenvedők, a jogfosztottak és a szegények iránt; végül, (4) hogy tovább folytassák a türelmes teológiai dialógust mindazokban a megmaradó vitás kérdésekben a megegyezés céljával, amelyek nem az elfogadható, külön történeti fejlődés és tradíciók következményei. Ez az egyházaknak az a közös „ökumenikus útja” a jövőben, amelyre ma az Egyházak Világtanácsa és a történelmi reformáció egyházai hívják valamennyi egyházat, alig több mint két évvel a közeledő, nagy évezredforduló előtt. ♦ Korunk egyik neves keresztyén gondolkodója mondta nemrég: az egymástól elszigetelődött vagy egymással szembeforduló egyházaknak, a szétszakadozott keresztyénségnek nem lesz igazi jövője a harmadik évezred már alakuló globális világában. Az egyházak vagy megtalálják a Krisztusban való egységük útját, vagy nem lesz harmadik keresztyén évezred a világtörténelemben. Ijesztő, sötét jóslat, ha a szétszakadt keresztyén egységet nekünk, annyiszor vétkező, gyarló keresztyéneknek és földi egyházainknak kellene megvalósítanunk. De a reménység forrása 1997 Reformáció-ünnepén, ha a keresztyénség már kétezer éves földi útjára gondolunk És arra, hogy az „ökumenikus évszázadban” a Szentlélek Isten hogyan munkálkodik az egyházakban és a gyülekezetekben, és hogyan állítja el sokszor a lélegzetünket is csodáival! Dr. Nagy Gyula
