Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-07-20 / 29. szám

Zsinati Híradó 1997. július 20. Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvéreim! (Folytatás a 3. oldalról) nőm, még nem látszik közelinek azon vízióim megvalósulása, ame­lyekről hat évvel ezelőtt szóltam. De hiba lenne ezért elcsügged­ni. Hiszen minden korábbi monda­nivalónál erősebb a mai üzenet, adjunk hálát az Úrnak, mert meg­tartott minket hat esztendőn át, mert állandóan tapasztaltuk meg­bocsátó szeretetét, mert mindig volt újrakezdés. Több hálaadást! Mert, ha talán nem is átütő erővel, de haladtunk a szolgáló egyházi karakter erősí­tésében. Megbecsüljük egyházunk történelmi értékeit, igyekszünk helytállni a mában, a teljesen meg­változott világban. Törekszünk a függetlenségre az államtól, ugyan­akkor szeretnénk erősíteni a közjó szolgálatát. Mert mindezt megtehet­jük, azért az Úristent illeti a hála. Ő teljesítette be reménységünket. Ő adott hitet. Több reménységet kér­tem a zsinat megnyitásakor, most a hálaadás táplálja az újabb re­ményt. Mi a műfaja ennek a néhány szónak, gondolatnak? Nem nehéz a válasz: bizonyságtétel. Bizony­ságtétel arról, hogy hiszem, az Úr megáldotta Zsinatunkat, velünk volt, meghallgatta a megnyitó be­szédben megfogalmazott könyör­gést és reményt ad arra, hogy foly­tassuk a munkát. Embereknél mindez lehetetlen lett volna, de Őnála minden lehetséges. Végül engedtessék meg hogy most a Zsi­natot záró istentisztelet kezdetén sze­mélyemben és tisztemben is megkö­vessem mindazokat, akiket a hat­éves munka során megbántottam. A tisztség nemcsak fokozott terhet, felelősséget, hanem magasabb igényt is jelent, Sokszor nem tud­tam ennek megfelelni. Bánom. És szívbeli meggyőződésem, hogy így vannak ezzel testvéreim is, itt a templomban. Ezért is vagyunk itt, így vagyunk közösség. Ézért is mondtam, hogy személyemben és tisztemben is megkövetek minden­kit. Ez utóbbi egyszerűen annak kifejezését jelenti, hogy az országos felügyelő bizonyságtételében vall ar­ról, hogy hite szerint a megbánó sza­vakat minden zsinati testvére nevé­ben is mondja. Bánjuk vétkeinket, vágyjuk az Isten kegyelmét. Ezért jöttünk ide hatéves munkánk vé­gén. Mert kegyelemre szorulunk. Isten áldja meg a magyar népet, áld­ja meg egyházunkat, áldjon meg mindnyájunkat! A ZSINAT BEFEJEZŐ ÜLÉSSZAKA 1997. május. 30-31. A zsinat 27. ülésszakán dr. Frenkl Róbert, dr. Galli István és dr. Reuss András elnökölt. A kétnapos ülésszakon meghozták az utolsó, XI. törvényt, melynek szövegét alább közöljük. A további üléseken a törvénykönyvet összeállító, szövegegyeztetést végző bizottság nevében dr. Lipták András adott előterjesztést, és elfogadták a tisztségviselők választásáról és a szavazásokról szóló törvényt, melyet dr. Sólyom Jenő terjesztett elő. Ezzel az ülésszakkal zárult az 1991-1997-es zsinat munkája. XI. TÖRVÉNY A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ TÖRVÉNYEINEK HATÁLYBALÉPTETÉSÉRŐL ÉS AZ ÁTMENETI RENDELKEZÉSEKRŐL 1. § A Zsinat az 1966. évi Egyházi Törvényeket hatályon kívül helyezi. 2. § A Zsinat a Magyarországi Evangélikus Egyház Törvényeit hatályba lépteti azzal, hogy- AZ EGYHÁZI SZOLGÁLATRÓL ÉS AZ EGYHÁZ SZERVEZETÉRŐL szóló II. Törvénynek az Egy­ház Szervezetéről szóló második részének az Egyházkerületről szóló III. Címe;- AZ EGYHÁZI SZOLGÁLATRÓL ÉS EGYHÁZKORMÁNYZÁSRÓL A MAGASABB EGYHÁZ­KORMÁNYZATI SZINTEK-ről szóló IV. Törvénynek az Egyházi Szolgálat és Egyházkormányzás az Egyház- kerületben című második része; továbbá- az ugyanezen törvénynek az Egyházi Szolgálat és Egyházkormányzás az Országos Egyházban című részé­nek a kerületek szervezetével összefüggő paragrafusai 2001. január 1-jén lépnek hatályba. 3. § A szabályrendeletek megalkotásáról és az új egyházi szervezet bevezetésének folyamatos előkészüle­teiről az Országos Elnökség rendszeresen tájékoztatja a Zsinatot. 4. § A Zsinat megállapítja, hogy az országos felügyelő és a két kerületi felügyelő tisztsége 2000. december 31-én megszűnik. 5. § Ezen törvény 1997. június 6-án lép hatályba. Kezdő áhítat a Zsinat 27. ülésszakán iyAz udvari főember örvendezve haladt tovább az útján. ” Amikor a sportolók egy-egy verseny alkal­mával a célegyenesbe jutnak, az utolsó asszóhoz érnek, a döntő pont, vagy gól megszerzésére ké­szülődnek, akkor az edzők - már többnyire eksztatikus állapotban -* valami sikerre vivőt, doppingolót, ha kell idegeket nyugtatót, vagy ha kell, azokat nagyon is felborzoló szavakat igyekeznek kedvenceik felé kiáltani. Valami hasonló gon­dolatot, mondatot próbáltam ke­resni, s találni én is, amikor e mai alkalomra készülődtem. Hiszen vi­tathatatlan, hogy a Zsinat finisé­hez érkeztünk. Egyik szép éne­künk szavával élve: „Távol már fénylik a cél. ” Lelki szemeink előtt már ott lebeg az a bizonyos Tör­vénykönyv, amelynek létrejöttéért már oly régóta munkálkodunk. Ezért a siker érdekében mindent be kellene dobni! Doppingolónak tűnő és rendkívüli helyett azonban egy nagyon egyszerű és hétköznapi kijelentést találtam e mai napra szólóan az Útmutatóban: ,^4z ud­vari főember örvendezve haladt to­vább az útján.” Látszólag semmi különös, s főleg örömteli nincs ab­ban, ha valaki a megszokott útján halad. Egy idő után már unalmas, sőt idegesítő is lehet. „Mi évekig olyan szépen, olyan nyugalomban éltünk, hogy az már egyenesen unalmas volte Már -kezdett az • ApCsel 8,39b agyamra menni! Kellett valami más, valami izgalmasabb!” - val­lotta évekkel ezelőtt egy fiatal- asszony. Aki - amikor alkalom adódott rá - gondolkodás nélkül elhagyta józan életű, szorgalmas, családja részére szép otthont és jó­létet biztosító hűséges férjét. Nos, az általa választott izgalmasabb élet bekövetkezett, sőt azóta az iz­galmak sora véget sem ér. Az új társ ugyanis időközben elhagyta. A gyermekei végleg elfordultak tőle. Az elhagyott félj új családot alapí­tott, visszaút tehát nincs! Ő magá­nyában az édesanyjához menekült és folyamatos ideggyógyászati ke­zelés alatt áll. S nyilván fájdalma­san gondol a múltba. Az általa fel­rúgott családra, csendes otthonra, amely innen nézve talán már nem is tűnik olyan unalmasnak. Csak hát most már késő. Ahogyan Ady Endre írja: „...most már minden egészen eltörött. " Igen, eltörött. Még valahol az ősöknél eltörött. Az Édenkertben, amikor az első emberpár kezdte unni a békét, a jólétet és kezdte keresni - kígyói sugallatra - az izgalmakat. Volt ugyan közben néhány unalmasnak tűnő ember, mint például Ábra­hám is, aki szót fogadott, aki el­ment, ahogyan az Úr mondta neki, de ők nem sokat tudtak változtatni évezredek statisztikáján. A bűn el­követésének izgalma, utáni vágy „szerencsésen” átmentődött a tör­ténelem korszakain egészen máig. Hiszen valahol mindig megszólal­nak a fegyverek, hogy ne legyen olyan unalmas a béke. Jelentkez­nek kiújult régi és ismeretlen új betegségek, hogy ne legyen olyan egyhangú az egészség. Szétesnek - nyomós ok nélkül is - családok, hogy az izgalmakból bőven kijus­son a gyermekeknek is. Áldozatul esnek ártatlan emberek is, hogy érdekesebbek, izgalmasabbak le­gyenek -a- híradások. 5 töredelme­- -M.-Ji.U >' <H l ^.n/i sen be kell vallanunk, hogy ez nemcsak az úgynevezett világnak, hanem az egyháznak a jellemvoná­sa is. Az izgalmak keresése, okozá­sa, sőt fokozása alól az elmúlt 6 esztendő alatt e zsinati testület sem volt kivétel. A szorgalmas ülé­sezés, az eredmények mellett e zsi­nati közösségnek is vannak veszte­ségei, felróható bűnei. Nemcsak nemzeti, de zsinati történetünk­ben is igazolódtak a Szózat sorai, miszerint: „S elhulltanak legjobbja­ink / A hosszú harc alatt. ” Bizony, akár óriási bokrétát is kaphatnánk, ha az Isten útjáról való letérésein­ket, botlásainkat, szeretetlen meg­jegyzéseinket, önösnek tűnő érde­keinket vagy éppen eredményte­lennek bizonyult üléseinket cso­korba gyűjtenénk. S bizony jaj len­ne nekünk, ha ezzel az óriási bok­rétával kellene tovább menni, úgy­mond - hiszen a ballagások idejét éljük - tovább ballagni. Jaj lenne, ha Jézus, az Isten Fia nem vállalta volna mindazokat az „izgalma­kat”, amiket bűneinkkel szerez­tünk neki. Az állandó értetlensé­get. A jogtalan vádakat. A nyilvá­nos megcsúfolást. A kínos halált, s a poklokra szállást. De vállalta! Ezért mi is letehetjük az elmúlt hat esztendő minden terhét, vét­két, tévedését. S a kegyelmet nyert ember örömével mehetünk to­vább. Azzal az örömteli felfede­zéssel, hogy még kellek, még ma is kellek, mindennek ellenére is kel­lek az Istennek. Még ma is, s talán ezután is bíz rám feladatot, amely értelmet és örömöt ad életemnek. Reményik Sándor mondja: „Ne várj nagy dolgot életedbe / Kis hó- pelyhek az örömök / Szitáló, halk szirom-csodák / Rajtuk át Isten szól: jövök." Mi pedig mondjuk: Jövel Uram! Tedd örömtelivé napjain­kat, tanácskozásunkat, szolgála­tunkat, életünket!-- ' Lásdóné Házi Magdolna* Az utolsó ülésszak képei „Tanuló Sok jogos és nem kevés jogtalan kritika érte a zsinat hatéves tevé­kenységét. Nem mentség, de tény, hogy sokan, velem együtt, bizony erősen „tanuló vezetők” voltunk ezen az ismeretlen pályán. A jogi végzettséggel rendelkező zsinati tagokon kívül, a legtöbben éle­tünkben először szembesültünk a törvényalkotás keservesen nehéz, ugyanakkor hallatlanul felelős munkájával. Bizony ülésről ülésre tanúim kellett a törvényalkotás lo­gikáját, nyelvezetét, és nem utol­sósorban a demokrácia szabályait, ahol szabadon ütközhetnek a kü­lönböző nézetek, és el kell viselni, ha esetlegesen, legjobbnak vélt öt­” zsinat léteinket is a többség leszavazza... Bizony kemény lecke volt ez, sok­szor feleltünk belőle elégtelenre. Hogy mégsem buktunk bele - va­lódi kegyelem, Isten ajándéka... Igazán majd az élet, a következő évek gyakorlata fogja kiállítani a „tanuló” zsinat bizonyítványát: mennyiben működnek használha- tóan a megalkotott törvények? Köszönjük egyházunk népének az imádkozó hátteret, az építő kriti­kát és a nem kevés türelmet, mely- lyel elhordoztak minket. Tanuló zsinat voltunk, maradjunk tanuló egyház, akik tanítványi engedel­mességgel követjük a Mestert! Gáncs Péter Szolgálatunk: a zsinat nyilvánossága Az Evangélikus Élet első pilla­nattól igyekezett a zsinat miniden lényeges mozzanatáról tájékoztat­ni az egyház népét. Kiderült azon­ban, hogy tágítani kell az újságot: ezért külön Zsinati Híradó készült a lap betétjeként. Szükség volt ar­ra is, hogy ezt külön szerkesztőbi­zottság állítsa össze, átgondolva a híranyagot és a sűrített, de tisztes­séges tájékoztatás igényét. Szíve­sen vállaltuk ezt a feladatot: jól együttműködtünk a bennünket is mozgató felelős szerkesztővel. A nyilvánosság minden közösség életében fontos dolog. Egy olyan egyházban pedig, amely szívesen emlegeti hagyományai közt a pol­gári közélet értékeit, mellőzhetet­len. A zsinat mindig megvizsgálta és igyekezett felhasználni munká­jában a beérkezett véleményeket és javaslatokat, és kötelességének tartotta, hogy jelezze munkájának eredményeit és gondjait. Meggyőződésem, hogy a gyüle­kezetek és a magasabb egyházszer­vezet átalakítása nem fakadhat csupán a múlt szégyenétől való sza­badulás igényéből. Lassan rájöt­tünk, az ».legfontosabb, hogy szer­vezetünket ahhoz a képhez, ahhoz az „egyházmodell”-hez igazítsuk, amelyet a jövő egyházáról „álmo­dunk”. A képet azonban nem lát­juk egyformán. Szoktunk beszélni arról, hogyan látjuk az egyház szolgálatát ma, a politikai pluraliz­mus, a közéleti szabadság, és a gazdasági gúzsbakötöttség viszo­nyai között. Azt azonban az egyhá­zi közvélemény még nem vitatta meg, hogy hogyan látja az egyház szolgálatának társadalmi adottsága­it a XX. század végén. Hogy csak egy gondot említsek: a faluközös­ségek felbomlanak, a népegyházi keretek pedig alig használhatók a városi lakótelepek övezetében. Az ilyen kérdések tisztázása nélkül nem lehet tökéletes egyházi szervezetet és szabályokat alkotni. A jövőkép meg­rajzolása a zsinat szorosan vett fel­adatához nem tartozik hozzá; tág egyházi körökben kell munkálkodni rajta. Éppen ezért volt jó az a lehe­tőség, hogy ilyen távlatos kérdése­ket is megpendíthettünk az egyhá­zi közvélemény számára. A nyilvánosságnak fontos eszkö­ze a sajtó, fontos intézménye a bí­róság. Aki nincs meggyőződve a nyilvánosság fontosságáról, nem lesz híve a jól tájékoztató sajtónak, és nem lesz meggyőződve a törvé­nyességet őrző, objektív ítéletet ho­zó bíróságok szükségességéről sem. A nyilvánosság egyházi hagyomá­nyának kérdésével kapcsolatban hadd emlékeztessek Jézus parancsá­ra, amelyet a gyülekezetben jelent­kező bűn „kezelésére” adott (Mt. 18,15): előbb négyszemközt, aztán ta­núk előtt, majd a közösség nyilvános­sága előtt. Vajon mennyire követjük Jézus parancsát a belső vétkek te­remtette helyzetek rendezésében, akár kisközösségeink, akár szerve­zeteink, intézményeink életében? Thurnay Béla BÚCSÚZIK A ZSINATI HÍRADÓ Hogyan nézek vissza a zsinat hat évére? Hála Istennek, megszülettek egyházunk új törvényei. Minden eddiginél jobbak és szükség esetén javíthatók. De csa­lódtam: sem imádságot, sem gon­dolkodást, sém külön beszélgetést a hasonlóan és másképpen gon­dolkodókkal nem áldoztam eleget; és csalódtam, mert azt reméltem, hogy nem a kényszerűség fog egy­séget kovácsolni engedmények árán. Jámbor együgyűség volt nem eléggé gondolni arra, hogy az egy­házi törvényhozásnak is van idő­szerűsége. Nem eléggé mértük föl egyházunk munkaerőhiányát, nem eléggé könnyítettük meg és tettük hatékonnyá püspökeink lelkipász­tori munkáját - főleg a lelkészek közt. Nem vettük elég komólyan/ felelősségünket a hozzánk lazát! kötődőkért, sem az elsodródás ve­szélyét, sem az odaszánt életű hí­vőknek a szolgálatba bevonását. Az egyházjog nem biztosítékává Szentlélek megújító munkájának, de elősegítője vagy akadálya lehel - A Szentlélek pedig a megszólít^ igéhez kötötte magát. - Isten irgal-i ma legyen velünk, ébredjünk föl és legyünk mind éberebbek! Dr. Zsigmondy Árpád ( zsinat befejeztével, feloszlatá­sával egy időben befejeződött a Zsinati Híradó feladata is. Ezzel a számmal elbúcsúzunk olvasóinktól. Ha visszatekintünk a lap szolgá- latára, érdemes megemlíteni, hogy az első szám a zsinat megnyitására, 1991. június 9-ére jelent meg. Ez amolyan felkészítés volt a zsinatra. Dr. Harmati Béla püspök bevezető cikke kiemelte, hogy az egyházi közvélemény „a zsinatot az újra­kezdés, a megújítás és megújulás örömével” üdvözli. Mindezt „a nyilvánosság előtt, az egyházi köz­vélemény bevonásával kívánja el­végezni” majd a zsinat. A Zsinati Híradó születése ezt a „nyilvános­ság előtti” célt kívánta szolgálni. Hogy ezt milyen jól vagy rosszul tettük, az olvasóknak joga és fel­adata megítélni. Amíg az első szám a zsinati elő­készületekről, bizottságok munká­járól, zsinati tagok felkészüléséről szólt és közzé tette a teljes zsinati tagnévsort, a második számtól kezdve már a hivatalos megnyitás­ról, az elnökség megválasztásáról és a munka megindításáról szá­molt be. Ebben a számban teljes szöveggel jelentek meg az elhang­zott igehirdetések és ünnepi be­szédek, köszöntések. Ettől kezdve ülésszakonként je­lent meg a Híradó és beszámolt az ún. aprómunkáról, majd folyama­tosan közölte az elfogadott tör­vényszövegeket, később a módosí­tásokat. A huszonhét ülésszakból csupán kétszer - az idői közelség miatt I jelent meg összevonva egy számban két ülésszak eseményei­nek közlése (20-21. és 24-25. ülés­szak). A zsinat „spirituális” részé­nek úgy adtunk helyet a lapban, hogy közöltük a nyitó áhítatokat és - ha vasárnapra esett a zsinat egyik napja - a fasori templomban elhangzott igehirdetéseket, melyeket mindig a zsinat egy lelkész tagja tartott. Mindent egybevetve összesen 27 szám jelent meg az Evangélikus Élet mellékleteként és ez a több, mint negyedszáz lap egykor bizo­nyára jó forrást jelent majd az egy­háztörténeti kutatóknak, akik mé­lyebben akarnak a zsinat körüli eseményekbe beletekinteni. Nem tudom megilletődöttség és hála nélkül zárni ezt a tevékenysé­günket. Izgalmas, szép munka volt! A mellém adott szerkesztőbi­zottsággal együtt most elsősorban Istennek adok hálát, hogy ezt a munkát elvégezhettük. A végére már elfelejtődtek az izgalmak, a szoros határidők, későn érkezett cikkek okozta nehézségek. Hálás vagyok egyházunk vezetőségének, hogy keretet biztosított a zsinati költségvetésben ehhez a munká­hoz. Hálás vagyok a zsinati tagok­nak és a zsinaton kívülieknek azért, hogy kérésre szívesen vállal­ták a nyilvánosságnak való szolgá­latot, és írtak, publikáltak a lap­ban. Hálás vagyok a sajtóosztály dolgozóinak segítőkészségükért Köszönöm Istennek, hogy adott erőt ehhez a munkához is, és így közvetve hozzájárulhattam egyhá­zunk e zsinatának munkájához, eredményeihez. Isten Szentlelke segítse egyhá­zunkat a megújulás útján! Tóth-Szöllős Mihály 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents