Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-05-26 / 21. szám

Evangélikus Élet 1996. május 26 MI AZ EGYHÁZ? A kérdés annál fontosabb, mivel ma nálunk különösen is sok téves fogalommal, elképzeléssel találko­zunk. Röviden, a teljesség igénye nélkül, de a legfontosabb szem­pontokra rámutatva, keressük a választ az egyház születésnapján. Az Újszövetségben Evangélikus keresztyénekként induljunk ki az Agostoni Hitvallás sokszor hivatkozott egyház-fogal­mából: „Az egyház a szentek gyüle­kezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket he­lyesen szolgáltatják ki.” A tisztán tanítás közelebbi meghatározása azonban nem könnyű. Hiszen már az Újszövetségben is különböző megfogalmazásokkal, hangsúlyok­kal találkozunk, elég, ha összeha­sonlítjuk a négy evangéliumot. Az őskeresztyén egyház azonban csak egy evangéliumot ismert el: a Jé­zus Krisztusról, az Isten Fiáról szólót - Máté, Márk, Lukács és Já­nos szerint. Rajtuk kívül még jó néhány evangéliumról tudunk, ezek azonban apokrif, azaz (a Szentírásból) kizárt , evangéliu­mok. Nem lettek az Újszövetség részévé, mert tanításuk nem (min­denben) felel meg Jézusénak. Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a szerzők más-más gyülekezetnek, olvasóknak írtak. Ugyanakkor minden újszövetségi szerző számá­ra a napnál világosabb, hogy „Jézus a Krisztus, az Isten Fia” (Jn 20,31), hogy „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23), hogy Krisztus „bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk” (lPt 2,24). Te­hát, hogy a bűn és következménye­ként a halál az egyes ember és az emberiség sorsa, és a szabadulás csak Jézus Krisztus által lehetsé­ges. Ezt pedig onnan tudjuk, hogy „őt az Isten ... feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa". A tanítványok Pünkösdkor a Szentlélek hatására a megfeszí­tett Jézus feltámadásának üzene­tével léptek a nyilvánosság elé. Ez a tisztán hirdetett evangélium in­dította útjára az egyházat. A görög szó, az ekklészia, latinosán eccle­sia a(z Isten által) kihívottak, kivá­lasztottak közösségét jelenti. Hitvallásunk szerint ugyanakkor „nem szükséges, hogy az emberi ha­gyományok, vagyis az emberi erede­tű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek. ” Külsőségekben tehát - templom, istentiszteleti rend, liturgikus öltö­zék stb. - lehetnek eltérések. Ezek azonban nem homályosíthatják el és nem helyettesíthetik az evangé­lium hirdetését és a szentségeket. A keresztség és az úrvacsora szentségét maga Krisztus rendelte, így nélkülözhetetlen elemei az egyháznak, mondhatjuk úgy is, hogy a szentség a látható ige, nem pedig az igehirdetés, illetve az is­tentisztelet valamiféle kiegészíté­se, toldaléka. Sajnos, a szentségek, különösen is az úrvacsora értelme­zéséről igen sok - nemegyszer vér­re menő - vita folyt az egyházak között, és máig sem sikerült min­den egyházat minden részletében kielégítő megfogalmazást találni. Mindenesetre a szentségek helyes „kiszolgáltatása” legalább azt je­lenti, hogy az elrendelő Jézus Krisztus nem a múlt jeles szemé­lyisége, hanem a valóban feltáma­dott, megdicsőült Úr. Az Újszövetség nem ismer sem­miféle kibúvót, mentséget az evan­gélium tiszta tanítása alól: Aki „nem marad meg a Krisztus tanítá­sában, abban nincs benne az Isten” (2Jn 9). Nem a bűnös embert, ha­nem egyedül a tévtanítót nevezi antikrisztusnak (7. v.). Az ilyet még köszönteni sem szabad (10. v.). Egyedül rá vonatkozik Gál 1,9: „...ha valaki nektek más evangéliu­mot hirdet, mint amelyet elfogadta­tok, átkozott legyen!” Kérdés lehet, hogy az Ágostai Hitvallás miért nem említi az egy­ház harmadik ismertetőjeleként az evangéliumnak megfelelő életet. Minden bizonnyal azért nem, mert a kettő magában foglalja; sőt már a „szentek közössége” erre utal: „...azt akarja kifejezni, hogy mit je­lent az egyház: nevezetesen a szen­tek gyülekezetét, akiket közösségbe fűz ugyanaz az evangélium... és ugyanaz a Szentlélek, aki szívüket megújítja, megszenteli és kormá­nyozza. ” Ma Az egyházról beszéltünk, és az egyházak közötti vitákra utáltunk. Hiszen ma már nincsen - legalább külsőleg - egységes világegyház, hanem kisebb-nagyobb egyházak. A szétválást elősegítették gazdasá­gi, társadalmi, politikai, kulturális tényezők, de a közvetlen kiváltó ok valamilyen emberi bűn - vagy nagyon durva, vagy alig észreve­hető: hatalmi igények, az egyház képviselőinek erkölcstelen élete, a jobbítani akarók kiközösítése, de a magukat valamiért különbnek tar­tók makacssága és kivonulása is. A széthúzás, pártoskodás korán kezdődött, már az Újszövetségben is vannak példák (ApCsel 15, lKor 1 és 3) - ekkor azonban még sike­rült megőrizni az egységet. A ke- resztyénség, az egyház szétszaka- dozottsága igen fájdalmas, akkor is, ha az ökumenikus mozgalom jelentős eredményeket ért el, pél­dául az evangélikus-római katoli­kus párbeszédben. De a párbeszéd folytatódik... Ma - bármilyen - egyházat so­kan valamiféle szolgáltató szerve­zetnek tekintik: vannak bizonyos igények, amelyek kielégítésére „szakosodott”: vallási összejövete­lek, szertartások, különösen is az élet fordulópontjain. Az alkalmi igénybevételt (meg)fizetik (néha nem), azzal pedig nem foglalkoz­nak, hogy az egyháznak előtte is kellett és utána is kellett léteznie. Emellett nem kevesen mohóság­Ma különösen divatos a múlttal való foglalkozás. Lehet a múltku­tatás tejesen öncélú, hiszen a rég­múlt korszakoknak a kutató szá­mára mindig van valami sajátos va­rázsa. De amikor az egyház foglal­kozik a múlttal, az soha nem lehet öncélú kutatás, vagy ahogy mond­ják, egyszerű „historizmus”. Ne­künk mindig az élő Jézust és az O élő gyülekezetét kell keresnünk, az igehallgató, imádkozó és éneklő gyülekezetét. Nem véletlenül emlegetjük az éneklő gyülekezetét. Hiszen min­den korszak kegyességét, minden­napi életét, hitét, legjobban talán a fennmaradt énekek, illetve éne­keskönyvek tükrözik. Amikor most Pünkösd ünnepén belelapo­zunk egy nagyon regi, 1743-ban megjelent énekeskönyvbe, amely­nek szép címe „Új Zengedező Menynyei Kar” - egy sajátos kor­szak, sajátos veretű kegyessége tá­rul fel előttünk. Magyar evangéli­kus egyházunk történetének viha­ros, nehéz időszaka volt ez: az el­lenreformáció kora - mégis minél többet olvasom ezt az 1530 olda­las, 632 éneket tartalmazó énekes­gal, kapzsisággal vádolják az egy­házakat, amikor erőszakkal elvett ingatlanaikat visszakérik, noha az esetek 90 százalékában sikerül megegyezni. Az egyházi iskolák iránti igény viszont a jelenlegi lehetőségek nyolc-tízszerese, és a társadalom többsége szükségesnek tartja az egyházak közreműködé­sét az ország gondjainak enyhíté­sében. Az egyházfogalom a közgondol­kodásban, különösen is a „rend­szerváltás” óta eléggé elmosódott, hiszen azóta gombamódra szapo- rodtak/szaporodnak a különböző vallási közösségek. Ebbe az irány­ba mutat az 1990. évi IV törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról: „Az azo­nos hitelveket követők, vallásuk gyakorlása céljából, önkormány­zattal rendelkező vallási közössé­get, vallásfelekezetet, egyházat (a továbbiakban együtt: egyház) hoz­hatnak létre.” Az egyház (magya­rul eredetileg idház = szent ház) egyre inkább a vallási közösség szi­nonimája lett - így beszélnek pél­dául zsidó egyházról (noha ők ma­gukat nem nevezik annak), de mo­hamedánról, buddhistáról stb. is. A keresztyénségből kivált közössé­gek, szekták is többnyire így neve­zik magukat kezdettől fogva, pél­dául a mormonok „az utolsó na­pok szentjeinek Jézus Krisztus egyháza”, noha tanításuk fényév­nyire van a keresztyénségtől. De még náluk is távolabb a szcien- tológiáé, amely - a saját érdeké­ben - szintén az egyház fogalmával takarózik. A - demokratikus - állam per­sze a tanítást nem vizsgál(hat)ja, hanem csak bizonyos alaki feltéte­lek meglétét és általában a törvé­nyek betartását követelheti meg. Az egyház - azaz a keresztyén egy­ház, Jézus Krisztus egyházának lé­nyegén semmiféle külső emberi törvény, de tagjainak méltatlansá­ga sem változtat. Ezért valljuk, „hogy az egy anyaszentegyház min­den időben megmarad". Ezért, a Niceai Hitvallás szavaival: „Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat. Vallom az egy keresztséget a bű­nök bocsánatára. Várom a halottak feltámadását és az eljövendő örök életet. Amen. ” Dr. Szentpétery Péter r \ A SZENTLÉLEK MEGGYŐZI A VILÁGOT... ...a bűn tekintetében Kettős értelemben is „szelle­mes” a gondolat: Jézus, amikor elbúcsúzik tanítványaitól, nem azt mondja nekik: „Elmegyek, de hagyok nektek egy szent könyvet. Abban minden benne van, amit tudnotok kell”, hanem így szól: „Elmegyek, elküldöm a szent lelket, az én szellememet és az majd eligazít benneteket. ” Az indiai Sundar Singh szomorúan tapasztalta: Egyik nap a folyó partján ültem. A vízből szép, gömbölyű, kemény követ vettem ki és széttörtem. A belseje egé­szen száraz volt. Ez a kő sokáig feküdt a vízben, de a víz nem ha­tolt a belsejébe. így van ez az embereknél Európában. A ke­reszténység századok óta nem a kereszténység, hanem a szívek keménysége. Az anyagiasság és az inteüektualizmus keménnyé tette a szíveket. így nem csodá­lom, ha sok ember nem tudja megérteni, mit jelent számára Krisztus. Mi, „nyugati” keresztények abban élünk, hogy elment Jézus, de hagyott nekünk egy nagysze­rű könyvet. Azt kell csak lapoz- gatpi, olvasni, idézni, abban „minden benne van”. Ő azonban azt mondja: Ha elmegyek, elkül­döm hozzátok a Pártfogót. Ő vé­di, időszerűvé teszi, korszerűsíti az ügyemet, tanításomat. Amit most nem akartam elmondani, mert nem tudtátok volna felfog­V _______________ Jn 16,8-9 ni, azt Ő majd elmondja, nektek. Lélek nélkül Biblia és bűn, igaz­ság és ítélet nehéz, kemény kö­vek, száraz intellektuális fogal­mak. Reformátor eleink tudták: „testimonium intema”-ra, Jézus szellemének belső bizonyságté­telére van szükség, hogy a meg­kövült szívek és megalvadt sza­vak életre ébredjenek, az ősi be­tűk megelevenedjenek. Az el­romlott, elakadt életű ember­nek nem elég kezébe vennie a Szentírást, mondván: a Biblia az élet szervizkönyve. Ibdnia kell azt is, hogy a „szakértelmet” az elrontott elet megjavításához a Szentlélek adja. Ő megmutatja, hol a hiba, kiesett csavar, kiégett biztosíték. Meggyőz: az igaz­mondó, mulasztásokra, csúszta­tásokra rámutató, Istennel és ön­magunkkal szembesítő, az évti­zedeken át és még ma is ellen­ségként, cigarettafustös, vodka- szagú ideológiai műhelyekben, „szalonokban” nemkívánatos személyként kezelt egyszerű ná­záreti valójában szívét, lelkét ne­künk, értünk adó jóbarát. Valaki azt mondta, Istenhez utazni olyan, mint egy űrrepülés. Minél inkább szabadul a rakéta a föld vonzóköréből, annál job­ban elnehezül. Mihelyt azonban átlépte a nehézségi erő határát, mind könnyebbé és könnyebbé válik. Az űrrepülés, a rakéták korában is szánalmasan alacso­nyan, a föld vonzókörében élünk. Reánk nehezül, lehúz a gondok, bajok, betegségek, meg­élhetés megannyi terhe. Ahogy a költő, Weöres Sándor úja, mint hal a horogra, sietnénk Istenhez, de a gyűrűző mélynek ránkteke- redik ezernyi hínárja. Egyre több magyar fiatal szed kábító­szert, hogy „súlytalanná” váljék, hacsak percekre is, de kirepül­jön a hétköznapok rohanásából vagy éppen sivár egyhangúságá­ból. Jézus elmegy, de nem hagy magunkra terheinkkel, félelme­inkkel, mondva néhány bátorító, együttérzéséről biztosító szót, vallásos kifejezést. Pártfogót, Vigasztalót küld, hogy a vissza­húzó földhöz, anyaghoz bilin­cselő, Istentől elválasztó erők határán átléptessen és terheink- től szabadulva, könnyűvé válva, siethessünk Istenhez, ahogy a té­kozló fiú repült hazatértekor ap­ja karjaiba. Bármilyen helyzetben talál­jon, bárhol virradjon reánk, ér­jen minket az ünnep, szegény­ségben vagy jólétben, sikerek vagy csalódások között, egész­ségben vagy betegségben, öröm­ben vagy gyászban, itthon vagy külföldön, életünk különböző állomásairól ezen a Pünkösdön utazzunk, térjünk Istenhez a Lé­lek láthatatlan országútján! Bácskai Károly ____________________________) EM LÉKEZÜNK DR. FEKETE ZOLTÁNRA Nyolv éve hunyt el, idén lett volna 85 éves, dr. Fekete Zoltán egyete­mi tanár, aki 15 éven ke­resztül orszá­gos felügye­lőnk volt. Zsamócán született, Selmecbá­nyán kezdte iskoláit, majd a soproni líceum növendéke volt. Sopronban a Hittudományi Karon négy féléven át teológiát tanult, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett ta­nári oklevelet. 1944-ben itt dokto­rált geológia-geokémiából. A Budapesti Kertészeti Egye­tem talajtani tanszékvezető pro­fesszora és számos hazai és külföl­di tudományos társaság tagja volt. Magas tudományos képzettsége nem volt akadály abban, hogy hívő szívvel, teljes odaadással szolgál­jon egyházában. Belső kényszer­nek engedett, amikor teológus lett. Lelkészeket szívesen helyette­sített, nem egyszer szórványokban, tanyákon is járt, hogy elvigye az örömhírt. Fáradhatatlan volt, a Jé­zusról való tanúskodás élete végé­ig elkísérte. Mint felügyelő, előbb a Pesti Egyházban - később a faso­ri gyülekezetben -, majd az Északi Egyházkerület élén, végül az Or­szágos Egyházban szolgált. Sokan emlékezünk még reá. Szelíd szavú, de határozott igehir­detésére, a nehéz időkben tanúsí­tott bölcsességére a vezetésben. Temetésén hangzott el: Az első zsoltárban olvasunk a folyóvíz mellé ültetett fáról. Ehhez az élő vízhez eresztette élete gyökerét. Aki ebből a vízből táplálkozik, nem hal meg, aki Jézusból él, meg­marad ez ígéret alatt. így hisszük most is, amikor róla emlékezünk! A Az „Uj Zengedező Mennyei Kar” Pünkösdje könyvet, annál jobban megértem azóta már hazament több szolga­társunkat, teológusokat, himnoló- gusokat, akik belekerültek ennek az énekeskönyvnek bűvkörébe. Ha élő hitet, eleven gyülekeze­tét keresünk, hát itt éppen azzal van dolgunk! Ma divat „keresz- tyénség utáni” korszakról beszélni. Ez a tófejezés ugyan részben igaz, de részben félrevezető. Mióta Jé­zus itt járt közöttünk, szenvedett, meghalt, feltámadott, lényegében nincs és nem is lehet „postchris- tianus” korszak. Nincs, mert sem Jézus, sem az Ő egyháza nem zár­ható vissza a sírba! Jézus él! - Az Új Zengedező Mennyei Kar az élő Jézusról beszél. A hit hallásból van, és talán hozzá szabad tennünk, hogy a hi­tetlenség is hallásból van! Gyere­kek, unokák hallják, ahogyan sok mai felnőtt Istenről, bűnről, ítéletről, örökéletről beszél, és szavukból árad sokszor az Isten iránt, és a gyülekezet iránt meghi- degült szív. Ez a fagyos lehelet, saj­nos csak terjeszti a modern hitet­lenséget, még a „vallásos” máz mellett is. Az „Új Zengedező Mennyei Kar” énekeiből viszont éppen az Isten iránti égő, személyes, őszinte szeretet árad. Ahogy belelapozunk a pünkösdi énekekbe, mindjárt megragad az a bensőséges hang, ahogy a 181. ének a pünkösdi Lélekről beszél: Te vagy a legjobb ajándék, Mellyet ember kívánhatna Ha téged megnyerhetnélek, Mást szívem nem óhajtna Oh, add magadat nékem, Foglald el szegény lelkem Mert még mikor születtettem Templomul néked tetszettem. Nézzünk még néhány mozzana­tot és idézetet a pünkösdi ének­anyagból. Az egyik ének 29 vers­ben beszéli el - Cselekedetek 2. alapján az egész pünkösdi történe­tet. így szól Péter prédikációjának hatásáról: Ezt, hogy halták a népek, Sokan megijedének, Megtérének, hívének, Megkeresztelkedének... A pünkösdi Lélek elűzi a ked­vetlenséget, csüggedést, keserűsé­get: Mennyei fényességeddel Bágyadt szívünket gerjeszd fel... ■ Hogy legyen vigassága. Egy másik példa: ...Minden keserűségünkben Bátoríts minket hitünkben A Krisztus érdeméért. Ma nagyon időszerű, amikor a Szentlélektől azt kéri, hogy: Őrizz hamis tudománytól, Hogy mi ne tanuljunk mástól: És ne légyen több más senki, Hanem Krisztus, Kiben kell bízni A következő idézet konkrétu­mokat sorol fel, amelyeket a pün­kösdi Lélek adhat: Gerjessz vüágot elménkben. Önts szeretetet szívünkben, Erősíts minket hitünkben, És nagy erőtlenségünkben. A lutheri teológia tisztaságát érezzük abban, ahogy a bűnről és megváltásról beszél az alábbi idézet: Hogy mi Adómban elestünk Szörnyű lévén veszedelmünk Te könyörültél rajtunk. Hogy ezt ismertessed velünk, Szentlelkedet ígérted nekünk, O mi világossánk Egyelőre ennyi talán elég lesz ennek a szokatlan nyelvezetű éne­keskönyvnek bemutatásából. Re­méljük, a régies kifejezések nem zavartak sentót abban, hogy meg­érezze azt a hitet, ami sugárzik az énekek mondanivalójából. És vilá­gos, hogy ez a több évszázados éne­keskönyv nem csak egy régi, letűnt korszak élő hitéről beszél, hanem énekei által a mai evangélikus gyü­lekezet hite is erősödhet. A Biblia szellemében fogant énekeskönyv úgyszólván a Biblia „előszobája”, és igei tartalmával ma is hitet tud és akar ébreszteni Gáncs Aladár Kettős tüzes nyelvek M indig izgatott az alaptörténet. Az első Pünkösd eseménysorozata. Hogyan lett a riadt, magukra maradt, magukra hagyott emberekből gyülekezet. Tenni akaró és cselekedni képes közösség. Mit jelképeznek a kettős tüzes nyelvek? A tűz fényén, melegén, közösségte­remtő erején van a hangsúly, vagy a nyelven, amely kap­csolatot teremt, értelmet kölcsönöz, átvitt értelemben ugyancsak megvilágítja az addig homályban lévő dolgo­kat. Feltehetőleg - az eredményből ítélve bizonyosan - mindezt kifejezik a kettős tüzes nyelvek. Az egyháztörténelmet végigkíséri a Szent Lélek mun­kája és a Szent Lelket a maga akarata alá rendelni igyekvő rajongás. A valódi drágakő és a talmi utánzat. Olykor nehéz különbséget tenni, látni a kettő között. Nemritkán a hamis jobban ragyog. Mégis tartósan csak a valódi értékek érvényesülnek. Kétezer év minden var­gabetűje, többek között Isten nevében elkövetett borzal­ma ellenére egyenes, vagy inkább folyamatos a vonal, a Szent Lélek munkájának, a názáreti Jézus tanításának, életpéldájának a vonulata. Ezért él ma is az egyház. Mint ahogy ezzel kezdődött el minden, világosodott meg az első gyülekezet igehirdetői és tagjai számára, hogy Jé­zus a Krisztus. Tíz évvel ezelőtt, a Testvéri Szó iratot megfogalmazó és közreadó közösség tagjai elsőként azon vitatkoztunk, mielőtt papírra vetjük, közzé tesszük gondjainkat egyhá­zunk életével, válságával kapcsolatban, nem lenne-e hasznos számba venni azokat a pozitívumokat is, ame- '*fyek az egyházat korlátozó állami akarat és az ezt kiszol­gáló egyházi buzgalom ellenére, netán ezekkel összefüg­gésben mégis jelen vannak az egyházban. Felmerültek lehetőségek. Néhány ifjúsági konferencia engedélyezése, a Diakónia című periodika, némely aktív gyülekezet példája... A többség azonban úgy vélte és végül ez a fel­fogás általánossá vált, hogy kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Itt pedig meglehetősen nagy a kovász. így azután még a jó dolgok is kétarcúak, szükségszerű meg­alkuvásokkal terheltek. Ezért sem lenne helyes taktikai meggondolásból már a kezdet kezdetén rácsúszni erre az ingoványos útra. Hiteltelenné válna a mondanivaló. így azután pozitívumként maradt a hálaadás azért, hogy a Szent Lélek ma is munkálkodik közöttünk. De hát ma, tíz év után, a rendszerváltozást, az egyház sza­badságának a helyreállítását követően, a Testvéri Szó egykori mércéjét alkalmazva, mit fogalmazhatnánk meg pozitívumként? Azonkívül, hogy hálát adunk Istennek azért, hogy Szent Lelke most is munkálkodik közöttünk Teológiailag feltehetően tiszta, a gyakorlatban kicsit le­egyszerűsítő gondolkodás ez. 1986-ban politikai indo­kok - ha ezt sokan sem akkor, sem most nem szívesen vallják be, eleve tisztátalan dolognak vélve a politikát, ha művelik is - miatt volt szükségszerű a leegyszerűsítés, ne csökkenjen az üzenet ereje. Mert hitünk szerint a Szent Lélek munkája segítette akkor is az ifjúsági konfe­renciák szervezőit, előadóit, mára számos lelkész, gyüle­kezeti munkás került ki az akkori konferenciázók közül. Ugyanez igaz a Diakóniára, amelynek megjelenése, szá­mai sokak hitét erősítették, mélyítették Es a korabeli egyházi élet egyéb pozitívumaira is igaz ez természetesen. Simul iustus et peccator. A csodálatos lutheri gondo- lat - egyidejűleg igaz és bűnös - nemcsak az emberre, a Krisztus által megváltott emberre, hanem minden tevé­kenységünkre igaz. Nemcsak túlzott leegyszerűsítés, ha­nem egyfajta önfelmentés veszélyét is magában rejti, ha azt mondjuk, hogy ami jó az egyházi életben, az a Szent Lélek munkája, minden egyéb emberi gyarlóság. Bizo­nyára így van. Csak hát a Szent Lélek munkája is embe­rek révén valósul meg. Akárcsak kétezer évvel ezelőtt. És nem a mi dolgunk az ítélet, a törekvés a konkoly és a bú­za szétválasztására. Különösen veszélyes, igazi csapda, amikor a nekünk tetsző dolgokat az egyházban a Szent Lélek munkájának minősítjük, a nem tetszőket emberi dolognak, rosszabb esetben ördögi praktikának Vállalni kell véleményünket, korlátáinkkal együtt, nem bújva a Szent Lélek mögé. Mikor söpör végig egy közösségen a megújulás szele, válik akár viharrá, támad nyomában olyan lelki ébredés, amely látványossá teszi a Lélek munkáját, az Isten titka. Kérhetjük, remélhetjük, tennünk kell érte, de bekövetkezte nem tervezhető embe­ri módon. Nincs rosszabb a szürkeségnél. Az állóvíznél. Erre ér­zett rá a költő, aki nem akart a szürkék hegedűse lenni, aki megrázó mdtivációt kívánt, legyen az a Szent Lélek, vagy a kocsma gőze. Nem blaszfémia, nem istenkárom­lás, imádság ez, a langyosság ellen. Talán ez a mai egy­házi élet legnagyobb veszélye. Vajha hideg volnál, vagy hév. Térnek vissza az egyházba, akik elhidegültek a szo­cializmus évtizedeiben. Erőre kapott a hévvel bírók kis csapata. De fenyeget a szürkeség a langyosság az álló­víz, mint újfajta túlélési stratégia a szocializmus után, a szekularizációval, az elvilágiasodással kiegyezve. Magam a megújulás jeleként várom a sajtó kettős tü­zes nyelveit. Sem az ige üzenete, sem az emberi természet nem változott érdemben kétezer év alatt. Ma is időszerű Péter apostol igehirdetése. Változtak viszont életünk külső feltételei, látványosan a kommunikáció, az infor­mációk közlése terén. Péter igehirdetését ma közvetítené a televízió, a rádió, közölné az írott sajtó. Miért szürke - kevés kivétellel - az egyházak sajtója? Miért nem tör át a Szent Lélek ereje? Feltehetőleg ben­nünk, közvetítőkben van a hiba. Jellemző példát nyújta­nak a szociáletikai kérdések Állandó igény az ezekkel foglalkozás, de alig olvasni valóban a mának szóló, a gyakorlatban is megszívlelhető, a feszültséget vállaló ta­nítást vagy vallomást. A tv-ben az első pillanatokban so­kat tesz a megjelenés, de azután már a személyiség a mondanivaló dönti el, hogy érdemes-e a műsor a figyel­münkre. A sajtó reflektorfénybe állít. 1996 Pünkösdjén tompának látszanak az egyház fényei. Várjuk a kettős tüzes nyelveket egyházban, egyházi sajtóban. # Frenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents