Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-05-26 / 21. szám

Evangélikus Elet 61. ÉVFOLYAM 21. SZÁM 1996. MÁJUS 26. PÜNKÖSDVASÁRNAP ___ORSZÁG OS EV ANGÉLIKUS HETILAP ARA: 40 FT A Lélek ezt a kettőt akarja elérni és megteremteni minden keresztyénben: először bizonyosodjék meg szívük, hogy kegyelmes Istenünk van; azután legyenek képesek maguk is segíteni másokat könyörületességgel Luther A TARTALOMBÓL A SZENTLÉLEK MEGGYŐZI A VILÁGOT... (MEDITÁCIÓS SOROZAT) AZ EGYHÁZI ÉPÍTKEZÉSEKRŐL BESZÉLGETTÜNK TÓTKOMLÓS 250 ÉVES JUBILEUMA NÉMET-SZLOVÁK OLDAL AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁNAK PÜNKÖSDI ÜZENETE »Kegyelem néktek, és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól!” Pünkösd napján az apostolok, a Krisztust követő asszonyok egy csoportja és Mária, Jézus anyja, együtt voltak Jeruzsálemben. Egyszercsak szélviharhoz hasonló hangot hallottak. Lángnyelvek jelentek meg, melyek rájuk szálltak, s megteltek Szentlélekkel. 1996 Pünkösdjén Isten népének gyülekezetei világszerte sok helyen gyűlnek össze, hogy hálát adjanak mindazért a kegyelemért, amelyet Isten a múltban és jelenben ad az ő népének az által, hogy a Szentlélek megragadva életünket, Isten­nel és embertársainkkal való lelki közösségre hív. Az első Pünkösdkor életre hívott áj közös­ség, és az azóta alakuló közösségek bizonyságot tesznek a Szentlélek folyamatos jelenlétéről, s Isten által megszentelt, áj valóságot alkotnak. A Szentlélek jelenlétének megtapasztalása lelki közösséget jelent Krisztussal és egymással. Jeruzsálemben az akkor ismert világ minden részéről zarándokok gyűltek össze: pártusok, médekés elámiták, rómaiak, krétaiak és arabok. Egymás számára ismeretlenek voltak, különböz­tek egymástól sorsukban s kultúrájukban is. A Szentlélek kiáradása által azonban azt ta­pasztalták, hogy mindannyian a hit közösségébe nyertek meghívást anélkül, hogy el kellene felej­teniük korábbi életüket, el kellene hagyniuk ott­honukat, föl kellene adniuk hagyományaikat Mindannyian a saját nyelvükön hallották és ér­tették a Krisztus feltámadásáról szóló evangéli­umot Csodálkozásukra és megdöbbenésükre mindannyian hallották és megértették azt a jó hírt, hogy Isten hűséges, és a feltámadás hitében egy áj közösséggé kívánja őket formálni. Igaz ez még akkor is, ha a Bábel tornya most is áll, és sok szempontból továbbra is idegenek mara­dunk egymás számára, valamint továbbra is ne­héz elismernünk azt, hogy a különbözőek össze­tartozása a Szentlélekjelenlétét bizonyítja: így imádkozzunk: Jöjj Szentlélek, jöjj, erősítsd, tisztítsd, is újítsd meg Egyházadat, formáld életünkét, hogy az általunk alkotott közösség a Ti jelenlétedről tegyen bizonyságot, szóban és tettben, s hogy bizonyságtételünk meggyőzze az emberiséget, hogy mint Szentlélek Úristen te vagy az Új életnek ajándékozója, és Ti vagy maga az ajándék is. Az Egyházak Világtanácsának elnökei: Dr. Anna Marie Aagaard professzor, Hojbjerg, Dánia Vinton Anderson püspök, St Louis, USA Leslie Boseto püspök, Boeboe Village, Choiseul Bay, Salomon-szigetek Priyanka Mendis, Idama, Sri Lanka Őboldogsága Parthenios patriarcha, Alexandria, Egyiptom Eunice Santana tiszteletes, Arecibo, Puerto Rico Őszentsége ffl. Shenouda, Kairo, Egyiptom Dr. Aaron Tblen, Yaoundé, Kamerun MEGHÍVÓ a borsod-hevesi, hajdú-szabolcsi és nógrádi egyház­megyék részére 1996. június 1-jén, szombaton de. 10 órakor KÖRZETI MUNKAKÖZÖSSÉGI KONFERENCIÁT tartunk a miskolci egyházközség gyülekezeti termében. Előadók: Sárkány Tiborné, D. dr. Harmad Béla, D. Szebik Imre, dr. FYenkl Róbert, dr. Zsugyel János, Veczán Pál Betöltötte az egész házat... Jöjj, tölts be szívet - házat Hit tiszta fényével! Teveled áldás árad, Új élet sarjad fel. Jöjj, áldott Szentlélek! Jöjj, Atya, Fiú Lelke, Hogy szüntelenül zengje Erődet új ének! (238. ének 4. verse) Az erő megfoghatatlan. Elérhetetlen. Nem rendel­kezünk fölötte. Pedig sokszor sóhajtunk fel érte. Lát­szólag minden megvan amire szükségünk lehet. Elér­tük azt, amit emberi mércével mérve el lehet érni. Megtettünk minden előkészületet, és mégsincs ereje a tevékenységünknek. Rengeteg szervezési munka, sok-sok fontoskodás, alig megszámlálható idő, és mégsincs átütő eredmény. Egyéni teljesítmények nagysága és sokasága jellem­ző ma ránk. Ennek lassan természetessé váló velejá­rója az egyéni tragédiák, a szomorú sorsok halmaza. Egyre bizonytalanabbá válik minden körülöttünk. Amiről még tegnap azt hittük, hogy holnap is értékes lesz, ma már nem érdekel senkit. Akiben meg tud­tunk bízni, az mára olyan távol került tőlünk és annyi­ra más lett, hogy nincs értelme a kötődésnek. Az erőtlenség számtalan jelét hordozzuk: bizonyta­lanná váló döntéseket, a gyors megoldásokba vetett vak hitet és gondolkodás nélküli nekibuzdulást, s a csak pár méternyi jövőre tekintő perspektívát. Kese­rűen tapasztaljuk, hogy sok mindent el lehet érni küz­delemmel, ügyeskedéssel vág)' a végsőkig hajtó telje­sítménykényszerrel, ám ettől még nem lesz igazán íze, ereje, szépsége a dolgainknak. Megfáradt tanítványok ülik ma körbe az asztalt. Lehajtott fejű emberek keresik a kapaszkodót, a meg­maradás lehetőségét. Nemcsak néhány rendkívüli al­kalom a lecsúszott, megfáradt emberekkel való talál­kozás, hanem mindennapi valóság. Szépívű templo­mainkhoz egyre közelebb érkeznek a nehezen elvisel­hető, néha valóban minden türelmünket igénylő - ezen a világon már céltalanná vált - vergődő embe­rek. Egymás között egyre gyakrabban kérdezzük: ki­nek van erre ideje és energiája. De vannak láthatatlan bajok és láthatatlan vergődé­sek is. Hétről hétre sokan ülnek le a templompadokba tele sóhajokkal, bánattal vagy éppen útkereséssel. Va­jon mivel találkoznak? Vajon milyen szavak érik el őket? Igazából ők is és mi mindannyian egyet szeret­nénk: belekerülni egy nagy erőtérbe. Megérezni egy lendületet. Megtapasztalni egy különleges erejű moz­dítást, amely átjárja egész életünket. Odafordítani ar­cunkat egy olyan fényforrás felé, amely nemcsak épp pislákol, hanem még felesleg is bőven jut másoknak, miután feltöltődtünk. Hányszor keressük azokat az embereket, akik csak annyi többlettel rendelkeznek, hogy képesek hangulatot teremteni maguk körül! De sokszor maradunk ott egy-egy asztalnál vagy közösség­ben csupán azért, mert nem bírjuk elviselni a magányt! Még a csak hallott szó és épp hogy érzékelt közösség is átsegít egy-egy krízisen. Milyen csoda az, ha többet kapok! Nekem címzett szót, felém nyújtott kezet. Mi­lyen csoda, ha bekerülök egy erőtérbe. Közösségeink egyre bonyolultabbá és egyre szöve­vényesebbé válnak. Bennük olyan ritkán lehet őszin­tén kimondani: jól érzem magam. Erőt nyertem az élethez. Van reményem a holnap iránt. Pedig enélkül keserves a vándorlásunk. Erre a fellélegzésre és fel- töltődésre szükségünk van. Aki valaha futott hosszú távon vagy belekezdett egy-egy nagy időtartamú, ne­héz munkába, hamar megtapasztalta az egyik legfon­tosabb alapszabályt: kell az időnkénti erőgyűjtő pihe­7. BUDAPESTI BACH-HÉT 1996. június 3-9-ig, hétfőtől vasárnapig esténként 19 órai kezdettel a Budapest-Deák téri templomban Hétfőn: Schemelli-gyűjtemény Zádori Mária szoprán, Mukk József tenor, Dobozy Borbála csembaló, Zászkaliczky Tamás orgona-pozitív, TVajtler Gábor orgona, Lutheránia - Vezényel: Kamp Salamon Kedden: Orgonaest Elekes Zsuzsa Szerdán: Kamaraest (oboaversenyek) Nagy Csaba oboa, Debreceni Bach Kollégium Csütörtökön: Csembalóest Horváth Anikó Pénteken: Szonátaest Drahos Béla füvola, Fertorini Dezső cselló, Ealvay Attila hegedű, Dobozy Borbála csembaló Szombaton: Orgonaest Király Csaba Vasárnap: Kantátaest Zádori Mária szoprán, Németh Judit alt, Marosvári Péter tenor, Moldvay József basszus, Dgjtler Gábor orgona, Lutheránia Énekkar, Magyar Szimfonikus Zenekar Vezényel: Kamp Salamon A belépés díjtalan Pünkösdi gondolatok egy erőszegény világban nés a folytatáshoz. Kell a körültekintés mielőtt to­vábblépünk. Kell egy igazi, mély lélegzet ahhoz, hogy valóban futni tudjunk a sokadik kilométeren is. Van-e ilyen állomása az életünknek? Akkor van Pünkösdje az egyháznak és benne mind­annyiunknak, ha le tudunk ülni egy asztalhoz és képe­sek vagyunk elismerni, hogy csak az érkező és ajándé­kozó Szentlélek ereje frissít fel minket. Nagy asztalra és hatalmas méretű házra van ma már szükségünk, hogy tényleg elféljünk. Arcok - számunkra kedvesek és közömbösek - egymás közelében kellene, hogy át­éljék a hatalmas erejű változást. Félénk és bátor tanít­vány foghatja meg egymás kezét. Magasról zuhanó és a mélyből kapaszkodó ember énekelhet együtt. Az ígéretes és a semmitmondó élet kerülhet egy néző­pontba. A nagyravágyó ember és a teljes önbizalom- hiánnyal küszködő állhat meg egymás közelében. A győztes és a vesztes, a nyereséget elkönyvelő és az adósságtól elnyomorodott hallja meg egymás hangját. Pünkösd az igazi találkozás és a valódi felfedezés ün­nepe. A láthatatlan válik szemlélhetővé. Az elképzel­hetetlen jelentkezik, mint egyedüli megoldás. Egyedül érkezem oda, ahol már sokan vannak, és ahonnan so­hasem szabadna magányosan távoznom. Pünkösdkor tilhfcs mód kirekesztő mozdulatra bármennyire hozzá­szoktunk is egyébként. Pünkösdkor nem épülnek elvá­lasztó falak. Nem mérhetjük a nagy különbségeket sem. Pünkösdkor mindannyian egy olyan asztal vendé­gei vagyunk, amely sohasem válik üressé. Jézus Krisz­tus olyan helyre gyűjti népét, ahol mint a régi hagyo­mányban, mindig eggyel több teríték és eggyel több szék van, hogy az újonnan érkező otthon érezze magát. Ne legyen szegényes Pünkösdkor a fantáziánk! Ne keressünk más vonzást, amikor személy szerint felénk fordul a mi Urunk. Ma nem kell mindent megszervez­nünk és mindent bebiztosítanunk, végül a szokott mó­don az egészbe belefáradnunk. Ma Pünkösd van. Lépjünk bátran a Szentlélek erőterébe! Meijük elhin­A pünkösd Több, mint másfél évtizede voltam tübingeni diák, s így adódott számomra, hogy részt vehettem a düsseldorfi egyházi napokon. Rendkívül gazdag lelki kínálatukat egy gondosan összeállított programfüzetben adták mindenki kezébe. A sok száz lehetőség között ott állt az is, hogy „karizmatikus és nyelveken szóló istentisztelet” - idő­pont, hely. Nagyon komoly imádsággal készültem az al­kalomra, mert akkor még nem eldöntött teológiai kérdés volt számomra a sokat vitatott ügy. Láttam a testvér tör­ténelmi egyház, a katolikusok kísérletét, hogyan akarták a Tanítóhivatal égisze alatt integrálni ezt a „nyelveken szóló” mozgalmat, ismertem a református testvéreink kí­sérleteit is, valamint az evangélikus tartózkodást - Pál teológiai nyomában tartózkodás mindenféle szélsőséges rajongástól. Luthertől tanulva azonban, úgy voltam vele, hogy a mozgalommal kapcsolatban „igéhez kötött lelküs- merettel” nekem kell meghoznom a döntést, hogy a ka­rizmatikus, rajongó (ma legszélsőségesebben a Hit gyüle­kezetének nevezett társulatnál jelenik meg ez) irányzat­hoz csatlakozom-e vagy sem. A vendégszobában Bibliát olvasva (a Szentlélekkel kapcsolatos tanítások igéit), imádkozva megvilágosításért készültem erre a különle­gesnek ígérkező istentiszteletre. Teljes nyitottsággal, lelki éhséggel indultam el, szívemben azzal az imádsággal, hogy ha olyan élményben lesz részem, akkor semmi sem érdekel, eszik az igazság. Ha meggyőz valamiképpen a Szentlélek Isten, hogy ott az igazság, akkor tudni fogom, mit tegyek. Négy órát töltöttem el - egy hosszú és nagyon tartalmatlan beszéd után a figyelmem egyre lankadt, s már a megkomponált attraktivitás sem hatott rám. Meg­hökkentett a művi mesterkéltség, a puszta csillogó-villo- gó látványosság, a nagyon dallamos zene és ének manipu­lációs szándékú összeállítása, egyáltalán nem hatottak rám a nagyon csinos és elegáns lányok és fiúk színpadi rendezettségű „szent” műsora, aminek a célja a mi elcsá­bításunk volt... Üres lélekkel, giccstől megcsömörlött ér­zéssel jöttem el onnan. Akkor azonban még nem mertem kimondani, ami később fogalmazódott meg bennem egy olyan TV-műsor láttán, ami szintén nyelveken szólókról és gyógyítókról szólt - szánalmas. Csak az volt és van bennem: „Uram bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cse­lekszenek". Akkor még nem mertem kimondani, csak éreztem a csalódottságot a lelki bóvliság miatt. Mi lehet az élő pünkösd? A zsúfolt tótkomlósi evangélikus templomban - 1996. április 24-én - ünnepeltük a gyülekezet és egy ideje váro­si rangra emelt település 250 éves évfordulóját. Szlovákul és magyarul, két nyelven dicsértük Istent és fogadtuk az ige üzenetét. Sokan lehettek olyanok, akik mindkét nyel­ni, hogy a sok tag alkotja az egy testet Krisztus közös­ségében. A Szentlélek pedig ma is ezt az elképzelhe­tetlen, felfoghatatlan és annyira távolinak tűnő, nagy egységet munkálja közöttünk. Van gyógyulás, van úju- lás és van igazi erő. Meg kellene tanulnunk ezt a mozgást: belépni a Szentlélek erőterébe. Rá kellene hagyatkoznunk erre az irányításra. Meg kellene elégednünk ezzel az ener­giával. El kellene mondani jól érthetően és mélyen át- érezhetően környezetünknek azt a csodát, hogy nem az egyház nagy tettei, nem is az emberi erő hatalmas koncentrációja élteti a hitünket, hanem egyedül a Szentlélek Úristen el nem fogyó ereje. Erőtlen követek, erőtlen épületek és erőtlen szer­vezetek megújulása ma sem történhet másképpen, mint a régi tanítványoknál, akik gondosad előkészül­tek már a felszámolásra. Maguk se nagyon tudják, mi történt, de minden átalakult. Csoda történt: mindnyá­jan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatal­mas erő áradt, betöltötte az egész házat és mindegyik életet. És velünk? Mi történt velünk Pünkösdkor? Va­lószínűleg az a csoda, amiért együtt könyöröghetünk. Weöres Sándorral: Vonj sugaradba, Istenem! mint madár a fészkére, szállnék hozzád, de látod a rét örömei közt elpattant a szárnyam csontja. Szívemet kétfelé húzás tépi, egyre lyukasabb, egyre zavartabb - ládd-e, sokszor már azt se tudom, melyik a te horgod zsinegje s melyik a mélység inda-köteléke. Vonj hevesebben! ön-erőmből nem jutok én soha hozzád!” (Weöres Sándor: Vonj sugaradba) Dr. Szabó Lajos élő csodája ven értették az evangéliumot, a prédikációt, imádságot. Számomra idegen nyelv a szlovák, de érdekes élményben volt részem, amíg hallgattam a szlovák szószéki szolgála­tot. Az élmény lényege az volt, mintha mégsem idegen nyelv lenne, mintha érteném, amit a szlovák püspök hir­det a szószékről. Emlékeim segítettek az élmény megértésében. Finnek között többször is átéltem ezt az élményt, amikor testvér­gyülekezeti kapcsolatoknak köszönhetően más liturgiái külsőséggel, de ugyanazzal az evangéliummal rendelkező finn nyelvű istentiszteleten vehettem részt. Minden ro­konságunk ellenére idegen nyelv a finn. Ott is, nem is egyszer azt éltem át, mintha tudnám, miről van szó, mint­ha benne lennék a lényegben. A legelső finn nyelvű isten­tiszteletet egy eltitkolt sóhajjal kezdtem, hogy rettenetes lesz ott ülni „kukán”, s legjobb esetben bámulni a falakat. Helyette egy tartalommal megtöltő erőteret éltem át, amiben egyetlen pillanatig uem kellett unatkozni, mintha mégsem idegen nyelven történne, ami történik, mintha értettem volna, s meglepett mennyire elszállt az idő. Va­lami történt! Valami történt! De mi? Akkor jöttem rá a különbség­re, amikor buzgó házigazda finn ismerőseim színházba vittek. Úgy tudták, zenés darab lesz, de kiderült, csak rit­kán fakadtak dalra, sok volt a dialógus. Udvariasságból nem engedtem a felmentésnek, végig ültem velük a dara­bot. ők nagyon élvezték. Én titkoltan, de alig vártam, hogy vége legyen. Hiába volt a szép díszítés, a színészek színészi produkciója, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a függöny legördült. Ekkor értettem meg, hogy a templomban - az idegen, nem értett nyelv ellenére is - olyasmi történt, ami bevon, megérint, körbevesz, at­moszférát teremt, s ha nem is értem, mit mond az igehir­dető, de mégis történik valami bennem, körülöttem, velem... Átéltem egy szent erőteret, feivillanyozott, örömmel, derűvel töltött el. Csak a nyelvet nem értettem. Sem a szlovákot, sem a finnt. Mégis történt valami nagyon fon­tos. A finn nyelvű színház után kimerültem, ágyba ros- kadva mély álomba zuhantam. Az idegen nyelvű isten­tiszteletek élménye ellenkező volt: feltöltődés. S ezt nem kellett akarni, manipulálni, kierőltetni, ez „magától” tör­tént. Mint Reményik Sándor A kegyelem című híres ver­se tálalja ezt esztétikai ízléssel. Ez az élő pünkösd, ami­kor „magától” történik valami nagyon fontos a Lélek munkája által. Ribár János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents